Mothers are inscrutable beings to their sons, always.
Egy nagy szusszanással rúgtam le magamról a takarót. Hiába próbáltam percek - lehet volt az már órák is? - óta elaludni nem sikerült. Csak ide-oda forgolódtam az ágyban, ezzel teljesen összegyűrve a fehér lepedőt, a lábam köré csavarva a paplant. Egyre jobban feszített belülről az érzés, hogy beszélnem kéne valakivel, vagyis… nem, azt pontosan tudtam, hogy kivel, csak azt nem, hogy mikor. Egyszerűen egy időpont sem tűnt megfelelőnek, akárhányszor elő akartam hozakodni a témával megjelent valaki. Valaki, akinek egyelőre semmi köze sem volt a… a fogalmam sem volt mihez. Nem tudtam minek nevezzem, hogy öntsem szavakba; így inkább semminek sem hívtam, egyszerűen csak kikerültem a megnevezést. Ahogy magamat sem kategorizáltam, mert nem éreztem szükségesnek. Egyelőre még nem. A házban, ahogy a kisvárosban is csend honolt. Csak a kinti baglyok huhogását lehetett hallani, a nyitott ablakon pedig hideg, mégis frissítő levegő kúszott be. Szerettem itt lakni, ahogy itt lenni is. A városban valahogy minden hangos volt, büdös és zsúfolt, ellenben Cotswolds-al. Óvatosan lépkedtem, a fapadlón, nehogy annak akár egy nyikordulása is eláruljon. Semmi kedvem se lett volna anyának, apának vagy éppenséggel Katienek magyarázkodni azt illetően, hogy miért is nem alszom. Nyilván ki tudtam találni valami hihetőt, például azt, hogy megszomjaztam, rémálmom volt, vagy egyszerűen csak mosdóba kellett mennem. Mind valósnak bizonyult volna, de gyűlöltem hazudni, még ilyen apróságokban is. De erre, mint kiderült nem lesz szükség. Ahogy befordultam a nappali felé vezető folyosóra annak a végén haloványan ugyan, de pislogott egy lámpa. Nem gondoltam, hogy nem sokkal hajnali kettő előtt - mert ha hihettem a telefonomnak ennyi volt az idő - bárki is ébren van ebből a családból. Már rajtam kívül, persze. Ha lettek is volna tippjeim, biztosan mind mellé megy, ugyanis arra, ami fogadott a legkevésbé sem voltam felkészülve. Egy pillanatra még azt az eshetőséget sem vetettem el, hogy álmodom. De ahhoz túlságosan szürreális volt az egész. Ugyanis anya - az én Édesanyám! - nem mást csinált, mint Gyilkoskát simogatta, aki már-már dorombolva fogadta azt. Hát mi a franc történik itt? Az árnyékban lapulva, szinte levegőt venni is elfelejtettem a döbbenettől, az azonban valahogy mégis eszembe jutott, hogy ezt megörökítsem. Mire észbe kaptam, már a kezemben is volt a telefonom; egy videót, valamint tökéletesen látható képet is készítettem, biztos ami biztos. Azt a rohadt miket nem lát az ember éjszaka! Még mindig nehezen tértem magamhoz, ám kezdett egyre kényelmetlenebb lenni a bujkálás, szerintem valami bele is állt a hátamba, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi. - Szóval - köszörültem meg a torkom, hogy felhívjam magamra a figyelmét, figyelmüket -, erre mi a magyarázatod és nem mellesleg: mit kapok, hogy apa még véletlenül se lássa ezt? - tartottam fel az telefont, képernyőjén az anyáról és Gyilkoskáról készült képpel. Egyértelműen terhelő bizonyíték volt, csak hogy olyan kifejezéssel éljek, amit biztosan tőle tanultam.
Henry Dearborn and Genevieve Dearborn varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Megesik, hogy az ember nem tudja, mit kezdjen néhány dologgal az életében, ami aztán éjjel is ébren tartja. Jelenleg is ezt éreztem, ahogy a legújabb kliensem esetén kattogtak a gondolataim. Hosszú ideig dolgoztam rajta délután is, de nem találtam neki a megfelelő kiutat abból a pokoli helyzetből, amibe belekényszerült. Szegény asszony, nem érdemelte meg, hogy így bánjanak vele… De nem volt semmi kézzelfogható, amivel bizonyíthattam volna, hogy igenis rossz neki otthon és azt sem, hogy a gyerekeinek igenis mellette van a helye, kizárólagos felügyelettel. Sajnos a jog nem mindig fedi le az igazságot, hiszen ez sem volt egy tökéletes intézmény. Ezzel a ténnyel sokszor szembesültem, ha a férjemre néztem, de legalább olyan rossz volt az ilyen eseteknél is. Nem szerettem az ilyen álmatlan éjszakákat. A ma este is ilyen volt, sokat bámultam a plafont Henry mellett fekve, mire rájöttem, hogy ezzel nem megyek semmire. Amilyen halkan csak tudtam, felkeltem és kimásztam az ágyból, majd Jupe-ot átlépve kimentem a szobából. A folyosón óvatosan közlekedtem, mert ismertem annyira a kutyáimat, hogy tudjam, valamelyik ott fog feküdni az út közepén. És milyen meglepő, Ceres ott volt, összebújva a kedvenc unokahúgával, Freyával a szőnyegen. De legalább egyikükre sem léptem rá és biztonságban eljutottam a konyháig, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet, mielőtt a nappaliban kötöttem volna ki. Ha mást nem, olvasok egy kicsit, úgyis olyan jó regényt kezdtem el néhány hete. Csakhogy hiába léptem át három kutyát, ha kétszer ennyivel lakik együtt az ember, megesik, hogy a legkisebbre véletlenül rálép. Mentségemre legyen, egyáltalán nem láttam a kis nyomit a szőnyeg szélén, úgy sikerült elbújnia, csak a nyikkanásra kaptam fel a fejem. - Az ördögbe veled… -morogtam halkan Gyilkoskának, de persze nagyon hamar megszántam szerencsétlent. Bántotta a lelkiismeretemet, hogy a lábára tiportam, úgyhogy leguggoltam mellé, hogy megsimogassam kicsit. Most úgysem látja senki, hiszen alszik az egész család. Aha, gondoltam én. Nem tudom, mennyi idő telhetett el azóta, hogy kiértem a nappaliba és simogatni kezdtem a kis ugató patkányt, de bizonyára elég sok. Éppen elég volt ahhoz, hogy az én egyetlen, drága fiam felébredjen és éppen most, éppen itt legyen, amikor én a lehető legkiszolgáltatottabb helyzetben vagyok. Csak a hangjára figyeltem fel, ijedtemben gyorsabban állva fel, mint valaha eddigi életemben. Hosszú másodpercekig meredtem tátott szájjal Chrispyre és arra a nyavalyás mugli kacatjára, ingadozva a felháborodottság és a lenyűgözöttség között. - Ezt zsarolásnak hívják, Christopher, és a törvény súlyosan bünteti -emlékeztettem erre a tényre, mintha valaha is említettem volna neki. Habár, ha jobban belegondolok… egész biztosan szükség volt már rá, elvégre a mi gyerekünk volt és sem Henry, sem pedig én nem a legkedvesebb és legártatlanabb géneket örökítettük tovább. -Le sem tagadhatnád, ki az anyád. Leültem a kanapé szélére és elfogadva sorsomat, hogy a fiam a markában tart, intettem neki, hogy üljön le mellém. Itt volt az idő, hogy tárgyaljunk. - Véletlenül ráléptem szerencsétlen lábára, nem tehetett róla egyikünk sem. Csak bűntudatom volt és azért nyúltam hozzá, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele. Amilyen kis nyeszlett, még eltörik mindene.
Mothers are inscrutable beings to their sons, always.
Maximálisan tisztában voltam azzal, hogy amit csinálok, az egyszerű zsarolás, ahogy a felől sem voltak kétségeim, hogy ezt súlyosan büntetik. Azt már nem tudtam volna megmondani pontosan, hogy ezt az információt honnan és kitől szereztem, de tudatában voltam, az egészen biztos. És ebben a helyzetben kellően magasról tettem is rá, pontosan úgy, ahogy fordított esetben anya is csinálta volna. Azt hiszem, hogy nem véletlen voltunk egy család. - Akkor perelj be - vontam meg a vállam nyugodtan, miközben a melegítő nadrágom zsebébe csúsztattam a telefonom, hogy biztonságban legyen -, majd a védelmemre felkérem apát és a terhelőbizonyítékokkal fizetem ki. Szerintem élete üzlete lenne - mosolyodtam el szemtelen mód, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy ez így történt volna. Apának nagyobb értéket képviselne ez az egy darab kép és egy darab másfél perces videó, mint bármi más. Tuti egyből kirakta - mármint kirakatta - volna instagramra, hogy a világ is láthassa. Hogy örökre és végérvényesen eltörölhetetlen bizonyítéka legyen annak, hogy anya minden zsörtölődése ellenére igenis szerette Izét. Némi gondolkodás után huppantam le a kanapé másik oldalára, hogy komolyra fordítsuk a szót. Nem tudom, hogy mennyi esélyem volt anyával szemben, de azért próbálkozni lehetett. Arról az el nem hanyagolható tényről nem is beszélve, hogy nálam voltak a digitális felvételek, szóval határozottan lépéselőnybe kerültem. - Értem. De tudod, az után, hogy rálépsz szegényre, nem kell hosszan simogatni, elég megnézni hogy jól van-e, főleg ha nem kedveled - mutattam rá egy, a történetében gyenge lábakon álló pontra. - Nekem pedig van egy videóm is, hogy ez legalább másfél percig tartott, nem csak pár kósza pillanatig - fedtem fel előtte az újabb, eddig titokban tartott bizonyítékot. Már pedig gondolom anya is sejtette, hogy ha egy kép többet mond ezer szónál, akkor egy videó még tízezernél is. - De ha hajlasz rá, megegyezhetünk peren kívül is - ajánlottam fel nagylelkűen. Nem volt nekem feltétlen célom apa kezébe juttatni a ma este készül terhelőbizonyítékokat. Úgyis beszélni akartam vele már egy ideje, de sehogy és semmikor sem találtam rá ideális időpontot. Mikor végre elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy felhozzam a témát, valaki - apa vagy Katie, vagy néha egyszerre ketten, hogy az igazi legyen - megjelent, ezzel ellehetetlenítve ezt. Már pedig ezt nem akartam más előtt megvitatni. Legalábbis egyelőre biztosan nem. - Az igazság az - kezdtem bele némi habozás után, kicsit határozatlanul, magam sem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lesz ezzel előhozakodni, hiába adta magát az alkalom -, hogy beszélni szeretnék veled valamiről, de nem mondhatod el senkinek. Apának sem - tettem hozzá, hogy ez is teljesen világos legyen. Magasról tettem a szülői szolidaritásra vagy mire, már ha ilyen egyáltalán létezett közöttük, ha azt akarom, hogy apa tudjon valamiről, majd megbeszélem vele. Esetleg. Ha éppen nem vagyok rá mérges, mert magasról tesz arra, hogy mit kérek tőle, hogy ne égessen még jobban a suliban. - Cserébe én is megtartom magamnak a Gyilkoskás anyagot -egyelőre, legalábbis. A jövő még bármit hozhatott, ugyebár.
Genevieve Dearborn varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Nehéz volt eldöntenem, hogy büszke vagyok-e magunkra, amiért ilyen tanult és eszes gyereket neveltünk fel Henryvel, vagy mentálisan ostorozzam magam, amiért túlságosan sokat tanítottunk neki. Mégis hol normális, hogy egy tizenhét éves a jogai teljes ismeretében zsarolja az anyját egy lesifotóval? Nos, úgy tűnik a mi otthonunkban az, és nem is tudtam haragudni emiatt Chrispyre. - Az lehet, hogy akkor hatalmas üzletnek tűnne, de hosszú távon nem biztos, hogy olyan jól járnál vele. Most gondolj bele, milyen sajnálatos lenne, ha senki nem tudna kimenteni, amikor apád rád akar sózni valami hülyeséget, mondjuk Gyilkoska fürdetését. -Hat kutyával éltünk együtt, ebből az öt szánhúzó olyan volt mint egy angyal, ha fürdették és gondozták őket a kozmetikusnál. Aztán ott volt Gyilkoska, akit kitiltottak a kutyakozmetikából, mert akkora balhét levert egy egyszerű fürdetésnél is. Azóta Henry rendszeresen egymaga fürdeti, mert a gyerekeknek és nekem is hirtelen fontosabb feladatunk támad, amikor felmerül az ötlet. -Hatalmas kár lenne, nem igaz? -Ha ő így, akkor én is így. De Merlinre, hogy ez a gyerek mindenre figyel… És akkor mutat be újabb bizonyítékokat, amikor én azokra egyáltalán nem számítok és keresztbe tesznek nekem és a magyarázkodásomnak… Ez a legrosszabb helyzet, amibe kerülhettem. - Te is tudod, milyen hangos tud lenni Gyilkoska, amikor rájön a hisztiroham, gondoltam, megkímélem ettől a családot. Egyikőtök sem örülne, ha erre ébredne fel az éjszaka közepén, úgyhogy próbáltam megnyugtatni. -Bár tényekkel dobálóztam, elég gyenge lábakon állt a sztorim. Biztos voltam benne, hogy nem tudom túl sokáig így folytatni és fel kell adnom a védekezést. -Rendben, egyezzünk meg. De ez csakis az én kedvességemről tesz tanúbizonyságot. -Hát persze. Elkomolyodott a tekintetem a szavaira. Igyekeztem mindig odafigyelni a gyerekeimre és tisztában lenni vele, hogy éppen mi nyomasztja a lelküket. Katie-vel sokkal nehezebb volt, általában nem velem osztotta meg a problémáit, ha voltak, de Christopher már gyerekként is hozzám fordult, ha valami gondja volt. Most mégis mintha alig tudta volna rászedni magát arra, hogy egyáltalán megpróbálja elmondani. Ettől persze azonnal a legrosszabb forgatókönyveket képzeltem el, amiket csak lehetett, mert szokatlan volt a helyzet. - Nem szeretek titkolózni apád előtt, de ha ennyire fontos neked, akkor nem fogom elmondani. Tudod, hogy bennem megbízhatsz. -A fiatalkorunkban történt események után, amikor újra egymásra találtunk Henryvel, szavak nélkül, kimondatlanul fogadtuk meg egymásnak, hogy őszinték leszünk és nem fogunk még apróságokat sem elhallgatni egymás elől. De a gyerekek még ezt is felülírják, biztos voltam benne, hogy Katie is mondott már olyat az apjának, amit nekem nem adhatott tovább. Azt hiszem, nem fog akkora problémát okozni ez az életünkben. -Azt hiszem, ezzel meg tudok egyezni. Mondd csak, mi a gond.
Mothers are inscrutable beings to their sons, always.
Nem foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy azért, ami most történt más családokban úgy vágtak volna ki az ajtón, mint macskát szarni. Mi nem más család voltunk, hanem az, ahol a reggelinél tárgyalásokról és ügyekről volt szó az iskolai élmények mellett és ahol ugyanúgy tanítottak minket játékokra, mint a jogainkra. Bár állítom ez utóbbi talán nem volt annyira szándékos, inkább csak magával vonzotta a tény, hogy anya és apa olyan mazochisták, hogy mind a ketten jogot végeztek. Persze, ez még nem változtatott azon a tényen, hogy nem feltétlenül játszottam tisztességesen, bár meg kell jegyeznem: Anya sem. Mi sem volt ennek ékesebb bizonyítéka, mint Gyilkoska fürdetésének felemelgetésé. - Ugyan - legyintettem lazán, mintha csak bármelyik másik, jól nevelt állatunkról - mert hát Gyilkoska még akkor se volt kutya, ha Apa fejre áll - lett volna szó. - Miután meg kellett fürdetni büntetés gyanánt Avery és Lestrange neveletlen kutyáját már bármit bevállalok. Kenyérhez képest Gyilkoska egy gyenge hópehely. Komolyan, minek olyan embereknek kutya és gyerek, hangsúlyozom egy gyerek, akik képtelenek arra, hogy neveljenek? - kérdeztem, noha ez költői volt. Egyszerűen csak jól esett dohogni ezen, ugyanis az ominózus büntetés óta fel nem foghattam ezt. Csak remélni tudtam, hogy a gyerek akit örökbefogadtak - legalábbis gondolom, remélem, mert más normális ötletem nem akadt, honnan szerezhették - nem rombolja le a Roxfortot a jövőben. Noha én már csak egy, másfél évig fogok oda járni, szóval ha addig megmarad az épület, akkor már jók voltunk. A továbbiak már nem érdekeltek különösebben. Szóval nem, Anya nem hatott meg azzal, hogy meg kell fürdenem Izét. Ha valóban bíróságra akarta vinni az ügyet, akkor apa volt az egyetlen, aki szembeszállhatott vele. Rosszallóan ciccegve ráztam meg a fejem, jelezve ezzel, hogy egyetlen egy szavát sem hiszem. Még akkor sem, ha olyan tényeket mondott, amiről mind a ketten tudtuk, hogy igazak, mégis elég gyengén hangzottak. Főleg ebben a szituációban. - Elég messze vannak ahhoz a hálószobák, hogy ne halljuk a nyervogását, eddig legalábbis így volt - forgattam a szemem, amiért csak azért nem kaptam egy pofont, mert Anya messze volt és mert a szüleim nem voltak a testi fenyítés hívei. A legkevésbé sem. - A te kedvességed, hát persze, nyilván - vágtam rá némileg gúnyosan, annak tudatában, hogy ő is pontosan tudja: ezt a meccset elvesztette. Vagyis… vesztette volna, ha még ennél is jobban belemegyek. De nem volt hozzá kedvem. Sokkal égetőbb és fontosabb problémáim is voltak annál a megdöbbentően kiábrándító ténynél, mint hogy Anya valójában igen is kedvelte gyilkoskát. - Nem kell hazudnod csak… nem mondasz neki semmit. Igazából… nem hiszem, hogy ez szóba kerülne köztetek. És ne aggódj, nem öltem meg senkit vagy ilyesmi - tettem még hozzá némileg poénnak szánva, hogy oldjam a feszültséget, hiszen nagyon jól tudtam: a szavaim nem voltak túlságosan bizalomgerjesztőek. Talán nagyobb bajt is sugalltak, mint ami valójában volt. Bajnak lehetett ezt nevezni egyáltalán? Nem tudtam. Talán, de inkább nem. Ahh… azt hiszem, hogy ennek az egész szituációnak az volt a legnagyobb buktatója, hogy nem tudtam pontosan nos, semmit. Az ég egy adta világon semmit. - Szóval - köszörültem meg a torkom némi hallgatás után, nehéz volt ezt elkezdeni -, van valaki, egy barátom - nagyjából, egyszerűbb volt ez így, mint konkrét részletekbe bocsátkozni -, aki a minap bevallotta nekem, hogy nem csak barátként gondol rám - mert végül is ez történt. Azt, hogy ez a közös büntetés alatt történt, hogy nem csak bevallás történt és hogy ez a “barát” Mason, nem kellett tudnia. Még nem. - A probléma az… vagyis nem tudom mennyire probléma, szóval inkább mondjuk azt, hogy a lényeg, igen az a legjobb szó. Szóval a lényeg az, hogy az a barát nem egészen lány. Vagyis… egyáltalán nem az. És ez furcsa. Nagyon - ráztam meg a fejem. - De nincs ellenemre. Mármint azt hiszem nincs. Igazából nem tudom mit hiszek. Semmit sem tudok, vagy értek - sóhajtottam fáradtan. - És valakivel beszélnem kell róla, még ha nem is tudom miről, vagy mit, vagy hogy vagy… nem azt hiszem nincs több vagy. Ja, valakivel beszélnem kellett erről és arra gondoltam, hogy veled talán… - haraptam el a mondat végét, miközben valamikor elfordítottam a fejem, hogy Anya helyett inkább a szőnyeget nézzem. Azt hiszem, képtelen lettem volna úgy végig mondani ezt az egészet, hogy figyelem a reakciót, még akkor sem, ha nem feltétlen számítottam elutasításra vagy bármi hasonlóra.
Genevieve Dearborn varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Azt hiszem, a mi családunk nagyban eltért a megszokottól, amit sokan a normálisnak is tartottak. Szerintem nem az volt a normális, hanem ez, a mi életünk, mert a körülmények ellenére a gyerekeink a lehető legkiegyensúlyozottabb közegben nőttek fel. Henry is annyira jól tudta kezelni a teliholdakat, akármilyen rosszul is volt, Chrispy és Katie előtt legfeljebb csak a fáradtságát engedte, hogy látszódjon. Magabiztosan állítottam, hogy normálisabbak vagyunk, mint a legtöbb család, aki pedig nem ért velem egyet, az így járt. - Averynek és Lestrange-nek van egy kutyája ÉS egy gyereke is? Merlinre… -Annyira nem követtem nyomon a volt évfolyamtársaim életét, hogy ezekkel a részletekkel tisztában legyek. De Lestrange-el együtt jártuk ki a Roxfortot, ismertem őt is és Averyt is, bár utóbbit inkább csak amiatt, mert mindannyian aranyvérűek voltunk. Rodney rendes ember volt, ahogy Avery is annak tűnt, hallottam a botrányt is, amit a döntéseikkel hoztak a nyakukra, és igazság szerint nem tudtam volna rosszat mondani rájuk azok alapján, amiket a gyerekeimtől hallottam sem. Na de egy gyereket… azt egész biztosan nem bíztam volna rájuk. Annyira megdöbbentett ez az információ, hogy még az eredeti beszélgetést is majdnem elfelejtettem. -Azért abban nem vagyok biztos, hogy Gyilkoskánál van rosszabb, de ha így érzed, akkor biztos szívesen fogod ezentúl mindig te fürdetni. Felvont szemöldökkel néztem Chrispyre, egyre inkább azt éreztem, hogy ha akarom sem tudom ezt a vitát megnyerni, mert mindenre van valami válasza. Miért kell ennyire hasonlítania mindkettőnkre? Nem tudom, hogy mérges legyek, felháborodott, vagy büszke. - Nem mondanám, hogy ezzel most megnyugtattál… A gyilkosságot nem annyira nehéz elsimítani, mint azt gondolod, de mindegy is, erről inkább ne beszéljünk. -Szerencsére nekem még soha nem kellett egy gyilkosságot sem elsimítanom senkinek, de amióta praktizálok, nagyon sok mindent láttam és hallottam már. Általában nem is tudott semmi megrendíteni, azonban ha a gyerekekről volt szó és így állítottak be elém, azonnal a legrosszabbra gondoltam. Anya vagyok, nem tehetek róla. Nem sürgettem, hagytam, hogy elkezdjen beszélni és utána végigküzdje magát a mondandóján, akármilyen zavarosak és szétesettek is voltak a mondatai. A lényeget persze így is egyértelműen le tudtam szűrni és hazugság lenne azt mondanom, hogy nem lepett meg. Annyit hallja az ember, hogy egy anya az ilyet mindig megérzi, de ez egyáltalán nem így van, az én esetemben biztosan nem. Nagyon jól ismertem a fiamat, efelől még most sem volt kétségem, de a lelkébe nem láttam bele és nem is szerettem volna, hogy így legyen. Joga volt a magánélethez, csak… csak ez esett rosszul kissé, hogy nem jöttem rá magamtól. - Soha, ismétlem, soha nem kell szégyellned semmit előttem -jelentettem ki neki gondolkodás nélkül, kinyúlva felé, hogy a két kezem közé fogjam az övét. -A fiam vagy, ha azzal jönnél, hogy vonzódsz a hegyi trollokhoz, még azt is elfogadnám, ha furcsa is lenne elsőre. Minden jogod megvan hozzá, hogy úgy érezz, ahogy, és nem szeretném, ha tabunak éreznéd, amikor velem beszélsz. Nekem csak az a fontos, hogy boldog legyél, és ha a boldogságot emellett a barátod mellett találod meg, hát legyen, én leszek az utolsó, aki az utadba áll. De azért most megmondom, hogy ha bárkinek is problémája lesz veled, én akarok az első lenni, aki tudomást szerez róla, mert az egész életét tönkreteszem, mindegy, ki az. Elengedtem a kezét, de csak azért, hogy a vállát átkarolva oda tudjam húzni magamhoz egy szoros ölelésre, ha akarta, ha nem.
Mothers are inscrutable beings to their sons, always.
Maximálisan meg tudtam érteni Anya döbbenetét, én is így álltam hozzá, holott nem ismertem különösebben jól egyik professzort sem. Csak futólag, amennyire egy diák ismeri a tanárát, akivel egy kastélyban él. Mégis, elnézve Kenyeret csak szánni tudtam a világot - amiben amúgy szerencsétlen mód én is éltem -, elképzelve azt, hogy ha a kutyájuk ilyen volt, akkor egy gyerek képében milyen pusztítást voltak - lettek volna? - képesek rá szabadítani. Mondani azonban nem mondtam semmit, feleslegesnek éreztem, inkább csak egy kurta bólintással helyeseltem. Erre legalábbis. - Mert még nem találkoztál a Kenyér nevű corgiminátorral - biztosítottam róla, hogy bármilyen nehéz is elhinni, létezett rosszabb állat - mert hát Gyilkosa még mindig maximum teremtmény volt, nem pedig kutya - a földön nála, akár hitte, akár nem. Legyünk őszinték, ha nem nekem kell őt megfürdetni Mason Briggs kellemesnek nehezen nevezhető társaságában, akkor én se hittem volna saját magamnak. - Ugyan, miket nem mondasz. Sosem venném el Apától az örömöt, hogy megcsinálja. Kegyetlenség lenne, ha engem kérdezel - ráztam meg a fejem tetetett sajnálkozással, mintha valóban így gondolnám. Igazából egyszerűen csak rettenetesen viccesek voltak azok a délutánok, amikor Gyilkoskának fürödnie kellett. Nekünk, nyilván, akik nem vettünk részt benne, nem Apának, aki úgy nézett ki a végére, mint egy szuahéli menekült, akit az imént vetett ki magából az óceán. Ha nem taszított volna minden aspektusával a jog és az a rengeteg meló, ami vele jár, most lehet elgondolkodtam volna azon, hogy a nyomdokaikba lépek, átveszem a bizniszt és hasonlók. Aki képes volt így megfogni Anyát és minden indokát könnyen lesöpörni az asztalról, annak véleményem szerint lehetett volna jövője a szakmában. De nem, én másra vágytam. Sok mindennel ellentétben legalább ebben - már a pályaválasztásomban - biztosnak éreztem magam. - Szerintem, ha és hangsúlyozom HA - mert nem akartam gyilkolni vagy éppen gyilkosságba keveredni - így alakulna, biztos vagyok benne, hogy nekem lenne a legjobb védőügyvédem - engedtem meg magamnak egy suta félmosolyt, még így, a nehéz témák előtt. Én is éreztem, hogy nehézkesen, csapongva és talán némileg értelmetlenül makogtam össze azt, amit mondani akartam, mégis valahogy csak sikerült kinyögni. Noha azt hosszú, már-már végtelennek tűnő másodpercekig nem tudtam, hogy Anya is megértett-e, ha pedig igen, akkor mit gondolt róla. A földet néztem, nem pedig őt. Képtelen voltam rá. Nem szégyelltem magam, nem hittem, hogy rossz az, amit mondtam - amit érzek? mit érzek egyáltalán? -, de annyira zavarban éreztem magam, hogy az szavakkal kifejezhetetlen volt. Biztos vagyok benne, hogy az arcom is pontosan olyan vörös színben parádézott, mint azok az idegesítő pipacsok, amik nyár végén nőttek a ház előtt. - Tudom, ahogy azt is tudom, hogy bármi legyen is szeretni fogsz, sosem gondoltam másképpen, egyszerűen csak olyan furcsa az egész - bólintottam egy aprót, miközben megszorítottam a kezét, mintha csak egy kapaszkodó lett volna a… a fogalmam sincs hová. - Azért minimális kinézetbéli elvárásaim vannak és egy hegyi troll nagyon, nagyon kívül esik ezeken - jegyeztem meg egy halk, kissé kínosra sikerült nevetés kísértésben. - De értem mire gondolsz és köszönöm, tényleg - néztem hosszú másodpercek óta először Anyára, elhallgatva olyan apróságokat, hogy az a barátom tulajdonképpen nem is barátom (már) és az sem kizárt, hogy nem kéne komolyan vennem, mert csak a bolondját járatta - járatja - velem azért, hogy ezzel is kigúnyoljon és megszégyenítsen az iskola előtt (megint). Abszolút nem lepett volna meg az sem, ha ez a helyzet. - Ha lesz valami, akkor mindenképpen szólok - dünnyögtem a vállába, szorosan megölelve őt, kiélvezve a nyugodt pillanatot. Egyszerűen fel nem foghattam, hogy Anyával miért mentek ilyen simán és gördülékenyen a dolgok, amíg Apa, ha beszéltünk, komolyan úgy tett, mintha egy szavakat értelmezni képtelen értelmi nyomorék lenne. (Vagy nem illik ilyet mondani, ha az Apád részben tényleg nyomorék mert egy vérfarkas kiharapott belőle egy darabot?)- Előre szánom azt a szerencsétlent, aki úgy gondolja, hogy belém kell kötnie - tettem hozzá mosolyogva, miközben kicsit hátrébb húzódtam. Ismertem Anyát és nem lettem volna az ellensége. - De ez egyelőre, ha lehet, tényleg maradjon közöttünk. Amíg nem tisztáztam magamban… magammal… szóval érted, amíg ilyen bizonytalan vagyok addig nem állnék Apa vagy mások elé a dologgal. Biztos ő is megértené csak… még olyan zavaros ez az egész - sóhajtottam egy jó mélyet, mintha ez segítene lerázni ennek az egésznek a terhét. Mintha ezzel minden normális lehetne, bármit is jelentsen az éppen. - Tudod - túrtam a hajamba - korábban eszembe se jutott, hogy nem csak a lányok tetszenek - mert azt nem állíthattam, hogy nem jönnek be, hiszen barátnőm is volt egy rövid ideig, meg minden -, de lehet nem is gondoltam rá úgy, mint opció, mert nem ez volt a normális vagy az elfogadott. Vagy fogalmam sincs. Tényleg. Ahh... bocsi, beszélek itt össze-vissza ostobaságokat az éjszaka közepén.
Genevieve Dearborn and Holden Briggs varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Nem bíztam volna Rodney Lestrange-re egy gyereket. Úgy sem, hogy csak tanítja őket, bár eddig nem hallottam rosszat róla a gyerekeimtől és úgy tűnt, a többi kisdiák is nagyon szereti a botlábú professzort. De az, hogy ő gyereket neveljen, egy sajátot… Merlinre, szegény gyerek. Legalább Avery épeszűbb és felelősségteljesebb volt, mint a párja, így talán nem lesz teljesen elrontva az a gyerek. És most egyáltalán nem arra gondolok, hogy két apja van, mert abban biztos vagyok, hogy nagyon szeretik őt és úgy gondoskodnak róla, ahogy az ügyfeleim nagyon kis százaléka képes rá. - Kenyér a neve és egy welsh corgi? Ennél még apád is fantáziadúsabb volt Gyilkoskával. -Nem vagyok sznob kutyás, csak igen. Az ítélkezés pedig a munkám, nehezen vetkőzném le csak úgy. Megmosolyodtam Chrispy megjegyzését, olyan őszintének látszott a sajnálkozása, hogy arra nem tudtam nem büszke lenni. Egyértelműen az én fiam, le sem tagadhatná. Én pedig boldogabb nem is lehettem volna, hogy a legcsodálatosabb tulajdonságomat örökölte: a szarkazmust. Soha nem éreztettem a gyerekeimmel, hogy elvárásaim lennének velük szemben, legalábbis a jövőjükkel kapcsolatban biztosan nem. Persze odafigyeltem rá, hogy jólnevelt, illedelmes és talpraesett felnőttek legyenek majd később, akik nincsenek elveszve a világban, de az nem érdekelt, hogy mit akartak kezdeni az életükkel. Ha a lányom úgy gondolja, hogy halaskofa akar lenni, akkor legyen, ha Chrispy uborkát akar termeszteni a hátsó kertben, hát tegye meg. Nem mondom, hogy nem lettem volna büszke, ha valamelyikük szintén jogi karriert választana magának, de nem érdekelt annyira, hogy rájuk akarjam erőltetni. Tegyék azt, amitől boldogok lesznek, más úgysem számít az életben. - Ez pontosan így van. Kettő ügyvéded is lenne kapásból és egyik sem olyan, aki hagyná, hogy lecsukjanak. Még akkor sem, ha amúgy tényleg megölted azt a valakit. -Bárhonnan kirángattuk volna a gyerekeket Henryvel, ebben teljesen biztos voltam. Nem voltam tipikus anyatigris, aki mindenre ugrott és azonnal a gyerek védelmére sietett, hiszen nekik is meg kellett tanulniuk kiállni magukért, de ha nagyon komoly volt a helyzet, bármeddig elmentem értük. És bármikor, értük egy életre lemondtam volna a maradék alvásról is, ami még megmaradt nekem. Gyengéden, mégis határozottan tartottam a kezét a sajátomban. Szerettem volna tudatni vele, hogy itthon van, biztonságban, az egyetlen olyan helyen, ahol soha nem kell attól félnie, hogy bárki is ellene van. Mondhatott volna nekem bármit, tényleg bármit, nem lehetett olyan dolog, amitől ne lennék képes ugyanúgy szeretni őt, mint ezelőtt. Inkább aggódtam érte, mert tudtam, milyen ez a világ, és hogy ezzel mekkora célkereszt kerül a hátára. Ezzel pedig biztosan ő is tisztában volt. - Még szerencse, apádnak kisebbségi komplexusa lenne, ha hazahoznál egy olyan embert, aki nála nagyobb. Még csak az kéne, hogy emiatt is panaszkodjon, bőven elég nekem Gyilkoska instabigyója. -És lehet, egy kicsit azért nehezen barátkoztam volna meg a lelki szemeim előtt lebegő képpel, ahogy Chris felhajtja egy hegyi troll fátylát az esküvőjén. Úgy szorítottam magamhoz a fiamat, mintha el sem akarnám engedni. De ez mindig így volt, eszembe jutottak azok az évek, amikor még csak egy totyogó kisgyerek volt és olyan könnyedén elfért a karomban. Azt hiszem, ilyenkor kezdtem el hiányolni, hogy kisgyerekek szaladgáljanak a lábam körül… aztán persze mindig rájöttem, hogy már messze nem vagyok olyan türelmes ilyesmihez, mint húszévesen voltam és nem bírnék elviselni egy újabb gyereket. - Megértem, persze. Tudod, hogy bennem bízhatsz, nem fogom senkinek sem elmondani. Nem is az én dolgom, hogy ezekkel a tényekkel dobálózzak, majd te megteszed, ha úgy érzed, készen állsz rá. Ha ez évekbe telik, vagy éppen soha nem történik meg, mert valamiért mégsem úgy alakul a helyzet, akkor pedig a sírba viszem magammal. -Nem túloztam, még a halálos ágyamon sem adtam volna ki ilyen információt. Ha kell, ezzel együtt halok meg, de azért ez ne mostanában következzen be. Túl fiatal vagyok még ilyesmihez. Megráztam a fejem a szavaira. - Soha ne kérj bocsánatot ilyesmiért, én éjszaka is bármikor elérhető vagyok. Úgysem szoktam túl sokat aludni. De azt hiszem, ez általában így van az emberekkel. Ha van lehetőség a megszokott és tradicionális módra, akkor miért gondolnál másra? Nincs ezzel gond, pont abban a korban vagy, amikor fel kell fedezned ezeket a dolgokat. Jobb most, mintha harminc év múlva jönnél rá, hogy hazugságban élted le az életed, hidd el.
Mothers are inscrutable beings to their sons, always.
Imádtam, amikor Anya kiégett valamin - aminek nem hozzám volt köze, mert ha igen, az már nem volt annyira szórakoztató számomra - legyen az bármi, adott esetben az, hogy éltek még emberek, akiknek sikerült alulmúlni Gyilkosa nevének kiválasztását. - Igen ez pontosan így van. De gondolj bele: lehetne rosszabb is, már nekünk, nekik nehezen, ha mondjuk Patkánykának nevezi el - bár, hadd jegyezzem meg: szerintem ez a hirtelen felindulásból kreált név sokkal, de sokkal jobban illett volna ahhoz az állathoz. Mert csak ebben az egyben lehettünk biztosak, hogy állat, a kutyát - Apa kivételével, nyilván - mindenki erősen kérdőjeles információként kezelte. Érthetetlen okból az Instagram furcsa, mugli népe mégis imádta, mert ronda szerencsétlen… Csak mosolyogtam Anya megjegyzésén, mert mást nem tehettem. Persze, tisztában voltam vele, hogy ügyvédként elsősorban nem - mindig - az igazság érvényre juttatása volt a feladatuk, hanem az ügyfeleik védelme, de azért jól esett a tudat, hogy bármit csinálhattam volna, akkor is kihoznak a sittről. (Az mondjuk már más lapra tartozott, hogy utána tőlük.. tőle mit kaptam volna. Ezt figyelembe véve nem elképzelhetetlen, hogy a börtön lett volna a jobb opció.) Könnyűnek éreztem magam, mintha csak valami mázsás súlytól szabadultam volna meg azzal, hogy elmondtam Anyának azt, ami az elmúlt időszakban felgyülemlett bennem. Nem féltem az elutasításától vagy az elfordulásától, egyszerűen csak nehéz volt erről beszélni, tulajdonképpen rá gondolni is. Olyan új és megfoghatatlan volt, kissé furcsa még, ha teljesen őszinte akartam lenni; de azt hiszem, hogy napról napra egyre könnyebbnek találtam, még úgy is, hogy konkrétan semmi sem történt. Mármint… egy csók volt, meg egy vallomás szerű valami is, azért tartottam itt ahol, de ezek is nem kissé vitatható körülmények között. Egy olyan emberrel, akiből jelen állás szerint simán kinéztem, hogy minden azért történt, mert egyszerűen csak szórakozott és várta, mi sül ki belőle. - Azt mondod, sajnálná, ha nem ő lenne a badass varázslény ebben a családban? Lehet már csak ezért megérné a trollos móka - viccelődtem, miközben megszorítottam előbb Anya kezét, majd őt magát is, amikor megölelt. Talán - jó, egészen biztos - ritkábban mondtam neki, hogy mennyire szeretem, mint illene, de attól még így volt. El sem tudom képzelni mihez kezdtem volna, ha nincs és ezt a beszélgetést nem vele, hanem Apával kell lefolytatnom. Lehet meg se teszem, istentelenül cikinek éreztem volna, valahogy más arról beszélni az Apáddal, hogy barátnőd van és más arról, hogy nem tartod elképzelhetetlennek a romantikus értelemben vett barát opciót sem. És más az is, amikor kész tények elé állítod ezzel kapcsolatban és várod a biztosan vicces reakcióját, ha - hangsúlyozom megint: HA - így alakulnának a dolgok. - Persze, hogy tudom. Ha nem így lenne, akkor sosem mondtam volna el. - Bár… ki tudja, amennyire feszített már belülről ez az egész, lehet akkor is kiöntöm a szívem, ha tudom, hogy holnap az összes családtag erről fog beszélni a reggeli felett. Hiába tűnt már maga a gondolat is elborzasztónak, mert rettenetesen gyűlöltem, amikor bármilyen kontextusban is, de beszéltek rólam és az életemről. Velük laktam, ők tartottak el és minden hasonló, de attól még jogom volt a magánélethez. - Jelenleg nem tudom mi és hogyan alakulhatna. Azóta tudod… nem is beszéltünk. Mintha kerülni próbálna vagyis… igazából nem csak próbál, szerintem konkrétan kerül. Szerinted normális ez? Mármint érted, az egyik nap közli, hogy nem barátként gondol rám a következőben pedig ha meglát a el is húzza a csíkot, de annyira, hogy sehol se látom a folyosón. Jó, a valósághoz tartozott, hogy ez nem egyoldalú volt, én is kerültem őt - talán egyszer ha próbáltam erről beszélni, de amint meglátta, hogy felé tartok a következő percben már ott sem volt -, de erről Anyának nem kellett tudnia, főleg mert kényes kérdések felmerülésére adhatott volna okot. Például, hogy ki ez az illető és ha ilyenek gondolkodom, akkor miért viselkedek én úgy, ahogy ő, csak hogy a két legevindensebbet említsem így hirtelenjében. - Nem az lenne a logikus, hogy ilyen esetben beszélni akarjon az ember? Mármint én tuti azt akarnék, hiszen így az egész szituáció olyan, mint annak a német, kiejthetetlen nevű muglinak a macskája a mérges dobozban. Bizonytalan, kétesélyes és tulajdonképpen bármi lehet. - Bár azért a méreg jó eséllyel kinyírja a macskát a példában, de ezt most hagyjuk. - Miért jó neki a bizonytalanság? Ez… minden esetben ilyen bonyolult? - néztem tanácstalanul Anyára, hátha ő tud nekem magyarázatot adni. Mondjuk azt nem igazán értettem, hogy miért próbálom megérteni bármelyik ember - főleg Mason - érthetetlen viselkedés, régen rájöhettem volna, hogy jobb elengedni az ilyesmit. Arról nem is beszélve, hogy nyilvánvalóan nem mondhattam magam túl pengének szívügyekben, Lizzie volt korábban az egyetlen ember az életemben és belé sem voltam szerelmes (azt hiszem…) csak kényelmes (és félreérthető?) volt az a barátság, amit kettőnk között kialakult. - Azért lásd be, jobb időpontot is találhattam volna ehhez a beszélgetéshez, mint az éjszaka és a hajnal között egy random óra. Mennyi is az idő, amúgy? - sóhajtottam, miközben Anya vállának döntöttem a fejem. Nem voltam fáradt, egyszerűen csak jól esett. - Igen, az eléggé kellemetlen lenne. Bár… nem tudom, a normális érted, valahogy olyan… biztonságosabbnak tűnik - nem mintha féltem volna, csak… na jó, valójában kicsit tényleg féltem a barátaim véleményétől. Nyilván nem voltak annyira mérvadóak, mintha Katie lettem volna, aki a szabadnapokon még a felsője színét is a barátnőiével egyeztette össze, de azért nem akartam őket elveszíteni, az ostoba, ha ezért elfordulnak tőled, akkor sosem voltak igaz barátok közhelyek ellenére sem. Aki ennyire rohadt egyszerűen vette az ilyen dolgokat, az maga sem volt soha igaz barát.
Genevieve Dearborn varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Mothers are inscrutable beings to their sons, always.
Szórakozottan, nem túl őszinte meglepetést mímelve emelkedtek magasba a szemöldökeim Anya szavai hallattán. – Csak Apa kutyája? Biztos vagy te ebben? Ne feledd, vannak a birtokomban olyan terhelő bizonyítékok, amelyek ennek az ellenkezőjét támasztják alá – mondtam szemtelenül, egy féloldalas mosoly kíséretében. Azt ígértem, hogy Apának nem mutatom meg, azt nem, hogy soha többet nem hozom fel. Ezt igazán nem várhatta el tőlem, elvégre az ő fia voltam! – Elég jó bizonyítékok, hogy őszinte legyek. Hála az égnek, nem voltam kifejezetten vizuális típus, így Anyával ellentétben nekem nem kellett saját magam elképzelni egy hegyi trollal nos… sehogy, semmiféle felállásban, mert… egyszerűen csak nem. Nope. Nope, from nopeland. Azért mindennek volt határa, elég látható, hogy őszinte legyek és amíg Mason Briggs (úgy fest, legnagyobb sajnálatomra) ezen belül volt, a hegyi trollok kívül. Pedig határozottan ezt kellett volna: azonos “nope” csoportba sorolni Masont és trollokat. A személyiségük egészen bizonyosan állíthatom: kiválóan megfért volna a másiké mellett. Igazi mach made in haven. – Maradjunk annyiban, hogy ez soha nem fog bekövetkezni és itt, ennyinél ejtsük is a trollokat – fintorogtam. – A végén még túl messzire és túl… furcsa vizekre evez a fantáziád – és ezzel együtt az enyém is, mert nyilván hangosan is kimondana dolgokat, amire nem vágytam. Remélem Anya sem. Nem tudtam megállni, muszáj volt felhúzott orral és elégedetlen, hangos morranással grimaszolnom, mert – mint általában mindig – most is rátapintott a lényegre, úgy nagyjából. Nem véletlen volt ügyvéd (és keresett sok pénzt, ami miatt olyan jól éltünk, ahogy), kiváló érzékkel tapintott rá az emberek történeteinek gyenge pontjaira és vette észre, hogy hol vannak azok a bizonyos kitöltendő lyukak. Most mégis jobban tudtam volna örülni, ha ezt annyiban hagyja és megmarad az én verzióm, mi szerint csak és kizárólag Mason kerül engem. – Jó – legyintettem kelletlenül – lehet kicsit kölcsönös, de csak pont annyira, hogy… nem tudom, csak kicsit – fújtam ki bosszúsan a levegőt. Mondtam már, hogy utálom, ha Anyának igaza van? – De annyit hadd hozzak fel a védelmemre, hogy én tényleg akartam vele beszélni, úgy kétszer, talán háromszor… de mindig felszívódott, aztán kellemetlen lett és inkább elengedtem, most pedig már én is kerülöm a találkozásokat. Mondjuk őszintén, nem tudom mit vártam, Mason Briggs mindig is egy idióta volt, nem igaz? Sőt! Minden Briggs az, tuti beléjük van kódolva – puffogtam tovább egészen addig a meglehetősen kellemetlen pillanatig, amíg fel nem fogtam, hogy pontosan mit is mondtam az imént. – Oh… – nem kellett tükörbe néznem, hogy tudjam, az arcom ég és vörös szinte összes árnyalatában játszik éppen, csoda hogy itt helyben fel nem gyulladtam (bár egy részem egészen örült volna neki, ahogy annak is, ha megnyílik és elnyel a kanapé)– nos… mi lenne, ha úgy tennénk egyelőre, mintha ezt soha az életben nem hallottad volna? Tehettünk úgy egyáltalán? Nem tudom, őszintén, de most kifejezetten örültem volna a struccpolitika alkalmazásának nos… lehet örökre, mert, ahogy mostanában Mason Briggs viselkedett ez tűnt a legvalószínűbb jövőképnek. Meg persze az, hogy megint bedőltem az egyik hülye szopatásának a sokból. – Milyen kedves – motyogtam nevetve a fejemet még mindig anya vállán felejtve; ciki nem ciki, ez most nagyon kellemes volt így –, de lehet Izé nem így gondolja majd. Tuti megint felkelt nyolc-kilenc körül, hogy ki kell vinni sétálni, mert itt az idő, de Apát éppen sehol sem találja – néztem a csendesen szuszogó állat felé, akire szerintem a kutya megnevezést továbbra sem lehetett használni, maximum sértés gyanánt. Ez, egészen biztos voltam benne, sosem fog változni. Aki félig patkánynak született az élete végéig az is maradt. – Ezzel azt mondod, hogy keressek egy önérzetes vérfarkast és egy szuicid legjobb barátot, akinek olyan szinten terápia van szüksége, hogy a terapeutája, terapeutájának a terapeutáját is pszichiátrián kéne kezelni, ha végre tenni akarna a mentális egészsége érdekében? – érdeklődtem kedélyesen, elviccelve azt, amit amúgy tök komolyan gondoltam. Apa túlönérzetes volt, Holden Briggs pedig komoly segítségre szorult – ez még egy vak szemét is újra kiszúrta. Lehet még nem voltam felnőtt, de hülye sem. A lépcső tetejéről sokat lehetett hallani, főleg ha a felnőttek azt hitték, hogy az ember fia alszik és nyugodtan beszéltek olyan témákról, amikről előtte sosem. – Nemes felajánlás, de szerintem megoldom ezt egyedül is. Már bizonyítottam, hogy remek problémakezelő képességeim vannak, csak… lehet legközelebb nem a Nagyterem közepén gyakorlom őket. – Én mindenre esküszöm, megpróbáltam ezt komolyan előadni, de egyszerűen nem ment, a mondat végére kitört belőlem a nevetés. Mind a ketten pontosan tudtuk, hogy azt az egy alkalmat kivéve sosem voltam erőszakos senkivel; inkább szavakkal szerettem harcolni, nem pedig nyers erővel. Anya és Apa ezt tanították. Egy-egy jól irányzott szó amúgyis fájdalmasabb tudott lenni, mint egy jól irányzott jobb horog.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
