Genevieve Dearborn

Gen központi figura nem csak a saját életében, de másokéban is. Ő az a személy, aki családokat és teljes közösségeket tart össze a puszta személyével, amik nélküle teljesen szétesnének. Ha valami viszály van két ember között, akiket ő szeret, akkor egész biztosan ő lesz a mediátor, aki őszintén diplomatikusan képes kezelni a helyzetet, mindegy, hogy személyesen melyik fél pártját fogja. Ugyanilyen jó kerítő is, ha a helyzet megkívánja, nagyon professzionálisan tud bármilyen párost összehozni, ha úgy ítéli meg, hogy jók lennének együtt.
A világról és nagyjából minden másról is határozott elképzelései vannak, amit olyan szilárdan vannak felállítva, hogy egy hurrikán sem lenne elég a megingatásukhoz sem. Ez sokszor fordul eszméletlen csökönyösségbe, amivel mások agyára megy, legtöbbször viszont nem más, mint kitartás és határozottság, ami segített neki oda eljutni, ahol tart. A családja életébe is ez adja az igazi stabilitást, egyszerre övé az anyai szeretet és gyengédség mellett a vasszigor is, hogy minden úgy működjön, ahogyan annak az ő szemében kell. A legnehezebb mindebben az esetleges hibázás beismerése. Nagyon ritka az, ha valaki azt a szót hallja Genevieve Dearborn szájából, hogy "tévedtem".
Világlátása miatt nehéz neki befogadni az újat és a modernet, ha valamilyen feladat vagy probléma megoldásáról van szó. Jobban kedveli a megszokottat, a biztosat és a jól ismertet mint új dolgokkal kísérletezni. A mugli eszközök az agyára mennek, a férje képmegosztós követőszáma hidegen hagyja, és nagyon kegyetlenül ítélkezik is róla. Ugyanis Gen nagyon, nagyon szeret ítéleteket alkotni másokról, bármiről is legyen szó. Sokszor érezték már kellemetlenül magukat a közelében, olyan intenzíven süt róla a véleménye.
Az érzelmeit nagyon könnyen kezeli és tartja kordában, ami persze nem jelenti azt, hogy érzelemmentes, ahogy sokan gondolják róla, egyszerűen csak tudja, mikor és hogyan érdemes vagy kell azokat használnia. Amióta anya lett, ez persze sokkal nehezebb számára, és hiába szeret logikus döntéseket hozni, amennyiben a gyerekeiről van szó, az érzelmei veszik át az irányítást. Értük bármit félredob, még a legsziklaszilárdabb meggyőződéseit is.
Mondhatni ő az igazság bajnoka, aki senkitől nem tűri a hazugságot és a csalást, de legfőképpen a hozzá közel állóktól nem. Azt az elvet vallja, hogy ha fáj az igazság, akkor is inkább mondják a szemébe azt, mint kerülgessék, és a gyerekeinek is ezt igyekszik tanítani. Nagyra értékeli az őszinteséget és a komoly, mély beszélgetéseket, amik ezt kiváltják, éppen ezért nagyon jó hallgatóság és remek lelki támasz is. Elvégre az őszinteség nem mindig rideg és szúrós.
A barátságok (és általában a legtöbb más kapcsolata is) nála kétféleképpen alakulhat: vagy egy életre szól, vagy egy életre véget ér. Az utolsókig kitart egy ember mellett és mindenben mellette áll és segít neki, azonban ha egyszer elengedi az illető kezét, azt soha többet nem fogja meg újra.
Munkamorálja erős, minden ügyét teljesen komolyan veszi és addig hajtja magát, amíg a lehető legjobb eredményt nem éri el. Gyűlöl veszíteni.

Egészen kicsi gyerek voltam, amikor megtanultam, milyen ereje van a betűknek és a szavaknak. De főleg a betűknek. Kifejezetten érdeklődő kislány voltam, hatalmas tudásszomjjal, aki semmit nem akart jobban, mint hogy okosabb és jobb legyen a többi gyereknél. Sokat nyúztam a szüleimet, főleg édesanyámat, hogy tanítson meg olvasni, mert én olvasni akarok. Igazság szerint csak arra volt szükségem, hogy felolvassa, amit látok, így hamar megtanultam, hogy mi mit jelent, és amikor életemben először, rózsaszín kis ruhácskámban kimentem az Abszol útra, nagyon vidáman olvastam össze a betűket. Az írással már nem voltam ennyire kibékülve. Természetesen abban is remekelni akartam, de sokkal nehezebb volt, mint összerakni egy-egy szót, pláne, hogy a saját nevem volt a legfontosabb. És rengeteg, rengeteg E betű van a Genevieve-ben egy kisgyereknek. Olyan egyszerűnek tűnnek, négy egymást metsző vonal vagy csak egy hurok, ha kicsivel írom. Mégsem akarnak soha egyformák lenni, akkor sem, ha belefájdul a kezem a sok ismételgetésre, apu pedig már a pszichomáguson gondolkodik, hogy elvigyen-e hozzá egy kivizsgálásra. Sokszor kívántam azt, hogy bárcsak olyan egyszerű lenne formálni őket, mint amilyen könnyedséggel a hajam színe váltakozott szőkéből vörösbe, vörösből barnába, barnából feketébe. De hiába, néhány évesen a kalligráfia nem lesz senkinek a legnagyobb erőssége. Persze nem adtam fel. Mire Roxfortos lettem, már gyönyörű szép E betűket tudtam kanyarítani, szebbeket, mint bárki más. És erre nagyon büszke voltam.
Tizenegy évesen ott álltam a sorban, türelmetlenül várva a soromat a Teszlek Süveg előtt. Amikor körbenéztem a többi gólyán és megláttam, hányan félnek (most komolyan, úgy féltek, mintha kivégzésre mennének), nem tudtam levakarni a szánakozó kifejezést az arcomról. Ezeket mégis hogyan nevelték a szüleik? Úgy iszkoltak a rusnya kalap elől, mintha kiette volna az agyukat. Hah, nem is volt mit. Én persze büszkén, egyenes háttal léptem a három lábú székhez és a Süveg még hozzá sem ért a fejemhez, máris elordította magát, hogy Mardekár!. Tökéletes, én is éppen így gondoltam. Azt hiszem, abban az évben senki más arcán nem volt olyan széles vigyor, mint nekem, amikor leültem a zöldek asztalához. Este pedig én írtam a legszebb M betűt a szüleimnek címzett levél iniciáléja gyanánt.
Olyan lendülettel vágtam bele a tanulásba, mintha ennél semmi sem lenne csodálatosabb dolog az életemben. Akkor ezt el is hittem, hogy így van, hogy minden csak és kizárólag a tudás körül forog. Sajnos kisgyerekként még én sem tudtam ennél komplexebben vélekedni. Nem igazán voltak barátaim, mert a legtöbben már akkor sznobnak és kellemetlennek tartottak, ami tulajdonképpen igaz is volt. De nem tudott zavarni a helyzet, amikor tudtam, hogy mindegyikük olyan ostoba mint egy kertitörp és soha nem érhetnek fel hozzám. Egészen addig az ominózus átváltoztatástan óráig...
Későn (de nem késve!) érkeztem meg a professzor termébe, addigra már az összes hely el volt foglalva, egyet leszámítva. Egy hollóhátas fiú ült mellette, én pedig szó nélkül leültem mellé, nem foglalkozva azzal, hogy vár-e valakit, bár nyilván nem. Eddig sem láttam beszélgetni senkivel. Az óra második feléig nem is volt baj vele, úgy jegyzetelt, hogy szinte füstölt a pennája közben, nem is értettem, miért műveli ezt. Aztán a professzor pár perccel az óra vége előtt megkérdezte, hogy ki szeretne előadást tartani a metamorfmágiáról, nekem természetesen abban a pillanatban fellendült a kezem... és a mellettem ülőnek is. Szinte teljesen egyszerre néztünk nagyon csúnyán egymásra, a tanár pedig csak annyit mondott, hogy csinálhatjuk akár ketten is. Hogyne, persze, még mit nem... Nem is tudom, mennyi időn át vitatkoztunk, hogy melyikünk fogja megcsinálni, mert én nem akartam átadni neki, ő pedig úgy fest, legalább olyan makacs volt, mint én. Csak azzal nem számolt, hogy felhúzom magam és idegességemben átváltoztatom a fejem egy kígyóéra, aztán rá is sziszegek. Csak pár másodperc volt, de soha nem felejtem el azt az arcot, amit akkor vágott. Na ez volt Holden Briggs, aki mind a mai napig a legjobb barátom és aki először mutatta meg, hogy a H az egyik legfontosabb betű az ABC-ben.
Kisgyerekként, vagy még rosszabb, serdülőként nincsen rosszabb élmény, mint a szüleink elvesztése. Szerencsés embernek tartom magam, amiért velem ez nem történt meg és amiért mind a mai napig velem vannak édesapámék, de külső szemlélőként is a legborzalmasabb dolog, amit egy ember el tud képzelni. Sosem akartam a legjobb barátomat olyan állapotban látni, mint azokban a hónapokban, amikor eltűnt az anyukája. Mindig tudtam, hogy nagy ereje van az A betűnek, de akkor éreztem meg először igazán a hatását, amikor a Szükség Szobájában elbújva szorongattam Holdent, aki életében akkor sírt előttem először és utoljára is, tehetetlenül gyászolva az anyját. Akkor megfogadtam, hogy ha egyszer gyerekeim lesznek, soha nem fogom hagyni, hogy anya nélkül maradjanak, ahogy azt is, hogy bármikor probléma lesz Holdennel, én leszek az, aki ott áll mellette az elejétől a végéig.
Holden és én elválaszthatatlanok voltunk tizenegy éves korunktól kezdve egészen az akadémiai évek végéig. Barátságunk azóta is megmaradt, bár őt elnyelte a munka, engem pedig a család, így már nincsen annyi időnk egymásra, mint régebben. Kölykökként azonban más volt a helyzet, és utólag visszagondolva azokra az évekre, nem csoda, hogy mindenkinek meggyőződése volt, hogy mi egy párt alkotunk. Mindenkinek, kivéve egy embert... Henry Dearborn először tizennégy éves koromban került a látókörömbe, amikor nagyon látványosan elkezdte tenni nekem a szépet. Nem tudom, hogy azt hitte, nem számít az állítólagos párkapcsolatom, vagy egyszerűen csak nem érdekelte és be akart próbálkozni még így is. És szeretném azt mondani, hogy nem volt sikeres, de a következő évre egy sánta világítótorony lett a párom és egészen hamar megtanultam, hogy tényleg a H az egyik legszebb betű az összes közül.
Csak egy év volt az egész. Egyetlen év, ami hihetetlenül rövidnek tűnt, mert annyira gyorsan elteltek a szép hónapok. Boldog voltam Henry mellett, úgy éreztem, mintha ennél boldogabb soha többet lehetnék. A legtöbb gyerekszerelemben nincsen semmi különleges, ahogy jön, úgy megy és múlik el, aztán felnőttként, amikor visszagondolsz rá, csak húzod a szádat, hogy milyen kínos voltál. Vagy teljesen el is felejted, hogy valaha is megtörtént, mintha soha nem is létezett volna. Henryvel nem ez volt a helyzet. Akkor úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember ezen a világon, amiért olyan szerencsés vagyok, hogy már most egymásra találtunk és megvan az az ember, aki mellett majd megöregszem. Persze ez nem így történt.
Nálam nagyon ritka volt az, ha sírtam valami miatt. Már gyerekként sem tettem, mert sokkal többre tartottam magam ennél. Azon a hazafelé tartó vonatúton viszont a lelkemet is elzokogtam Holdennek, miután Henry úgy rakott ki, mintha csak egy szemeteszsák lennék. Nem éreztem úgy, hogy megérdemeltem volna, amit akkor kaptam és a legrosszabb, hogy nem is láttam a miértjét. Hiszen minden olyan jól ment, mégis mivel érdemeltem ki azt, hogy így megszabaduljon tőlem? Ennyire rossz lettem volna vele? Vagy talán valami sokkal alapvetőbb probléma volt velem? Soha életemben nem veszítettem el annyi önbizalmat, mint akkor, azon a nyáron, és nagyon sokáig is tartott mindezt újra felépíteni.
De az élet nem állt meg egy percre sem, sőt, mintha csak ekkor kezdett volna igazán elindulni. A nyár nagyon csúnyán telt, nem találtam otthon a helyem, a kedvem szokatlanul rossz volt, amit már apámék is észrevettek. Persze hiába faggattak, nem voltam hajlandó elmondani nekik, hogy ma már a H sem jó duplán, csak egyedül, csak akkor, ha Holden az. Abban a pár hónapban sokkal többet volt nálunk, mint előtte. Minden addigi nyarunk jórészét együtt töltöttük, de az az év más volt, szinte odaköltözött hozzánk az elejétől a végéig. Nem bántam, szükségem volt rá, és még inkább értékeltem, mivel tudtam, hogy nyomasztónak találja az otthonomat. Pedig nem volt akkora kúria, mint a család fő ágának, bár határozottan nagyobb volt, mint amire egy egygyermekes családnak szüksége van. A kutyáink sokkal több helyet foglaltak el, mert természetesen már akkor is volt mindig legalább három otthon, de inkább öt-hat. De Holden végig ott volt mellettem, amikor nagyon magam alatt voltam, csak úgy, mint én pár évvel korábban, amikor elveszítette az édesanyját. Nem is tudom, mire mennék nélküle, de nagyon nagy szerepe volt abban, hogy sikerült összeszednem magam. És abban is, hogy soha többet nem hagytam magam ennyire a padlóra kerülni.
Elértünk a Roxfort végéig, hosszabb út volt, mint arra számítottam és néhol elég göröngyös, de legalább nem egyedül kellett végigmennem rajta. Minden sokkal egyszerűbbnek tűnt úgy, hogy Holden végig ott volt mellettem és támogattuk egymást át a vizsgákon, és még inkább a másnaposságokon. Sajnos vagy sem, de nagyon szerettem fiatalon bulizni, szegényemet pedig mindig magammal rángattam, akkor is, ha igazából ő maga sem akart ott lenni. Sajnos nem volt választási lehetősége. Mindenesetre itt voltunk, túléltük a roppant stresszes időszakot, amíg letettük a RAVASZ vizsgáinkat, a következő ősszel pedig együtt vágtunk neki a Docendo Discimus Mágusakadémiának is, bár két külön szakon. Egyedül azzal nem számoltam, hogy Henry kicseszett Dearborn is úgy dönt, jogot akar majd tanulni.
Merlin se tudná megmondani, mennyi idegességet halmoztam fel az első évemben. Fogalmam sincs, hogy a sors szórakozott rajtunk ilyen remekül vagy a professzoraink tudtak mindent is, amit nem akartak, de valahogyan mindig sikerült párba vagy csoportba osztaniuk Henryvel szemináriumokon. Márpedig bárkivel szívesebben dolgoztam volna együtt, még a legostobább szaktársammal is, mint azzal az exemmel, akinek eddig nem tudtam megbocsátani azt, ahogy megszabadult tőlem. Holden járt a legrosszabbul, persze. Nem elég, hogy egyszerre végezte az aurorképzőt és a sötét varázslatok kivédése szakot, még én is állandóan neki dühöngtem ki magam, amikor a gyökér szobatársaitól menekülve beköltözött az apám által bérelt kis akadémista lakásomba mellém. Pontosabban az ágyamba, mert úgy aludtunk együtt, barátokként, mintha ennél mi sem lenne természetesebb. Ha visszagondolok azokra az időkre, már nem is olyan meglepő, hogy mennyien gondoltak egy párnak minket és mennyire érthetetlen volt a bosszúságom, amikor ki kellett valakit javítanunk. Ennek ellenére szép időszak volt az, leszámítva persze Henry kicseszett Dearbornt, az új munkatársamat.
Holden persze az első perctől kezdve azzal szekált, hogy így kezdődik újra egy gyönyörű kapcsolat. Soha nem segített ezekkel a mondataival, csak még frusztráltabbá váltam tőle, a bosszúm pedig hamar utolérte. Milyen szerencse, hogy mindketten felvettük azt a siralmas pszichológiai kurzust, amit Rita Vitrol még ocsmányabb klónja tartott, legalább volt hol beajánlanom Holdent mint önként vállalkozót bárminek a demonstrálására. És még milyen szerencse, hogy ez éppen szexuálpszichológia volt... Mindenesetre a bosszúm nem változtatott a tényeken és azon, hogy ennek a rohadt Briggsnek már megint igaza volt. Az év legutolsó bulija ugyanis annyira remekül sikerült, hogy másnap reggel Henry mellett ébredtem a saját ágyamban, és attól kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Talán mégis kellett az a második H, úgyis olyan szépen le lehet írni. Csak Holden kárörömével kellett valahogy megküzdenem.
Innentől kezdve sokkal békésebben teltek az évek. Hirtelen minden közös feladat pofonegyszerűnek tűnt, amit Henryvel kellett megoldanom, alapvetően vidámabb voltam és jobban éreztem magam a bőrömben, mint ezelőtt bármikor, holott azon az egy nyáron kívül sosem kellett az önbizalmammal küzdenem. Az egészben két csúnya nagy hátrány volt. Az egyik az, hogy Holden így ki lett ebrudalva az ágyamból, legalábbis akkor, amikor Henry nálam töltötte az éjszakákat (ami jóval több volt, mint amikor nem), a másik pedig az, hogy mindennek ellenére Henry számomra indokolatlan ellenszenvet érzett iránta. Ez sajnos azóta sem változott sokat, hiába telt el majdnem húsz év is már.
Aztán eljött az utolsó akadémiai szemeszterünk, ami éppen olyannak ígérkezett, mint mindegyik korábbi, azt az egyet leszámítva, hogy néhány héttel a kezdete után valaki úgy döntött, kibérli a testemet a következő kilenc-tíz hónapra. Nem, én sem így terveztem, egyáltalán nem voltam olyan bolond, hogy diplomaszerzéssel egyidőben akarjak gyereket vállalni, de ami megtörtént, az megtörtént, már ezzel kellett valamit kezdenem. Holden volt az első, aki megtudta, mert fogalmam sem volt róla, hogyan vezessem fel ezt az egészet Henrynek. A legjobb barátomra pedig, mint mindig, most is számíthattam, hogy mellettem fog állni és támogat majd mindenben. És Merlinre, mekkora szükségem volt rá, mert még nekem is remegett a kezem, amikor megálltam Henry előtt és közöltem vele, hogy az ő gyerekét várom. A reakciója olyan... henrys volt, bár nem éppen az, amire szükségem lett volna, úgyhogy egy kisebb kiakadás után közöltem vele, hogy két választási lehetősége van: vagy velem marad és együtt megoldunk mindent, vagy egyáltalán nem lesz gyerek, mert nem akarom, hogy csonka családban kelljen felnőnie. Úgyhogy a diplomaosztómon csak azért nem látszott rajtam, hogy terhes vagyok, mert metamorfmágusként sokkal könnyebb volt lepleznem. Holden pedig nagyon cuki volt, hogy megígérte, le fog szokni a cigiről is pusztán szolidaritásból, de mindketten tudtuk, hogy ez úgysem fog megtörténni.
Várandósan beindítani egy jogi karriert nem egy egyszerű dolog, de határozott voltam (akkor is) és megvetettem a lábam. Az utolsó pillanatig, amíg tudtam, dolgoztam, bár határozottan könnyebb dolgom volt otthon úgy, hogy anyámék voltak olyan kedvesek és besegítettek, amíg egyenesbe nem álltak a dolgaink. Pedig azt hiszem, akkor még nem kedvelték Henryt, bizonyára csak egy suhancot láttak benne, aki teherbe ejtette a lányukat, de az unokájuk még ennél is fontosabb volt számukra. Nekem pedig Henry volt a fontos, mert akkor már egész biztosan tudtam, hogy jó apa lesz belőle. De még milyen jó... Ott volt velem végig, onnantól kezdve, hogy az utolsó hetek minden nyűgje a nyakamba szakadt, végig ott ült mellettem a Szent Mungo szülészeti osztályán, és talán még nálam is sokkal boldogabb volt, amikor a karunkba adták a kisfiunkat. Christopher. Egyik pillanatról a másikra a C lett a legszebb, legjobb és legfontosabb betű, ami csak létezett.
Nem állítom, hogy minden könnyen ment és úgy suhantunk előre az élettel, mintha mi sem lett volna természetesebb, inkább az élet kezdett el irdatlan gyorsan haladni, mi pedig csak úsztunk az árral. Chrispy csodálatos gyerek volt, olyan, amilyenre mindig is vágytam, és aki igazán meg tudta mutatni nekem az anyaság örömeit. Számtalanszor virrasztottam mellette éjjelente, amikor beteg volt és öleltem magamhoz, amikor elesett és sírt a lehorzsolt térde miatt. Merlin a tanúm rá, hogy mennyire élveztem a családanya szerepét, mennyire szerettem a kisfiammal és a férjemmel tölteni a napjaimat, és még az sem zavart, hogy a karrierem az első időszakban mondhatni stagnált. Fontosnak tartom a munkámat és nagyon komolyan gondolok minden percet, amit azzal töltök, de a családom sokkal kiemeltebb szerepet kapott ennél az életemben. Ami engem jobban meglepett, mint bárki mást.
Chrispy két éves volt, amikor eljutottunk oda Henryvel, hogy összeházasodunk. Fontosabb volt annál a munka és a gyerek, hogy ilyen apróságokkal foglalkozzunk, hiszen az eljegyzés már megtörtént, drága egyetlen farkasom meg úgyszem tudott volna megszabadulni tőlem. Azt én ugyan nem engedem neki. Úgyhogy csaptunk egy kisebb lakodalmat a szüleim birtokán, akkor még nem abban a gyönyörű, vidéki házban éltünk, amiben most. A tanúm nem volt kérdés, hogy Holden lesz, akit halálosan megfenyegettem, hogy amennyiben aznap dolgozni mer, rettegjen a következő találkozásunktól, mert onnan nem szabadul meg élve. Henrynek meg ebbe az egybe nem volt beleszólása. Az egészben persze a nászajándékok voltak a legjobbak, mert az első számú hobbim akkor indult el, amikor anyám nekem adta az első szamojédet, aki a családunk tagja lett. Phem még mind a mai napig él, bár nem virul, mert sajnos az utolsó éveit tapossa, de legalább segít mindkettőnknek, hogy ne feledjük el, hányadik évfordulónkat is fogjuk ünnepelni abban az évben. Aztán persze egymást is megleptük, akaratunkon kívül, ugyanis mi sikerülhetne ilyen remekül, ha nem a nászéjszaka? Dearborn bébi 2.0 bevetésre kész.
Catherine úgy érkezett az életünkbe, mint egy kisebb tornádó, a szó szoros értelmében. Hatalmas vihar volt azon a napon, amikor megszületett, én pedig hiába nem vagyok babonás, azért nem vettem jó előjelnek. És ismételten igazam lett. Az első után nagyon örültem volna egy második fiúnak, hiszen annyira egyszerű volt vele, de igazság szerint egyáltalán nem bántam, amikor lányom született. Igyekeztem másképpen állni hozzá, mint Chrispyhez, ami úgy fest, nagyon jó ötlet volt, és nem csak azért, mert kislány lett. Katie egy az egyben olyan volt már kisgyereknek is, mint én miniatűr kiadásban, éppen ezért gyűlt meg vele sokszor a bajom és találtuk meg rengeteg dologban nehezen a hangot. Hatalmas pofon volt a fiam után, hogy nem minden totyogó olyan egyszerű eset... Ugyanakkor a kislánynevelésben hatalmas segítségemre volt a sógorom és a családja. Ethannel sosem volt az igazi minden, persze nem azért, mert rossz ember lett volna. Egyszerűen csak teljesen más világban élt mint mi, a szó szoros értelmében. Henrynek könnyebb volt azonosulni vele mint nekem, aki aranyvérűként nevelkedtem egész életemben, de a lelkem rajta, hogy mindent megpróbáltam. Nagyon szerettem őt és a családját, az pedig, hogy a lányaink egyidősek voltak, úgy éreztem, mindenkit egy kicsit közelebb hoz egymáshoz, az én legnagyobb örömömre.
De a totyogók felnőnek, a család pedig gyarapodik, bár nem kettő-, hanem négylábú tagokkal, a gyerekek pedig azt mondhatják majd mindenhol, hogy öt felhővel szoktak otthon játszani, és igazuk is lenne. Mindketten nőnek, gyorsabban, mint azt szeretném, és mérhetetlenül hiányolom azokat az éveket, amikor oly' könnyedén a karomba kaptam őket és annyira aprócskák voltak, hogy a nyakamat alig tudták rendesen átölelni. Nagyon szeretek Anya lenni, nagybetűs, büszke Anya, akinek a C duplán a legfontosabb az életében, és akit ez az egy, A betűs szó nem hátráltat abban, hogy a saját életét is élje és a karrierje is folyamatos felfelé ívelésben legyen.
Azért az élet nem mindig egyszerű, és néha úgy osztogatja a pofonokat, ahogy azt kell. Mindenkit megrázott Ethan családjának a halála. Napokig nem bírtam feldolgozni azt a sokkot, amit a hír okozott bennem, de hamar talpra kellett állnom, mert így volt helyes. El sem tudtam képzelni, mit élhet át a sógorom, őszintén szólva nem is akartam belegondolni, mert a szívem is összeszorult a gondolatra, hogy elveszítsem a férjemet vagy a gyerekeimet. De mellette akartam lenni, támogatni akartam őt, ahogy engem is mindenki támogatott akkor, amikor arra szükségem volt. Itt az alkalom, hogy visszaadjam... de nem kért belőle. Nem erőltettem akkor a témát, tudtam, hogy nagyon hosszú hónapok állnak előtte, ami alatt meg kell küzdenie ezzel a veszteséggel. A kezét viszont nem engedtem el teljesen, hiába nem kaptuk még őt vissza, nem voltam hajlandó megfeledkezni róla és feladni őt. Hiszen akármennyire más is az élete, attól még a családom része, és számomra nincsen annál fontosabb. Milyen különös, hogy ez az E betű még mindig mennyire nehézkes tud lenni.
Azt hiszem, boldog vagyok. Van egy griffendéles fiam, egy XY-os kislányom, akiknél a lehető legrosszabb időszak következik be, amit csak el tudok képzelni, de nem bánom, mert ezzel is meg fogunk küzdeni. Saját ügyvédi irodánk van Henryvel, akivel harmonikusabb kapcsolatunk alig lehetne, és akivel sokkal fontosabb célokért küzdünk, mint a legtöbb ügyvéd. Otthon mindig boldogan várnak a kutyáim, rendszeresen kapom az információt a jobbnál jobb helyen élő kölykeimről, és nagyon szép házunk van a csodaszép Cotswoldsban. Minden rendben van, még az olyan rejtélyek mellett is, hogy miért hiszi a kisvárosunk mugli népe, hogy a férjem egy zsidó pék és köszönnek rá shalommal, amikor kutyát sétáltatunk az utcán. Hamarosan talán Ethant is visszakapjuk rendesen, ha nem is teljesen a régiben.
Na meg ott van Gyilkoska is, a kis görcs, akiről sosem fogom bevallani, hogy egészen hozzám nőtt a maga húsz dekájával.
És amennyire utáltam gyerekként az E-t, most annál fontosabb nekem a C és a H.

Azt látom, amit látni akarok és amit a környezetem látni akar. Mindig úgy és aszerint változtatom a megjelenésemet, hogy az a lehető legjobb eredményt érje el a Wizengamot, az ügyfeleim, vagy bárki előtt, akinél fontos az első benyomás. Az úr preferálja a hosszú, tűzvörös hajat? Nem probléma. A hölgynek szimpatikusabbak a kék szemű, sötét, göndör hajú emberek? Megoldva. Durvább arcvonásokra lenne szükség? Netán finomabbakra? Telt ajkakra? Hosszú szempillákra? Idősebbnek tűnő arcbőrre? Kisebb mellekre? Szélesebb csípőre? Alacsonyabb magasságra? Mindenre van megoldásom. Odahaza hatalmas ruhatáram van, hogy mindig tökéletesen passzoljon a választott arcomhoz és alakomhoz, a munkámban ezt elengedhetetlennek is tartom. A legtöbb öltözék ezek közül kifejezetten elegáns.
Otthon viszont én csak Gen vagyok vagy anya, nem Mrs. Dearborn vagy hölgyem. Otthon mindenem eredeti, olyan, amilyennel születtem, és amihez nem kell mágia, hogy átalakítsam. A szemem világos, a vonásaim finomak, a hajam pedig szőke és a jobb kezelhetőség végett rövid.