nobody plays like us || ronan & thomas

csém levelének többször neki kellett esnem, mire sikerült átrágnom magamat sorain, s nem keseredtem el túlságosan. Ugyan csupa jó hírrel szolgált otthonról, de azon pár mondata melyben reméli, hogy jó egészségnek örvednek, s élvezem az itteni időmet, nem vagyok túl magányos, Ronan mellettem van a szívemig hatoltak. Oh ha tudná szegény testvérem, hogy mennyiszer fordult meg a gyengélkedőn erős fejfájásom vagy étvágytalanságom miatt! Bizonyára aggódna, s amilyen cserfes még húgunknak is szólna róla, aki pedig az első adandó alkalommal meglátogatna, hogy megbizonyosodjon minden rendben van velem.
A kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy nem szólhatok nekik ezekről, mert csak fájdalmat és szenvedést okoznék az otthoniaknak. S míg mások örömmel osztják meg nehézségeiket, én addig csak rejtegetem őket, hogy ne legyen még rosszabb senkinek sem. Mint árnyék húzódom meg hátul, s csupán akkor lépek elő, mikor Ronan úgy akarja. Illetve ez volt. Ostobaság volt utána jönni, feladatom világos volt, mégis ellenszegültem, minek következménye nem más volt a büntetés, annak is legkínzóbb fajtája, a némaság. Kettőnk között olyan baráti kötelék volt, melyet nehezen megmagyarázni, hiszen hűségesek voltunk egymáshoz. Minden annak hibája, hogy elköltözött, s így má nem tudtam rá figyelni. Nem tudtam megvédeni, pedig tudom, hogy mellettem elő sem fordulhatott volna semmi olyasmi, mint azon a nyáron.
Önös érdekeim azonban csak rávilágítottak arra, hogy az önzőség sosem kifizetődő, s most a fiú kerül. Szinte alig merek a közelébe menni, az első pár hétben még beszélni is nehéz volt vele. De rövid alatt rá kellett döbbenem, hogyha én nem próbálok diszkréten nyitni felé, akkor sose fogunk kikeveredni ebből a szorult helyzetből, pedig… Másra sem vágyom, csak hogy Ronan ismét mosolyogjon társaságomban, s újra jobbkezének tudhassam magam. Együtt sétáljunk végig a folyosón, vele töltsem szüneteimet és esténként titkon találkozzunk és közös terveinket szőhessük.
Így testvérem levelét felhasználva gyártottam magamnak indokot, amiért elhagyhattam szobámat, s amiért megkereshettem a fiút. Természetesen nem azért tudtam, hogy most hamarosan szabad lesz, mert ennyire megszállítja vagyok – csak egy kicsit – hanem mert még ha nem is engedte, hogy olyan jóba legyünk, mint régen, szemmel kívántam őt tartani. Ennek legjobb módja pedig, ha tudom mikor hol lehet. Így sem voltam képes állandóan árnyékában megbújni, csupán időnként.
Ma viszont nem a színfalak mögött fogok meghúzódni, hanem odamegyek hozzá… Főleg azért, mert abban a pillanatban, mikor megláttam őt, egy másik diákkal akaszkodott össze, s nem túl kedvesen bánt vele. Nem mintha olyan nagy meglepést okozott volna ez számomra, így inkább mélyet sóhajtva léptem oda mellé, s kezemet finoman vállára helyeztem. – Ronan… Beszélnünk kéne. Otthoni dolgok. – Ábrázatom komoly, így csak remélem, hogy le is áll, nem pedig tovább szekál valakit. Bár ha nagyon erősködik, akkor csak megkötözöm a diákot, hogy biztosan ne mozduljon és maradjon, amíg be nem fejezzük a beszélgetést.