“Success is not final, failure is not fatal: it is the courage to continue that counts.”
A vihar csillapíthatatlanul tombolt a roxforti birtok felett, csúszós iszappá mosva a kviddicslelátó körül letaposott füves területet. Láthatatlan esernyőt bűvöltem magam fölé, az erős széllökéseket lusta kézmozdulattal szelídítettem meg, mielőtt lesodorták volna a vállamról lógó, régi griffendéles sálat. Büszkén viseltem, még akkor is, ha ezúttal nem a régi házam nyerte a meccset - ugyanis ezért álltam most itt, az öltözőtől kellő távolságban ahhoz, hogy ne nézzenek rám úgy, mint akit távoltartási végzéssel kéne elszeparálni minden kisgyerektől. Shivvyt vártam, a végigszurkolt idegőrlőn hosszú mérkőzés után. Csalódott voltam, persze nem Shiv játéka miatt - mert mellesleg bámulatosan repült, mint aki seprűre született -, hanem azért, mert tudtam, hogy szomorú lesz. Vigasztalhatatlanul szomorú, sosem viselte jól a vereséget és ez talán részben az én hibám volt, buborékban tartottam élete első tizenegy évében, egy olyan kis bura alatt, ahol minden sikerült neki, mindenben különleges és kiemelkedő volt. Az igazsághoz persze hozzátartozott, hogy Shiv valóban különleges és kiemelkedő volt mindenben, amibe belekezdett, nem volt átlagos gyerek, és ezt nem az apai elfogultság mondatta velem. De tehetség és megismételhetetlenség ide vagy oda, nem lehetett mindig ő a győztes, a világ sajnos nem így működött. Egy ilyen természeti katasztrófához hasonlító napon tulajdonképpen már annak örülhetett, hogy sérülés nélkül megúszta a meccset, nem zuhant le a seprűjéről és nem csapott belé a villám. A sérülésmentességről persze gondoskodtak a Griffendél terelői, a két fiú, különösen a szőke (ő lehetett Noah, a másik pedig Sid, Shiv rengeteget csacsogott róluk a nyáron) úgy vigyáztak a csapat lányaira, mintha Megszeghetetlen Esküt tettek volna. Ha lett volna alkalmam rá, megköszöntem volna nekik, hogy így a szárnyaik alá vettek egy kislányt - nem mintha Shiv hatalmas védelemre szorult volna, egy törpe méretű tornádónak született.
Ha szigorúan értelmezzük a Roxfort házirendjét, valójában nem lehettem volna itt. De az Akadémia költözése kényelmes kiskapukat szakított magának az iskola merev szabályrendszerében és különben is nehéz volt észrevenni az izgatott tömegben egy ide nem illő akadémiai professzort. Azóta látni akartam Shivet játszani, amióta tavaly bekerült a csapatba, de az első évében erre lehetőségem sem volt, páros lábbal, dementorok között hajítottak volna ki a birtokról, talán még a terrorizmus vádját is a nyakamba akasztották volna. Most azonban kötelesek voltak beengedni a Roxfort területére, csupán az oktatói kártyámat kellett felmutatnom az aurorok által őrzött kapunál.
Az öltöző ajtó kinyílt, a huzattól egészen pontosan kivágódott - de lehet, hogy Shiv csapta ki az indulattól túl hevesen. Mielőtt bőrig ázhatott volna, odasiettem hozzá és őt is az esernyőbűbáj védelme alá húztam. - Olyan gyors voltál azon a seprűn, hogy követni is alig tudtalak. Mint egy vörös villám. Elég rendesen megizzasztottad szegény Black fiút, csak egy hajszálon múlt a győzelem. - Nem tettem fel a nyilvánvaló kérdést, hogy sírt-e. Egyrészt biztos voltam benne, hogy igen, másrészt tudtam, hogy csak dühös lenne. - Mit szólnál egy mini pillecukros forrócsokihoz a Mézesfalásban? Egészen véletlenül szereztem egy ilyet... Széles mosollyal az arca elé tartottam a zsebemből előhúzott pergament, rajta Rodney Lestrange határozott aláírásával. Nem kellett különösebben győzködnöm, hogy a délutánra kilépőt adjon Shivnek. Talán még élvezte is, hogy szembe mehet a tanfelügyelő elképzeléseivel - és Rody amúgy is túl vajszívű volt ahhoz, hogy ne engedjen el egy bőrig ázott kislányt forrócsokizni az apjával egy ilyen kviddicsmeccs után.
