Paddy O'Hare

A mágiahasználat számtalan formája tiszta képet ad a személyiségünk egymásra épülő rétegeiről. Nem a varázspálcája fája vagy magja, esetleg a patrónusa alapján ítéljük meg embertársainkat - és erre nincs is szükség -, de úgy gondolom, értékes árnyalatokat fedezhetünk fel másokban, ha megpróbálunk az elérhető információk mögé nézni. Az ősi mágikus közösségekben hatalmas jelentőséget tulajdonítottak annak, ki milyen varázslatokban jeleskedett, milyen állattá volt képes átalakulni, milyen fa választotta ki a pálcakészítés kezdetleges időszakaiban. És hogy én milyen ember benyomását keltem mindezek alapján?

Egy olyan férfiét, aki...
Nyitott szemmel jár a világban, intellektuálisan befogadó, kíváncsisága kielégíthetetlen. A puszta steril, tudományos érdeklődés csak részben motiválja - bár tény, hogy különösebb indok nélkül is szeret a dolgok mélyére nézni -, emellett megvizsgálja, hogy a megszerzett tudást saját maga számára hogyan teheti hasznossá. Ambiciózus, eltéríthetetlenül, és bár a másokon átgázolás a legkevésbé sem jellemzi, nem is áll félre az útból, hogy másoknak teret engedjen. Annak idején a Teszlek Süveg egy hajszál híján a Mardekárba osztotta éppen ezen ambíciók miatt. Szeretne elismert lenni, igényli mások dicséretét és csodálatát, de önbecsülése nem ettől függ. Magabiztos, sokak szerint már-már arrogáns és öntelt, saját maga szerint csupán tisztában van a saját értékeivel. Nem szerénykedik, azonban másoktól sem várja el, az álszerénységet pedig a legirritálóbb tulajdonságok egyikének tartja. Könnyen dicsér másokat és éppen ennyire könnyen kritizál is, a rosszindulat és irigység szikrája nélkül. A vele szemben megfogalmazott kritikát már nehezebben fogadja, az évek szerencsére sokat finomítottak ezen. Tudását nem félti másoktól és ő maga is szívesen tanul. Képes beismerni a hiányosságait, amíg azokat ő fogalmazhatja meg elsőként, nem pedig mások teszik meg. Szorgalmas, kitartó, de az életben inkább a pengeéles esze viszi előre, nem a buzgósága.
Határozott, karizmatikus, vezetésre termett ember. A szabályok követése és a beosztott szerep elfogadása már nem erőssége, nehezen illeszkedik olyan keretek közé, amelyeket ő nem tart hasznosnak vagy logikusnak. Inkább kreatív, mint rendszerezett, kifejezetten zavarja, ha el akarják fojtani az egyedi ötleteit. Nehezen tűri, ha felülről utasítást kap, vezetőnek azonban kiváló. Nem született csapatjátékos, de nem is lehetetlen vele együtt dolgozni.
Alapvetően hektikus természet, nehezen ül meg egy helyben, a monotonitást rosszul viseli. Igényli az izgalmat, a változásokat, de a biztonságot is - különösen azóta, hogy apa lett. Spontaneitás jellemzi, ennek ellenére a tervezésben is jeleskedik, ha úgy hozza szükség. Könnyen alkalmazkodik, új szituációkban, új helyeken és társaságban könnyen oldódik. Nem szociális pillangó, inkább introvertált, de jól mozog a szociális élet útvesztőiben, könnyen társalog, a legkevésbé sem szorongó alkat. Szívesen beszél az érdeklődési köréről és figyelmes hallgatóság, hacsak nem az aktuális bulvárhírekkel és konteóelméletekkel zargatja valaki, tulajdonképpen mindenre nyitott. A szociális élmények után azonban szüksége van regenerálódásra, igényli, hogy a saját kis világában is lehessen.
Segítőkész, talpig becsületes ember, ígéreteiben bárki megbízhat. A határidőkkel és előre megbeszélt időpontokkal kapcsolatos nehézségeitől eltekintve végtelenül megbízható, ezt elvárja másoktól is. Megveti a mellébeszélést, a kis hazugságokat és ferdítéseket is, a teljes őszinteség híve, a lányát is erre neveli. Távol áll tőle mindenféle alakoskodás és szerepjátszás.
A hozzá közel állókhoz a végletekig lojális, minden körülmények között őket helyezi saját maga elé. Ez a kör azonban viszonylag szűk, emberi kapcsolatai többsége inkább felszínes és szakmai, nehezen enged közel magához másokat. Távolságtartó, de nem rideg, inkább csak óvatos.
Igazságérzete talán túlságosan is fejlett, érzékeny a világ problémáira. Dühítik a fotelforradalmárok, nem hisz az üres fecsegés erejében. Bátorsága (vagy inkább vakmerősége) megkérdőjelezhetetlen, nem fél vásárra vinni a saját bőrét. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nincs benne félelem. A háború megtanította rá, hogy mindig készüljön fel a legrosszabbra. Nem pesszimista, csupán előrelátó. Másokkal szemben bizalmatlan, könnyen ítél és nehezen bocsát meg. Igyekszik kerülni a sztereotipizálást - alapvetően rendkívül liberális és elfogadó ember -, de a háború óta fenntartásokkal kezeli az aranyvérűeket, különösképpen azokat, akik bárhogyan is kötődnek az egykori halálfalókhoz.
Érzelmes ember, de nem csak az érzései vezérlik, ha szükséges, képes hideg fejjel, racionálisan gondolkodni. Magánéletében könnyedén kimutatja az érzelmeit, azokról nem is fél beszélni. Kiegyensúlyozott, stabil férfi, le sem tagadhatná, hogy egészséges, szerető családban nevelkedett. A háború azonban rajta is otthagyta a nyomát, előítéleteit, gyakran ok nélküli félelmét és gyanakvását nem tudja levetkőzni.

Kicsomagolom a kibélelt faládából a durván megmunkált, faragásokkal díszített kőtálat. Első ránézésre csupán egy ősöreg tányér, egy Dél-Amerika tárlat unalmas darabja, a vitrinje előtt a hozzá nem értők csak átszaladnának, hogy az izgalmasabb ereklyéknek szenteljék a figyelmüket. A tál azonban több egy ókori étkészlet árván maradt darabjánál.
Mexikóban fedezte fel néhány brit kolléga egy ásatáson, a világon csupán néhány ehhez hasonló varázstárgy került eddig elő. Európában kezdetleges Merengőnek neveznék, hasonló mágia itatja át, azonban hiba lenne párhuzamot vonni vagy a Merengő egy esetlenebb példányának titulálni. Az ereklye emlékeket mutat, de nem hajtható a használója akarata alá - nem lehet fényképalbumként az emlékezetünk szilánkjait beletölteni, nem lapozható át benne minden, amit nem akarunk látni. A tál önálló akarattal bír, azt mutatja, amit fontosnak tart. Bátorság kell hozzá, hogy az ember belenézzen.
Kesztyűt húzok, mielőtt megérinteném a hűvös kőfelület növény-és csigamotívumait. Kuszán kanyarognak az ujjaim alatt, a tapintásuk szinte áramütéshez hasonlít. Vonzza a tekintetet, szinte magába ránt, a múzeumraktár képe homályosodni kezd körülöttem, majd szinte kicsúszik a lábam alól a talaj.
A kontúrok elmosódottak, kívülről szemlélek mindent, mint egy filmen, de olyan élénk, olyan színes, mintha először élném át...

1988. augusztus 21.
Belépsz a nagy M betűvel felcímkézett sor polcai közé. A könyvektől roskadozó szekrények hegyként magasodnak föléd, gyermekszemmel úgy tűnik, a plafonig érnek és még annál is tovább. Nem tudod megszámolni a köteteket - éppen csak bukdácsolsz matematikából az iskolában, de a szüleid szerencsére nem haragszanak érte, mindenki másban ügyes, mondják mindig bátorítón, a torzonborz vörös hajadat simogatva -, a lélegzeted is eláll a gondolattól, hogy Apu ezeket mind képes listába foglalni és varázslóként utat mutatni mindenkinek, aki betéved a könyvtárba és segítséget kér.
Végighúzod az ujjad egy enciklopédia színes gerincén, majdnem olyan széles, mint az egész tenyered. Egyszer elejétől a végéig elolvasom - gondolod, és bár abban a pillanatban ez távoli célnak tűnik, de komolyan gondolod. Sokat szeretnél tudni a világról, még ha nem is annyit, mint Anyukád (ő a legokosabb ember a világon, ez nyilvánvaló), de legalább annak a felét. Mondjuk. A fele egészen jól hangzik.
Gyenge szellő fut végig a polcok között, noha egyetlen nyitott ablak sincs a közelben. Nem foglalkozol vele, gyakran történik ilyesmi. Az a fránya huzat, régi már az épület, ezt mondogatjátok mindig a szüleiddel, bár bennük is néha megfogalmazódik, hogy ez azért mégis különös.
Megtalálod, amit keresel. Királykék borító, ezüstös betűk és kacskaringós minták. Merlin legendája és más varázslatos történetek. Lekapod a polcról és futólépésben elindulsz a sarokba állított, párnázott fotel felé. Imádod a varázslókról szóló történeteket, alig várod, hogy megmutasd a könyvet Do-nak - és már hallod, is hogy téged szólít a K betűs könyvek polcai mögül, pillanatokkal később pedig látod, ahogy lobogó fonott copfokkal fut feléd, a kezében egy gombahatározót szorongatva. Neked van a világon a legjobb barátod.

1991. október 31.
Fionn izgatottságtól kistányérnyi méretűre tágult szemekkel bámulja, ahogy egy felnőtt magabiztosságával kibelezed a hatalmas halloweeni tököt. Kanállal, persze, kést nem adnának a kezedbe - különösen nem a múltkori eset óta. A szomszédok lassan egy hete csámcsognak róla, hogy felrepítetted Do biciklijét Mr. Berrigan háztetőjére. Hülyeség, nyilván, senki sem tud az elméjével dolgokat reptetni, ilyen csak a sci-fi és horrorfilmekben történik, a szomszédok mégsem tudják elfelejteni. Minden csoda három napig tart - legyintett Apu, de azért látod a tekintetében a bizonytalanságot. Azért valahogy mégis felkerült az a bicikli a háztetőre és ez nem az első ilyen alkalom. Mindenki emlékszik rá, amikor a tenyereden pihentetve felfújtál egy lufit, egyetlen rövid lélegzetvétel nélkül. Amikor az új inged egy pillanat alatt kék lett, mert nem tetszett a citromsárga, amit Anyu választott. Amikor méterekről pörgetted Fionn kiságya felett a plüssbáránykákat, a kisöcséd pedig csak kacagott. Mindenre létezik logikus magyarázat.
A szemetesbe kotrod a tök húsát és magjait, egy maréknyit azért megtartasz és Fionn hajába szórod. Grimaszol és az arcodba keni a narancssárga trutyit. Nevetsz rajta, Anyu és Apu is nevetnek. Más nem is számít. Azt a hülye biciklit majd mindenki elfelejti.

1992. szeptember 1.
A szíved egyre hevesebben zakatol. Már tizenöt teljes perce ülsz a sámlin, a Teszlek Süveg túl nagy a fejedre, a szemedre csúszott, nem látsz semmit a Roxfort nagyterméből, de hallod a többi diák sugdolózását. Arra gondolsz, hogy mindjárt hazaküldenek vagy varanggyá változtatnak, esetleg törlik az összes emlékedet. Mindez egy félreértés volt, ez a régi kalap már tudja, hogy nem is vagy varázsló.
A kalap, ami percek óta hümmög.
- Hova tegyelek? - sóhajtja, és te nagyot nyelsz a gondolattól, hogy talán azt mondja: sehova. Még mindig egy különös álomnak tűnik minden, attól a pillanattól fogva, hogy a nappalitokba betette a lábát a sztereotip mágusok két lábon járó példája, aki Albus Dumbledore professzorként mutatkozott be neked és a szüleidnek, majd közölte, teljes komolysággal, hogy varázsló vagy. Anyukád nevetett, apukád azt mondta, hogy hívja a kórházat - elvégre biztosan megszökött valaki a pszichiátriai osztályról. Aztán Dumbledore nemes egyszerűséggel hörcsöggé változtatta a vezetékes telefont, Apukád kételyei pedig átmenetileg eloszlottak. És ez csak a kezdet volt, semmiség az Abszol út csodáihoz képest, az első varázspálcád, az önálló életet élő könyvek, a kalitkába zárt baglyod és a bájital alapanyagok után.
- Megvan az eszed, kíváncsi vagy, túlságosan is. Mindent tudni akarsz, jó helyen lennél a Hollóhátban... ugyanakkor ambíciót is érzek benned, rengeteget, szinte gátlások nélkül, a Mardekárban is otthonra lelnél. Szorgalmas vagy és kitartó, de nem... nem illesz a Hugrabugba, nincs meg benned a kellő szerénység. Bátor fiú vagy, nem igaz? Szinte már vakmerő. Helyén van a szíved, ez nem is kérdés. Hova tegyelek? - Mély levegőt veszel, magad elé képzeled a négy asztalnál ülő diáksereget, próbálod magad meglátni az egyik társaság közepén. - Nos... legyen hát a Griffendél!

1995. december 2.
Borzongás fut végig rajtad, ahogy szembe kerülsz a gyakorlóbábuval. Mindenki téged néz, miközben felemeled a pálcádat, egyenesen a bábu kézfejére szegezed, majd kimondod a szavakat, éppen olyan hangsúllyal és pontosan olyan kézmozdulattal, mint Harry Potter:
- Capitulatus! - A célpont kezéből kirepül a varázspálcát imitáló fadarab, a mellkasodban forró büszkeség terjed szét. Többen vállon veregetnek, Fred Weasley a füledbe ordít, szinte kiszakad a dobhártyád.
Persze ez csak játék, te is tudod, a céltáblák nem támadnak vissza, nem törnek az életedre és nem neveznek sárvérűnek. Ha igazak a félve elsuttogott hírek - és szerinted azok, nem érdekel mit írnak a Prófétában, te Potternek és a barátainak hiszel, láttad Cedric Diggory holttestét tavaly, nem a Trimágus Tusa végzett vele -, akkor ennél sokkal többre lesz szükséged. Félsz, hogy is ne félnél, amikor az órákon semmi hasznosat nem tanulsz, Umbridge ott liheg a professzorok és diákok nyakába, úgy kell tennetek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nincsen. Dumbledore Serege az egyetlen, ami biztonságérzettel tölt el, elsőként csatlakoztál a barátaiddal. Meg akarod védeni magadat és őket, attól, ami az iskola falain kívül és belül vár rád. Nem akarod hagyni, hogy Malfoy és Nott mocskos sárvérűnek hívjanak a hátad mögött. Még mindig fáj a vállad ott, ahol Theo Nott átka eltalált három nappal ezelőtt. A gyengélkedőre nem mentél el, csak te kerültél volna bajba...
Néha szeretnéd megírni a szüleidnek, hogy mi történik itt, de nem akarod, hogy aggódjanak. Majd nyáron elmondod, muszáj lesz, de egyelőre hadd gondolják azt, hogy boldog vagy itt. És tulajdonképpen ez nem is teljesen hazugság. Szereted a Roxfortot, szereted a barátaidat, szereted Dumbledore Seregét és az egész varázsvilágot. Ez a te világod is, akkor is, ha sokan megtagadnák tőled a jogot.

1997. augusztus 2.
Rufus Scrimgeour halott. Nem kell továbbolvasnod a Reggeli Próféta címlapját, anélkül is tudod, mit jelent ez. Tudjukki átvette a hatalmat, a Mágiaügyi Minisztérium elbukott, eljött a pillanat, amitől annyira rettegtél. A varázsvilágban most már végleg nem kívánatos személy lettél. Sárvérű söpredék, ahogy ők fogalmaznának.
Az újságot szorongatva kimész a konyhába, reszkető kézzel Anyukád elé tolod a Prófétát.
- Menekülnünk kell. - Már beszéltetek erről, A, B és C tervet gyártottatok a szüleiddel, beavattad őket mindenbe, bár maguktól is érzékelik, mint sok más varázstalan, hogy valami nincs rendben. Anya összeszorítja a vállát, homlokán gondterhelt ráncok szaladnak össze, miközben komolyan bólint egyet. A pultra helyezi a félig meghámozott sárgarépát, megtörli a kezét.
- Fionn, pakolj össze! - kiabál fel a kisöcséd emeleti szobájába, majd a telefonhoz lép. - Felhívom apádat, hogy jöjjön haza. Addig hozd a bőröndöket, jó, Pad?
Megsimogatja az arcodat, halvány mosolyt erőltet az arcára, de a szeme félelemről árulkodik. Megöleled, szorosan, hosszú-hosszú másodperceken át nem ereszted, annyi mindent szeretnél mondani: hogy sajnálod, amiért ilyennek születtél és azt is, hogy nem tudsz rájuk vigyázni. De leginkább azt sajnálod, hogy a világ ennyi gyűlölettel van tele, varázsló vagy varázstalan, teljesen mindegy, az emberek mindig egymást pusztítják.
Végül a szobádba mész, kirángatod a szekrényből a bőröndödet, ruhákat pakolsz bele, néhány könyvet (Tolkien összest, Az Idő Kereke első részét, roxforti tankönyveket), gondosan bebugyolált bájitalokat, biztos ami biztos. Fogalmad sincs, mire lesz szükségetek, nem tudod, mi vár rátok és mennyi időre kell eltűnnötök. Egyetlen dolog biztos: itt nem maradhattok és a Roxfortba sem mehetsz vissza. Ha szeptember elsején nem találnak a Roxfort Expresszen, itt fognak először keresni, minden hozzád hasonló kétes származású varázsló és boszorkány tudja, akinek van egy kis sütnivalója.
Mielőtt lecsuknád a bőröndöt, belecsúsztatod az egyik zokniba a Dumbledore Seregében kapott érmét. Talán még hasznodra lehet...

1997. december 25.
Fionn karját szorítod, a pulzusod olyan magas, hogy a szemed előtt kis foltok táncolnak. Nem látod, mi zajlik a falba épített rejtekhelyen kívül, a kinti beszélgetés tompán szűrődik át a téglákon és védőbűbájokon. Sosem féltél még ennyire, nem mersz a szüleidre nézni, nem bírnád elviselni, ha az arcukon mindent felülíró rettegést látnál.
- Szóval egyetlen sárvérűt sem látott errefelé? - Ez az egyik fejvadász érces hangja. Pontosan a rejtett ajtó előtt áll.
- Egyet sem. Mi nem vegyülünk ilyen alakokkal - feleli Mr. Westenberg feszülten.
- A szomszédjuk jelentette, hogy látott a konyhájukban két gyereket, akik nem a maguké voltak. Miért hazudna ilyesmit egy jóravaló állampolgár?
- Fogalmam sincs, uram. Mi nem bújtatunk sárvérűeket vagy más szökevényeket. Talán az unokaöcséimet láthatta vagy valamelyik környékbeli gyereket. A feleségemmel gyakran meghívjuk a szomszédokat teára vagy süteményre, tudja, nem árt jó kapcsolatot ápolni velük. - Mr. Westenberg hangja megremeg.
- Hát persze. Azért szeretnénk körbenézni. - Lépéseket hallasz, a padlódeszkák recsegését több bakancsos láb súlya alatt. A zsebedben kitapintod a varázspálcádat, fejben minden átkot és rontást végigpörgetsz, amit valaha tanultál, persze a lelked mélyén tudod, hogy semmit sem érne egy csapat minisztériumi fejvadász ellen.
Megölnek minket és Westenbergéket is - zakatolnak a gondolataid. Három hete húztátok meg magatokat ebben a védett házban a családoddal, mérhetetlen hálát érzel Westenbergék irányába, de ezt most felülírja a bűntudat. Meg fognak halni miattad.
Megkopogtatják a falat, valahol a fejeddel egy magasságban. Elmormolt Reveliót hallasz, reszketsz, a gerinceden patakokban csorog végig a verejték. Milyen griffendéles retteg ennyire? Hova lett a bátorságod, amiért annyit dicsértek és szidtak egész életedben? Egy cseppjét sem érzed ebben a pillanatban, de tudod, hogy ha arra kerül a sor, nem fogsz könyörögni és tehetetlenül várni a halált.
Végül a léptek távolodni kezdenek.
- Visszajövünk még, Mr. Westenberg, efelől ne legyen kétsége. Boldog karácsonyt!
A tüdődből megkönnyebbülten szakad fel a levegő. Ezt most megúsztátok. És mi lesz holnap? Mi lesz holnapután? Újabb menedékhely, újabb rettegéssel töltött éjszaka. Hát sosem lesz vége?

1998. május 2.
- Expecto Patronum! - bődülsz fel teli torokból, a pálcádból először formátlan pajzs tör elő, éppen csak meghátrálásra kényszerítve a felétek száguldó dementorokat. Újból megpróbálod, ezúttal kecses ugrással leopárd vetődik a csuklyás árnyalakok felé, ezüstös fénye beragyogja a Roxfort omladozó falait, egy pillanatra kiszorítja a csata zajait. Végül a leopárd szertefoszlik, a kiáltások, a hörgések, rémült és fájdalmas sikolyok egyszerre robbannak a füledbe, a szempillantásnyi melegség távozik a tagjaidból.
Minden bátorságodra szükség van, hogy újból a harc sűrűjébe vesd magad, nálad sokkal erősebb ellenfelekkel szemben. Kitapintod a zsebedben az érmét - pusztán a nosztalgia késztetett rá, hogy magaddal vidd a bujkálás hosszú hónapjaira, végül azonban mégis hasznosnak bizonyult, ennek köszönhetően szereztél tudomást a Roxfort ostromáról. A szüleid könyörgése ellenére útra keltél, két huszonéves varázslóval, akik akkor már hetek óta veletek együtt rejtőzködtek egy raktárépületben.
- Stupor! - Az átkod hátulról talál el egy fekete ruhás alakot, ájultan esik össze, pusztán másodpercek választották el attól, hogy megöljön egy sebesült hugrabugos diákot. Nincs időd örülni vagy büszkeséget érezni, nincs ebben semmi dicsőség.
- Gyerünk, tovább - biztatod két társadat, együtt fordultok az egykori könyvtár folyosója felé, ahol most lángok füstje teszi nehézzé a levegőt.
Fény villan, ösztönszerűen húzol magad köré pajzsbűbájt, a kezed körül reszketeg szélfuvallatot érzel, nem tudod uralni a képességed. Hátrafordulsz, két maszkos halálfalót látsz, a pálcájuk rátok szegeződik. A barátaidra pillantasz, azt akarod mondani, hogy fussanak, de az egyikük a földön fekszik, testét mély sebek szelik át, az ajkain vér csordogál végig. Segíteni akarsz, harcolni és futni egyszerre, a lábaid földbe gyökereznek, a fejed zsong a félelemtől és a bosszúvágytól. Tudod, hogy meg fogsz halni. Még soha, egyszer sem kerültél ennyire közel hozzá. Nincs esélyed két halálfaló ellen, mégsem eredsz futásnak. Eleged van már a menekülésből.
Mielőtt azonban bármit is tehetnél, a folyosót robbanás rázza meg, a két halálfalót súlyos törmelék temeti maga alá. Csak a szerencsének köszönheted, hogy élsz.
A földre pillantasz. A barátod mellkasa már nem mozog.

2002. november 19.
Talán nem volt a legjobb ötlet egy nappal a két legfontosabb vizsgád előtt kimozdulni otthonról. A halomban tornyosuló mágiatörténet és SVK könyvek kilométerekről is nyomják a válladat, hiába hagytad őket az íróasztalodon. De Dónak sosem tudtál nemet mondani, gyerekkorotok óta ez semmit sem változott, az egymástól távol töltött tanévek és a bujkálással töltött hónapok sem löktek távolabb tőle. Nem értem, miért kellett bentlakásos suliba menned, főleg ilyen messzire - méltatlankodott minden nyáron, amikor hazautaztál a Roxfortból és különféle hazugságokkal oszlattad el a gyanakvását. Pedig mennyire szerettél volna mesélni neki a Roxfortról és mindenről, ami a varázsvilágban történt.
'98 óta azonban a kérdései ritkábbak lettek. Érzékelte, hogy valami megváltozott benned, hogy a hirtelen eltűnésed, majd a hasonlóan váratlan felbukkanásod mögött több állt nyaralásnál és iskolai kötelezettségeknél. Egyszer sem vájkált abban, amiről még nem tudtál beszélni, és ezért végtelenül hálás vagy neki.
Hülyén érzed magad, ahogy virágcsokrot szorongatva álldogálsz a kertkapujukban - eddig sosem hoztál neki virágot, nem is érted, most miért jutott eszedbe. Ekkora idiótát! Szidod magad, legszívesebben gyorsan a kukába hajítanád a tulipánokat, de már késő, Do kilép az ajtón.
- Hát ez meg micsoda? Nekem hoztad? - nevetve kikapja a kezedből a csokrot, a mellkasához szorítja, majd csókot nyom az arcodra. - Köszönöm, Paddy, nagyon édes vagy.
Beléd karol, együtt indultok el a házak között a buszmegálló irányába, a novemberi esti szél hidegen süvít kettőtök között. Do megborzong, közelebb húzódik hozzád, te pedig alig észrevehető kézmozdulattal csillapítod le magatok körül a fagyos levegőt.

2004. január 22.
- Ez nem vicces, most már tényleg áruld el, mi a trükk! - Do homloka ráncba szalad, fürkésző tekintettel néz rád, csípőre tett kézzel, kísértetiesen emlékeztet gyerekkori önmagára. Elmosolyodnál, ha nem éreznéd a helyzet súlyát és visszafordíthatatlanságát.
- Ez nem trükk. Do, kérlek, csak próbáld megérteni és elhinni. Tudom, hogy hihetetlen, tudom, hogy most őrültnek tűnök, de szerinted mégis milyen trükk lenne képes erre? - Az asztalra helyezett bögre felé intesz, mire az lustán a levegőbe emelkedik. Körberepteted a közös albérletetek konyháján. Visszahelyezed a terítőre, pálcát szegezel rá és egy elmormolt Aguamentivel vizet töltesz bele. - Látod? Hinned kell nekem. Ez nem ócska bűvésztrükk, hanem mágia. Igazi.
Do idegesen felpattan a székről, elkapja a kezedet, talán láthatatlan zsinórok vagy mágnes után kutat, de nem talál semmit. Végigtapogatja az asztalt, fejre fordítja a bögrét, a víz a padlóra ömlik, a hatás kedvéért egyetlen bűbájjal feltakarítod.
- Elég most már - csattan fel, és te hátrahőkölsz a meglepetéstől, sosem beszélt még így veled, de próbálsz nem messzemenő következtetéseket levonni. Csak nem érti, megdöbbent, talán kicsit meg is ijedt, majd elfogadja. - Időre van szükségem. Elmegyek sétálni, Paddy, addig... kérlek, addig ezt ne csináld még egyszer.
Cipőt húz, kiveszi a szekrényből a télikabátján, hosszú barna haját sapka alá gyűri, majd elsiet. Eltelik egy óra, kettő, három, már majdnem a negyedikbe lépsz, mire újból hazaér. Arca kipirult a januári hidegtől, a szemei vörösek - sírt volna?
- Nem tudom, mi ez, Paddy. Nagyon szeretlek, nem akarlak elveszíteni egy ilyen... emiatt. De ez nem normális dolog. - A fejét rázza, összeszorul a szíved. - Meg tudod tenni, hogy nem csinálod? Előttem legalábbis semmiképp. Nem kérlek rá, hogy változz meg, csak...
Rád emeli a tekintetét, borzalmasan érzed magad, amiért így megrémítetted.
- Persze. Nem akartalak megijeszteni, sajnálom.

2010. december 15.
Olyan kicsi, hogy szinte elveszik a karjaidban. Alig van súlya, mégis, ahogy őrült karmester módjára megmozgatja aprócska kezeit, úgy érzed, ő a legfontosabb az egész világon. Ez a picike, báránymintás takaróba csomagolt kisember. A szemszínét tőled örökölte, a pihés hajacskája Do árnyalatait idézi.
- Szia, Shivvy - öleled magadhoz először. Nem is tudod, mit mondj neki, hiszen annyi minden eszedbe jut. Hogy mennyire szereted, mennyire vártátok őt, hogy ő lesz a legboldogabb kislány a világon és mindent megadsz neki. Még akkor is, ha az elején ügyetlen leszel a pelenkacserében, nem csavarod rá a cumisüvegre rendesen a tetejét és talán éjszaka néha átesel majd a földön hagyott játékain, mikor felkelsz hozzá, hogy megnyugtasd.
Shiv békésen elalszik a kezedben. Sosem éreztél még ilyen boldogságot.

2012. február 4.
- Kezdj vele valamit, már megint csinálja! - Do úgy löki a kezedbe a lányotokat, mint egy vekni ócska kenyeret. Shiv felsír, kis arca vörös lesz a közelgő hisztirohamtól, de nem tudod okolni érte. A levegőben eddig repkedő buborékok kipukkadnak, majd újabb, nagyobb buborékok veszik át a helyüket, ahogy Shivvy dühös mozdulatokat tesz a kezeivel.
- Persze, hogy csinálja, nem tudja még irányítani - csattansz fel. - Csak egy kisbaba, Do, értsd már meg!
- Hogyan érthetném meg? Ez nem normális, Pad! - A feleséged most már felemeli a hangját, inkább elkeseredés és félelem árad belőle, nem valódi harag.
A mellkasodhoz szorítod Shivet, teszel egy lépést hátra. Ahogy Do kitágult szemeit nézed, elutasító testtartását, megfogalmazódik benned a kérdés: ez tényleg ugyanaz a nő, akibe gyerekkorod óta olyan szerelmes voltál? Az a nő, akitől az első csókodat kaptad, akinek egy húsz kilométeres túra végén, a hegytetőn pihegve kérted meg a kezét? Mostanság egyre nehezebb elhinned. Szereted, de már nem eléggé.
- Shiv teljesen normális. Tudod mi a nem normális? Az, hogy nem tudod elfogadni. Sem a lányunkat, sem engem. - Még egy lépést teszel hátra.
- Én ezt nem bírom tovább. Ez egy őrültek háza... - Do a hajába túr, már nem is próbálja visszanyelni a könnyeit. - Nem bírom, érted, Pad?
Szeretnéd magadhoz ölelni és megnyugtatni, közelebb lépsz hozzá, Shiv újból felsír, az asztalon felejtett ásványvízből pedig kis buborékok szállnak fel. A feleséged kisiklik az érintésed elől, átviharzik a hálószobába és magára zárja az ajtót.  

2017. május 19.
Shivvy apró hullámokkal játszik a Viktória-tó partján, egy liliomot úsztat a víz tetején, egy gém gyanakodva figyeli a távolból a kis jelenetet. A nap melegen süt már a kora reggeli órákban is, de az árnyékban kellemesen érzed magad - ezen persze sokat segít az időnként fel-felkavart levegő is, amit magad körül ébresztesz. Njeri - a Uagadou professzora - mosolyogva figyeli a lányodat.
- Kivételesen erős boszorkány lesz - mondja, erős akcentussal fűszerezett angollal.
- Tudom - bólintasz büszkén. - Azért nem irigylem a leendő tanárait a Roxfortban.
- Én sem - nevet fel a nő, több évtizednyi pedagógusi tapasztalattal a háta mögött ő már csak tudja. - Lesz, aki segít uralni a képességét?
- Az az igazság, hogy fogalmam sincs. Majd kerítek neki valakit, ha eljön az ideje. - Most még te magad tanítgatod Shivvyt, de tudod, hogy idővel magántanárt kell majd keresned neki, aki ért a vízmágiához. Tisztában vagy vele, mennyire nehéz, az Akadémián találtál te is először olyan oktatót, aki a szárnyai alá vett és megmutatta, hogyan irányíthatod az elemi mágiát, amivel születtél. Persze még most is van mit tanulnod, erre akkor döbbentél rá igazán, amikor először láttál egy afrikai elemi mágust. Úgy hajtotta igába a természet erőit, mintha csupán játék lenne számára. Njeri hosszú évek óta tanít levegőmágiára, minden Kenyába vezető utadon találkoztok, az ásatások közben találsz időt önmagad képzésére is. Muszáj tovább fejlődnöm - mondtad a nőnek valamikor öt-hat éve, magyarázatokba nem bocsátkoztál, ott feszült kettőtök között a háború pusztításának minden fájó emléke. Nem kérdezett, azóta sem teszi, valószínűleg enélkül is érti, hogy megvannak az okaid erre az elkeseredett tudásszomjra, amelyek meghaladják a puszta tudományos érdeklődést (bár kétségkívül az is hajt).
Az órádra pillantasz, ideje indulnotok, hamarosan zsupszkulccsal mentek az ásatás helyszínére. Izgalommal tölt el a gondolat, a néhány nappal ezelőtt feltárt mágikus kőeszközök tökéletes állapotban kerültek elő, eddig csak kevés mágiatörténésznek volt lehetősége ilyen alaposan tanulmányozni a korai varázsközösségek gyógyításra és vadászatra használt tárgyait. Kevés maradt fenn ilyen remek kondícióban.
- Shiv, gyere, indulunk - intesz a lányodnak, mire ő feléd fut. Apró keze a tenyeredbe siklik, együtt hoppanáltok el a tópartról.  

2022. szeptember 1.
Egyszerre büszkén és szomorúan nézel a Roxfort Expressz után, Shiv a vonatablakon integet, míg az alakja elhomályosul a távolságban. Már most hiányzik, tudtad, hogy ez lesz, sosem töltöttetek még ennyi időt külön, és most olyan hosszú időre, olyan messzire megy. Boldog lesz az iskolában és sikeres, ezt te is tudod, mégis zakatol a szívedben az aggodalom. Nem vagy vak, te is látod, mi zajlik ismét a világban, csak az ostobák hiszik azt, hogy ez puszta pánikkeltés. A Roxfort már a te idődben sem nyújtott teljes biztonságot, most pedig... De mi mást tehetnél? Nem tarthatod örökké otthon a lányodat, nem foszthatod meg egy normális élettől (éppen elég, hogy az anyja elhagyta).
Visszasétálsz a King's Crossra, a muglik mit sem sejtve rohannak, hogy elérjék időben a vonatot. A szüleid várnak ebédre, Anyukád egész ajándékcsomagot készített össze, hogy bagolypostával feladd a nevében Shivnek - mintha az induláshoz nem csomagolt volna neki eleget -, Apukád tudod, hogy majd kérdésekkel bombáz a roxforti tantervvel kapcsolatban. Olyan büszkék az unokájukra... Még nem mondtad el nekik, mi zajlik a varázsvilágban, de tudod, hogy nem halogathatod örökké. Joguk van tudni, hogy a törékeny béke ismét veszélyben van és talán megismétlődik az, amit '97-ben átéltek. A gondolattól is összeszorul a szíved, de nem tehetsz mást.
Most már azonban nem vagy tehetetlen gyerek. Felnőtt férfi vagy, felkészült, képzett, húsz év alatt kiépített hasznos kapcsolati hálóval. Nem kell többet másokra bíznod magad és rettegve menekülni. Estére találkozót szerveztél a Főnix Rendje egyik régi tagjával. Itt a cselekvés ideje.

Vörös haj, világos bőr - egyszóval sztereotip ír vagyok. Apám magasságát örököltem, bár a nagytestvérek örök átka engem sem került el, és az öcsém még nálam is magasabbra nőtt.
A szakállat vagy borostát preferálom, ritkán lehet teljesen megborotválkozva látni. Utoljára úgy tizenöt éve lehetett igazán rövid a hajam, amikor egy ásatáson az átoktörőink nem túl alapos munkájának köszönhetően eltalált egy csúnya átok - a félig kigyulladt madárfészeknél még a legépelt haj sem jobb. Azért megismételni nem szeretném, bár nem vagyok különösebben érzékeny a divatra és a tollászkodás sem tartozik a hobbijaim közé, jobban szerettem, ha a hajam hossza meghaladja a néhány centimétert.
A kényelmet részesítem előnyben az eleganciával szemben, nem szeretek kiöltözni, kifejezetten idegesít, ha olykor mégis meg kell tennem (gyakrabban kell, mint szeretném).
Az évek alatt - anyukám nem túl nagy örömére - begyűjtöttem néhány tetoválást a karomon, de nincs belőlük annyi, hogy feltűnést keltsenek.