a glimpse of you - Sofi & Val

Hogy halna meg Visnek a lova de komolyan! Majdnem elkaptak már megint, ahogyan kilógtam. Pedig az első alkalom után figyelmesebb vagyok, esküszöm. De a Griffendél prefektusa kiszámíthatatlan. Néha a klubhelyiség közelébe sincs, máskor meg ott beszélget valami kiscsajjal – aki tuti idősebb, mint én, de ránézésre is hányingerem van, milyen kis cukika. Basszus én sem vagyok gumicukorból, hiába vagyok lányból. A bátyám ki is röhögne, sőt valószínűleg még meg is vetne, hogyha lányosan viselkednék mellette. Meg eleve nem is tudnék! Egy ilyen apával és testvérrel nem i nagyon lehetett…
Az egyedüli gyengém, ami még mindig megvan, hogy szeretek ölelkezni. Itt olyan egyedül érzem magam. Otthon legalább barátiam akadtak, hogyha nem is sok, de két-három emberre tudtam támaszkodni. És most?! Vissarion maximum akkor jön oda hozzám, hogyha ki akar oktatni. Semmi mosoly, semmi buksi simi, hogy ügyes vagy Sofi basszus! Hallom bevettek a kviddics csapatba, ez tök király! Még akkor is, ha most csak csere vagyok. De meg fogják engedni nekem, hogy játsszak, a másik őrző azt mondta, hogy biztosan átadja a helyét az egyik meccsen. Nagyon akarok a Hugrabug ellen játszani! Hajrá Vis, törj össze, ha tudsz!! Küldj csak meg a rohadt gurkóval, ott legalább kiderülne, hogy valóban szeretsz-e vagy csak a kicseszett szád olyan nagy és csak pofázol nekem arról, hogy nem kímélnél.
Arról bezzeg hallgatsz jó mélyen, hogy már most bajban vagy. Te is tudod, miért küldtek el a Durmstrang-ból, ne kelljen innen is kirúgniuk téged! Bár kevesebbet bunyózol, de a pontok… Azok a kurva pontok, amiket én sem értek miért fontosak, egyre csak fogynak a házadtól és az órákon hallom, ahogyan összesúgnak a társaid, hogy már most mennyire utálatos vagy. Nem tudnál barátkozni? Csak találnál egy embert, akit elviselsz, komolyan! Minden egyszerűbb lenne, ha egy házba kerülünk… Miért nem tudtál csak most bátor lenni?!
Egy pillanatra nem is figyelek merre megyek, még az a szerencse, hogy a talárom elakad valamiben és visszaránt. – Francba! Miért kell viselnem? – Az egyenruhám így sincs rajtam, mert nincs az a pénz, amiért én nyakkendőben és ingben rohangásszak. Ez a fekete vacak így is épp elég hátráltató, de nem akarok megint fenyegetést, hogy az igazgatónál kötök ki, ha legalább valami nem jelzi a házamat. Meg legalább melegen tart, vagy mi… Amúgy is csak addig kell, amíg megtalálom a bátyám és seggbe nem rúgom, hogy takarodjon gyorsan vissza a klubhelyiségébe, mert komolyan lassan én leszek rá ideges! Nem fogok megint sulit váltani miatta.
Épp elég volt ezt a helyet kiismerni a szeszélyes lépcsőivel. Szerencsére a legtöbbet most elkerülöm, mert tudom, hogy a bátyám, ha kilóg, akkor legnagyobb részben a toronyba mászik fel és a tanári szobák felé megy. Biztos azért, hogy megszívassa az egyiket. Vagy hasonló…
Fordulok be a – szerintem – megfelelő irányba, s arra számítok, hogy sima lesz az utam, erre jó, hogy nem lefejelem a srác mellkasát, mert igen, még mindig csak egy törpe vagyok. Nem ijedek meg, inkább csak meglepődök, s nagy szemekkel pislogok fel rá, ő pedig egyenesen rám. Néma csendben vagyunk egy darabig, amikor rájövök, hogy ez a fiú aztán rohadtul nem fog leszidni engem. – Nem láttál még orosz lányt, vagy mi? – forgatom meg a szemeimet, majd egy laza mozdulattal odébb lépek egyet és elsétálok mellette, ha persze hagyja. Ha nem, akkor csak gyilkos pillantásokkal illettem. Megkérdezhetném, hogy ki ő, de mérhetetlen mód nem tud érdekelni úgy alapból.

A fiú annyira idegesítőek! Egyáltalán mit bámul ez is már?! Komolyan úgy néz rám, mint aki sosem találkozott még lánnyal. Lehet apáca csak fiú verzióban? Nem jut eszembe, hogy mi a nevük, de első ránézésre abszolúte kinézem belőle, hogy sose volt még dolga nőkkel. Nem mintha nekem annyira sok pasi lett volna az életembe… De az választás kérdése volt! Amúgy sem kell nekem hím egyed az életembe, Vis csak elverné őket… Mert ismerem, túlságosan féltene, hogy kikezdek velük. Nem mintha nem lennék képes figyelni magamra és helyretenni bárkit, akit csak akarok. Ráadásul ezen a tagon még látszik is, hogy az öklét max tésztadagasztásra használja, még arra sem, mert túl finomnak tűnik ahhoz. Mint egy kis kék vattacukor… Áfonyás. Szeretem amúgy az áfonyát.
-Huuuuuuuuh?! Jó, akkor most láttál! Gratulálok, felírhatod az éves teljesítményedbe. – mélyet sóhajtok, ahogyan a fejemet kezdem fogni. Ez a gyerek nem lehet komoly igaz? Kevesebb beszéd, több félreállás az utamból! – Nem! Sulit váltottam. – Azért helyre teszem, sőt még egy kis gúnyos is megjelenik az arcomon, ahogyan kijavítom. Áh, nem mondom, hogy szeretek okoskodni, de kifejezetten szeretek beszólni másoknak, ha valamit rosszul mondanak. Márpedig vattacuki - komolyan olyan a haja, nem tehetek róla – most nagyon eltévedt. Hacsak cserediák jöttem volna, akkor talán egy fokkal kevésbé lennék hisztis, de nem… A bátyám miatt nekem  is váltani kellett. Most jöhetne, hogy nem volt kötelező, de amint megkérdezték, hogy jönnék-e a testvéremmel együtt, egyből rávágtam az igent. Az a barom nem élné túl egyedül itt.
Erről jut eszembe, meg is kéne keresni, mielőtt megint valami faszságot csinál. El is indulok, hogy folytassam az utam, mintha soha össze sem futottam a fiúval, mert egyébként… Nem állított meg, így nem is foglalkoztam vele. Lépek is el mellette, mikor ő is mozdul. Nyilván egyből kapja is a csúnya nézést – már amennyire én tudok csúnyán nézni – hátha ebből veszi a lapot, hogy nem kéne neki megakadályozni. – Tudod, pont nem érdekel! – Takarodó?! Mennyi vagyok én talán 5? Tisztában vagyok vele, hogy kicsi vagyok, de max csak méretileg, nem korilag. Élje túl ugyanazt, amit én aztán majd utána próbálja meg megmondani neki, hogy mit kéne csinálnom. Majd elmegyek aludni, ha akarok. De legalább nem mondhatom, hogy unalmasan telne az estém, mert hát… Más már régen visszatoloncolt volna a szobámba, ő meg csak… Bámul, aztán nem, aztán megint de, össze-vissza beszél… Ha hülye lennék, azt hinném tetszem neki, de valszeg csak gyáva, mint egy kisnyuszi.
A mosolya viszont kizökkent a szerepemből. Egyáltalán minek mutatkozik be? Csak értetlenül pislogok rá, de annyi eljut a tudatomig, hogy prefektus, meg hogy… Amúgy menő a neve. – Tudod a neved majdnem úgy hangzik, mint a malária… - De mivel én, még mindig én vagyok, így kénytelen vagyok odaszúrni legalább egy kicsit. Vissel is mindig ezt csináljuk – remélem szeretetből – így hát gondoltam, ha még úgyse találkozott orosz lánykával, akkor legyen már jó az első tapasztalata, nem? Az is igaz, közben mosolygok, amire csak később jövök rá és egyből be is harapom a számat, hogy véletlenül lássa. Magam sem értem, miért vigyorogtam itt egy idegen fiúra, aki annak ellenére, hogy tilosban jártam annyira kedves velem, mintha csak arra kértem volna, hogy segítsen nekem a házimban.
Talán magam is normálisabb maradtam volna, ha nem hozná fel, hogy vissza kell mennem. Pedig már kezdtem reménykedi… De ő is csak egy pasi, persze, hogy csalódás. Hátrébb is lépek kettőt tőle, miközben magam előtt kezdem keresztezni a karjaimat. – Ha megpróbálsz visszavenni, akkor két másodperc alatt Hook kapitányt csinálok belőled! – Remélem vágja a mugli mesét, mert ha nem, akkor ez a fenyegetés elég semmitmondó lesz most.

Nem csak az öklömmel tudok bántani másokat. Nem, én tényleg be tudok úgy szólni másnak, hogy aztán sírva rohanjon vissza a szobájáig és az egész éjszakát átbőgje a takarója alatt. Nyilván a harc volt a kedvencem, abba nem kellett gondolkodni, mert csak eltörtem az illető orrát és kész. De ennek a fiúnak nem menne, cuki kis pofija van, kár lenne elrondítani na… Nem vagyok vak, én is látom, hogy helyes, csak nem mondom ki hangosan, mert nem hat meg! Vagyis ehm… Annyira nem, hogy én is csak meredten nézzek rá, amíg elveszek a szemeiben.
De talán tényleg a fizikai bántalmazást kellett volna választanom, mert állam enyhén leesik, amikor még mindig mosolyogva válaszol nekem. Most vagy megszokta már, hogy beszólnak neki, vagy hülyébb, mint gondoltam. Bár tekintve, hogy kéket visel és az okosakhoz tartozik, inkább mondanám azt, hogy csak tudja hogyan kell egy átlagos bully-t kezelni. HÁH! Én nem vagyok átlagos, én orosz vagyok! Ráadásul Smirnova, ha nem tudná, az a legrosszabb fajta eleve.
Ezért engedem meg magamnak, hogy gúnyosan mosolyogra rá, mikor kijavít, de… Semmi sem használ?! – T-találkozni?! – egy kicsit azért mérges leszek és némileg hangosabban szólok rá. – Most arra akarsz utalni, hogy minden este el fogsz kapni?! Hát képzeld, nem eszek annyira forrón a kását, most lehet megfogtál, de máskor nem lesz ekkora szerencséd Vattacuki! – S nem, egyáltalán nem kedveskedés a részemről, hogy így hívom, ez inkább sértés, mert egy fiú csak legyen szépen kigyúrt, erős, határozott… Mint Vis! Na jó, annyira ne, mert az meg már köcsög… Nem mintha számítana, nekem nem kell férfi, mellé nem illenek… Túl erős a személyiségem eleve! Nem bírnának el velem. Most sóhajtanék, lebiggyeszteném a számat, de ez nem egy kisregény, ahol a nőnek kellene valaki, aki szereti… Öleli… Megpuszilja… És este vele együtt alszik. Fúj már!
Inkább mennék is tovább, de nyilván már, neki be kell állnia elém, mintha nem lenne egyértelmű, hogy nem izgat ki ő vagy mi ő, nekem a bátyámat kell megállítanom. De ha beköpöm, akkor meg az lesz a baj. Merlinre… Utálom most Vist, nagyon!
Legalább az egyik beszólásom célba érne már! De úgy fest tényleg elég jól kezeli ezeket, lassan megkérdőjelezem, hogy van-e értelme egyáltalán vele vitatkoznom, mert így csak rosszabbul fogom magam érezni, sírni meg nem akarok. Megint. – Nagyon fura vagy… - Végre visszább veszek a hangomból, az arcvonásaim is ellágyulnak, szinte már megadóan hangozhatok, mint aki inkább csak belemegy a játékba.
Talán tényleg váltottam volna, talán elérhette volna, hogy normális legyek, hogy mosolyogjak, hogy befejezzem a szekálását, de ő elérte, hogy mérges legyek, mert már megint csak vissza akarnak vinnia  szobámba, mintha egy kis hercegnő lennék, akit be kéne zárni a toronyba, hogy tutira ki ne szökjön onnan. – Tutira mondom, hogy vagy sznob félvér családból jöttél, vagy tipik aranyvérű vagy, aki nem vágja a Pán Pétert se. – mélyet sóhajtok, majd le is ülök inkább, mert most már aztán tényleg feladta. Nem találok rajta fogást sehol. Hivatalosan is utálom a hollókat. Túl okosak nekem.
-Hatodikos vagy, igaz? – nézek fel rá, ha eddig még nem ült le mellém. – A bátyámmal vagy egy évfolyamban… - De ha már szenvedek, akkor Vis is szenvedjen, ugye? Várjunk csak… az egész akció arról szólt, hogy próbálok neki segíteni. Nos ha másképp nem is, hát akkor úgy, hogy lefoglalom az egyik prefektust, hátha erre tévedne a barom állat testvérem. Úgy majd nem vonhatnak le tőle pontokat. – Sofiya Smirnova amúgy… És már most nagyon utállak, hogy minden szavam lepereg. – Azért csak féloldalas mosolyra húzom a számat. – Viszont már kiszöktem, nagyon nem tudsz tovább büntetni, szóval legalább legyél jó társaság, amíg elálmosodom.

Most jönne az, mikor nem lepődök meg azon, hogy találkozni akarna még velem, mert amúgy hozzű vagyok szokva, hogy a fiúk futnak utána. Hülyeség. Sose kellett nekem férfi, erre elég gyorsan rá is szoktak jönni a srácok. Talán ha egy-két bátrabb jelentkező volt, aki megpróbált a közelembe férkőzni, de vagy én törtem el a csinos kis orrukat, vagy Vis törte össze őket. A bátyám azt hiszem néha túlfélt. A férfiak szemetek. Egyetértek, ezért sem volt még senkim! Meg mert amúgy sem vagyok az a fajta álom barátnő.
Éppen ezért is jut az előbb eszembe, hogy csak a kilógásra próbál utalni, nem arra, hogy amúgy a köszönne nekem a folyosón, mert ugye nem tenné?! Ha jót akar magának, akkor nem teszi, mert a bátyám meglátja és ő is két darabban fog maradni.
A nevetése miatt csak elpirulok, az már jobb kérdés, hogy a zavartól, vagy a méregtől, mert magam sem tudom eldönteni, így csak puffogok és keresztezem a karjaimat. – Hát mire utaltál, ha nem erre, hm? – Gyerünk, bökje ki, ha már annyira nagy a szája! Biztosan gondolt valamire, mert ha nem tenné, az azt jelentené, hogy hülye. – Aha! Rád nézek is megugrik a vércukorszintem. – kezdek el kuncogni, mikor látom, hogy ez már bizony zavarja azért. – De hé! Legalább nem az agyvizem forr fel tőled. – Még mindig mosolygok rá, hiába hátrál. Tényleg aranyos, az egész megjelenéséből csak úgy árad a cukiság. Azt leszámítva, hogy nem lehet neki beszólni amúgy tényleg édes, csak engem jobban zavar az, hogy nem vagyok képes megbántani, vagy felhúzni, minthogy arra figyeljek, hogy még mindig kedves. Amúgy miért is? Hoppá Sofi, gondolkozz már! Lehet, hogy nem Hollóhátas vagy, de nem hülyének születtél, mert hiába is utálod apád lánya vagy.
De nem, nem fogom fel, vagy nem akarom felfogni a mögöttes jelentését a mosolyoknak, meg annak, hogy ennyire jófej velem, hogy annyira zavarban volt… Áh mindent betudok annak, hogy gyáva gyerek és kész, aki tudja hogyan csapjon le. Ja, tök logikus, nem?!
Inkább nem is válaszolok most neki, csak a szemeimet forgatom. Nem dicséret volt, nem is kedvességből mondtam, ez szín tiszta parasztság volt tőlem, mert én… Én… Én nem vagyok kedves ugye? Mármint… Egy köcsög dög sem vagyok, azt a szerepet már Vis betöltötte, nála aranyosabb vagyok, de nem ennyire.
S mégis enyhülök, egy ideig biztosan, mert ez volt az első itt a suliban, hogy valaki normálisabb volt velem. A gyerekek szemetek, pláne az én korosztályom, pláne az újakkal, pláne a lányokkal. Muszáj volt megmutatnom, hogy velem nem lehet kicseszni, hogy én igenis bátor vagyok és kemény. Na meg dühös, mint most is, amikor azt hiszi, hogy csak úgy visszavihet. – Nyugi, amúgy nem ítélkezek vérrel kapcsolatban. Pedig apa szerint kéne. – Mondja a férfi, aki egy sárvérűt vett el… Nagyon meggyőző amúgy!
Inkább le is ülök, mert úgy fest sokat fogunk még beszélni, vagyis én sokat tervezek csevegni, mert ha már ilyen édesen elkapott, akkor legalább legyen nekem is jó, tartson szóval, amíg Vis kilóg, eltűnik… Szóval ja, a lényeg, hogy ne vegye észre, mert Valerian a végén tényleg a gyengélkedőn fog kikötni. – Ismerkedem! Ha nem akarsz el is mehetsz. – kezemmel el is hessegetem, nem mintha szeretném, ha elmenne, de az eddigiek alapján makacs mód úgyis maradna. – Vissarion Smirnov. Hugrabug. – Persze, mindig elfelejtem, hogy csak az oroszoknál szokás még a családnév végére is odarakni azt a nyomorult „a” betűt. Azt nem is feltételezem, hogy ne hallott volna a fiúról, mert… Visről szerintem már mindenki tud. És nagyon utálom miatta.
-Mondd, te mindig ennyit mosolyogsz? Nem fáj a szád? – mutatok is az arcára, de nem megyek túl közel az arcához. Fura lenne, ha már most elkezdeném rángatni a kis pofiját, bár az osztályban éppenséggel nem zavartattam magam, de vele olyan bizarr lenne. –Ez fenyegetés akart lenni? Mert akkor szólok, hogy nem jött össze. – A házpontok nem nagyon érdekelnek, nem igazán adtak nekem okot eddig a társaim, hogy olyan nagyon foglalkoznom kéne velük. Plusz én nem okozok annyi bajt, mint például mások a házamból. Eleve nem keverek túl sok bajt itt, inkább szóban cseszegetem az embert, én nem verem el őket olyan sűrűn, max egy-két alkalom volt eddig, hát na! – Akkor tényleg találkozunk még… Kviddics őrző vagyok… - húzom el a számat, bár nem vele van bajom. Inkább még mindig eszem magamat azon, hogy Vis vajon bántana-e. Nagyon meg akarom tudni, ugyanakkor félek a csalódástól, így inkább a Hollóhát ellen játszanék. Elvégre csak egy meccset enged át nekem az őrző.
-Ezt most vegyem megtiszteltetésnek Mr. Lestrange? – Igen, megjegyeztem a nevét, ez már csak természetes. Vagy annyira nem? Lehet egyeseknek a neve kiesett amúgy, s csak pusztán a véletlen műve, hogy Valerian neve megmarad. – Amúgy szoktak becézni? Vagy nem csíped? A Valeriant túl hosszú lenne mindig kimondani, én pedig lusta vagyok. – Meg ha már ő egyébként csak így becézget, akkor nekem is szabad! Mármint… Csak ma este, mert utána kétlem, hogy túl sokat beszélgetnénk… Nem lenne rá alkalmunk, meg indokunk sem.
-És ezt a kiskaput azért kell ismernem, mert…? – hajolok egy kicsit közelebb és megremegtetem a szempilláimat. Nem állok le a prefektusokkal csak úgy csevegni. Ő most kivétel, de csak a bátyámnak akarok jót, lehet megint kilógott és segítenem kell neki, hogy ne kapják el. – Nem tudok aludni, a klubhelyiségben unalmas, mert az emberek is azok! Szóval ki szoktam lógni, legalább az izgalmas, hogy ne kapjanak el… Vagy el elkapnak, akkor egy okostojás prefektus foglal le, aki idegesít, d eközben édes, mint a méz. – ismét halkan nevetni kezdek, mert egyébként ez tökéletes összefoglalója, hogy milyen is ő. Persze az eddig látottak alapján, mert nem ismerem és nem is tervezem megismerni.

Tovább mosolyog rám, ami miatt már ökölbe szorul a kezem, s annyira, de annyira szívesen megütném őt! De mégsem teszem, pedig automatikusan lendülhetne már a kezem, hogy csak szimplán bemossak neki, hogy biztosan még csak eszébe se jusson vigyorognia rám. Mégsem mozdulok, csak a szám jár, az viszont feleslegesen, mert semmi, de tényleg semmi sem használ ellene. Ki vagy te, huh?! Milyen mágiát használsz, hogy lepereg rólad minden, s még csak egy pofont sem vagyok képes lekeverni? Véla lennél?! Mármint tuti nem, mert nem tetszel, na…
-Nyögd ki, na gyerünk! – Megőrjít, hogy nem hajlandó tisztázni, hogy pontosan mire gondolt, s azzal, hogy csak elhallgatja még kíváncsibb leszek. Főleg, hogy az a kis cukorfalat vigyor is ott díszeleg az arcán, ami valamiért idegesít, de nem eléggé ahhoz, hogy letöröljem a képéről. – Én cuki?! – arcomat elönti a forróság, s ismét meglep, mert sokféle jelzővel szoktak illetni, de a cuki határozottan nincs közöttük. Inkább vagyok ijesztő, idegesítő, meg erőszakos, de nem cuki! Illetve anyunak talán az vagyok, de ennyi! Apa sem gondol annak, Vis még annyira sem, szóval ez a srác… - Miért gondolod ezt? – döntöm oldalra a fejemet, s hallani lehet a hangomon, hogy őszintén kíváncsi vagyok a válaszra. De csak mert sose kaptam még ilyen megjegyzést, semmi más oka nincs ennek, nyilván!
-Hm… Idegesítő vagy! De a cuki mosolyod megmentett. – nyújtom ki rá a nyelvemet, mert látom ám, hogy nem tetszik neki a jelző, így muszáj kihasználnom ezt a gyengéjét. Ha mással nem tudom idegesíteni, hát kénytelen leszek dicsérni, igaz? Amúgy nem értem mi a baja, a legtöbb fiúra nem mondanám, hogy aranyos, inkább örülne ennek. Mármint abszolúte nem úgy értettem… Csak most taliztunk, hát csak első benyomásról beszélek.
Tagadni viszont nem tudom, hogy egyre kevésbé vagyok rá dühös, sőt kifejezetten nyugis vagyok már vele, még annak ellenére is, hogy nem ismeri Pán Pétert, pedig… Egy klasszikus! A kedvenc mesehősöm szerintem. Ha nem olyan gyerekkorom lett volna, amilyen, akkor valószínűleg én is örökké kölyök akarnék lenni, Így viszont csak el akarok szökni Sohaországba, hogy minden bajtól távol legyek. Vist pedig rángatnám magammal, hogy végre őt se bántsák. Kitölthetné a haragját Hook kapitányon, s lehetne szuperhős, mert tudom, hogy az akart lenni. Én pedig lennék a Robinja, ahogyan eddig is, akármennyire is megpróbált magányos farkast játszani.
-Ehm… Ja? – furcsán pislogok rá, mert hát eléggé össze-vissza beszél, s ha elég okos lennék, talán fel is tűnne, hogy teljesen zavarban, pedig nem tettem semmit. – Mondd ehm… Jól vagy? – Nem mondom, hogy aggódok, mert nem, de azért megkérdezem, mert a belső anyatigrisem, ami nyilvánvalóan nincs egy picit kezd megijedni… Lehet lázas? De nem piros… A fáradság is opció, ebben az esetben inkább nekem kéne őt visszakísérnem, nem?
-Ki mondta, hogy le akarlak rázni? – húzom féloldalas mosolyra a számat. Ha már egyszer az utamat állja, akkor muszáj másképp megoldanom, hogy Vis ne kerüljön bajba. Bár eredetileg azt akartam megakadályozni, hogy megint valamelyik tanár szobájába osonjon be, de… Amúgy ez sem rossz, igaz? Legalább tényleg ismerkedem, bár Valerian sajnos nem az én évfolyamomról van.
A testvéremet viszont úgy fest igenis ismeri, az látszik rajta. Le is lombozz, de erre számítottam. – Tényleg sok baj van vele? – sóhajtok. – Meg se lepne, mindig bajba kerül, pedig nem rossz gyerek ő csak… Hülye, mint a föld. – szemet forgatok, de sajnos ez az igazság. Én sem vagyok egy zseni, de annyi eszem akad, hogy ügyesen járjak tilosban. Az esetek nagyobb részében. Ő még ennyire sem képes. – Hja, az oroszoknál a lányoknak egy „a” betűt kell rakni a nevük végére. Ezért vagyok én is SofiyA FedorA SmirnovA. Tök hülyeség, hogy minden női név a-ra végződik, nem? – nézek rá kérdőn, mert hát kíváncsi vagyok egy külsős mit gondol. Én sose bírtam amúgy ezt a megkülönböztetést, ezzel is csak azt mutatjuk, hogy a nők mások, az otthoni felfogás alapján gyengébbek. Ami határozottan nem igaz!
-Aha… - Még mindig nem tudom mi az, de hát ő tudja, nekem mindegy. Illetve az lett volna, ha nem mondja ki mégis az indokot. – Kamu! Azt mondtad még nem találkoztál rajtam kívül orosz lánnyal! – kuncogok. – És ugyan mivel csalok most az arcodra? Azt nem mondhatod, hogy cuki vagyok. – fenyegetem meg. Mert ez ugyebár az, bár nem mondtam el a következményeket, de most elég közel van hozzám, hogy egy taslit adjak neki, hogyha úgy tartja kedvem.
Ismét forgatom csak a szemeimet, de ezúttal egy apró mosolyt is kap tőlem, hogy érezze, most épp nem idegesít. – Hmm? – pillantok felé, mikor meghallom, hogy ő meg hajtó. Ez izgalmasnak hangzik így. – Nem, imádok védeni, plusz jó is vagyok benne. Szóval ne hidd, hogy csak azért, mert fiatalabb vagyok be fogom engedni a hajtásod! – Lelkes vagyok, mert egyébként tényleg jól játszom. Elég korán be lettem válogatva anno és helyt tudtam állni még piciként is. – Egyedül a bátyám zavar, mert ő meg terelő és félek ketté fog törni a poén kedvéért. – Csak, hogy tudja, hogyha ellene játszik, akkor mire számítson. Vis nem érzi meg, ha eltörik valamije, így lehet bármilyen súlyos a sérülése, akkor is maximális erőbedobással fogja megküldeni a golyót és szeret úgy terelni, mintha ki akarná nyírni a másikat.
Szavaira csak finoman meglököm a térdét a sajátommal. – Hülye vagy! – Inkább el is kapom a pillantásom róla, mielőtt zavarba hozna. – Akkor maradsz Val! Most még… Vagy Vattacuki! Egészen illik hozzád. -Mindegy mit mondd, én innentől csak így fogok rá hivatkozni. Tudod a vattacukor fiú a Hollóhátból. Akkor talán Vis sem jönne rá, hogy ismerem… Szegény srác, ha a bátyám ezt látná most, akkor egészen biztosan átrendezné az arcát.
Mielőtt azonban ez bekövetkezne inkább közelebbről megnézem őt magamnak, előrébb hajolok, bár meglep, hogy ő is így tesz. Egy pillanatra mintha elvesznék a szemében, de csak, hogy fokozzam ezt a nagyon furcsa, de mindenképpen kellemes jelenetet, az láttatom vele, hogy szemeim a  szó szoros értelmében csillognak, ahogyan ránézek és megrebegtetem pilláimat. Mintha egy anime karakter lennék.
Ki is kell egyenesednie, mire muszáj megint kuncognom. Tényleg édes a maga módján! A kuncogást pedig nevetés váltja fel, s ahogy hallom ő is hasonlóan tesz. Miért van köztünk összhang? – Hm… Nocsak! Csak nem használod ezt a technikát? Mégiscsak van benned rossz? – Máris két fokkal szimpatikusabb lenne, ha igaz volna ez rá.
Következő szavaira elpirulok. – Nem sajnálom, hogy lecukiztalak… De a kiabálásért elnézést… Hamar felkapom a vizet.

-Te most csak viccelsz velem, ugye? – Megint azt csinálja! Megint úgy kezel, mintha egy kislány lennék, ilyenkor a bátyámra emlékezet, amit nem bírok. Visnél is utáltam, mikor kölyökként bánt velem. 13 hónap van köztünk, meg egy pár nap, szóval semmi, de semmi joga nem volt így lekezelni, na. Ennek a srácnak meg aztán még annyi sem volt! Ha a saját testvéremnek nem hódoltam be, nem fogadtam szót, sőt alkalom adtán még össze is ugrottam vele, akkor ez a fiú sem lehet kivétel. Biztosan nem fogom kimondani avarázsszót, mert egyszerűen nevetséges.
-Ehm… - S kettőnk közül most én jövök zavarba, bár leginkább csak összezavar, mert nincs bennem semmi aranyos. Talán anyának még akad, neki még én vagyok a tündéri kislánya – akinek vannak rossz szokásai, de majd elnövi őket ugyebár -, s akit ölelhet egész nap. Úristen akkor most ő is meg akar ölelni?! Mert azért na… hiányzik a szeretgetés, de nem vagyok benne biztos, hogy ennyire nagyon kéne nekem. Idegen emberektől nehezen viselem az érintést, ha nem én kezdeményezem eleve.
De nem is ez  fontos, hanem az, hogy miért gondol aranyosnak, így rá is kérdezek, a Windows-a meg kék halált kapott itt nekem. Pedig nagyon kíváncsi lennék a válaszra, tényleg megvárom, nem siettetem, s nem is hagyom, hogy kibújjon a válasz alól. – Orosz vagyok, de azért megy még az angol… - Tudom, hallani, hogy furán beszélek, helyenként vétek nyelvtani hibát, sőt a szókincsem sem annyira bő, de azért még megértetni meg tudom magam és én is vágom mit jelent a cuki, ezért is kérdezek vissza. – A… A MI?! – egyből el is vörösöm, lassan olyan színű lesz az arcom, mint az egyenruhám gallérja, s ekkor mér rá is tesz egy lapáttal. -  Áh ne, fejezd be! – kiálltok rá ismét, majd inkább a kezeimbe temetem az arcom, hogy ne is lássa. Nem vagyok édes, mikor morcogok, inkább ijesztő vagy idegesítőnek szoktak hívni. De aranyos?! Úristen, ez a gyerek agyilag nem száz, most már biztosra mondom.
Meg is mondom neki, hogy idegesítő, de már csak azért is hozzáteszem, hogy cuki. Nem tudja tagadni, hogy zavarja, ha ezzel a jelzővel illetem, én pedig kihasználom. Bár igazat mondok… Tényleg nagyon édes a pofija, mint egy kölyökkutya, akinek hazajött a gazdija. Meg a haja is… Olyan jó puha lehet. Mindig kíváncsi voltam, hogy milyen beletúrni egy srác hajába… Vajon más, mint a mienk? De mivel ennek romantikus jelentése lenne, így kihagytam mindig. – De...! Igaz. – Ebből pedig nem engedek, bár most már csak szórakozom vele, mert amúgy ő is nagyon vicces, mikor idegeskedik. Hozzáteszem, szerintem feleslegesen.
Viszont ez a sok elakadás, a makogás egy picurit aggaszt, mert lehet baja van, talán lázas, rohamot kap, vagy mit tudom is én! Nyilván nem jut eszembe, hogy én hoznám őt zavarba, mert az képtelenség, nem… Vagy mégis? Elvégre bájos vagyok… Nem, ez a szó… NEM! Ha Vis ezt meghallja, te jó ég, Merlin legyen ezzel a sráccal. – Oké, jó. – Én is bólintok egyet, mert hátha ő szerinte minden okés, akkor minden okés. Ja… Minden jó. Minden szép.  Bár most beleugranék egy jeges tóba.
-Az az előtt volt, hogy kiderült, hogy jófej vagy?! – Persze még mindig a bátyámért csinálom ezt az egészet, nem magamért, vagy azért, mert tetszik, hogy akadt egy ember, aki normális velem, aki megnevetett és aki… Na várjunk csak, állj! Nem, nem Sofi, épp az előbb mondtad, hogy a pasik szemetek, hiszen azok. Mindegyik. Jó, hogy nem bukkan fel a semmiből itt Timon és Pumbaa, hogy aztán elkezdjék nekem énekelni a szív szavánt… Tuti ezt a filmet sem vágja, pedig… Lehet tetszene neki.
Aztán csak áttérünk a testvéremre, aki miatt most itt vagyok, aki miatt találkoztunk, s aki azért lett téma, mert egy évfolyamon vannak. – Mert keresi a hülyéje. – mély levegőt veszek és csóválni kezdem a fejem. – Esküszöm szuperman szindrómája van vagy valami… Sose értettem, hogy miért verekedik ennyit. Én is bajos vagyok, de tudom mikor kell kussban maradni… - szomorú kiscica szemekkel kezdek el bámulná rá, mondjuk úgy is érzem magam, mint egy elveszett és megbántott kis cirmos. – Sajnálom, ha gondot okoz. Igyekszem beszélni vele, de… Sose hallgat rám… Talán a ex-Durmstrangos tancival kéne próbálkozni. A növénytanossal. – Igen, emlékszem, hogy még csatlakozott is a testvérem a botanikus klubhoz! Rejtély a mai napig miért, mert biztosan nem a meditáció gyakorlásáért.
-Beszélsz franciául? – Igen, ez a legfontosabb dolog, amire rá kell kérdeznem, de csak mert ez érdekel a legjobban. Nem szeretem a nyelvet, szerintem hülyén hangzik, s nem mondom, hogy az orosz vagy német romantikusabb lenne, de… Szerintem minden nyelven lehet úgy mondani a szeretleket, hogy különlegesen hangozzon… Nem mintha próbáltom volna már. – Becézés?! Azért ne merj se Sofiy-nak, se Fedora-nak hívni, jó? Sof, Sofi, vagy Smirnova, ha nagyon hivatalos akarsz lenni. – De egyre furábbakat mondd, egyre kevésbé értem, mármint most tényleg megfogott. – Hódolat? Mármint? Mit értesz ez alatt? – Hülye vagyok, tudom jól, de eddig olyan édes volt, remélem nem most vágja el magát, hogy kinevet a tudatlanságomért. 15 vagyok, nem lehetek nyelvzseni!
S bár nevet, nem rajtam, inkább velem, ezt most szándékosan akartam, várj mi?! Szóval ja, tetszik, hogy meg tudom nevettetni, ami fura, de nem utálom az érzést, amit ad. Inkább büszkén ki is húzom magam és nőisen hátradobom a hajamat. Ami miatt aztán zavarba is jövök, inkább visszagörnyedek a térdeimre, azokat ölelem, amíg hallgatom a válaszát. – Most bókolsz akarsz nekem?! Előbb kérdeznéd meg, hogy szingli vagyok-e. – Persze csak vicceltem. De akkor miért nem nevetek, miért csak mosolygok rá halványan, mint valami leányregény főszereplője, aki azt se tudja mit kezdjen a férfival, mert sose volt még dolga? Szinte minden stimmel mondjuk csak az nem, hogy tetszik. Nem, határozottan nem jön be Val.
-Dupla ennyit fogok edzeni a kedvedért. – Kihívás elfogadva Lestrange, a következő Holló-Griffi meccsen találkozunk… Remélem! – Hát elhiszed, hogy én se feltétlen terelném felé a gurkót? De eddig sose játszottunk egymás ellen… Anno mindig lecseréltek valamelyikünket, mert azt hitték kímélne a bátyám. – Szerintem pedig még erősebben is megküldené azt a gurkót, mikor rám céloz. Tényleg csak azért, hogy érezzem a törődést meg tovább eddzen, had bírjam csak a strapát.
Szerencsére viszont elterelődik a szó Visről, s inkább arra térünk rá, hogy Val milyen hülye is, sőt még meg is lököm őt, mire most már a felsőtestével támad vissza. Egy pillanatra tátott szájjal nézek rá, majd inkább próbálom megbökni az oldalát, ott, ahol az emberek leginkább csikisek szoktak lenni. – Naa! Nem fer Val! Te is becézhetsz, nekem is kijár. – le is biggyesztem az ajkamat és szomorú szemekkel nézek rá. – Légysziiii! – Szerintem életembe nem volt még ennyire gyerekes, na meg lányos sem! Furcsa dolgot művel velem ez a srác, nem szoktam én így viselkedni, pláne nem az első alkalommal, de vele olyan jól elvagyok, mintha már ezer éve barátok lennénk… Ki vagy te, de tényleg?
Kicsit közelebb is kerülünk egymáshoz – mármint szó szerint – s hogy tovább fokozzam a hangulatot, és valóban beragyogjam az estéjét, elhitetem vele, hogy a szemeim szó szerint csillognak. Veszélyes játék, nem szoktam reklámozni, hogy illúzionista vagyok, de muszáj volt ezt kijátszanom. Meglepődik, de nem kezd egyből gyanakodni, így tovább játszom a szerepem, mikor elhúzódik és oldalra döntött fejjel vizsgálgatom őt egy ártatlan arckifejezéssel. – Valami baj van? – Mintha nem tudnám, hogy épp azon gondolkozik, hogy megőrült-e. Nem drága Valerian, csak szeretek szórakozni. Bár általában rém képeket küldök másokra, így légy megtisztelve, hogy te nem pókokat kaptál.
-Ühüm… A némaság is beszédes. – mosolyogva forgatok szemet, mert nekem ez felért egy színvallással. Vagyis bele lehet rángatni a rosszba, ez már tetszik! Tudom kihez kell kiszöknöm innentől éjszakánként. Várjunk, akkor futhatok hozzá a folyosón, ha baj van? Nem! Vis meglátja és akkor tutira meghal… Nem tehetem ezt vele. – Te tényleg nem vagy normális… - halkan suttogom, ahogyan tovább szorongatom a térdeimet, így ismét fel kell rá pillantanom, de nem zavar. Tetszik innen lentről is, vagyis ehm… Nem úgy tetszik, nem, nem!
-Volna kedved valamikor mugli mesét nézni velem? Vagy anyut megkérhetem, hogy küldje el nekem a Pán Péter mesekönyvet. Akkor ehm… Felolvashatom neked! Meg megpróbálok fordítani. Lehet tetszene!. – De ez amúgy nem randi, csak mondom, ez csak egy ajánlat, hogy okosodjon a mugli dolgokból is.

-Komoly, mint egy bohóchal max! – Bár nem értem, hogy miért hívják őket, mert én például nem találom őket viccesnek. Édesek, meg szépek, csak éppen a bohóc részt nem értem. Még ha horror bohóc lenne, de ahhoz meg nem elég rémisztőek. Egyszóval miért?!
Ő viszont úgy fest nagyon is jól szórakozik, főleg azt tetszhet neki, hogy képes ennyire zavarba hozni. Szeretném azt mondani, hogy a dühtől vagyok ennyire vörös, mert annak nagyobb szokott lenni az esélye, mint annak, hogy valaki annyira cuki legyen, hogy ezt ne tudjam elviselni. A srácokat messzire szokásom kerülni, ha mégis beszélek velük, többnyire csak sértegetés van belőle, ami miatt felhúzzák magukat és összeugrunk a végén. De Valerian ezt mind lesöpri, s úgy fest képes megtalálni azon rejtett gyengémet, miről még én sem tudtam, hogy néhány kedves szóval eléri, hogy megnémuljak. –Maradj csendben! – El is rejtem az arcom, hiába látta már, de talán ha nem nézek rá, akkor ez furcsa érzés is elmúlik… Nem a pirulás, hanem az, ami a mellkasomban van, az a furcsa meleg, ami belülről majd felgyújt, mégis olyan, mintha csak egy kellemes karamellás fehér forrócsokit innék. Nagyon szeretnék most egy olyat…
Következő szavaira ismét felpislogok, de csak nézek rá, mert nem értettem mit mondott, csak annyit hallottam, hogy motyog valamit az orra alatt. – Tessék? – kérdezek vissza én is halkabban. Furcsa, mintha átvenném az energiáit vagy nem is tudom. Pedig nem vagyok empata, illúzionista vagyok, azok nem csinálnak ilyet, meg biztosra mondom, hogy másoknál sem szokott ez előfordulni. Most viszont olyan, mintha hasonlóan éreznénk, vagy én nem is tudom. Biztosan nincs így.
-Felesleges. – kuncogok tovább, ahogyan még mindig nem hiszi el, hogy aranyos. Valamelyik lánynak az jön be, mert már volt dolga az izomagyú barmokkal, akik azt se tudták, hogy egy olyan keményebb lánynak is néha jól esik, ha hoznak neki rózsát. Vis sem értette volna meg, hogy igenis én is szeretnék néha ölelést kapni, vagy hasonló. Viszont nem tudtam magamat elképzelni egy habcsókkal sem. Most mégis Val, olyan, mintha amúgy passzolnánk. Szigorúan haverként, elvégre csak most taliztunk!
Meg is mondom neki, hogy amúgy az elejéhez képest bírom, de neki el kell rontania a visszakérdezéssel. Mélyet sóhajtok és még a fejemet is megcsóválom. – Ne bízd el magad Vattacuki! Ettől még lecsaplak, ha akarlak. – Ha idegesítő lesz, akkor simán sípcsonton rúgom én, nem kell engem féltenie. Talán ha a bátyám előtt csinálom egyszer, akkor békén is hagyná őt. Várj, még nem tud rólunk! De azért csak körbenézek, mintha hallanék valakit, pedig nem, csak fő az óvatosság.
Mert hát Vis most is gondot okoz mindenkinek, erről a fiú is csak megerősítést ad. Nem vagyok boldog, sőt kifejezetten haragszom, amiért még mindig nem tanult a leckéből. Nem tudom, hogy tényleg nem tudja magát visszafogni, nem is akarja, vagy egyszerűen arra játszik, hogy apánk majd valamikor komolyan megöli őt annyit fogja ütni őt. Csakhogy ilyen könnyen nem adom őt fel, mert rohadtul önző vagyok. – Részben igen… - Ha azokat a srácokat bántja, akikről tudja, hogy bármiféle közük van hozzám, akkor igenis az én hibám is. – Tyler aha! – Nem, nem bírom magázni úgy, hogy alig idősebb nálam igazából. – Nem mondom biztosra… De kiszámolva, akár ismerhették is egymást. Plusz sokat lóg vele Vis, még a botanikus klubhoz is csatlakozott… Utálja a növényeket, egy kaktuszt képes 2 nap alatt megölni. – Nem mondom, hogy én jobb vagyok, de én legalább próbálkozok gondoskodni róluk. Mondjuk a rózsákról biztosan, mert azok olyan szépek. Csak bonyolultak. – Aha… Ex sciurus diák vagyok, bár nem tudom ez neked mennyit mond. – vonok vállat. Nem is értem, hogy miért nem farkas lettem. Pedig én is vagyok olyan magányos alkat, mint a testvérem. Mégis, nem vele egy házba osztottak be. – Szinte biztos vagyok benne. Vissarion… Nem bírja a tanárokat. Nem áll le velük csak úgy beszélgetni A kviddicsen kívül nem tesz semmibe plusz energiát, most mégis elkezd kertészkedni? Valami van a háttérben, nem vagyok hülye. – Csak annyira, hogy nem értem, miért vannak ennyire jóba? Matematikailag lehetséges, hogy ismerik egymást, de… Muszáj kiderítenem, hogy mi is van ezek között pontosan. Csak testvéri szeretetből!
-Hm… Én csak oroszul, németül és angolul tudok. Utóbbi a legrosszabb. De apu kötelezett, mert világnyelv. – Nem mintha panaszkodnék, mert így legalább gond nélkül tudtam sulit váltani, de azért… Nem nevezném magam egy nyelvzseninek, főleg azért, mert én is hallom, mennyivel másképp beszélek, mert ő.
-Mondj kettőt és elhiszem. – Nem akarom amúgy hogy becézgessen! Nem, ez egyáltalán nem arra menne, hogyha egyszer én elkezdtem Vattacukinak hívni, akkor ő is találjon nekem valamit, mert az nagyon gáz és nyálas és romantikus lenne.
-Hm… Így érthetőbb… És zavarba ejtőbb. – Sose gondoltam így a saját nevemre. Igazából nekem ez volt a természetes, így nyilván nem gondoltam bele semmit. De az, hogy ő ilyeneket mondd nekem az ismét csak összezavar, a buskim érzem egyre kevésbé képes értelme gondolatokat összerakni, s ha nem koncentrálnék annyira, talán a végén én is annyira össze-vissza beszélnék, de nagyon próbálom nem beadni a derekamat neki.
De annyira nehéz, főleg, hogyha ennyit bókol, s még meg is erősít abban, hogy valóban annak szánta. – Komolyan fogd be, vagy én… - Én mi?! Nem tudom mit tennék, mert tetszik, amiket mondd, de nem szabadna. Nem olvadhatok el tőle, mert ő is csak egy szemét srác – aki amúgy hihetetlenül édes – és aki csak megbántana, összetörné a szívem egy idő után, amit én el akarok kerülni, de mégsem vagyok rá képes, mert gyenge mód hagyom, hogy ilyen édes legyen velem most.
S ha nem lenne elég, akkor még bele is sétálok a saját csapdámba, pedig elsőre talán tényleg csak poénnak szántam, hogy kérdezze meg, van-e valakim, de tényleg megteszi, ezzel pedig az agyamban olyan dolgokat kötök össze, amiket nagyon nem szabadna. – Ehm… határozottan igen… És te? – Rá se nézek inkább, mert ha most kiderülne, hogy van barátnője és úgy csináljuk ezt, akkor nagyon keservesen el fogok kezdeni sírni, nem hazudok. Crush, ez semmi egyéb, csak azzal vett le a lábamról, hogy kedves velem, de ennyi épp elég is volt.
Szerencsére jön a könnyedebb téma, a kviddics, én pedig újra tudok lélegezni és mosolyogni. – Pontosan! – Így csak még izgalmasabb lesz a meccs, és most már tényleg beszélnem kell az őrzővel, a Hollóhát ellen akarok idén játszani, ez most már nem is kérdés. – Áh, majd lesz valami. – Ezzel nem az idei tanévben kell foglalkoznom úgysem. Inkább elkerülöm Vist most még, mert nem bírnék a szemébe nézni utána, ha tényleg elverni, de úgy nagyon.
Most viszont csak arra kell ügyelnem, hogy Val nem csapjon le, amiért elkezdem csikizni őt. Sikeres is voltam! Ezek szerint ez egy biztos gyengepont nála. Feljegyzem magamban későbbre. –Mert? Mi lesz? – kérdezem, ahogyan megfogom az ujját és finoman elhúzom előle. Takarja a kilátást, na! – Igen? Mert tudsz haragudni? – Én tudnék magamra, nagyon is, de az eddigiek alapján ő annyira nem képes erre. Illetve szeretném azt hinni, hogy nem tudna.
Aztán megint nem hagyja, hogy az édes kis pofiját nézzem, de ezúttal bevallom, az én hibám, hiszen valóban nagyon cukin próbáltam meg rá pislogni. Arról nem is beszélve, hogy mocsok mód még meg is csillogtattam a szemeimet neki. Persze úgy teszek, mint ki semmiről sem tud, mert nem szabad megtudnia mire vagyok képes. Nem mintha nem játszadoznék a tűzzel, időről időre igenis veszélyesen élek és egy-két csínyt betolok. Viszont arra nem számítok, hogy ő galád mód ismét közel hajol hozzám, s az arcomra simít, ami miatt automatikusan törném is szilánkosra a mancsát, de most csak sokkolódva bámulom őt. – Mi? – Kíváncsi vagyok erre mit mondana, meg egyéb értelmesebb gondolatom sincsen most igazából, mint ez.
S marasztaltam volna még, talán most én is a némasággal próbálok könyörögni neki, mert ahogyan mondta, többet mond néha, mint a szavak. – Az nem azt jelenti, hogy okos vagy? – Lehet én nem vagyok tisztában a házakkal, pedig esküszöm próbáltam figyelni mikor meséltek róla, de csak a griffendél meg a hugrabug maradt meg igazán nekem.
Nem is lényeges igazából, mert majd kiderül milyen ember is ő valójában, ha ismét tudunk egy kis időt együtt tölteni, amire már meg is találtam a megfelelő indokot, már csak igent kell mondania, s amint belemegy, már harapom is be az ajkamat, de csak mert nem akarom megölelni. – Az ugyanaz… És utólag inkább lehetnél Pán Péter… Nem Hook. – Aha… sokkal jobban illik rá az a szerep, még akkor is, ha ő nem tud elvinni Sohaországba… Maximum a klubhelyiségig. – Nem akarok visszamenni… De lehet kéne? – Inkább őt kérdezem, ő a prefektus, neki kell tudnia.

-Egod az van… - motyogom inkább magamnak, de azért csak mosolygok rá, mert én is veszem a viccet, csak azért a durcizásom tűnhet el nyomtalanul. Eleve mindig nehezen nyugodtam meg, nagyon is haragtartó vagyok, így az csoda, hogy mellette ilyen gyorsan tudok váltani. Biztosan bolondnak gondol, amiért hirtelen még egy harci kiskutya vagyok, a következőben pedig egy bújós kiscica. Mármint egyáltalán nem bújok, mert az ehw, mert ő is csak fiúból van, meg nem megbízható. Eleve csak pár perce futottunk össze, szerelem első látásra pedig nincs! Miről beszélek?! Fúj már, hogy juthat ilyen az eszembe.
Csakhogy azt sem tudom tagadni, hogy zavarba hoz a szavaival, s ezt nem csak a vörös arcom mutatja, hanem, hogy el is rajtam a pofimat kezeimbe, mintha segítene bármit is. Talán hűteni tud max, de azt sem eléggé. S még arra sem képes, hogy befogja a száját legalább egy pillanatra, amíg én is összekaparom magamat. Nem, neki tovább kell mondania, ahelyett, hogy csak vigyorogna. Igen, még az is jobb, pedig az elején azt az ostoba mosolyát is le akartam törölni a képéről, pedig… Pedig amúgy cuki. Pont ez a bajom, így csak üres fenyegetéseket kap, mert nem tudnám bántani ezt a kölyökkutya pofit. Még úgy sem, hogy engem ezek nem hatnak meg, még a saját bátyám vigyora sem képes – mondjuk ő más, de jobb példám nem volt.
Mégis képes arra késztetni, hogy ismét ránézzek, mikor hallom a hangját, csak éppenséggel nem értem mit mond és ez kivételesen nem a hiányos angolom miatt van, hanem mert egér mód csak cincog. – Most bezzeg menne? – halványan elmosolyodom, ahogyan ismét megforgatom a szemeimet. Lassan ki fognak esni a helyükről, ha így folytatom tovább, ugyanakkor ezt váltja ki belőlem a fiú… Meg rengeteg pirulást. Meg még annál is több nevetést, mosolyogást… Vélaszármazék. Ebbe most már biztos vagyok, mert semmi más nem vehetne rá ezekre.
-Szokj hozzá, innentől ezt kell élvezned. – De amint kimondom, már fordulok is el, hogy te jó ég, ezt én se gondolhattam komolyan. Mintha lenne bármi esély arra, hogy ezek után még valaha találkozni akarna velem. Mondom, biztosan mindenkivel ilyen rendes, én pedig nem vagyok hozzászokva az ilyen féle bánásmódhoz és máris azt hiszem, hogy én vagyok a kivétel. Elég nagyot koppannék, ha meglátnám, hogy a folyosón másokkal is ilyen, szóval jobb már most összetörni a mesebeli képeket a fejemben.
De csak nem bírok parancsolni magamnak. Komolyan szeretném most magamat elásni, de jó mélyre, hogy soha meg se találjanak. – Nem tudod mit vállalsz te… - csóvalom kuncogva a fejemet. Én vagyok hülye amúgy, vagy valóban nagyon szépen cseng egyszerre a nevetésünk? Áh, nem, nem szabad! Az ilyen gondolatok miatt esnek a lányok bele fiúba, ami nekem tilos, vagyis nem az, de kifejezetten sok nehéz helyzettől meg tudom magamat kímélni. Például egy összetört szívtől, amire amúgy sem létezik varázslat.
Arról nem is beszélve, hogy meg kell kímélnem őt a testvérem haragjától. De ez azzal jár, hogy nyilvánosan sose beszélhetünk… Akkor meg mi értelme van vele az ismerkedésnek? Egyszerűbb lenne, ha tényleg ezek után ő is csak elfelejtene, de nagyon nem akarom ezt. Végre egy férfi humanoid életforma, akit nem utálok elsőre, s aki nem szól be, amiért nem vagyok nőies, nem vagyok kis cuki, meg minden egyéb lányos.
Ugyanakkor Vis egy eléggé zavaró tényező. Paranoiásként körbe is lesek, hátha itt van, pedig erre kicsi az esély. Az jobban meglep, hogy ő is nézelődni kezd. – Te miért nézel körbe? – Rá is kérdezek, mert nekem van valid indokom, neki nem tudom mi lehetne. Mi van akkor, ha meglát minket egy tanci vagy egy diák? Tudom parancsra sírni, max azt mondjuk, hogy próbált vigasztalni, mert a pasim épp most dobott ki.
Mondjuk ha ez elterjed, akkor a bátyám még inkább kiakad, s csak még nehezebb lesz vele bánni, pedig így sem angyal. – Ha nem húga lenne, hidd el egy csomó gond elkerülhető lenne. – De egy kisebb lánytestvére van, azaz valamilyen hülye indoknál fogva azt hiszi, hogy engem meg kell védenie. Máskor meg szét kéne vernie a gurkóval. Hogy van ez?! Sose fogom tudni megérteni mi megy végbe a kis fejében. De talán Tyler tanci igen, mert nem vagyok vak, én is pontosan látom, vele könnyen beszél, van valami furcsa összhang közöttük és én ki fogom deríteni, hogy miért van ez. De azért csak elmondom, hogy miért gondolom, hogy a prof tud Valnak segíteni helyretenni a fiút. Ajánlom a tanárunknak, hogy segítsen, elvégre tudomásom szerint még házvezető helyettes is… Plusz biztosan tudja milyenek a durmstrangos diákok, ő is az volt, így kezelnie is tudnia kéne.
Az annál inkább meglep, hogy Val is tud valamennyit a házakról, az meg még inkább, hogy ennyire lelkes lesz hirtelen. Nem panaszkodom persze, tetszik, csak egyszerűen nem számítottam rá. Látszik is az arcomon, hogy kikerekednek a szemeim, s arcom megint rózsaszínes lesz. – Meg a legnagyobb bajkeverők háza… Ez kimaradt. – kuncogok halkan. – De ehm igen… - Nyilván mindenkinek a saját háza a legmenőbb, de szerintem akkor is a mókusok volt a legmenőbbek. Túlélőknek neveztek minket és szerintem ez meg is állja a helyét. Így talán értelmet nyert, hogy a Griffendélbe kerültem, de… Azért itt kicsit más volt, mert én például Canis diákokat is felfedeztem közöttük. – Ugyan, aranyos, hogy ennyire lelkes vagy… Ehm… Melyik a kedvenc házad a különböző iskolákból? – Nem mintha tisztában lennék azzal, hogy a Beauxbatons-ben pontosan mik vannak, de azért elmondhatja. A Roxfortból biztosan a Hollóhátat fogja mondani, ami érthető is. Nem mondom, hogy nem bírtam volna, hogyha én is az okosakhoz kerültem volna, bár tudom, hogy akkora tudásvágy nincs bennem. A Hugrabugban elvileg mindenki kedves, ugyanakkor Vis is ott van, ami összezavar. A Mardekárt pedig elvileg utáljuk, mert gonoszak. Csak tudnám miért kell utálnunk őket?
-Tudomásom szerint… De eddig csak láttam ott az üléseken, nekem sose említette. Nem mintha én elmondtam volna neki, hogy beválogattak a kviddics csapatba vagy hasonló. – Ebben a tanévben úgysem fogunk még egymás ellen játszani. Nem akarok, nem tudnék. Nem állok én arra készen, hogy a saját testvérem elverjen, elvégre itt mehetünk egymás ellen is. – De ehm… Miért, te ugye nem vagy benne? – Azért nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy megrémült. Lehet, hogy ott is együtt lennének, ami plusz veszély lenne Valnak! Oh te jó ég, muszáj beszélnem a bátyámmal. Egy élmény lenne hallgatni minket, ahogyan oroszul ordítjuk le egymás fejét. Kifejezetten egyszerűbb, mint angolul próbálkozni.
Bár elvileg az angolom sem olyan rossz, legalábbis ezt állítja a fiú, amire halványan elmosolyodom. – Az oroszom jobb. – Nyilván, mert az anyanyelvem és nem csak egy rám erőltett valami, amit kötelező volt megtanulni, különben kikapok otthon. Szóval az elmúlt 9 évben intenzíven ment a német meg az angol is, amiknek köze sincs egymáshoz, de azért ne keveredjek bele.
-Oh azt hittem már találtál is. – nyújtok rá nyelvet, de azért egy picit elkeserít, ahogyan kimondja, hogy nyertem. Büszkén kihúzom magam, mintha örülnék neki, magamban pedig szomorkodom, hogy ez biztos azért van, mert túl messzire mentem, valójában nem tudna semmi cukival előállni, csak bántókkal, azokat pedig nem akarja elárulni, mert túl kedves hozzá. Utálom, hogy ennyire hiszékeny vagyok, hogy ennyire könnyen meg lehet győzni, hogy tetszem valakinek, holott nem. Nagyon nem.
-Hm? A Sofiya? – Úgy értem persze, szeretem a nevemet, bár a Fedora miatt egyszer még be fogok szólni anyámnak. Visnek bezzeg tök menő nevei vannak, de nekem a középső az úgy… Nagyon nem. Az első igen, bár az is hercegnős, de mivel illik rá és tetszik a hangzása, ezért megbékéltem vele.
Mélyen nézek én is a szemeibe, s fel se tűnik, hogy mennyi ideig bámuljuk egymást, talán ha nem kezd el nekem bókolgatni, akkor néma csendben figyeltem volna őt akár tovább is, de így muszáj megint megfenyegetnem, hogy fejezze be, mert… Mert ezt már nem lehet bírni! – Vagy segítek neked befogni! – Hogy ezt hogyan értettem…? Senki nem tudja, még én se, mert nem mertem messzebb menni a gondolatban, mert még a végén lehetetlen dolgokat találnék ki.
Bár úgy fest barátnője nincs, hogy ebből probléma legyen, mármint jó semmi! De meglep, hogy nincs senkije, mert ő azért olyan srác lenne, akinek lenne esélye, elvégre nagyon cuki és nagyon kedves és okos is meg minden, szóval melyik csaj nem járna vele? Én… Mert Vis megölne minket. Vagyis, nem csak ezért amúgy! De jó tudni ezt is, mert ki tudja, talán majd még később hasznos infó lesz. Talán… Nem tudom mire fogom használni, de majd kitalálom, na!
Mert bár magam is érzem, hogy bejön egy picit, de szerintem elég nagy lehetetlenség, hogy ezt viszonozza. Mint mondtam, ő bizonyára mindenkivel ennyire nyitott meg édes, meg egy pár perc alatt nem ismerhetem ki őt sajnos. Pedig nagyon örülnék neki, meg annak is, ha kapnék valami jelet, hogy én is bejövök neki. Az állandó bókolás, meg pirulgatás biztosan nem ezt jelzi… Vagy nem tudom. Ötletem sincs, hogy miből jövök rá, hogyha tetszem valakinek, mert sose volt még ilyen.
Mázli, hogy áttérünk a kviddicsre, ez mindenképpen eltereli majd a gondolataimat, s mikor meglátom, hogy öklözni akar – nem túl erősen – de azért csapom össze a sajátommal. – És mit kap a nyertes? – Biztos vagyok a győzelemben, mert bár nem tudom, hogyan játszik, én igazi kis fiatal tehetségnek számítok, így biztosra veszem, hogy minden labdáját megfognám.
Ahogyan most már abban is biztos lehetek, hogy csikis, de nagyon is. Ez megint mosolygásra késztet, főleg mikor liheg. – Hé! – a vállára teszem a kezem és még picit meg is simizem, mintha ez segítene neki lenyugodni. Olyan vagyok, mint anya… Azonnal aggódni kezdek azokért, akiket kedvelek, holott Valt tényleg alig ismerem azért. – Nem tudsz rám haragudni? – De azért én mégiscscak én maradok, így muszáj feltennem ezt a kérdést, mert tudni akarom hogy senkire sem haragudna, vagy csak rám nem. Próbálom keresni a jeleket, hogy mit gondol rólam, pedig nem kéne, kifejezetten nem szabadna egyébként. – Persze. – kezdek el én is nevetni, mert én is tökéletesen érzékelem, hogy nem tud mérges lenni. Rám egészen biztosan nem, ami nagyon is feldob. Sőt! Túlságosan is boldog leszek tőle.
Annyira, hogy képes vagyok kockáztatni, illúziót küldeni rá, aminek az eredménye, hogy olyan veszélyesen közel kerül hozzám. Nem mintha utálnám az érzést, ahogyan az arcomra simít, s hagyom, hadd csinálja csak, hiába érzem, hogy arcom ismét égni kezd tőle. – Ez nagyon nyálas volt… - harapom be az ajkaimat. – De nem utáltam. – mondom még mielőtt lereagálhatna. Utálom, ha valaki ennyire csöpögős, de most elfogadom, mert ő mondta, s mert tőle egészen másképp hangzik, mint bármelyik másik fiútól. Tőle simán elfogadom.
Nem is baj, hogy ott tartja a kezeit az arcomon, s csak mikor elveszi, akkor térek át inkább arra, hogy ő okos… A magam módján én is tudok azért bókolni neki na! – Szóval ehm… okos vagy. – Pont ennyit értettem meg a mondandójából, mert ennyit akartam. Eleve a Roxfort házait nem értem, hiszen olyan sarkos személyiségjegyekre épül. Okos, bátor, gonosz, kedves… S akkor csodálkoznak, hogy nem teljesen érzem magaménak a Griffendélt. Nem mondom, jó választás, de akkor is… Valami van benne, ami nem én vagyok.
De erre úgysem jöhetek most rá, így inkább át is térek a következő találkozóra, mert ezek után kell lennie következőnek nem?! – Van ilyen görög isten? – Úgy értem, tudom, hogy hülye vagyok, mint a föld, de erről tényleg nem tudtam. Én csak a mesehőst ismerem. Természetesen azt ignorálom, hogy miért lenne ő Pán Péter… Majd ha ideér a könyv, akkor megérti.
Kijelentésére az egyik szemöldököm felszökik a magasba, hogy fejtse már ki, hogy mire gondol pontosan. De a magyarázat után már én sem nézek rá úgy, mint borjú az újkapura szerencsére. – Chill? – kérdezek kuncogva, mert egyből ez jutott eszembe, amint meghallottam, hogy ez a középső neve és nem tehetek róla… Elég viccesen hangzik.
Viszont az én mesémnek most itt vége kell, hogy szakadjon, mert bár nem akarok – nagyon nem – elmenni, muszáj lesz, mert ő sem kerülhet bajba, meg én sem… Ennél nagyobba. Viszont sóhajt, ami miatt egy picit meglepődök, persze igyekszem nem mutatni. De mintha sajnálná?! – Még ma este megírom anyának a levelet róla. – mosolyog rá aranyosan, ahogyan elfogadom a kezét – annyira automatikusan! – s hagyom, hogy felsegítsen. Lehet el se engedem a mancsát, mintha féletlenül maradna így. – Izé… Pán Péter a legszuperebb mesehős! – És nagyjából ennyit tudtam elmondani neki, mert már pirulok is.
Pláne, ahogyan tovább folytatja a mondandóját, én egyből bólogatni kezdek, de az az apró kis javítás az mindent visz, s nem is tudnék most már ellenállni a kísértésnek. – Éppenséggel van kedvem, igen…

Nem mondom, hogy alapból nem vagyok egy mosolygós alkat, mert akkor hazudnék… De látni kellett volna, hogy egészen eddig mennyit vigyorogtam az iskolában, s hogy most röpke pár perc alatt mennyiszer sikerül megmosolyogtatnia és nevettetnie. Általában komoly vagyok, morcogós, talán tényleg mondhatjuk rám, hogy mérges gomba vagyok. De egy olyan családban, mint az enyém nem éppen a vigyorgás és gyengédség az alap beállítottság. Sokkal inkább az agresszivitás, s az, hogy megmutassuk, akár egymás torkának is képesek vagyunk ugrani, ha a saját épségünkről van szó. Nem mondom, hogy haboznék, ha most közölnék, hogy Vis ellen kéne kiállnom, de nagy a valószínűsége. Persze vettünk már részt párbajban és általában veszítettem, de csak mert én érzem a fájdalmat, meg eleve egy év hátrányom van, hiába próbálok előre tanulni, több átkot ismerek, mint bárki az évfolyamomból, s állítom, hogy még az okostojásokat is lenyomnám.
Csak éppen Valt nem tudom, legalábbis annyira nem tudok neki ellenállni, hogy ne hozzon zavarba. Talán nem is akartam… Sőt kifejezetten nem akartam most már. Az elején nagyon, s most is csak a bátyám a visszatartó erő, de ő most nincs itt, nem látja mennyire megvan kettőnk között a kémia és nem is kell neki! Titokban tudom tartani, hogy tetszik nekem egy fiú… Aki talán nem is kedvel viszont. Mert az ő pirulása nekem nem elég, ennél több bizonyíték kell nekem. Persze sem éppen rossz kezdek, hogy legalább ő is zavarban van nem csak én. – Nyilván már. – fel is fújom a pofimat egy kissé ahogyan duzzogok, pedig ezt csak anyával szoktam, mert mellette szeretek is cukinak tűnni… Mellette lehet. Meg Val mellett. – MONDTAM HOGY FOGD BE KOMOLYAN! – kezdek el kiabálni, de nem dühös vagyok rá, csak a szokásosnál is vörösebb leszek, sőt még a hajamat is magam köré csavarom, biztosan ne lásson, mert most már fizikailag érzem, hogy ég az arcom, ha így haladunk, akkor fel is fogok gyulladni itt helyben.
Beletelik egy percbe, míg sikerül megnyugodnom, s mire végre megint tudom viccelődni… Fenyegetőzni… Viccesen fenyegetőzni, hogy innentől bizony el kell majd viselnie, de nem úgy tűnik, mint aki nagyon utálná ezt az ötletet. Komolyan olyan ez az egész, mert egy anime, ahol ő meg én vagyunk a főszereplők, egyszerűen túl jó ez az egész, hogy igaz legyen, mégis az, és nem utálom, sőt nagyon is élvezem. Míg a testvérem képregényhősnek képzeli magát, addig én szeretném elhinni, hogy lehet olyan szép és egyszerű életem, mint amilyen a japán mesékben van a szereplőknek. Val pedig tökéletes partner lehetne ebben csak… Csak ne lenne bennem az a bosszantó érzés, hogy egyébként meg fogja bánni az egészet, s két nap után sírva fog elmenekülni, vagy éppen bele se megy ebbe az egészbe, mert én ijesztő vagyok, vagy mert egyszerűen nem jövök be neki úgy. Nem mintha nekem annyira nagyon tetszene vagy valami.
-Nem utálnám, ha vállalnád a kockázatot. – És eskü cserébe megvédem én a bátyámtól, apámmal pedig soha találkoznia sem kell. Anyut bemutatom neki, ha jön látogatóba, de egyébként neki sem szólnék semmiről. Mert Val lenne az én féltve őrzött titkom… amíg valahogy meg nem nyugszik a testérem, hogy pasizok. Amint persze nem csinálok…! Mert miért is tenném?
Azért csak körbe lesek, ő pedig velem együtt, mintha meghallotta volna a gondolataimat és most már ő is félne Vistől. – Nyugi, ha valaki jön csak azt mondjuk neki, hogy próbáltál segíteni megnyugodni, mert keservesen sírtam. – Tudnék pityeregni, ha nagyon kéne, bár határozottan rontana a hírnevemen, de ez most nem érdekes. A kiszökést vállalom, mert valóban ezt tettem, pár ponton meg semmi sem fog múlni. Eleve messze van még az év vége.
Viszont a Vises témát sem tudjuk elkerülni, mert muszáj rákérdeznem, hogy mi van vele. Elvéhre ő nálam is rosszabb, pedig… Én sem vagyok semmi. Fel is nevetek, mikor közli, hogy szorulok éppen segítségre. – Lehet, hogy pici vagyok, de mondjuk úgy, hogy lehetséges, le tudom rúgni valaki fejét is, ha nagyon akarom… - Nem történt meg… Ebben a suliban még legalábbis. A Drumstrangban viszont éppenséggel igen. Itt eddig csak egy orrot törtem el, de mentségemre legyen mondva, a testvéremet bántotta, szóval csak muszáj volt bemosnom neki. Ezen kívül persze voltak kisebb-nagyobb csínyeim, de vagy nem is jelentették, vagy fel se tűnt, hogy én voltam. Egy-két bogár simán megjelenhet amúgy is a kastélyban, vagy egy ijesztőbb árnyék… Igazán nem sejthették, hogy én vagyok.
Már egészen profi lettem abban, hogy rémképeket küldjek másokra. Apán szoktam a legtöbbet gyakorolni. Hiányzik is az oktatóm, mert mellette eléggé gyorsan fejlődtem, bár elég nehéz volt még a valóságot manipulálni. Annyit legalább elérhettem, hogy a ruhák színét másnak látattam, de ezen kívül sok dolog még nem ment. Nem voltam olyan profi, de tudom, hogy az lehetek. Főleg mikor igazán mérges vagyok, s csak automatikusan elkezd működni a képességem. Akkor igazán meggyőző szörnyűségeket tudok küldeni az emberre. Eddig kétszer volt erre példa… Apa sajnos még nem őrült meg tőle, de szegén tanárom… talán még mindig a rehabon van, hogy jobban legyen. Upsziiii!
S hirtelen át is térünk az én iskolámra, mikor nagyon is belelkesül, amit persze nem bánok, úgy fest imádja a cserediákokat, vagy legalábbis érdekesnek talál minket. – Persze, hogy nem volt, mert senki nem akar ezzel dicsekedni. – nyújtom rá a nyelvemet ismét. – Hm… Szerinted miért tanácsoltak át másik suliba? – Ami amúgy kamu, mert nem engem akartak elhozni, hanem csak a bátyámat, én meg mint valami package deal jöttem szépen vele, mert ahova Vis megy, oda nekem is kell. Még a végén kimaradok a buliból, amit semmi pénzért nem hagynék ki. – Lehet nem ártana, ha a fél szemedet mindig rajtam tartanád. – Vagy ha csak engem figyelne… Kifejezetten tudnám élvezni, ha mindne figyelmét rám tudná fordítani. Tudom, hogy ez kissé önző mód hangzik, de ő az első srác, aki képes ilyesmit kiváltani belőlem, így tök logikus, ha szeretném magamhoz közel tartani…
S bár ez egy nagyon hosszú és unalmas monológnak indul, én mégis hallgatom őt, figyelek, időnként bólogatok is, hogy lássa, amúgy komolyan próbálok mindent felfogni, amit mond. Úgy fest nagyon sokat foglalkozik ezzel, ami miatt már kevésbé érzem magamat különlegesnek, de legalább egy csomó mindent megtudhatok a külföldi sulikról. Úgy értem… Tudtam, hogy vannak, de azért annyira sosem érdekeltek. A Roxfort házait is csak azért ismerem, mert ide kellett jönnöm, amúgy utána nem néztem volna ezeknek. Időnként elmosolyodom, a megjegyzéseink, s néhol fel is kuncogok rajta. – Qili… - mondom halkan a megfelelő kiejtéssel. Titkon meg akartam tanulni kínaiul is, hiszen anyu ágáról van ázsiai rokonunk, s mindig is jobban szerettem a kínai meg japán ynelv hangzását, mint a németet vagy angolt. Könnyebben is tanultam, hiába voltak nehezek a jelek. Persze ezt tényleg nagyon kevesen tudják, még vis sincs vele tisztában, mert ez amolyan anya-lánya program volt. Valami, ami csak nekem járt ki tőle. – Mardekár? A gonoszak? – Ha eddig nem jött volna rá, elég szegényes a tudásom az itteni házakról is. Csak a nagyon alapokat tudom, mert nekem a mottójuk szövege túl cifra és nem feltétlen vagyok képes felfogni, hogy mit is akarnak pontosan jelenteni, így muszáj visszakérdeznem, hogy amúgy miért szereti annyira a zöldeket.
Egyedül az én iskolám maradt ki, egy pillanatra arra gondolok, hogy szándékos, hogy nem akar megbántani, hogy amúgy nem az én házam a legmenőbb – ami hazugság, mi vagyunk a legjobbak. Végül mégis kimondja, mire mosolyom csak kiszélesedik. – Szóval szerinted a bajkeverők a legjobbak onnan? – húzom fel a szemöldökömet, ahogyan utána kuncogni kezdek. Áh ez a fiú teljesen megbabonáz, nem lehet igaz!
Ahogyan remélem az az elképzelésem sem igaz, hogy ő és Vis egy klubban lesznek, mert akkor egészen biztosan kilépésre fogok kényszeríteni a bátyámat. Kérjen magánórákat Tyler-től, mert azt nem engedhetem meg, hogy a muszájnál is több időt töltsön összezárva vele Val. A saját testi épsége érdekében mondom. De szerencsére nincs ilyen veszélynek kitéve… Nagyot sóhajtok, ahogyan meghallom, hogy nincs benne a csoportban. – De akkor miért ijedtél meg? Hidd el Tyler mellett azért ő sem lesz vadállat. – Mert remélem ennyi esze van annak az idióta baromnak, hogy azért nem egy kis nyugis kertészkedés közben dönt úgy, hogy összetöri a cserepet valaki fején, vagy rosszabb… Csámcsogó káposztákkal kezdi el dobálgatni az embert. Nem, kifejezetten nagyon haragudnék rá, ha még egy ilyen átlagos és kellemes programból is valaki buta rebellis esemény lenne. Magam nyúznám meg az biztos. – Várj mi?!- hirtelen kapom fel a fejemet, eddig úgy fest túl mélyen bele feledkeztem a gondolataimba. De mikor kimondja, hogy melyik klubbokban van benne… - Eddig lusta voltam elmenni önvédelmi szakkörre, pedig jelentkeztem. Úgy fest lesz egy indokom. – Egészen el is feledkeztem, hogy csatlakoztam. Bár az is igaz, hogy csak azért, hogy anya megnyugodjon, próbálok szocializálódni. Biztosan örülni fog, mikor mesélek majd neki Valról. De csak, mint haverről! – Párbaj szakkör is van? – gyanakodva nézek rá, mert emlékeim szerint pont nem láttam a listán, mikor én feliratkoztam. Persze lehet csak voltam, de nagyon is szívesen csatlakoznék, pláne hogyha ő is ott van. Dupla annyi móka, igaz?
-Ne is tanulj meg, pont semmi logika sincs a nyelvtanban. – nevetek fel hangosan. Kifejezetten nem emberbarát ha engem kérdeznek. Főleg a betűk, amik megnehezítik az életet, mert ami nekünk az „i”, azt mi „u”-nak írjuk. Szóval igen, én inkább hanyagolnám a helyébe. Maradjon csak meg a franciánál. – Én meg amúgy franciául nem tudok. – Bár sose kedveltem a nyelvet, olyan, mintha állandóan hörögnének meg köpködnének. Nem is értem, hogyan lehet romantikusnak nevezni… - Tudsz valamit mondani? – Ki tudja, lehet csak a megfelelő embertől kell hallanom, hogy megtetsszen.
-Hát? – Oh hát én annak csak jobban tudnék örülni, ha kiderülne, hogy amúgy akad nekem beceneve… Kicsit jobban érezném azt, hogy kötődünk egymáshoz, illetve, hogy tudnánk… Nem értem, hogy miért próbálok közös pontokat találni. Biztosan idegesíthetem, hogy a kezdeti nagyon utálomból hirtelen most keresném a lehetőségeket, hogy mikor tudunk találkozni – lehetőleg Vis tudta nélkül. – Egy mi?! – nézek rá felháborodva először. – Miért lennék gomba? Nem értem az összefüggést. – Igen, egy gyilkos galóca, az éppenséggel lehetnék, mert rosszabb pillanataimban lehetséges, hogy halálos is tudnék lenni. Nem mintha ismerném a gyilkos átkot… Nem, amúgy tényleg nem, de anélkül is lehet szívrohamot okozni meg agyvérzést szóval…
-Is…? – Néha olyan mintha ki kéne húznom belőle a szavakat… Mármint szeretek harcolni, bár határozottan nem ilyen módon. Sokkal jobban bírom a szócsatákat, amit most már tudom, hogy ellene nem tudnék megnyerni, így mondom is neki, hogy fogja csak szépen be, vagy nekem kell segítenem. Mikor visszakérdez, egészen el is pirulok. – Ehm… - Nagyon nagyon szeretnék segíteni neki, de az első dolog, ami eszembe jut az annyira ehm… Nem, azt egészen biztosan nem akarom, de ha nagyon erőlködik, akkor éppenséggel van egy enyhített verzióm, úgy értem nem akarom, vagyis talán akarom, de amúgy ő nem bánnám, ha akarná… Pláne így, hogy tudom, még a lehetséges barátnő sem zavarba, ugyanis az pont nincs neki.
De jobb is, hogyha a kviddicsre térünk rá, mert ez már így is épp elég kínos volt. – Mi van veletek meg a vajsörrel? Na nem mintha visszautasítanám, csak nem ittam még. – Az amúgy sör? Mert akkor nagyon nem szeretném kipróbálni! De ha valami édes… Akkor persze nem mondok nemet sem. Csak éppenséggel nem tudom, hogy ez most alkohol vagy sem. Igaz, akkor nem ajánlaná fel, mert kiskorúak vagyunk… Vagy lehet, van annyira rossz, hogy igyon? De azért tetszik az elképzelés, már majdnem egy ehm… baráti meghívás is lehetne!
Inkább ugrik is a következő témára – vagy inkább rá – mert amúgy megcsikizem, ami látom, hogy szórakoztatja, hiába akar fenyegetőnek tűnni, azért nevette, s én próbálom megnyugtatni, mielőtt beszorul a nevetéstől a levegője, aztán elkezd fájni az oldala… Nagyon anyás vagyok most, és nem tudom vele szembe ez miért történik meg. – Hagyj már! Kettőnk közül max te vagy aranyos! – Én egészen biztosan nem, s csak hogy érezze a törődést, én is visszalököm a vállammal. Mint két kisgyerek, bár tulajdonképpen csak kölykök vagyunk, ez így van.
Majd megint próbál fenyegetni, de ezúttal nem fogom meg, nem húzom el, inkább csak orrom hegyével bököm meg az ujjbegyét. Hátha ettől csak még jobban nevetni fog. Nagyon szeretném még hallani, mert jól esik, hogy ennyire meg tudom mosolyogtatni. Annyira új érzés, és annyira szeretem.
Ahogyan az is tetszik, hogy mennyire össze van zavarodva a kis illúzióm miatt. Ha nem félnék felfedni a képességem, most mini tűzijátékokat kezdenék el robbantgatni magunk mellett kék és piros színben. De azért ennyire messzire nem mennék, most még egészen biztosan nem, majd ha már jobban ismerem és jobban megbízom benne. – Van az a szint, ami még nem gond. – vonok vállat én is vele együtt. Mert amúgy bármennyire is utálom a nagyon romantikus és semmit mondó szövegeket, ha nem mondja őket, annyira nem is vészesek.
Meg ahogyan mondom is, okos fiú őt, biztosan tudni fogja, mik az egészséges határok… Mármint, ha egyáltalán szeretne velem még nyálas lenni! De most csak inkább tanár bácsit játszik, ki is egészíti hiányos tudásom a görög istenekkel kapcsolatban, mire összeszűkült szemekkel nézek rá. – Nem! Pán Péter nagyon is emberi, egy fiatal fiú, zöld ruciban meg zöld sapiban, amin van egy piros toll! És tud repülni, meg sose öregszik meg! – Abszolúte nem értek egyet, hogy olyan, mint ez a görög isten, nem, fúj! Értem, hogy csak szórakozik velem, de akkor sem tetszik. Az én kedvenc mesefigurámról csak ne gondolj ilyeneket. Gyerekkorom hőse volt a srác…
-Pedig ritka menő… - Nekem nagyon is tetszik, s ha senki nem hazsnálja… Én szívesen tenném, de csak azért, hogy biztosan legyen valami megkülönböztetésem az átlagtól… A Vattacuki is egészen jó, de valami jobbat akarok őszintén. – A Chill amúgy inkább fedőnév lenne neked. – vonok vállat. Olyasmi amit a barátnőkkel lehetne használni, mikor ki akarom tárgyalni. Nem mintha sok lenne belőlük itt. Sőt nincs is.
Viszont ennek az estének is egyszer véget kell érnie, bármennyire is szeretném, ha örökké tartana. Pláne azok után, hogy felajánlja nekem a kezét, amit persze nem engedek el, de… Ő sem?! Egészen el is pirulok, ahogyan kézen fogva indulunk el vissza a klubhelyiség felé. – Nos… - enyhén megköszörülöm a torkom, miközben összekulcsolom az ujjainkat, mintha amúgy teljesen természetes lenne, pedig a szívem már a torkomban dobog. – Szóval Pán Péter megment minden elveszett kisgyereket, akiknek nincs hova mennie… Akiknek nincs családja és ad nekik egyet. Megküzd a gonosz felnőttekkel, akik már nem tudják élvezni az életet ezért el akarják rontani a gyerekekét is… Szóval csak menő, mert amúgy több ilyen ember kéne szerintem úgy alapból. – Mondom én, akinek tényleg kellett volna egy Pán Péter, mikor egészen kicsi volt…

Franc se akar itt direktbe cukizkodni! Eleve nem használom ki, hogy állítólag „aranyos vagyok”. Mivel egyébként nem vagyok, Vis is megmondhatja, hogy én igazán nem vagyok édeske, én veszélyes vagyok és paraszt és engem senki sem tud szereti, maximum anya, de ő meg egészen más! –Pedig jobb lesz, mert… - Fel is emelem az öklöm, hogy megmutassam neki, hogy mindjárt behúzok neki. Csakhogy a duzzogó pofija… Nem azt mondom, hogy meghat, mert amúgy nem, tutira nem az a baj! Hanem az, hogy ennyire helyes – mármint nem is – meg, hogy amúgy nem tudnék elrondítani egy ilyen szép arcot… Szóval inkább nem is teszem, hanem leengedem a kezem, s máris inkább zavarba jövök. El is bújok a hajam mögé, mert az nyilvánvalóan a legjobb megoldás ebben a helyzetben… Ezen a ponton elgondolkodom, hogy véla, mert hát… Csak az lehet, csak egy ilyen félvér lenne képes ilyesmire az esetemben. Hiszen nekem egyetlen férfi sem jön be. Nem, még ez a magas és cuki és helyes és már a házából is adódóan okos srác sem tudná elcsavarni a fejem.
-Okés… Vállad is… - De amúgy én ennek miért örülök ennyire? Mázli, hogy nem néz rám most, mert nem vagyok benne egészen biztos, hogy tényleg vissza tudom fogni a mosolyomat vagy a ragoygó szemeimet. Sőt… Egészen biztosan csillognak, mert amúgy komolyan felpörget az, hogy vállalná a kockázatot… Valerian miért vagy velem ilyen? Mi ez? Mert az nem lehet, hogy romantikus érzéseket táplalnál irántam, igaz? Nem bennem semmi, amit úgy lehet szeretni.
De azért csak szemet szúr, hogy piros, te jó ég nagyon is piros! Az én ártatlan és tagadó elmém viszont egyből arra gondol, hogy melege van, sőt talán lázas, s így automatikus lendül a kezem, hogy homlokára tapasszam egy pillanatra. – Beteg vagy? – Mert nyilván ez a logikus magyarázat, nem pedig az, hogy miattam van zavarban. Nem tettem semmit és ő sem, mi csak… beszélgetünk. Mint két barát, pontosan!
Ezért is nevetek fel, mikor ismét meghallom a kacagását. Nincs más oka… Vagyis szeretném, ha nem lenne más. – Megszoktam, hogy ki kell magam magyarázni… - Mert odahaza bizony nem engednek el olyan könnyen. Nagyon jó indokaimnak kell lennie, ha nem akarom, hogy örökké bűntetésben legyek. Az meg amúgy is a véremben van, hogy mindenre van kifogásom, hiszen apa ügyvéd, vele szembe is nehéz megnyerni egy vitát, márpedig… Én utálok veszíteni.
-Jó na csak tisztázni akartam, hogy ne próbálkozz átverni, mert… Mert nya! – kezem rögtön kapom is a szám elé, mikor kimondom az utolsó szót, s arcom színe ismét a házam egyenruhájához kezd hasonlítani. Mert én nem cukiskodom, maximum anyuval, mert Vissel ugye nem lehet, apának sose kedveskednék, de anya… Anya annak az egyszerű kislánynak lát, aki amúgy tudok lenni, ha akarok, nem pedig az, akinek kötelező volt megkeményedni, mert a bátyja emberszámba vegye, s akit az apja nem mer elverni majd. De Val nem közeli ismerős, mégis aranyosabb vagyok vele, mint eddig bármelyik férfival, de állítom, hogy még a barátnőimnél is kedvesebben bánok vele. Ami nagyon furcsa, sőt egyenesen zavaró is tudna lenni, dühös akarok lenni, de aztán… Mélyen belenézek a szemeibe, s hirtelen mintha azt is elfelejteném, hogy valami rosszat tett – mert nyilván ez volt – és ismét csak jófej vagyok vele, barátságos, sőt aggódó, ami tőlem aztán végképp idegen.
De mindennek ellenére nem akarom, hogy véget érjen ez a beszélgetés. Nagyon utálnám, ha most Vis ideesne, ha elverné ezt a fiút, mert Val… Bármennyire is tagadni akarom, nem olyan, mint az átlag. Nem egy apa kategória, hiszen ránézek és látom, hogy részegen is le tudnám nyomni szkanderben. Na de nem ezért más, mármint ezért is, de ő csak… Egyszerűen érzem, hogy ő meghallgatna, s akkor sem tartana gyengének, ha éppen azon sírnék neki mennyire haza akarok menni. Mert egyébként nagyon szeretnék már bújni, átölelni valakit, hogy arcomat a vállába temethessem, magamba szívhassam az illatát és érezzem a védelmező karokat magam körül, a hajamra simítson és csitítgasson… Vajon Valnak milyen az illata? Biztosan édes. S ha nem lennék észnél, most biztosan közelebb kúsznék, hogy fejemet a vállára hajtsam, hogy egy pillanatra úgy érezzem, hogy valaki amúgy itt is szeret… Mert hát a saját testvérem sem képes ezt megadni.
Ezért sem merem pont egy olyan fiútól kérni, akivel csak most találkoztam. Pedig nagyon szeretnék bízni benne, mert valami különös vonzalom húz felé, elengedni pedig úgy érzem nem mostanában fog – nem mintha panaszkodni akarnék.
De helyette csak jártatom a számat, meggondolatlan vagyok, hisze amúgy nem is engem tanácsoltak el, válasza miatt pedig magamban olvadok, ső talán annyira forró bőröm, hogy lassan tényleg tócsa lesz belőlem. – Nem tudod milyen diák vagyok. – Nem vagyok zseni, bár igaz annyira hülye sem. Azt viszont nem tagadom, hogy bajkeverő vagyok, hogy igenis azok közé tartozok, kiket inkább elrettentésnek hoznak fel a tanárok, nem pedig dicsérik. Most viszont pont jól jön, s csak hogy nyomatékosítsam mennyire is szeretném, ha szemmel tartana, finoman két kezem közé fogom az arcát és nem engedem, hogy elforduljon. – Igazából… Mind a kettőt is rajtam tarthatnád. – beharapom az ajkaimat majd még gyorsan hozzáteszem. – De csak mert szépek a szemeid! Vagyis nem, nem ezért, bár tényleg szépek, de nem ez a fő ok, bár jó érzés belenézni, de… Francba befogtam! – inkább el is engedem, hogy most befogom szemeimet, s inkább nem is akarom őt látni. Nem ezek után. Ez is az ostoba angol nyelv hibája! Hiszen nem az anyanyelvem így hiába akarnék bókolni, nekem ez nem megy, mert tök hülyén hangzik minden, amit kimondok.
Csak akkor vagyok képes újra felé pillantani, mikor a külföldi iskolák kerülnek szóba, s hogy melyikek a kedvenc házai. Titkon remélem, hogy a mókusokat csípi a Durmstrangból, hiszen én onnan jöttem, bár tudom, nem olyan népszerűek. Mindenki csak a farkasokra emlékszik – nyilván ebben is Vis a jobb – mert ők olyan menők! Miben? A túlélési képességeik a béka segge alatt vannak! Én tudom, mert látom.  
Azt viszont nem hagyhatom, hogy szenvedjen a kiejtéssel, s mivel én éppenséggel ismerem ezt a szót, így ki is mondom helyesen, és már meg is bánom egy kicsit. – Kínaiul nem beszélek, csak tanulok… - vonok vállat, mintha ez amúgy annyira természetes lenne, holott magam is tisztában vagyok azzal, hogy az ázsiai nyelvek pont nem átlagosak. – Qui-li. – Azért csak kiejtem neki szépen, lassan artikulálva.  – Húzd hátra a nyelved a második szótagnál. – Mintha én amúgy profi lennék. Egy valódi kínai minden bizonnyal kinevetne, de Valt bezzeg lenyűgöztem. Vattacuki… Nagyon vattacuki! Tényleg kedvem lenne csak egy apró – de tényleg nagyon apró – puszit adni az arcára, de nem teszem… Pedig tényleg nagyon akarnám!
De inkább csak figyelek rá, meg kérdezek, mert azt akarom, hogy lássa, figyelek rá. Másra se tudok figyelni most igazából… – De akkor miért mondják, hogy gonoszak? Mondjuk csak nálunk mondják… Elvileg nem bírjuk egymást. De engem ez nem érdekel, mégis belém kötnek! – Ez egyébként diszkrimináció… Csak úgy mellékesen jegyzem meg. Ezt persze nem mondom ki hangosan, mert nem akarok vitát. Te jó ég nagyon nem akarnék vele veszekedni!
Úgy érzem jól is tettem, mert most meg már megint kedvem lenne puszilkodni vele, főleg azért, mert végül tényleg az én házamat választja, mint kedvencet. De azért megáll bennem az ütő egy pillanatra – mármint szó szerint – mert szinte rögtön hevesebb ütemben kezd dolgozni a kis szívem a mellkasomban. – Tetszem? – kérdezem tőle meglepődve, mert hát… Nyilván magamra gondolok, eszembe sem jut, hogy esetleg másról beszélne, s csak későn gondolom át, hogy lehet nem is úgy tetszem neki, vagy valami… Ebből is látszik, hogy nagyon azt akarom, hogy amúgy bejöjjek neki, mert amúgy… Jaj ugyan kit álltatok?! Persze, hogy kedvelem! Mármint ez egy elég erős vonzalom. Pedig nagyon szeretném tagadni, mert ez nem lehet szerelem. Nem leszek Megara, s ő nem lehet az én Herculesem, hiába örülnék neki… Mert akkor boldog lenne a mi mesénk vége is. De ez annyira korai, annyira… Annyira nem tudom mi lehetne köztünk még.
Inkább ugrunk is egy másik témára a klubbokra, az eleve jobb téma, ez biztos! – Aha… - halkan válaszolok neki, mert amúgy nem hiszem el, de persze nem nyaggatom. Nem mondhat el mindent elsőre. – Ez már hihetőbb. – halványan mosolygok rá, mert ez már egy jobb verzió, de mivel kérdez és nem kijelent… Éppenséggel még mindig hazugságnak hangzik. – Oh… Hát én nem, de… Te vagy az első, akivel nem azért állok szóba, hogy utána elverjem. – Nem tudok barátkozni. Vagy nem normálisan. Tudom, változtatnom kéne, csakhogy nem nagyon tudok. Vagy nem is akarok. Tudom, Vis akkor egészen biztosan beszólna nekem, vagy rosszabb esetben még le is ordítaná a fejem. – Ismerem a bátyám. Nem mindig egy barom csak… Sűrűn az. De megígérem, hogy jó fiú lesz, csak picit el kell vernem. – Nem mintha hatna, hiszen meg sem érzi. De tlán ha én változnék, akkor ő is megtenné? Áh, baromság! Makacs, mint egy öszvér. Itt tényleg csak a gyógynövény tanciban tudok bízni, mert egyébként más remény nincs. Vele szembe valahogy másképp viselkedik, s állítom, hogyha külön szólnának neki – nem, én tuti nem fogok – akkor valószínűleg előbb lenyugodna a vérbe a bátyám.
Szerencsére viszont más klubbok kerülnek előtérbe, s én is megszabadulhatok a testvérem gondolatától egy kis időre. Ismét ez a helyes srác kap teret, s az, hogy még több lehetőség lesz vele találkozni, mert… Még a külön foglalkozásunk is közös. Nem mindegyik, de ez pont. Miért akarja a sors ennyire, hogy egymással töltsünk időt? Mert amúgy ezt tuti valaki odafent csinálja! – Te leszel az indokom! – Fordulok felé ugyanolyan izgatottsággal, mert… Mert amúgy tényleg az vagyok, sőt.. Jaj, csak Vis meg ne tudja! Mindent elrontana, ha rájönnek, hogy Val és én… Vagyis nincs köztünk semmi… Vagy van? Magam sem tudok már semmit, mert az én fejemben igenis lehetne éppenséggel bármi, amiben benne lenne, de… Honnan tudnám miben van benne?! Meg lehetne kérdezni, de én ehhez túl félénk vagyok. Sose volt még párom, hát pont nem tudom, hogy mikor jövök be valakinek, vagy mikor van az, hogy egyszerűen csak kedves velem és nem akar megbántani, ezért olyan rendes velem és csak átveszi az energiáimat, amikből ordít, hogy amúgy bírom. – Ajánlom, mert leadom, ha nem vagy ott. – nyújtom ki rá a nyelvemet, s ezt veheti fenyegetésnek. Vagy éppen lehetőségnek, hogy megszabaduljon tőlem. Ez majd a következő találkozón eldől, addig abban a hitben leszek, hogy akar velem találkozni. – Majd elverem, aki kinevet… Én nem foglak. – Együttérzően kuncogni fogok rajta. Maximum! De egyébként nem gúnyolnám ki őt. Nekem sem ment az elején semmi ilyesmi, csak meg kellett tanulnom védekezni, ha azt akartam, hogy ne verjenek el mindig a folyosón, csak azért, mert a Smirnov családba tartozom. Pedig én nem tettem semmit, csak a testvérem… Nos az ő hírneve megelőzött engem, s emiatt persze engem is ki kellett nézni. Nem meg persze Vis is segített megkeményednem.
Persze amúgy élvezem mikor valakit elkalapálok, ezért is kapom fel a fejem a párbaj szakkörre. A titkzatossága viszont engem nem indít be, inkább csak szemet forgatok, s várom, hogy a lényegre térjen végre. – Aha… Szóval akkor titokban van egy szakkör? Mehetek? Légyszi Vattacuki! – S itt már azért megengedem magamnak, hogy átöleljem a karját, sőt még a cuki kiscica szemeimet is bevetem, mert tudom, hogy ezzel csak még édesebb leszek. Ha eddig aranyosnak tartott, akkor ennek most biztosan nem tud majd ellenállni!
-Szeretnél nyelvleckéket venni? – kérdezem nevetve, s csak utána ugrik be… Ezt nagyon félre is lehetne érteni! De Val biztosan nem fogja… Egészen biztosan nem! Mert amúgy… Mondjuk azt se bánnám… De azért nem… Vagy igen? – Ja tudom 5 magánhangzóból egyet ejtenek ki. – Ezért sem szeretem, meg szerintem amúgy tényleg nem is szép! Mármint… Hogy lehet a romantika nyelve? Most ezt kérdezem, de amint megszólal… Szóval amúgy annyira nem is vészes, mert… Mert az ő hangjával amúgy kellemesen hangzik, hiába ötletem sincs, hogy amúgy mit mond. – Ezt most angolul! – inkább kérdezem, bár némileg fel is szólítom, s közben megint pirulok, mert be kell valljam, tetszett az, amit mondott. Szóval most elmondhatja úgy is, hogy értsem.
De ha ez nem elég, hát még a becenév is teljesen kiakaszt – nem rossz értelemben… - s csak még vörösebb leszek, mert… Egyébként nem rossz, csak éppen nem értem miért gomba. – Egy plüssmaci? Kiscica? Gomba… - csak lassan elkezdek bólogatni, mert így most már értem. Nagyon is értem az egészet, s így csak még inkább zavarba jövök. Te jó ég nagyon is zavarban vagyok, mert eddig csak Robin voltam vagy éppen gonosztevő, vagy törpe, de sosem… Sosem voltam gisgomba! Hirtelen nagyon meg is tetszik, de csak azért, mert ő mondta, s érezni, hogy tényleg átgondolta, ez pedig… Csak még különlegesebbé teszi az egészet.
-Köszi… - Igen, talán félig passzol. Bár én állítom, hogy apa csodás ötlete volt, mert hát ügyvéd, meg görög és filozófia mániás és ugye Sofiya… filozófia… Szóval igen. Egészen biztosan apa volt az ötletadó, de ha neki tetszik… Én sem utálom amúgy.
Bár most nagyon szeretném, ha csendben maradna, mert ez a helyzet… szóval minden amit tesz és mond csak zavarba hoz, elvörösödöm és elveszítem az eszemet is. Annyira hogy elég sajátos módon akarnék neki segíteni, de az annyira korai lenne, hogy magam sem gondolom komolyan… Mégis vár arra, hogy segítsek, ebből pedig már gáz lenne kihátrálni, szóval… Kezemet a szájára tapasztom, s úgy hajolok hozzá közelebb, kézfejemre nyomom egy csókot, csak puhán, meg nem is hosszú, mert azért mégsem az ő ajkaira adtam puszit, pedig… Nem lett volna rossz az sem! De most még egészen biztosan nem lépem ezt meg, így el is húzódom tőle, ebből is érezhette, hogy mit csinálnék legszívesebben, s hát igen… Így fognám én be neki.
Aztán tovább is lendülünk – hála az égnek – s máris inkább a vajsör a téma, amit nem, nőiesen bevallom, még sose ittam. – És akkor mi van? Te se ittál még vodkát… - meg én se de az más kérdés. Most még azt hiszem, hogy alkoholról beszélünk, csupán a magyarázatát hallva jövök rá, hogy amúgy nagyon nem az, mint amire én elsőre gondoltam. – Oh hát í-így már más! Így persze, hogy kipróbálnám… Szóval akkor elviszel egy ran… Egy kiruccanásra? – S már megint rosszra gondolok! Vagyis ezen a pontosan lehet, hogy amúgy nem hibás az elképzelésem, most már elég erős a gyanúm, hogy ő sem éppen közömbös irántam. Illetve szeretném ezt hinni, de amúgy még mindig arra várok, hogy egyenesen kimondja mit gondol. Bár a csók után… vagyis az indirekt csókom után amúgy már ki fog derülni, én ezt pontosan tudom.
-Hagyjál már, komolyan! – imádom, hogy ilyen édes, s ő biztosan cukibb, mint én, mert ismerem magam, s ha másokkal látna, hát pont tudná, hogy… nem vagyok aranyos. Egy kicsit sem igazából, de ő… ő egy nagy adag cukorka. Kék színű… Igen, tudom, hogy már mondtam!
-Azt hiszem te nem tudod… - Mert bármennyire is zavaróak a romantikus mondatok másoktól, bár lehetnek idegesítőek az emberek… Val egyszerűen nem tud rosszat mondani, vagy nem is tudom… Ha elrontana valamit, akkor sem tartana túl sokáig kiengesztelnie szerintem.
Még a mugli mesék iránt is érdeklődik, ami bónusz, mert én hiába vagyok varázsló, azért anya elég sokat mesélt nekünk anno és hát… Én éppenséggel imádom Pán Pétert, ezért őt hozom fel mindig. – Ehm asszem… De nem Mardekáros. – Mert hiába nem gonoszak, azért vannak fenntartásaim. Ő inkább… Nem is tudom, én szerintem a Griffendélbe való, mert bátor, mindenkivel szembe száll, aki a barátait bántja. És Hook kapitány ellen is ki mer állni, pedig egy kampó van a keze helyén! Igen ez nekem amúgy fontos… Mert anno féltem tőle, pont ezért. – 15 azt hiszem? Elég fiatal… Nem ihat, de nem is akar. Jól érzi magát úgy, ahogyan van. És ezért irigylem. – Apró elszólás, de nem izgat. Eddig is érezhette, hogy valami nem kerek velem, ha más nem, hát az, hogy a bátyámmal éppenséggel nem vagyunk a legjobb kapcsolatban. Amit magam sem értek néha, hiszen tudomásom szerint semmit sem tettem ellene. – Nem! Csak hinnie kell. – kezdek el kuncogni. Én hiszek a csodákban, vagyis… Nagyon szeretnék hinni a csodákban. Reménykedek minden nap, hogy apa megkapja méltó büntetését, hogy Vis megjavul, s nekem is boldog végem lesz, mert… Mert mindenki megérdemli talán. Kivéve apa… Apa nagyon nem! – Oké… Csak ne bántsd meg! – Mert egyébként nekem fáj, hiszen míg Vis Batman akart lenni, én Pán Péter… Vagy Wendy… Az sem éppen rossz szerep.
-Ühüm. – kezdek el hevesen bólogatni a kérdésére. – Nekem tetszik. – Meg te is, ha már itt tartunk… - Hát, hogy ki tudjalak beszélni! – nem Visnek mert egyébként abban a pillanatban megölné az össze fiút ebben az iskolában. Micsoda pech! Na majd anyuval megosztom, mert mással úgyse tudom. Csak remélem apa nem olvassa a leveleit… Mondjuk tuti olvassa. Akkor meg Vist szidja majd miért nem vigyáz rám.. Fenébe már velük is!
Közben megindulunk vissza – sajnos – de ezért annyit megengedek magamnak, hogy a kezemet véletlenül az övében felejtsem, s mikor nem húzza el, hát teszek róla, hogy később ne is tudja! Mert ezek után nem engedhetem el, nincs az a pénz. Túl értékes… Mármint ő, nem csak a keze. – Hook egy szemét felnőtt… - vonok vállat. Tudom, hogy azzal fenyegettem, hogy Hookot csinálok belőle, de itt arra utaltam, hogy eltöröm a kezét, nem arra, hogy… Ő szemét lenne vagy felnőtt. – Ehm… Egy picit… - Bár nem, kinézetileg nagyon nem, de személyiségileg passzol hozzá! – Wendy… Izé… Majd megtudod ki ő…

Nem ertem mi  baj velem, mert hat.. En siman bemosok barmelyik fiunak. A sajat batyammal kepes vagyok leallni verekedni, mert nem felek tole, ahogyan semelyik fiutol sem. Most sem az a baj, hogy rettegnek, mert hat egy-ket hazpont miatt most hova rohanjak? Holnap ugyis valaki majd visszaszerzi oket, mert tuti csinal valamui nagyon ugyeset. Talan en is meg tudnem csinalni, talan felszolalhatnek oran, hogy bemondjam a jo megoldast, vagy hasonlo, de valahogy nem hiszem, hogy  tanarok majd pont velem lesznek olyan rendesek, hogy visszakapjam azokat  pontokat... Lehet kedvesebbnek kellett volna lennem? De en nem is tudok az lenni! Most sem azert nem utom meg, mert annyira rendes volnek, egyszeruen nincs kedvem, mert... Annyira amugy nem remes a gyerek.Ezert csak fenyegetozom, s mikor mar latszik, hogy inkabb hagyom a fenebe, o belefejel az okolombe. Elsorer csak pislogok ra nagy szemekkel, majd inkabb csak megpockolom  vallat, s halkan kuncogni kezdek. - Te tenyleg nem vagy szaz - mosolygok ra, mikozben enyhen pirulgatni kezdek. Nem baj az, ha az ember bolond, sot sok esetben az meg jobb is, mintha okos es atlagos lenne. Unalmas!
Mondjuk mellette valahogy az unatkozas olyan ismertelennek hat egy picit... Mar olyan ertelemben,hogy mindig mond vagy tesz valamit, amivel fenn tartja az erdeklodesem. Lehet ez csak az ujdonsag erzete szamnomra. Elvegre nem talalkoztam meg vele a folyoson, pedig akkor lehet tobbet jonnek ki. Mondjuk ez meg mindig nem jo, de en mikor voltam utoljara szabalykoveto? Elsoben? Talan...
S most o is vorosodik, de olyan mertekben, hogy az eppen aggaszto legyen, igy inkabb meg is kerdezem, hogy beteg-e vagy mui van vele, mert nem kene itt most osszeesnie. Akkor muszaj lesz elvonszolnom  gyengelkedore, ami eloszor is nehez lenne, masodszorra tuti osszetornem veletlenul, harmadszorra meg nem akarom, hogy baja legyen na mar! - Ehm... Ok? - Gyanus nekem a fiu, nagyon is, s biztos vagyok benne, hogy valamit rejteget, de hat... arra nem gondolok,hogy pont azt, hogy bejonnek neki. Mert amugy lehetetlen! Foleg azok utan, ahogyan inditottam az egesz ismerkedesunket. Meg en mar megszoktam, hogy a fiuk vagy havert vagy ellenseget latnak bennem.
Na de a lenyeg, hogy csak-csak labujjhegyre allok, s csuklomat a homolokahoz erintem, ha nem lok el elobb,akkor meg meg is allapitom, hogy aha, nem beteg, ami kiraly, de akkor mitol voros.  - Legalabb megy a szined az egyenruhamhoz. - kuncogok, pedig egyebkent most nincs is rajtam. Na nem mintha nem lenne egyertelmu amugy is, hogy a Griffendel tagja vagyok. Vagyis szerintem nem illek bele egeszen, de azert meg mindig jogos, hogy miert vagyok itt.
-Talalt, sullyed, okoskatorp. - nyujtom ki ra a nyelvemet, persze csak poenbol, nem komoly gunyolodas ez, s kozben mosolyra huzodik a szam... Vagy lehet allandoan vigyorgok most mar. Tuti izomlaz lesz a szamban holnapra. Nem baj megeri! Vagyis... Megeri?!
Lehet a mosoly igen, de az, hogy cukiskodjak neki, na az nem! Te jo eg, Merlin, mit tudom is en mi az, ami kimondatta aranyosnak az egy szot, amit nem akartam. Anya mellett megszoktam, s most szeretnem ra fogni, de tudom, hogy him nemu egyedek mellett egyebkent pont nem szokasom ilyennek mutatni magam.  - Hagyd mar abba ezt! - duzzogni kezdek, mert az  ha en hivom aranyosnak, de ezt nem jatszhatja el velem. En gonosz vagyok, eros es ijeszto! De a szavaira en se tudok maskepp reagalni, minthogy beharapom az ajkamat. - Mondod te? - motyogom inkabb, s a hajamat kezdem az ujjaim kore csavarni, sot meg a masik iranyba is nezek, hogy egeszen biztosan ne tunjon fel neki  zavarom. Bar talan pont ez arulkodik. Modt nagyon ugy erzem magam, mint Megara, aki nem akarja bevallani, hogy tetszik neki Hercules.. Pedig igy van, hiaba igerte meg maganak, hogy soha tobbe nem fog szerelembe esni.
Mar csak azert sem kene, mert hata  meseben is Hercules tokre kiakadt, mikor megtudta, hogy Megara csak atverte... Nem mintha en ezt terveznem, de talan ha megtudja, hogy mennyire nem vagyok egy jo diak, akkor kiabrandul, s akkor ez a kellemes pillangos erzes is eltunik a hasambol, sot a melegseg is, ahogyan az apro mosoly is, s maximum mar csak azert kezd el hevesen verni a szivem mellette, mert ideges leszek, nehogy talalkozzona  pillantasunk.  - Uhum... - csak csendben bolintok, rahagyom, s ha kell, akkor legalabb egy picit rendesebb leszek, csak biztosan ne hagyjon el azert, mert nem vagyok neki eleg jo…
Mondjuk az mar jol kezdodik, hogy bar tudja, bajkevero vagyok, nem utasit el egybol,hanem meg azt is mondja, hogy rajtam tartana a szemet... en meg annyira magabiztosan forditom magam fele az arcat es mondok ki meggondolatlan szavakat... Nem mintha bannam. Marmint az elso felet egeszen biztosan nem, hogy tartsa csak rajtam oket, szivesen veszem, ha a folyoson, mikor elsetalok mellette, akkor utanam fordulna - ha Vis nincs ott - s ha amikor latja, hogy egyedul vagyok, akkor utanam setalna, hogy valami eldugott helyen megint orakig fecseghessunk.
De azt mar nem szabadott volna hozzatennem, marmint magyarazat! Be kellett volna fognom, olyan jol inditottam,  de bepanikoltam, s most tovabbdpanikolok, ahogyan hallom a dicsero szavakat.. Megint. - Tok hidegek. - Igen, a kek szemnek van egy olyan hatranya, hogy jeges lesz az ember pillantassa, mindegy mennyire probal aranyosnak tunni, amit en hatarozottan kerulok is meg pluszba!
De nem tudja elkerulni pillantasomat, hogy az arcahoz er. - Bocsi - suttogom aluig hallhatoan, valahol remelem is,hogy tenyleg nem veszi eszre, hogy mondtam valamit.
Jobb is, hogy mas temara terunk at, mert ha ez igy megy tovabb, akkor mindjart tancra perdulok es enekelni fogom, hogy "igenek nemek" meg tarsai. Helyette inkabb az  tema,hogy milyen meno, hogy tanulok kinaiul.. Aha meno, vagy mi. De mintha tenyleg lelkes lenne, mint egy hiperaktiv kiseger olyan, ami miatt nekem is felragyog az arcom.  - Figyi amugy sosem keso elkezdeni.. Vagy mar tul keso. Kinek mi! - Egyesek szerint ha 6 eves korunking nem kezdunk el egy nyelvet, akkor lehetetlen, hogy olyan porfin megtanuljuk, szerintem meg amugy olyan mindegy, amig megertenek addig mindegy  kiejtesem.  - Mondjuk, hogy shangai-i a dialektusod es elfogadom.- kacsintok ra mielott elkezdenek visszafogdtan nevetni. Mert amugy allitom, hogy egeszen ugyes lenne, ha annyit gyakorolna, mint en. Felteszem nem hallgat egesz nap C-pop-ot. Tenyleg o hallgat zenet? Hogy all amugli technologiaval?
De nem kerdezek ra, inkabb csak bologatok  magyarazatara. - Ah, szoval ez is a hazam hibaja! Eleg gazak amugy, hogy csak a szinek miatt is ellensegeskednek. - vonak vallat, majd eloszor ugy dontok, hogy ignoralom kerdeset, hogy ki az, aki cseszegetett, mert nem annyira erdekes, visszacsaptam. De aztan meglatom  szigoru tekintetet, mintha egy tanarom kerdezni, hogy kit buntessen meg, ki nem csinalta meg hazijat, amiert mindneki mas is sunnyog. - Passz! Nem kerdeztem meg  nevet, mielott felgyujtottam volna a pulcsijat. - vonok vallat egyszeruen. - Egyebkent is a sajat hazambol szerintem tobben szorakoznak velem. Az egyeduli haverom egy vegzos srac, o vele is ugy lettem joba, hogy leallitott az egyik verekedes kozben. - Mondjuk nem tudom hivhatom-e a baratomnek, de most az lesz. A hazbol en vagyok az, aki a legrendesebb vele eleve!
Es most Vallal.. Ami nagyon furcsa, de nem utalom! Csak egy dolog motoszkal bennem, hogyha neki nincs baratnoje, akkor o mindnekivel ilyen kedves? Vagy esetleg o... Szoval, hogy en... Na hat igen erre kerdezek ra, tok egyenesen, bele sem gondolva, hogy mennyire ossze is torhet a kicsike szivem, ha most elutasit. De jobb az elejen, mint mikor mar amugy akkora crushom van rajta, mint  haz! Bar lehet ennek is mar mindegy lenne.
De mikor kimondja az ugyan nagyon jo,  ekevesbe vart valaszt,akkor csak pislogok eloszor. O olyan laza, en meg annyira nem jelenleg, pedig eddig pont forditva volt. - Oh... Akkor jo. - Mert amugy te is nekem. Lenne a masodik mondatom, amit mar nem teszek hozza. Pedig lehet erdemes lenne, de majd inklabb megvarom,hogy visszakerdez-e... Ha nem se gaz amugy, dehogy gaz, nem lombozna le ezzel!
Azzal visyont tenyleg nem tud, hogy ugy erzem nem teljesen oszinte. Hat nem kell mindjart mindent elmondani nekem, akkor sem, ha tetszunk egymasnak. Attol meg  bizalom nem alakul ke egy csapasra. Ehhez kepest mondjuk eleg gyorsan eldontottem, hogy nem fogom megverni, nem ugy mint masokat. Meglehet tulzok, mert azert nem mindenkit vagok agyon,akihez hozzaszolok, csak altalaban bunyo kimenetele egy-egy beszelgetesemnek, emrt nem azert szolnak hozzam, hogy megdicserjek  bakancsom. - Amig Vis nem latja meg, barmikor. - vigyorogva bolintok. Feltetel nelkul is tok szivesen leallnek vele csevegni, de sajnos batyam, ha meglat minket, akkor szinte egeszen biztosan szet fogja verni szegyen sracot, pedig meg ideje sem volt atverni! Na nem mintha kineznem ezt Vattacukibol.
S ha mar az idiota testverem  tema, akkor az is szoba jott, hogy miatat kellett sulit valtanunk.  - Neki? Szerintem mindegy neki hol van... En sajnalom, hogy a barataimat ott kellett hagynom. - vonok vallat, mintha megint nem erdekelne, pedig de! Azert en szerintem tobb mindent aldoztam most fel csak azert, hogy  szememet ezen hulyen tarthassam.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne csinalhatnek azt, amit akarok, ezert is jelentkeztem klubbokba, s most az egyikvbe ugy fest Vallal fogok jarni, mert vegul belemegy,hogy lesz az indokom, sot meg is igeri, hogy ott lesz. Azert csak odanyujtom neki kisujjaim, hogy eskut fogadjon.
-Barmikor! - akar hiszi, akar nem, amugy en szeretek bunyozni. Mert egyebkent jo vagyok benne, akar puszta kezzel, akar varazslattal. Ha meg egy kis illuziot is hasznalhatok,akkor meg aztan eselyuk sincs ellenem... A velem egykoruaknak.
S hat mi lehetne meg izgalmasabb,ha nem egy olyan szakkor,ami arrol szol, hogy masokat jol hatson rugjunk?! Ezert is kerlelem, ezert csimpaszkodom bele, s nezek ra edes kiscica szemekkel, hogy biztosan meggyopzem, nekem ott a helyem! Ami lehet igy nem igaz, mert lehet felhuzna valaki, aztan a falnak loknem, de ez mas kerdes, ha Cuki ott van, akkor nem lehet baj. - Lakat a szamon. En is csak elvezni akarnam, nem lebuktatni. - forgatom meg  szemeimet. Ugyan mar, tudom,hogy nem ismer, de azert direktbe nem rontom el masok munkajat es oromet, hacsak nem bosszut akarok allni.  - Imadnalak erte. - meg szepen is pillazok neki, hogy egeszen biztosan meghassa. Igen, most nevezhet aranzosnak, mert az vagyok.
Aztan nem is tudom igazabol, hogy minek emlitem meg  nyelvleckeket.. Azt meg meg annyira sem ertem, hogy minek kezdek el pirulgatni,mikor en nem is ugy ertettem! Tok artatlan volt reszemrol ez a megjegyzes, csak aztan valahogy megis en magam is felreertettrem.. Es gyanitom o is, mert megint olyan voros, mint egy erett paradicsom. -O-oke.. - most en is habogok, s egyertelmuen ra fogom, hogy ragajos es biztosan tole kaptam , mert en nagyon nem ilyen vagyok! - Ize... aha. - bolintok, de muszaj megkoszorulnoma torkomat,mert erzem be fogok rekedni, ha ez igy megy tovabb.
Marpedig igy fog menni, mert most meg amr egy romantikus nyelvrol is esik szo,a francia, amit en nem kedvelek,de ha tole hangzik, akkor valahogy otszor menobbnek tunik es nem is olyan nyalas talan... TALAN! De az egeszen biztos, hogy tovabb elenkul  szinem, mikor a szivemre mutata es meg ossze is fonom magam elott a karjaimat es csak bologatok a szavaira. Aha, persze, laza.. Mosta mondanm, hogy nekem olyanom nincsm, de ha eddig nem is tudtam rola, hat most Val mellett megtudtam,hogy igenis akad valami ketyere mellkasomban.
S igazam van, csak meg kinosabb lesz helyzet, mikro nem akarja elarulni, hogy mit mondd. - Nem zavar, ha nincs varazsa. - Eleve o mondja,ugy minden sokkal varazslatosabbnak hangzik, egy illuzionak, amit kivetelesen nem en krealtam.  - Oh! - nem kisse lepodok meg,pedig ezen  ponton mar szamithatnek  hasonlo bokokra, foleg azert, mert bevallotta, hogy tetszem neki. - Te meg helyes. - Es most orulhet, hofgy nem azt mondtam enki,hogy cuki. Mert amugy nagyon is edes, ezt sose tagadhatja le, de attol meg jol is nez ki. A ketto persze nem zarja ki egymast!
Meg hat az sem feltetlen, hogy ugyan baromira most talalkoztunk es nem jarunk, de azert mar akasztunk egymasra beceneveket. Nem mintha en ertenem elsore a sajatomat,sot kifejezetten nem, de hat ki vagyok en,hogy megakadalyozzam,hogy igy hivjon? Igazabol tetszik,hogy kreativ volt, nem pedig csak valami atlagosat talalt ki...  - Szeretnivalo... - mosolygok ra,bar kisse hitetlen vagyok. - Tokeltes gomba! A kis gyilkosgaloca - nevetek fel hangosan,s most az sem zavar,ha elkapnak minket.Mondjuk eddig is csak batyam zavart volna, a tobbieknek barmilyen magyarazatot be tudok adni, ha nagyon akarom.
Igazabol siman jartatom addig a szamat, mig masnak elege nem lesz belolem,  most Val megis nemasagra kenyszerint, csak pirulgatok, amiert nevemet dicseri es par erthetetlen motyorgasnal tobbet nem is kap..
Egeszen addig, amig arra nem ker, hogy segitsek neki befogni,amit hat en meg is teszek,nos ehm.. Nem egeszen csokkal,d ekb azzal,  emegsem azzal, es hat.. Amugy hasznal,ami tok o,csak ehm ja szoval ez ehm.. Kicsit korai volt, nem? Amugy nem panaszkodik,ami tetszik, szoval csak nem utalta, inkabb csak voros, de lassan mikor nem? Meg legalabb tenyleg elhalgatott, de ennek nem tudok most orulni en sem,mert magam is total ki vagyok keszulve.
Az egyeduli mazli,hogy inakbb olyan tema jon, ahol eloszor ugy erzem ki akar gunyolni,amiert meg nem ittam soha vajsort, igy vissza is vagok rogton vodkaval... Kisse eros pelda volt,de legalabb mar nem gondolunk arra a puszira.  - Nem, nem ittam. - Szagoltam mar,de az is annyira emlekeztetett a kezfertotlenito szagara,hogy azt mondtam inkabb nem innek.Arrol nem i beszelve,hogy elegge fiatal vagyok hozza. Bar Visbol kinezem,hogy titokban szokott iszogatni.
Elsore nem is figzelek arra,amit mond, igy csak lazan fordulok fele.  - Aha, lehetne. - S csak amitn kiegyezek ebben jovok ra, hogy basszus.. Kajak randit mondott?! Marmint nem zavar,sot orulnek neki,ha randi lenne, csak juj mar! Miert nem figyeltem? Atkozott Vissarion,ez is az o hibaja, meg ugy lassan minden is. Meg az is,hogy ennyi idosen lovesem sincs,hogy milyen egy randi. Most ki kell oltoznom?Szep smink meg minden? Jaja nekem!
-Komolyan... - csak ismetlem utana a szot, mert amugy tenyleg nem zavar,hogy nyalas. Pedig nem birom,ha valaki nyalas, fuj.
-Hm.. Griffendel? - Es ezt most nem azert mondom,mert en is abba hazba jarok! Nem o egyszeruen tenyleg olyan bator es meno,meg minden, hogy szerintem az oroszlanok kozott  helye.  - Amugy tenyleg nagyon meno! Nagyon szeretem. - Kicsi koromban mindig azt akartam, hogy Wendy helyett engem valasszon, mert hat... En sokkal ugyesebben tudnek szembe szallni Hookkel esa tobbi kalozzal. De aztan rajottem, hogy Pan Peter nem is letezik... Pedig adnam, ha lenne olyan fiu, aki olyan mint o.
Es eskuszom, hogy Val egy kicsit olyan, mint o. Pimasz, de cuki, okos, de szorakoztato, fiatal, de felnottes idonkent... Ja szoval lehetne az en Pan Peterem,vagy micsoda.  - Pedig... - Szandekosan nem fejezem be a mondatomat, hadd gondolkozzon csak el, hogy miert nem gondolom, hogy pont neki kene irigykednie ra.
- Hat ja, bar ugye hinnie kell  csodakban ahhoz, hogy tenyleg tudjon. Szoval ja, ha elhiszed, hogy tudsz repulni, akkor... akkor tudsz.- Mondjuk en a sepruvel is megvagyok, sot kifejezetten szeretem, sokkal gyorsabb vagyok, vagyis hat gondolom,hogy ugy gyorsabb, meg kviddics kozben kell is, hogyha ugy esik akkor tudjak vedeni vele. - Helyes! - Mert amugy nem orulnek neki, ha szekalna  hosom. Vis is ezt teszi es minden alkalommal elsirom magam utana.
Olyankor amugy nagyon szoktam szidni  hata mogott, nem ugy, mint peldaul ezt  fiut, nem, ot nem tudnam. A becenev sem arra kell, hogy kibeszeljem,vagyis nem rossz ertelemben. - Meg szep. - nyujtok ra nyelvet, bar inkabb csak titokban dicsernem, amiket sosem mondanek neki vissza neki szemelyesen, mert bele fogok pirulni.
Ahogyan abba is, hogy ugy indulunk el, hogy fogjuk egymas kezet. Ize, a filmekben ide amugy nem 3 randi utan jutnak el az emberek? Nem mintha tudnam, sose randiztam meg, nem volt fium, nem tudom mizu. De nem banom, hogy igy kiser vissza. - Hat mert azt hittem te is olyan szemet prefektus vagy, mint amilyen  Griffendelnek van! - Bar szerintem mindegyik az, de csak azert, mert visszakuldenek a szobamba, holott en nem teszek semmi rosszat, sot segitek figyelni a batyamra! - Meseket? - hirtelen kapom fel a tobbes szamra  fejemet es nagy szemekkel nezek ra. - Hany meset olvassak neked? - Ez jo sok konyv lesz erzem, s majd magyarazkodhatok anyunak, hogy egy fiut tanitok mugli mesekre... Ah tuti el fogja kezdeni szervezni az eskuvot. - Ugye hosszu uton megyunk? - kerdezem  kozben porbalok elnyomni egy asitast,mert nem lathatja, hogy amugy faradok! Csak szeretnek meg vele lenni egy kis ideig. Vagy sokaig hehe...