Not just a pretty girl || S.F.S

Olyan bátor vagyok, mint apa!
Legalábbis ezt hiszi, mert meg meri mondani őszintén mindenkinek a véleményét. Plusz neki nem para, hogyha egyedül kell bemennie a sötét terembe, ha véletlenül eltéved az erdőben, vagy ha egy gurkóval küldik meg. Sőt őt inkább bepörgeti – bár nem adrenalin függő – de szereti a kalandokat. Elég sűrűn kerül bajba a nagy szája miatt, meg mert a keze előbb jár, mint az agya, de mentségére legyen mondva, legtöbbször az a probléma, hogy olyan emberrel szívóznak, akit bír. Bármennyire is igyekszik nem mutatni, fontosak neki a barátok és a család, mivel előbbiből elég kevés van, utóbbiból meg az apján kívül mindenki kedves a számára. Inkább vállalja, hogy kap egy pofont, ha ezzel segít a gyengébbeknek, mert titkon amúgy egy picikét hőskomplexusos. Nem minden esetben, de azért elég sűrűn keveredik bajba emiatt.

Olyan gondoskodó vagyok, mint anya!
Nagyon nehezen mutatja ki, ha valaki számára fontos, mert nem akar lányosnak és érzelmesnek tűnni. Viszont a maga módján igenis szeret gondoskodni az emberről. Leordítja a fejed, lehet még finoman meg is csapkod, s talán a végén elsírja magát dühében, amiért nem hallgatsz rá, hogy jobban kéne figyelned magadra, de csak azért teszi, mert aggódik. Hiába a hideg külső, a szíve még nem fagyos, sőt valóban inkább túlcsordul az érzelmektől, melyek próbál visszafogni. Nem ez a legjobb megoldás, ő is tisztában van vele, de így legalább kevesebben szólnak be neki, hogy miért olyan csajos meg gyenge. Az egyedüli dolog, ami hiányzik neki azok az ölelések. De még nem mert erről szólni Vis-nek, gyanítja csak kiröhögné.

Olyan magabiztos vagyok, mint a bátyám!
Tisztában van a képességeivel, hogy lányhoz képes igenis erős, s bár kicsi meg fiatal, azért nem veszélytelen. Most pedig, hogy átjött a Roxfort-ba, ahol állítása szerint a diákok képességei kilométerekkel rosszabbak, mint az övé. Így is úgy érzi, hogy a Hollóhátba kellett volna kerülnie, hiszen sokkal előrébb tart – mondjuk igaz, hogy unalmában új átkokat tanul – és ügyesebbnek mutatkozik, mint a többiek. De a Griffendél lett a választás, pont azért, mert kiáll az igazság mellet és mert bátran elver bárkit, akit kell. Igaz, néha túllő a célon és annyira bízik magában, hogy végül rossz döntést hoz, de el nem ismerné, hogy ne lenne neki igaza.

Olyan okos akarok lenni, mint apa…
Mert bár utálja az öreget, azt azért elismerni, hogy nagyon is okos a fickó. Valahogy csak eljutott odáig, ahol most tart, s ehhez bizony kellett ész. Már régóta tudja magáról, hogy nem éppen a tanulás a kedvenc elfoglaltsága, meg hogy nem lesz belőle agysebész, nem is nagyon érdekli. Emiatt egy kicsit féltékeny, hogy neki jutottak ki a jó gének, s így messze nem érzi magát annyira eszesnek, mint szeretné. Pedig ebben az iskolában tényleg okosnak számítana szerinte, hiszen egy csomó dolgot jobban ért, használta már, míg mások csak most tanulják. Arról nem is beszélve, hogy kviddicsben is képes taktikázni. Megvan a logikája – bár lehet sok esetben eltér az átlagtól – és általában hasznos, amit kitalál.

Olyan közkedvelt akarok lenni, mint anya…
Mert hiába van nagy szíve, ha egyébként nem látják az emberek ezt. Nem hibáztatja őket, valóban össze tudja zavarni az embereket, hogy akkor most pontosan egy erőszakos liba, vagy valójában egy aranyos kislány, aki fél kimutatni a szeretetét. Leginkább az előbbit gondolják igaznak, s nem látják szavainak mögöttes tartalmát. Emiatt pedig időnként szomorú, ezért tartja magához annyira közel azokat, akiket már megkedvelt, mert tudja, hogy milyen nehéz volt őket megszerezni. Viszont senkivel sem teljesen őszinte, nem mondja el senkinek mennyire fáj neki, hogy most már nem tudja csak megírni édesanyjának, hogy látogassa meg és ölelgesse meg. A bátyjának pedig mit mondjon? Nem mert neki szólni, mert tudja, nem olyan érzelmes. Ha pedig kiderül, hogy én mégis az… Nevetség tárgyává fog válni.

Olyan laza akarok lenni, mint Vis…
Úgy érzi túl sokat aggódik mások véleménye miatt, s emiatt befeszül, majd ideges lesz és ütögetés a vége. Holott senki sem helyez rá nyomást. Egyedül ő érzi azt, hogy muszáj beilleszkednie, hogy mindenki figyeli őt, s ha egyetlen hibát is vét, az kihatással lesz az egész életére. Nem attól fél, hogy valaki nem fogja kedvelni, mert ez nem érdekli. Inkább csak fél, hogy egyes döntéseinek rossz következménye lesz, a lehető legrosszabb kimenetelt képzeli el, napokig vagy akár hetekig is stresszel rajta, mielőtt rájönne, hogy nem történt semmi baj igazából. Valahogy nehezen engedi el a dolgokat. A bosszúját sem képes elfelejteni. A mai napig tervezgeti, hogyan tudná megleckéztetni az apját majd a jövőben. De mindig ugyanazzal a porlámával kell szembenéznie… Még mindig túl kicsit.

Valahol a középső sorokban foglal helyet, lábát keresztbe teszi, rákönyököl az asztalra, s úgy tesz, mint aki figyelne, meredten bámul előre a táblára, időnként a tanárra néz, miközben azt se sejtik, hogy haja alatt a fülében ott van a fülhallgató, igaz már teljesen lemerülve, de arra elég, hogy tompítsa a zajt. Fekete a madzag színe így nehezebb észrevenni, s a tanár meg se szólja miatta, azt hiszi figyel, pedig alig hallja miket mond.

Fejben szitkozódik, hogy kell most itt ülnie, egy olyan iskolában, ahol csak pofázni tudnak a tanárok – bár azt nagyon – s ha ki akar próbálni valami varázslatot, akkor kapja a büntetést, hogy azt itt nem lehet csak úgy, és még annyira sem lehet diáktársait próbababának használni. Pedig neki kellett volna idejönnie, maradhatott volna otthon, élvezhette volna tovább a Durmstrang megszokott közegét, a barátaival tölthette volna a napon, de ő mégis a Roxfrot mellett döntött. Tagadni sem tudja, hogy testvérével ugyanazon véren osztoznak, bennük van az agresszivitás, de vele nem volt annyi probléma, hiszen inkább szóban hisztizett és kevesebbet verekedett. De ha Vis jön, neki is kell, ezt otthon is megmondta. Olyan nincs, hogy a bátyját egyedül hagyja, mert képes és megöleti magát.

Ha tehette volna most is belógott volna az ő órájára, hogy hivatalosan idegesítse, valójában pedig visszafogta volna, hogy ne mosson be senkinek. Mert bár nem régóta vannak itt, már most túl sokszor kerül bajba, s ez nem tetszik neki. Vezesse le a kviddicsben, legyen terelő. Bármi, de tudja, hogy ennek nem lesz jó vége. Ha sok lesz rá a panasz az apjuk megint ideges lesz, aztán megint megveri őt. Amióta az eszét tudja mindig csak ártott a férfi a bátyjának, aki emiatt kész csoda, hogy még él. Hiszen a fájdalom hiánya nélkül pont nem tudják, hogy csak eltörött a keze, vagy esetleg belső vérzése is van. S bármennyire is szeretne segíteni, nem elég erős, nem elég ügyes, hogy bármit tudjon tenni. Leordítja ő a férfit, már megtette korábban, ha kellett legrosszabb rémálmát vetítette a férfi elé, de semmi sem állította meg attól, hogy Vist üsse. Őt bezzeg békén hagyta. Nem mondja, nem hiányzott neki, hogy elverje, a pofonok így is elegek voltak, de volt annyira idióta, hogy azt kívánta inkább őt bántsák.
Keze ökölbe szorul, ahogyan fejébe visszhangozni kezdenek a srácok szavai… Ő csak egy kislány. Azért nem is nyaggatják, mert felesleges, úgysem tudna semmit sem tenni. Pedig az ő haragja se semmi – vagyis szeretné ezt hinni – s van olyan veszélyes, mint bárki más, csak egyszer húzzák fel igazán, biztosan el fog törni valaki orra.

Vagy éppen az iskola padja, ahogyan rácsap a tetejére dühében. Észre sem veszi magát, egyszerűen csak megtörtént, tanárának halk zümmögése pedig elér felé, ő rápillant, majd látványosan kiveszi fülhallgatóját, enyhén oldalra dönti a fejét és úgy pislog fel rá. A professzor dühében ki is küldi, mire csak mosolyogva bemutat neki, majd oroszul elküldi melegebb éghajlatra, hogy aztán kilépve keressen magának egy magányos kis sarkot.

Nagyon vágyik rá, hogy most dühében behúzhasson a falnak, bele akar rúgni, össze akarja törni, keze már lendül is, hogy belecsap, de megremeg, s a levegőben megáll az ökle, csak nézi a követ maga előtt, próbálja megparancsolni magának, hogy üsse már meg, de nem megy. Egy kósza könnycsepp szökik ki szeméből, de mintha minden erejét kiszívta volna belőle hullik vissza keze maga mellé, s sírva dönti neki homlokát a falnak végül. Forró bőrén jólesik a hideg, de még ez sem képes megnyugtatni. Haszontalannak érzi magát, gyengének, s másra sem vágyik, csakhogy hazamehessen, hogy édesanyjához rohanhasson, ölelhesse és hagyja, ahogyan a haját simogassák. Sose kapna ilyen bánásmódot a testvérétől, de tőle nem is meri kérni, hiszen már az is furcsa lenne, hacsak ő akarna bújni hozzá, nemhogy viszonozza. Mástól pedig hogyan is várhatná el, hogy szeretgesse? Nem ismer senkit, s ha mégis jóba lesz valakivel, nem tudhatják meg mennyire gyenge egy kislány tud lenni.

Nem az a fajta lány, aki szoknyát húzna. Első dolga volt szétvágni a Roxfortos egyenruháját, hogy biztosan ne kelljen felhúznia. Ugyan a blúz, nyakkendő és pulcsi még elment nála, de utálta, hogy megkülönböztették a két nem ruházatát. Inkább a saját fekete nadrágját hordta és bakancsot fel hozzá. Sokkal kényelmesebb. Arról nem is beszélve, hogy egyenlőbbnek érezte magát másokkal. Sminkelni sem szokott, maximum szempillaspirált tesz fel, te azt is csak azért, mert szőke pillái nem látszódnak rendesen. Nem mondja, hogy nem lenne képes felhúzni egy szép báli ruhát, de az is valószínűbb, hogy előbb sétál be a fiú részlegre és vesz onnan ruhákat, mint a nőiről. Főleg azért, mert nem bírja a virágos mintákat, meg az élénk rózsaszín és lila árnyalatokat.
Lányhoz méltóan picike, na meg persze vékony is, bár azért nem csontkollekció. Alakját ugyan eltakarják a ruhák, de szépnek mondható, még akkor is hacsak 15 éves. A haja – ahogyan a családban nagyjából mindenkinek – szőke, szemei pedig jégkékek. Egyesek szerint olyan hűvös a tekintete, mintha az ember lelkéig hatolna.
Ami meg szokta ragadni az emberek figyelmét az a hajtekergetése. A tanárok is tudják, hogyha elkezdi, akkor nagyon unalmas lehet az óra. Sőt az embereknek is feltűnt, hogy akkor veszi egyik tincsét az ujjaim közé, hogyha nagyon nem érdekli már a beszélgetés.