I expecto you patronum let's run away from school to learn!
Val & apa
A dementorok által nyújtott védelem érkezése Roxfortba - amúgy akarunk arról beszélni, hogy ez hány ponton nem biztonságos? És hány ponton lehet rossz? És hány kiváncsi alsós vagy vakmerő felsőbb éves fog úgyis kiszökni? Nem? Túl korai? Oké. De én szóltam. Szóval ezeknek a partiromboló, örömelszívó gyilkológépek érkezése elég jó nyomás arra, hogy az ember fia kezdjen érdeklődni egy bizonyos bűbáj iránt, ami tudom is én, mondjuk segít nem meghalni mellettük? Ugye nem is olyan nagy hülyeség az! Bízok abban, hogy a felnőttek okosak és a felnőttek tudják mit tesznek, ugyanakkor azt is látom, hogy néha nagyon nem így van, nekem meg görcsbe rándul a gyomrom a dementor őrség gondolatától is. Mi ez, Azkaban? Legközelebb meg cellának nevezzük a szobákat - bár ezt már elkezdték páran, köztük én is előszeretettel terelgetem úgy a bátrabb (érted, ez a bátrabbja, hát még aki félénkebb…) első éveseket, hogy mars a cellákba kisördögök, mert kint van már a dementor bácsi. Nem Tomika, ne sírjál, nem fog bántani ha bent maradsz… most mit mondanál neki, tizenegy, tizenegy éves! Jó, én sem vagyok sokkal több, de akkor is… Amúgy engem is nyomasztanak, és esélyesen okkal, azt hiszem természetes tartani tőlük, minden józan ész és életösztön azt súgja, hogy kerüld őket. De mi van ha mégsem tudod? Sikíts egy tanár után és reméld a legjobbat? Persze, megteheted, de ha minden perc számít ez elég szomorú. Nem bízok bennük. A tanárokban akarok, de azért küldtem pár baglyot apának finoman utalgatva arra, hogy mennyire menő a patrónus bűbáj, és milyen jó, hogy ő pont ezzel is foglalkozik… jó, az utolsóban szinte már könyörögtem, hogy tanítsa meg, ilyen téren nem érdekel a méltóságom, plusz az apám, azért látott ennél sokkal rosszabb állapotban is ezer meg egyszer. Ezt az egyet nem fogom előtte szégyelni, hogy tanulni akarok, a többin meg még dolgozom… de amikor igent mondott, alig fértem a bőrömben. Annyi a baki, hogy nekem elméletben Roxfortban kellene lennem, de szerencsémre ez nem akadályozta meg őt, hogy segítsen. Van valami különös pezsgés abban, ha az ember tudja, hogy rosszat tesz… és ott van mellette a biztonságérzet, hogy nem egyedül, sőt, egy felnőtt kíséretében aki legalább annyira benne van, mint ő. Imádom, hogy szabályt szegünk azzal, hogy együtt megszökünk tanulni a patrónus bűbájt… fogalmam sincs, hogy meddig juthatunk el, de elhiheti, hogy előző napokban mindent is elolvastam a könyvtárból amit lehetett ezzel kapcsolatban! Az elmélet megvan, a gyakorlatot meg apa biztosítja. Olyan széles mosollyal lépek mellé, hogy már vakít az ajtóból, legszívesebben képes lennénk szétölelgetni most eskü, de azért megtartom magam. Vagyis igyekszem, de láthatja, ha hozzám ér félő szétcsattanok. - Apa!! - Szerintem legutóbb ötévesen örültem neki ennyire - jó lehet máskor is - de egy ötéves ragyogásával lépek mellé. Nem tehetek róla, túl boldog vagyok, de azért igyekszem nem túl feltűnő lenni amire mellé érek. Én kész vagyok amennyire kész lehet lenni, láthatja, hogy alig várom már! Az ilyen erős érzelmeket meg nagyon nehezen tudom eltakarni eleve. Amúgy sem vagyok túl erős hazudozó…
“At times the world may seem an unfriendly and sinister place, but believe that there is much more good in it than bad. All you have to do is look hard enough, and what might seem to be a series of unfortunate events may in fact be the first steps of a journey.”
A skót ősz fagyos ujjai beszöktek a kabátom alá, amikor a hoppanálás diszkrét pukkanó hangjától kísérve megérkeztem Roxmortsba - bravúrosan, ha engem kérdeznek, tökéletesen sikerült két pocsolya közé érkeznem, szárazon, és még csak nem is egy lehullott levélkupac közepébe. Ez egy szerencsés nap volt, egy jónak ígérkező nap, egészen pontosan, bár valószínűleg a Roxfort elragadó tanfelügyelője vitatkozott volna ezzel, ha tisztában lett volna vele, hogy mire készültem. Szerencsére azonban Bagmannek nem tartoztam semmiféle elszámolással, az egyetlen ember, akinek volt beleszólása abba, hogy hova vittem a fiamat és milyen programot szerveztem neki, Ams volt. Ő pedig hozzám hasonlóan rugalmasan értelmezte a szabályokat. Egyikünk sem tartozott a nyílt lázadók közé - emiatt olykor-olykor elfogott némi bűntudattal vegyes szorongás, de mindig sikerült kimentenem magamat a felelősség alól, hogy miért nem voltam olyan bátor, mint az öcsém -, de nevünknél és társadalmi státuszunknál fogva megtehettük, hogy kedvünkre válogassunk a betartandó szabályok közül. Bár a gyerekeinket arra neveltük, hogy ne okozzanak feleslegesen sok fejfájást a Roxfort oktatóinak, egyben racionalitásra és az értelmetlen körülmények felülbírálására is tanítottuk őket. Ez pedig egy igazán kivételes helyzet volt, amelyben mindenkinek be kellett látnia, hogy Val kérése teljes mértékben jogos volt, és ez önmagában igazolta az iskola szigorú házirendjének a felrúgását. (De igazából felesleges is volt magyarázatok kigondolásával fáradnom, mert a legkevésbé sem érdekelt, hogy tilosban jártunk, sőt, némi kamaszos izgatottsággal töltött el, amit utoljára talán éppen a Roxfort falai között éreztem, néhány titkos éjszakai találka vagy a kastélyba csempészett alkohol elfogyasztása közben...)
Ahogy megpillantottam Val közeledő alakját, most is, mint az utóbbi hónapokban rendszeresen, az első gondolatom az volt, hogy hamarosan olyan magas lesz, mint én, ha nem még magasabb... Nem tartoztam a folyton aggódó szülők közé, akiket kisebb pánikrohamok gyötörtek a gyerekeik elkerülhetetlen felnőtté válása miatt, de még így is gyakran megfogalmazódott bennem, hogy milyen gyorsan felnőnek. Azt a kellemetlen gondolatot minden alkalommal elhessegettem, hogy ezzel együtt én is csak egyre öregebb lettem. - Merlinre, vagy tíz centivel magasabb lettél, amióta felszálltál a Roxfort Expresszre - borzoltam össze szeretetteljesen a haját. Ráérős léptekkel, kerülve bármiféle feltűnést indultam el a szűk utcák egyikén, várva, hogy mindenki eltűnjön a közelünkből. Jobbnak láttam a kíváncsi tekintetektől távol hoppanálni Vallal, nem szerettem volna esetlegesen több hónapnyi büntetőmunkát szakítani a fiam nyakába. - Milyen a hangulat a suliban? Mint egy temetésen? - Dementorok állandó társaságában aligha lehetett másmilyen. - Valószínűleg jót tesz majd, ha pár órára kiszakadsz onnan, bár lehet akkor inkább egy mugli vidámparkot kéne meglátogatnunk, nem pedig... Nem fejeztem be a mondatot, anélkül is nyilvánvalóan tudta, hogy a patrónusbűbáj elsajátítása nem lesz könnyű és végképp nem lesz felszabadultan vidám. Valódi dementornak a közelébe sem akartam engedni, de így sem ígérkezett gyerekjátéknak a feladat.
I expecto you patronum let's run away from school to learn!
Val & apa
A dementorok okozta, több pontról nézve is igencsak nyomasztó érzéseket egészen felülírja a mai találkozóm. Igazából amióta megtudtam erre vártam, és nem csak a szabályszegés miatt, bár nem tagadnám, hogy az is egy elég erős része. A patrónus bűbáj megtanulása nem kis teljesítmény lenne, és bár már vagy ezerszer mondogattam magamnak, hogy meg tudom csinálni azért valahol mélyen mégiscsak ott van bennem némi kétség, hogy mi van ha – de ezen a ponton többnyire inkább nem gondolom tovább a mondatot. A megérkezésem után is inkább apa ismert alakjába kapaszkodok, mint a kétség egy alig felmerülő szikrájába is. A mosolyom már aligha lehetne szélesebb, mert akárhogyan is alakul, az tagadhatatlan, hogy izgalmas napunk lesz. - Tényleg? – A megjegyzésére azért ki is húzom magam izgatottan, hogy valóban rátegyek arra a pár centire, de a biztonság kedvéért azért össze is mérem magunkat gyorsan. Lehet, hogy tényleg én nőttem, mert nem hiszem, hogy ő ment volna össze – bár vitatnám, hogy megvan-e az tíz teljes centi vagy sem, azért elfogadom. Hasonlóan a borzolást is, csak kicsit húzom rá a számat és csak utólag egyengetem vissza a hajam. Nem mintha korábban tökéletesen redezve állt volna, egy egészen kicsit mindig kócos, de az a szándékos kócos, nem a most kócolta össze apa fajta. Még elég nehéz magamban tartanom amit érzek, miközben mellette lépdelek, mintha bármelyik pillanatban szét tudnék robbanni. Jó emlékekre kell majd figyelnem, igazából válogattam is egy párat még a tegnap, amikre gondolhatok, és igen, a gondolataim ennyire előre is szaladnak már most. Csak apa ránt vissza egy kicsit, amikor megszólal én pedig felé fordulok. A találkozásunk óta most először nem vigyorgok már szélesen, kicsit elkomolyodik az arcom, ahogyan feljönnek az emlékek. Akárhogyan is, a dementorokból nehezen lesz egy vidám téma, nem? - Néha rosszabb, a kicsik eléggé paráznak… - Prefektusként meg gyakran jönnek hozzám ezzel, amit nem bánok tényleg, de azért valahol aggasztanak. Nem mintha nem rázna a hideg engem is a jelenlétüktől – mint minden egészséges embert, őszintén – szóval csak próbálok viccelődni velük az egészről, mert mégsem mondhatom mindig azt, hogy jól teszik, hogy félnek. – Én pedig kezdek kifogyni a dementoros poénokból. – Nem mintha viccesek lennének startból, de szerintem érti, hogy csak oldani próbálom a hangulatot és menteni amit menteni lehet, mielőtt még tovább romlana a morál. – Szerinted… sokáig maradnak? – Egy kevés aggály is költözik a hangomba, nem akarok gyávának tűnni, de nem tagadnám, hogy mennyire nem szeretem, hogy dementorok őrjáratoznak az iskola területén. – Neeem, ez sokkal megnyugtatóbb lesz! – Akkor is, ha izgulok az eredményen és akkor is ha nehéz lesz. Csak ügyes akarok lenni apa előtt, ennyi. A mugli vidámpark pedig csak egy időre dobna fel, ez legalább adhat egy cseppnyi biztonságérzetet – akkor is ha azt remélem, hogy nem kell majd használnom. Már ha megtanulom. Előbb meg kell tanulni. De menni fog ez. Idővel mindig megy, nem? Csak nem mindegy mennyi idővel… de boldog gondolatok! Ha már most borongó leszek, az tutibiztos nem fog segíteni később. De azért egy halk sóhaj mégis kiszalad belőlem valamikor. Talán rám is ragadt némi a roxforti hangulatból?
