learning thrills and chills - Val & Benny

A dementorok által nyújtott védelem érkezése Roxfortba - amúgy akarunk arról beszélni, hogy ez hány ponton nem biztonságos? És hány ponton lehet rossz? És hány kiváncsi alsós vagy vakmerő felsőbb éves fog úgyis kiszökni? Nem? Túl korai? Oké. De én szóltam.
Szóval ezeknek a partiromboló, örömelszívó gyilkológépek érkezése elég jó nyomás arra, hogy az ember fia kezdjen érdeklődni egy bizonyos bűbáj iránt, ami tudom is én, mondjuk segít nem meghalni mellettük? Ugye nem is olyan nagy hülyeség az! Bízok abban, hogy a felnőttek okosak és a felnőttek tudják mit tesznek, ugyanakkor azt is látom, hogy néha nagyon nem így van, nekem meg görcsbe rándul a gyomrom a dementor őrség gondolatától is. Mi ez, Azkaban? Legközelebb meg cellának nevezzük a szobákat - bár ezt már elkezdték páran, köztük én is előszeretettel terelgetem úgy a bátrabb (érted, ez a bátrabbja, hát még aki félénkebb…) első éveseket, hogy mars a cellákba kisördögök, mert kint van már a dementor bácsi. Nem Tomika, ne sírjál, nem fog bántani ha bent maradsz… most mit mondanál neki, tizenegy, tizenegy éves! Jó, én sem vagyok sokkal több, de akkor is… Amúgy engem is nyomasztanak, és esélyesen okkal, azt hiszem természetes tartani tőlük, minden józan ész és életösztön azt súgja, hogy kerüld őket. De mi van ha mégsem tudod? Sikíts egy tanár után és reméld a legjobbat? Persze, megteheted, de ha minden perc számít ez elég szomorú. Nem bízok bennük. A tanárokban akarok, de azért küldtem pár baglyot apának finoman utalgatva arra, hogy mennyire menő a patrónus bűbáj, és milyen jó, hogy ő pont ezzel is foglalkozik… jó, az utolsóban szinte már könyörögtem, hogy tanítsa meg, ilyen téren nem érdekel a méltóságom, plusz az apám, azért látott ennél sokkal rosszabb állapotban is ezer meg egyszer. Ezt az egyet nem fogom előtte szégyelni, hogy tanulni akarok, a többin meg még dolgozom… de amikor igent mondott, alig fértem a bőrömben. Annyi a baki, hogy nekem elméletben Roxfortban kellene lennem, de szerencsémre ez nem akadályozta meg őt, hogy segítsen.
Van valami különös pezsgés abban, ha az ember tudja, hogy rosszat tesz… és ott van mellette a biztonságérzet, hogy nem egyedül, sőt, egy felnőtt kíséretében aki legalább annyira benne van, mint ő. Imádom, hogy szabályt szegünk azzal, hogy együtt megszökünk tanulni a patrónus bűbájt… fogalmam sincs, hogy meddig juthatunk el, de elhiheti, hogy előző napokban mindent is elolvastam a könyvtárból amit lehetett ezzel kapcsolatban! Az elmélet megvan, a gyakorlatot meg apa biztosítja.
Olyan széles mosollyal lépek mellé, hogy már vakít az ajtóból, legszívesebben képes lennénk szétölelgetni most eskü, de azért megtartom magam. Vagyis igyekszem, de láthatja, ha hozzám ér félő szétcsattanok. - Apa!! - Szerintem legutóbb ötévesen örültem neki ennyire - jó lehet máskor is - de egy ötéves ragyogásával lépek mellé. Nem tehetek róla, túl boldog vagyok, de azért igyekszem nem túl feltűnő lenni amire mellé érek. Én kész vagyok amennyire kész lehet lenni, láthatja, hogy alig várom már! Az ilyen erős érzelmeket meg nagyon nehezen tudom eltakarni eleve. Amúgy sem vagyok túl erős hazudozó…

A dementorok okozta, több pontról nézve is igencsak nyomasztó érzéseket egészen felülírja a mai találkozóm. Igazából amióta megtudtam erre vártam, és nem csak a szabályszegés miatt, bár nem tagadnám, hogy az is egy elég erős része. A patrónus bűbáj megtanulása nem kis teljesítmény lenne, és bár már vagy ezerszer mondogattam magamnak, hogy meg tudom csinálni azért valahol mélyen mégiscsak ott van bennem némi kétség, hogy mi van ha – de ezen a ponton többnyire inkább nem gondolom tovább a mondatot. A megérkezésem után is inkább apa ismert alakjába kapaszkodok, mint a kétség egy alig felmerülő szikrájába is. A mosolyom már aligha lehetne szélesebb, mert akárhogyan is alakul, az tagadhatatlan, hogy izgalmas napunk lesz.
- Tényleg? – A megjegyzésére azért ki is húzom magam izgatottan, hogy valóban rátegyek arra a pár centire, de a biztonság kedvéért azért össze is mérem magunkat gyorsan. Lehet, hogy tényleg én nőttem, mert nem hiszem, hogy ő ment volna össze – bár vitatnám, hogy megvan-e az tíz teljes centi vagy sem, azért elfogadom. Hasonlóan a borzolást is, csak kicsit húzom rá a számat és csak utólag egyengetem vissza a hajam. Nem mintha korábban tökéletesen redezve állt volna, egy egészen kicsit mindig kócos, de az a szándékos kócos, nem a most kócolta össze apa fajta.
Még elég nehéz magamban tartanom amit érzek, miközben mellette lépdelek, mintha bármelyik pillanatban szét tudnék robbanni. Jó emlékekre kell majd figyelnem, igazából válogattam is egy párat még a tegnap, amikre gondolhatok, és igen, a gondolataim ennyire előre is szaladnak már most. Csak apa ránt vissza egy kicsit, amikor megszólal én pedig felé fordulok. A találkozásunk óta most először nem vigyorgok már szélesen, kicsit elkomolyodik az arcom, ahogyan feljönnek az emlékek. Akárhogyan is, a dementorokból nehezen lesz egy vidám téma, nem?
- Néha rosszabb, a kicsik eléggé paráznak… - Prefektusként meg gyakran jönnek hozzám ezzel, amit nem bánok tényleg, de azért valahol aggasztanak. Nem mintha nem rázna a hideg engem is a jelenlétüktől – mint minden egészséges embert, őszintén – szóval csak próbálok viccelődni velük az egészről, mert mégsem mondhatom mindig azt, hogy jól teszik, hogy félnek. – Én pedig kezdek kifogyni a dementoros poénokból. – Nem mintha viccesek lennének startból, de szerintem érti, hogy csak oldani próbálom a hangulatot és menteni amit menteni lehet, mielőtt még tovább romlana a morál. – Szerinted… sokáig maradnak? – Egy kevés aggály is költözik a hangomba, nem akarok gyávának tűnni, de nem tagadnám, hogy mennyire nem szeretem, hogy dementorok őrjáratoznak az iskola területén.
– Neeem, ez sokkal megnyugtatóbb lesz! – Akkor is, ha izgulok az eredményen és akkor is ha nehéz lesz. Csak ügyes akarok lenni apa előtt, ennyi. A mugli vidámpark pedig csak egy időre dobna fel, ez legalább adhat egy cseppnyi biztonságérzetet – akkor is ha azt remélem, hogy nem kell majd használnom. Már ha megtanulom. Előbb meg kell tanulni. De menni fog ez. Idővel mindig megy, nem? Csak nem mindegy mennyi idővel… de boldog gondolatok! Ha már most borongó leszek, az tutibiztos nem fog segíteni később. De azért egy halk sóhaj mégis kiszalad belőlem valamikor. Talán rám is ragadt némi a roxforti hangulatból?