Blood & Pain

Az álmok, melyek az elmémbe férkőznek, melyek róla szólnak… egyszerűen nem hagynak pihenni, így újra és újra felriadok, könnyes szemekkel forgolódom, majd végül ki tudja, hogy mennyi idő után és vajon hány órakor döntök úgy, hogy felkelek, mert egyszerűen nem bírom tovább. Úgy érzem, hogy megfulladok, így remegő tagokkal sétálok le a klubhelyiségbe, majd elnézve a hálók felé döntök inkább a távozás mellett.
Bármennyire is szeretném ismét látni, egyben rettegek is attól, hogy Drystan megérzi majd a jelenlétemet. Mindig megérzi a gyenge pillanataimat, így jobb lesz menekülni a közeléből. Menekülnék, de egyben mindenemet odaadnám neki, lábai elé vetném, hogy rúgjon belém, taposson meg, ha akar, csak… csak szólítson meg ismét úgy, ahogy Ő tette, csak érintsen meg legalább még egyszer… Szánalmas vagyok.

A sötét folyosókon bolyongok mezítláb, pizsamanadrágban és egy pólóban, a hajam kócos, a szemeim a távolba merednek. Fel se fogom, hogy nem szabadna ezt tennem, hogy a kijárási tilalom érvényben van, de az se tűnik fel, hogy az egyik mosdóhoz érek. Besétálok, majd megengedem a csapot, hogy némi vizet locsoljak az arcomra és csak ezután tűnik fel, hogy az egyik tükör a közelemben törött, az üvegszilánkok pedig a mosdókagylóba és annak környékére hullottak. Nem tudom, hogy ki tehette, nem is számít.
Bár csak pusztán rongálásnak tűnik, valahol mégis jelnek veszem, ezért lehet, hogy közelebb lépek, hogy kezembe fogok egy nagyobb darabot, majd a mosdók mellett csúszom le a fal mentén a jéghideg földre. Szinte megbabonázva nézem az éles tárgyat, mely felsebzi tenyerem, a fájdalmat mégse érzem, mintha… mintha semmit se éreznék már.

A kéz mozdul, az üveg hasít, így alkaromból vér csordogál a piszkos padlóra. Még mindig nem érzem… miért nem érzem? Mi történik velem? Egyre mélyebbre süllyedek, melyből talán már ki se fogok tudni mászni soha. Preston… miért tetted ezt? Mennyivel könnyebb lenne követni Téged. Csak egy gyors mozdulat vagy kettő, mely mélyre hatol, mely valódi sérülést okoz. Meg kéne tennem, elvégre Ő is ezt akarja, hogy ne legyek többé… hogy ne lásson többé. Minden porcikámban érzem, hogy erre vágyik, de mégse érdemlem talán meg szerinte, hogy valóban könnyebb legyen.
Lassan zokogni kezdek, hezitálok, nem vágok még mélyre, csak újabb és újabb vékony vonalakat, melyek lassan már mindkét kezemet díszítik. Az eszem már valahol máshol jár, talán fel se fogom igazán, hogy mit művelek.