"Wasn't friendship its own miracle, the finding of another person who made the entire lonely world seem somehow less lonely?"
Utoljára Draco legénybúcsúján, azelőtt pedig tavaly decemberben ittam - arra a felelősségteljes, felnőtt döntésre jutottam, hogy egyetlen napnyi botlás még nem jelentette a világ végét. Csak egy-két pohár, semmi több. Csak egy koktél, csak pár korty rosé, esetleg egy whisky Dracóval, ez igazán semmiség. Volt időszak, amikor ez még csak a bemelegítő köröm volt, egy-két csík kiváló minőségű kokain kísérője. Habár bizonyos szempontból mértékletességet tanúsítottam - nem én ittam a legtöbbet, és ez már fél siker -, a tényen nem változtatott, hogy ennyi hónap önmegtartóztatás után már a második Manhattan kellemes, bizsergető ködöt vont körém. Hiányzott ez az érzés, a gondtalan zsibbadtság, a könnyen jövő csevegés, a szorongásaim teljes kioldása, amelyre még a reggel-este szedett gyógyszerek sem voltak igazán képesek. Megérdemlem, ennyit még én is igazán megérdemlek - nyugtattam a lelkiismeretemet, akárhányszor megszólalt a fejemben egy baljóslatú kis hang, hogy talán ragaszkodnom kellett volna a limonádés pult tartalmához. Azonban ezen a délutánon könnyű volt elfelejteni mindent, ami a hétköznapok rohanásában nyomasztott. A nyári hőség kellemesen elviselhető volt az árnyékos tóparton, a lustán mozgó levegőben, két fagylaltkehely között, felváltva merülve bele irodalmi és politikai vitákba. Volt valami borzasztóan megnyugtató abban, ahogy a júliusi napsütésben hol Nonon, hol Benjin, hol a gyerekeken, hol pedig Dracón és Pansyn nyugtattam a tekintetem. Könnyű volt elfelejteni minden mást: a folyamatos fenyegetettségérzetet, Theo perzselő utálatát, a máskor bennem fortyogó önutálatot, amiért azt éreztem Benjamin közelében, amit, és bár hangosan sosem mondtam volna ki, tulajdonképpen Leonard jelenléte sem zavart annyira. Kevés ilyen nap adatott meg, amikor csak néhány órára, de elhittem: az élet egészen szép.
Estefelé elkezdtek hazaszállingózni a vendégek egy-egy utolsó beléjük könyörgött búcsúital és "ezt muszáj lesz megismételnünk, nagyon jól éreztük magunkat" után. Lassan koraesti szürkület telepedett a birtokra, magával hozva a tücsökciripelés kellemes és a szúnyogzümmögés kevésbé barátságos hangját. A kaputól visszafelé vezető úton - kikísértem néhány vendéget a birtokon kívülre, ahonnan már tudtak hoppanálni -, összeszedtem még egy pohár koktélt, a benne úszkáló narancskarikák és érett eperszemek a hűsítő bűbájoktól épp olyan frissnek hatottak, mint órákkal ezelőtt, amikor a házimanók feldarabolták őket. Ahogy az alkohol íze éppen csak átütött az édes gyümölcsökön, rám pedig a forró nyári napokra jellemző illuminált vidám fáradtság telepedett, könnyű volt megint tizenhat évesnek érezni magam - gondtalannak, optimistának és súlytalannak. Némileg józanítóan hatott az egyik árnyékos kerti heverőn magányosan pihenő és most már letagadhatatlanul várandós Pansy hirtelen látványa. Nem, egyikünk sem volt már tizenhat. - Megártott a sok limonádé? - dobtam le magam a puha díszpárnák közé, Pansy mellé, és bár a kérdés komolytalan viccként hatott, közben két évtized medimágusi rutinjával futtattam végig rajta a tekintetem, a túlhevülés vagy más problémák apró jelei után kutatva. - Vagy csak elbújtál a Malfoyok elől? Nem hibáztatlak, komolyan. Belekortyoltam a koktélba, a pohár pereme felett azonban nem vettem le a szemem Pansyről. Sokszor eltűnődtem rajta, boldogok-e Dracóval. Félreértés ne essék, nem voltak naiv elképzeléseim a párkapcsolatokról, nem hittem benne, hogy a boldog házasság titka valamiféle lángoló földöntúli szerelem, ami csak a könyvek lapjain és mások kirakatba helyezett élettörténeteiben létezett. Mindent összevetve, mi is megtaláltuk az egyensúlyt Nonnal egy közel sem ideális helyzetben - és talán Pansyék kisebb hátrányból indultak, mint mi. Ettől függetlenül nehéz volt elhessegetni a gondolatot, hogy a helyzetük kényszerűsége éket vert egy amúgy működőképes kapcsolatba. Ahogy Draconak már többször is mondtam: lehetett volna több eszetek, bassza meg... Ahogy azt is tudtam, hogy a Malfoy és Parkinson család egyesítése közel sem indult zökkenőmentesen. Nem volt számomra ismeretlen érzés, hogy milyen robbanás közeli feszültségben élni dühös kamaszokkal egy fedél alatt. - Mikor ültünk utoljára így együtt? A Roxfortban? - hajtottam hátra a fejemet, lejjebb csúszva a párnákon, így szinte egy magasságba kerültünk Pansyvel. - És látod, most túl vagyunk a negyvenen, és megint itt vagyunk együtt, csak kicsit gyakoribb hátfájással, egy halom hisztis kamaszgyerekkel, házas emberekként... Megöregedtünk, Merlinre... Mármint mi Dracóval, te még mindig ragyogó és fiatalos vagy, természetesen. Ahogy a heverőn egy mellé zsúfolódva a karom a vállát súrolta, túl sok régi emlék rémlett fel. Hajnalba nyúló beszélgetések a Mardekár klubhelyiségében, titkos lerészegedések a kastély alagsorában, Mágiatörténet tételek közös kidolgozása a könyvtárban, a Három Seprűben rendelt vajsörök édes íze, a Roxfort Expressz rázkódása a mások számára elérhetetlen vonatkocsinkban... Mikor lettem ilyen szentimentális vénember?
Draco Malfoy and Pansy Malfoy-Parkinson varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára egy olyan napunk, amikor teljes mértékben a pihenésnek és kikapcsolódásnak szenteltük magunkat. Amióta összeházasodtunk az életünk enyhén szólva is felgyorsult, mintha esélyt sem adna nekünk, hogy kicsit kieresszük a gőzt. A szabászatom terjesztésével egyre több a munka, véget nem érő feladatok és problémák ütik fel a fejüket, a hivatalban betöltött állásom sem kímél. Ha lenne időnyerőm sem tudnék olyan sok időt nyerni, hogy ne érezzem, hogy teljesen betemet a munka. Fáradt vagyok és frusztrált, a helyzeten a folyton viaskodó gyerekeink sem segítenek. Mindennél nagyobb szükségünk van most erre a pertira, hogy végre a kikapcsolódásé legyen a főszerep, legalább ebben a néhány órában. Citromsárga ruhámat könnyedén billenteni meg a szél, miközben Draco oldalán besétálon Nottek hatalmas kertjébe, hogy üdvözöljük az összegyűlt barátokat és ismerősöket. Az állapotom mostmár egyértelműen látszik, ha akarnám sem tudnám letagadni, hogy odabent ketten is növekednek, arra várva, hogy meglássák a napvilágot. Az, hogy nemsokára újból anya leszek még mindig megrémít néha. Habár az elmúlt hónapkban nyilvánvalóan volt időm hozzászokni a kialakult helyzethez, néha eluralkodik rajtam a pánik. A mi korunkban nem szokás gyereket vállalni, családot alapítani, éppen elég gond van a kamaszkorral dacoló gyerekekkel is, kinek hiányzik az, hogy mindezt megfejelje két csecsemő? Ha mindez nem lenne elég, még a munkáink is sok időnket veszik el, és arról még szó sem esett, hogy a fejünk fölött lebeg egy újabb háború sötét szele. Nem vagyok minden esetben ennyire ború látó, természetesen örülök a gyerekeink érkezésének, csak igyekszem megmaradni a realitás talaján, ami nem mindig sikerül. Szinte hihetetlen, hogy a meleg és a bájcsevej mennyire képes leszívni az erőmet, miközben odabent a gyerkeim fáradhatatlanul harcolnak egymással, aminek egy-egy jól irányzott rúgás a következménye a bordáim közé. Sűrű elnézések közepette, kezemben egy pohár limonádéval hagyom magára Dracot a köré gyűlt társasággal, hogy félrevonuljak egy árnyékosabb helyre. A lenge ruha ellenére is úgy érzem, hogy mindjárt megsülök a saját bőrömben, egy hideg ital és hűvös szellő reményeim szerint segíteni fog abban, hogy kicsit javuljon a közérzetem. Lehuppanok az igencsak kényelmes heverőre, amit tökéletesen beárnyékol egy hatalmas fa, majd lerúgom lábamról a cipőmet, hogy kényelmesen elnyújtóztassam őket a párnákon. Az illemet felrúgva, fejemet hátradöntve, lehunyt szemekkel élvezem a hirtelen egyedüllétet és hűvös fuvallatot. Habár egyáltalán nem bantam, hogy végre egy kicsit magamra maradtam Theo felbukkanása mosolyra késztet. Mindig szívesen fogadom egy kedves barátom társaságát, különösen akkor, ha az elmúlt időben eléggé elhanyagoltuk egymást. - Ha akarnám sem tudnám elkerülni őket, ketten odabent éppen párbajoznak, nem kímélve a bordáimat. csúsztatom vigyorogva kezemet a kerekedő pocakomra. Talán kívülről még nem látni ahogy itt-ott kidudorodik a hasam, de érezni kiválóan lehet. Kezemre támaszkodva kicsit fennebb tornászom magam, mégse nézzek ki úgy, mint egy szétfolyt tükörtojás a mindig kifogástalan megelenésű Nott mellett. - Úgy hazudsz, mint egy politikus Theo, de értékelem a kedves szavaidat. széles mosollyal pillantok rá a barátomra. - Hisztiző kamasz gyerekeimet egy kis nygalomra cserélném, szerinted erre van némi esély? Mindkettőnk családjában kimaxolják a lehetőségeket a gyerekeink az már biztos, nem olyan régen az esküvőnk napján is ifjabb Theotol volt hangos a terem. Szerencsére mindez eltörpül amelett, hogy majdnem meghaltunk. Katasztrófális esküvőnk emlékére eltorzulnak arcvonásaim. Még mindig nem tettem túl magam azon, ami akkor történt. Nehéz nem haraggal és szomorúsággal gondolni arra az eseményre. - Gyakrabban kellene időt szakítanunk egymásra, most igazán jól jönne egy barát. habár ők Dracoval elválaszthatatlanok már azt sem tudom mióta, de nekem is igazán kellemes lenne több időt tölteni vele, elvégre valamikor az életem szerves részét képezte. Fejemet óvatosan a mellkasára hajtom, miközben tekintetem a végtelennek tűnő tájat figyeli. Most olyan békés és kellemes itt ülni vele, mintha minden normális lenne és nem akarna az egész világunk a feje tetejére állni. - Szerinted Scorpius idővel képes less elfogadni engem? emelem fel a fejem, hogy tekintetemmel az övét keressem. Theo sokkal jobban ismeri nálam a keresztfiát, ha valaki, ő kíméletlenül őszintén elmondja a véleményét. - Tudod, hogy nem akarok Astoria helyébe lépni, de azt hiszem, hogy ő még mindig betolakodóként tekint rám, aki elcsavarta az apja fejét, a Malfoy névért és előnyeiért. Theo engem is nagyon jól ismer, nem kell magyarázkodnom neki, az igazamat bizonygatni. Egy ideálisabb világban Draco és én sosem szakadtunk volna el egymástól. Ezt tudja mindenki, akkor ismert minket már a Roxfortos éveinkben is.
Utoljára Draco legénybúcsúján, azelőtt pedig tavaly decemberben ittam - arra a felelősségteljes, felnőtt döntésre jutottam, hogy egyetlen napnyi botlás még nem jelentette a világ végét. Csak egy-két pohár, semmi több. Csak egy koktél, csak pár korty rosé, esetleg egy whisky Dracóval, ez igazán semmiség. Volt időszak, amikor ez még csak a bemelegítő köröm volt, egy-két csík kiváló minőségű kokain kísérője. Habár bizonyos szempontból mértékletességet tanúsítottam - nem én ittam a legtöbbet, és ez már fél siker -, a tényen nem változtatott, hogy ennyi hónap önmegtartóztatás után már a második Manhattan kellemes, bizsergető ködöt vont körém. Hiányzott ez az érzés, a gondtalan zsibbadtság, a könnyen jövő csevegés, a szorongásaim teljes kioldása, amelyre még a reggel-este szedett gyógyszerek sem voltak igazán képesek. Megérdemlem, ennyit még én is igazán megérdemlek - nyugtattam a lelkiismeretemet, akárhányszor megszólalt a fejemben egy baljóslatú kis hang, hogy talán ragaszkodnom kellett volna a limonádés pult tartalmához. 
