one last shot || anton & jay

Pont ellened kell játszani? Pedig tudtam, hogy ő a Hollóhát őrzője. Mégis, talán abba reménykedtem, hogy a legutóbbi meccs után nem fog a pályára lépni. Elvégre ott elég csúnyán kapott… Gondoltam, hogy elmegyek hozzá és beszélek vele. Minek? Én hagytam ott, én nem akartam tőle semmit miután megtudtam, hogy kikhez tartozik. Pedig mikor bemutatkozott, akkor nem esett le. Vogel. Annyira nem jött le, hogy ő is annak a vérnáci csoportnak a tagja arról nem is beszélve, hogy a rokona mennyire megverte múltkor Mézit.
Kezem ökölbe szorul, ahogyan visszagondolok rá, hogy mennyire megríkatta a pasimat. De az nem ő volt ahogyan a többi félvér és mugli származású ellen sem ő követte el azokat a szörnyűségeket. Én viszont elsőre elítéltem, kerültem, mert azt hittem velem  is azért rendes, mivel aranyvérű vagyok. S szinte egy teljes tanév kellett ahhoz, hogy rájöjjek, ő nem olyan. Bánom… Nagyon bánom, hogy akkor és ott nem próbáltam meg neki esélyt adni, mert bármennyire is legyek hűséges, azért megtaláltuk az összhangot. Nekem pedig innen pont egy olyan ember hiányzik, akivel megvan a dinamika, akivel kijövök, s még ha most is fog elmenni nem akarok rosszba lenni vele.
Itt van tőlem nem messze, mégse szólítom meg, legszívesebben rá se néznék csak akkor maximum ha véd. Nem vagyok ott fejben. Zavar, hogy itt van, hogy figyel talán neki is ugyanazok a képek villannak be, mikor rám néz, amik nekem. Látszik, hogy nem teljesítek jól, az első rádobást konkrétan hagyom, hogy elsuhanjon mellettem. Meg se próbáltam mozdulni, egyedül a fejem fordul az irányába.
Szememmel keresem Blaise-t, emlékeztetem magamat, hogy őt szeretem, mert így is van! Életem első és utolsó románca a fiú, s most, hogy visszakaptam a végletekig elmennék, hogy meg is tartsam. Ugyanakkor nem tudom tagadni, hogy Antont is kedveltem. Nagyon. Így a meccs végén, mikor mindenki azzal van elfoglalva, hogy egymást ölje – mondjuk inkább csak a Griffendéles fiúk egymást – addig én némán bocsánatot kérek a páromtól, amiért nem fogok vele együtt menni most sehova.
Helyette mikor látom, hogy elhagyja a pályát, inkább a szőke fiú után szállok, és mint az idegbeteg rohanok utána. – Anton! – kiabálok érte, bár nincs olyan messze, hogy ne hallana meg, de remélem annyira meglepődik, hogy megáll és végre beérem. Ha pedig ez megtörtént akkor rózsaszín tincseimet megigazítom, majd kissé zavartan szólok hozzá ismét. – Izé… Beszélhetnénk? Kérlek… - Ugyan az év vége még odébb van egy kicsivel, de nem hiszem, hogy lesz ennél jobb alkalmam vele beszélni. Én pedig nagyon is szeretnék bocsánatot kérni, mert… Nem akarom elengedni. Hacsak barátnak is, de szükségem van rá, tudom.