I'm messed up, forever flawed, beyond repair, but forever yours

i'm so sick of sunshine on my perfect skin.

Salomé x Klaus

A napok összefolytak előttem az esküvő utáni időszakban. Nem tudtam megmondani, milyen napot, hetet vagy hónapot írunk, hogy mennyi idő telt el, hogy mi történt azután, hogy a tükör összetört. Még azt sem tudtam biztosan, hogyan jutottam haza, bár az érzésem az volt, hogy Sven támogatott a kúriáig, onnan pedig puszta izommemória segített megtalálni a legközelebbi italos szekrényt.
Ájulásig ittam magam minden egyes nap, keltem fel büdös hányásban, magam alá vizelve, szánalmasan, amilyennek éreztem is magamat. Nem bírtam, nem akartam megküzdeni a látvánnyal, a visszatérő, újra kiélesedő emlékekkel, amik csak újabb és újabb tőrt döftek belém és megforgatták, mint egy dugóhúzót a pezsgőben. Nem gondoltam aktívan az öngyilkosságra, de megfordult a fejemben és talán kicsit meg is nyugtatott a gondolat, mielőtt a hideg padlón tartva az arcomat elájultam volna, hogy reggel nem biztos, hogy fel fogok ébredni. Mindig rácáfolt az ablakon beszűrődő, fájdalmas napfény.
Aztán megváltozott valami. Az eddiginél is jobban gyűlöltem magam, amiért ilyet csinálok, amiért ilyen undorító és szánalmas életet élek, meggyűlöltem az italt is. A semmiből jött az elhatározás, hogy le kell tennem. Muszáj volt abbahagynom, ha nem akartam tényleg ott maradni a padlón, a saját váladékaimba fagyva. De egyedül nem vagyok rá képes.
Lezuhanyoztam, az esküvő óta azt hiszem, először. Rendbetettem a hajamat is és megborotválkoztam, ki tudja mióta először. Végig küzdöttem a hányingerrel, a másnaposságtól ütemesen lüktető fejemmel, a kezem remegésével. Borzalmas volt, mégsem zavart igazán, hiszen megérdemeltem a fájdalmat és a kínt, ha nem is kizárólag az eredeti tettemért, de a gyáva menekülésért is.
Hosszú percekig álltam a feleségem szobájának ajtaja előtt. Tudtam, hogy itthon van, bentről lágy, halk zenét hallottam kiszűrődni, valószínűleg olvasott és szüksége volt a gramofon nyújtotta háttérzajra. Többször felemeltem a kezemet, hogy kopogjak, de minduntalan leeresztettem, mintha ólommal teli zsákot cipelnék, olyan nehéznek tűnt. Nekitámasztottam a homlokomat a hűvös, nehéz fának, vártam egy kicsit, erőt vettem magamon és egy gyors kopogás után benyitottam.
- Liebchen… -Nem emlékeztem rá, mikor szólítottam így utoljára, gondolom ő sem. Igazság szerint sehogy nem szólítottam azóta, mert nem mertem hozzá sem szólni. Nem érdemeltem meg, hogy szóba álljon velem. Most mégis annyira természetesen gördült le a szó a nyelvemről, pedig a hangzása idegen és rideg volt. -Beszélnünk kell. Sok dolog van, amit már nagyon régen el kellett volna mondanom neked.
Nem haragudtam volna meg rá, ha kizavar, hogy látni sem akar, hogy undorodik tőlem, hogy gyűlöl engem. Láttam magam előtt a jelenetet, végigjátszottam magamban százszor, amíg az ajtó előtt malmoztam. Ha így lesz, csak megfordulok és kimegyek, elfogadva, hogy végérvényesen elveszítettem őt már régen.