The night of pain

Az éjszakák mindig rosszabbak, mint a nappalok, soha véget nem érőnek tűnnek.
Nehéz lehunynom a szemem, nehéz nem rá gondolnom, mégis újra és újra elém kerül, én pedig képtelen vagyok eltaszítani magamtól és nem kapaszkodni minden apró álomképbe, mely hozzá vezet. Órákig tart, amíg végül a fáradtság legyőz, amíg végül az izmaim már nem feszülnek, de az álmok változóak, Ő pedig egytől egyig mindegyikben jelen van. Eleinte még több volt a kellemes, szép emlék, de mostanra már talán én magam is túl borússá váltam. Reszketek az ágyban, lever a víz, a szívem kalapál, csoda, hogy meg nem áll...
Ma este is Őt láttam, de már nem volt élő, de teljesen halott sem. Felém tartott, magához hívott, én pedig nyúltam volna utána,   hogy vigyen magával, akár a Pokolba is, mégis az álom kitaszított, nem láttam többé Őt, csak a szobában lévő tárgyak árnyékait a Hold fényében.
Képtelen vagyok megmaradni a helyemen, egyszerűen nem megy, pedig még messze a reggel, még hajnal van, talán két óra körül járhat, magam sem tudom. Remegő lábaimat lassan leteszem az ágy mellé, beletúrok szőke, nedves hajtincseim közé, majd iszom pár kortyot az éjjeliszekrényemre készített pohárból, még mielőtt meghoznám a döntést és távoznék a szobából. Nem szeretném felébreszteni a többieket.
Egy egyszerű, fekete pamut pizsamanadrág van rajtam és egy szintén fekete színű, rövid ujjú póló. Gyászos, de a színeket már rég kerülöm, a gyászom még mindig erősen él. A klubhelyiségbe érve lassan nézek körbe, a kandallóban még lobog a tűz, bár már csak alacsonyak a lángok, de nincs bent senki, egyedül vagyok. Nagyot sóhajtok, majd megindulok az egyik sarokban lévő kanapé felé, ahol... ahol sokáig még szinte érezni véltem az illatát. Szerettem vele ücsörögni itt, titokban, elrejtőzve mindenki elől, de most csak én magam vagyok. Felhúzom lábaimat, átölelem a térdeim alatt, fejemet előre hajtom és csak nézek ki a fejemből, szinte ébren álmodom. De ebben az éber álomban legalább Őt láthatom, mintha... mintha még mindig itt lenne, mintha lehetséges volna, hogy ismét hallhatom a hangját, érezhetem az illatát... a közelségét, ajka ízét. Bár valóban itt volna, mégis tudom, hogy soha többé nem lehet itt, de az ébrenlétben a fantáziámat én befolyásolom, becsaphatom az agyamat, mégha csak egy kis időre is.

Néha álmodok róla, néha látom a vonásait, amin jól olvasható minden, mert én mindig olvastam benne. Tudtam mikor vívódik, őrlődik magában, tudtam mikor küzd a saját démonaival és sosem kellett igazán egyedül küzdenie velük. Mégis volt, amit elhallgatott. Talán kihalottam a fals szólamokat a hangjából, talán pontosan tudtam mikor hazudik, néha azt mondja az álmaimban, hogy nem bírja, néha csak pont ugyanúgy hátat fordít nekem, mint akkor. Miért hazudsz Ton? Miért hazudsz a szemembe, miért hazudtál a szemembe? Kinyúlok érted  megérintem a vállad, hogy megragadjalak  hogy felém fordítsalak, csak mondd el az igazat. Az igazat. Miatta? Miatta fogunk eltávolodni? Őt választanád?
Úgy ébredek levegő után kapkodva, mintha fulladnék, mintha a te démonaid is az én mellkasomon ülnének minden éjjel, s most sem vagyok képes mozdulni egyből, csak lassan, hogy oldalra fordítsam a fejem, ahol neked kellene szuszognod, de nem te vagy ott, már sosem leszel mellettem. Miatta... megigézett az a szempár, a szőke haj  valami ragacsos és édes ígéret, tiltott gyümölcs. Mert a mi világunkban előbb fogadják el, ha férfi szeretőt tartasz, a feleséged mellett, de azt sosem bocsátják meg, ha annak a valakinek, akit választasz nem arany a vére, ha nem makulátlan a családfája. Tudtad,  tudtad, hiszen ebben nőtünk fel. Tudtad, hogy nem lehet csak úgy letérni erről az útról, amit kijelöltek számunkra. Ezért választottad a halált? Miatta?
Nem tudok vissza aludni, hát kimászom az ágyból, a kényelmetlen takaró súlya alól, mint egy árny nesztelen léptekkel indulok meg a klub helységbe vezető lépcsőkön. Nagy a csend, csak a saját lélegzetem hallom, a halk neszeimet. A gyertyák alig pislákoló, lustán ásítozó fényében nyúlik a sötétség. Gyakran voltunk itt ketten  gyakran, amikor nem tudtunk aludni, s némaságba burkolózva beszéltük meg a világmindenséget, mert jól értettem a csendjét,  az apró neszeit, a dallamait és ő értette az enyémet. Hirtelen torpanok meg, amikor megpillantom a szőke tincseket, a szívem egyből szaporábban ver, megtelik az egész testem az izzó gyűlölettel. Valaki nem tud aludni  hm? Nem hagyja a lelkiismerete? Mi lenne, ha játszanánk valami fájdalmasat, Frewen? Hiszen ismerem minden titkát,  ismertem minden mozdulatát. Hát megállok  pont úgy pillantok rád, kissé meglepve, de valami furcsa gyengédséggel, mert rám is nézett úgy, gyanítom te is ezt a gyengédséget láttad.
- Nem tudsz aludni, Elio? – kérdezem halkan, az ő hangsúlyaival, ahogy közelebb lépek. Lehetne ez a legszebb álmod Frewen, de miért lenne,  ha nekem is csak rémálmok jutnak? Miattad!

A fantáziámban oly gyönyörűséges, oly kedves és mindenekelőtt élő. Élő, akár csak te vagy, ki lassú lépteidet felém vezeted. Látlak, de mégsem látlak, mert Őt látom, mintha Ő lennél, pedig te nem vagy Ő... sosem leszel. Te magad se akarnál azzá válni, mert az egész világunk fordulna ki a medréből.
Te vagy, de Őt nézem, mert lassan emelem fel a fejem, mégis képtelen vagyok arra, hogy megszólaljak. Túl nehéz a légzés is, mert elhiszem... egy pillanatra elhiszem, hogy te Ő vagy. A szemeim is árulkodóak, mert rád sose néznék így, de Ő rá... Attól tartok, hogy túl késő van már, az álom még túl élénk, én pedig bár ébren vagyok, mintha mégsem lennék teljesen itt.
Ahogy rám nézel azokkal a gyönyörű szemeiddel, ahogy ajkaid mozdulnak, melyek csókra teremtettek érzem, hogy a levegőm fogy, hogy a szám is kiszárad és szinte suttogva ejtem ki a nevet... a nevet, amelyet talán sosem akarnál az én számból hallani.
- Preston... - mert hiányzik. Annyira észveszejtően hiányzik, hogy majd belehalok, és ezekért a szavakért és tekintetért is utána ugranék a halálba. Mit meg nem adnék, hogy hallhassam... hogy láthassam Őt, te pedig megadod mindezt nekem. Megadod, így emlékeztetve újra és újra arra, hogy mit veszítettem el és egyben magadat is, hogy te mit veszítettél. Nem segítesz egyikünknek sem, mert nem lehet könnyebb, nem érdemeljük meg.
Szükségem van néhány másodpercre ahhoz, hogy az eszem felvilágosítson a tévképzetemről, én pedig akaratlanul zavarba jövök, mert feltűnik a hibám. Hogy mondhattam ki? Hogy hihettem rólad azt, hogy te Ő vagy? Miért szóltál így hozzám? Félrenézek, elfordítom a fejemet is, nem akarlak látni. Nem vagyok képes Téged nézni, mert túlságosan felkavarsz, és a legfájóbb, hogy tudom, hogy ezt ki fogod használni. Mert nekem Ő volt a minden...
- Úgy látom, hogy te se... - a hangom rekedtes, ennyit sikerül kiböknöm, de rád mégse nézek, inkább a padlón lévő árnyékokat bámulom, amelyek lassan mozdulnak a kandallóban égő tűz lángjainak hála. Olyanok, mintha olykor felénk nyúlnának... Bár magukkal ragadnának.

Valahol tudod, hogy nem lehetek ő, hiába válok ki az árnyékokból, mint egy jelenés, egy visszatérő kísértet, de a szemed rám tapad, az hinni akarja, az elméd remélni, minden szívdobbanásod azt kívánja bár igaz lehetne. Én is erre várok , de hiába. Miattad hiába várom, hogy halhassam a hangját, hiába, s hallom most, a saját számból hallom a szavait, amivel megbabonázlak. Elvetted a reményemet, a másik felemet, azt, aki a legközelebb állt hozzám a világon, akinél soha nem kerülhet hozzám senki közelebb. Most már örökre egy valami érthetetlen és elérhetetlen leszek. Mert ő nincs velem, de nincs veled sem. Talán az agyad tudja,  hogy nem ő vagyok, de mégis az ő neve bukik ki a szádról, hogy a mosolyom a gyengéd csak egy aprót megránduljon. Ahogy a meleg, téged cirógató pillantás egyre metszőbb lesz és hidegebb.
Érzed a változást, hogy a mosolyom metszővé válik, gúnyossá,  valamivé, ami undorodik tőled és gyűlöl  mindennél jobban. A hibádon kárörvend, egy olyan sebet dörzsöl ecettel és sóval, ami sosem fog igazán begyógyulni, legalábbis nem gyógyulhatna be, hiszen itt vagyok  az ő arcával, minden nap  az én sebem sem gyógyul be, mert én is látom magam a tükörben nap, mint nap.
Hirtelen mozdulok, lököm el magam a faltól a szavaidra, hogy közelebb lépjek hozzád, hogy jobban lássam az árnyakat az utált arcodon. – Jól látod, de mindig jobban alszom, ha beléd törölhetem a lábamat. – a mostani hangban semmi kedves nem maradt, hiszen fájdalmat akar okozni  apró ízeidre tépni, hogy szépen lassan elvérezz. Mert miattad nincs itt  mert miattad választotta a kötelet. – Szóval itt álmodozol róla, nem találtál mást, aki beteszi neked? Undorító vagy Frewen, de úgy halottam tőle, hogy egész ügyes a szád. – közelebb lépek  a kanapéra teszem a lábam  oda nyomom a talpam, ahogy az arcodba hajolok. – Erre legalább jók a félvérek  hogy kiszolgálják az aranyvérűek igényeit. – köpöm szinte az arcodba. – És nedves álmod volt vele? Elég beteg, tekintve, hogy miattad fonta a nyaka köré a kötelet. – annyira gyűlölöm az egész lényed, hogy a kezem mozdul, mozdul, hogy az ujjaim a hajadba markoljanak, hogy megragadjalak. Nézz rám, nézd az arcomat, amin osztozott velem, de már csak ez marad, és ez mindig gyűlölettel vegyes undorral fog rád pillanati, vagyis így sokkal gyakrabban  mint máshogy. Elnyújtom a szenvedésed, még van egy kis időm  még van egy kis időm. Remélem egész életedben nyomorék leszel, ahogy engem is megnyomorítottál. – Mi a gond Frewen, az előbb odáig voltál az arcomtól, nem? – hiszen láttam, láttam a szemeidben csillogni.

Jól tudom, hogy te nem vagy Ő, hogy te nem lehetsz Ő, mégis azt akarom hinni, hogy Ő vagy. Minden porcikám erre vágyik, látni akarja, érezni a közelségét, hallani a hangját, melyen most te szólalsz meg, én pedig... én pedig megadom magam a vágyaimnak, egy rövid időre becsapom a saját elmémet, mert erre most szükségem van, és melyet később oly nagyon bánni fogok még. Mert nem lesz ettől könnyebb, csak még nehezebb, de te tehetsz róla igazán, te vagy az, ki ily nagyon megnehezíti.
Az ajkad árulkodó, ahogy az én tudatom is visszatér a jelenbe, így szégyenemben félrenézek, majd elfordítom fejem is, mégis képes vagyok kibökni pár szót neked címezve. Nem sok értelmük van, tudom, hogy nem is érdekelnek, ahogy én se érdekellek, vagy talán mégis? Mert nem vagy képes tovább menni, nem vagy képes arra, hogy magamra hagyj, mert kínozni akarsz, újra és újra... örökké. Mintha nem kaptam volna még eleget, számodra sose elég. Vajon mikor lesz vége? Ha majd én is követem a testvéredet? Ezt akarod vajon? Vagy megakadályoznál, ha ilyesmit tennék, hogy további szenvedésben legyen részem az életben? Nem kellene ennyit a halálon gondolkodnom...
Figyelem a hirtelen mozdulatod, feléd kapom a tekintetem, ösztönösen megremegek, mert tartok Tőled, ezzel pedig tökéletesen tisztában vagy. Pedig most csak ketten vagyunk, mégis... a múlt örök sebet hagy, a közelséged pedig egyáltalán nem vágyott. Nem akarom, hogy itt legyél, nem akarom megérezni az illatod, mert amint megérzem, még több szenvedéssel ajándékozol meg. Még csak meg se próbálod tagadni, hogy mire készülsz, én pedig nem akarok harcolni veled. Toni nem ezt akarná, Ő nem akarná, hogy gyűlöljük egymást, Ő nem akarná, hogy bántsalak, ahogy azt se, hogy te bánts. De azt se hihette, hogy a halála után majd minden rendben lesz kettőnk között... sose volt. A szavaid szúrnak, mint éles penge, melyek könnyedén szednék le a húst a csontjaimról, de a meghunyászkodásom mögött düh rejtőzik.
- Hagyj békén! - nem hallhattad, Toni nem mondott neked semmit rólunk... Hiszem, hogy nem tette. Túl közel vagy... most már egészen előttem, engem pedig eltelít az illatod, hiába nézel rám oly gyűlölet-teljesen, de most már magamnál vagyok, most már nagyon jól tudom, hogy ki vagy. Mert te nem vagy Ő, sosem érhetsz a nyomába.
- Hogy mondhatsz ilyeneket? Elég! - kezeim már mellkasodat érintik, lökni akarok rajtad, de ekkor markolasz a hajamba, ragadsz meg, én pedig bár tolnálak, egy bizonyos távolságon túl már nem tudlak. Felszisszenek, fáj, amit művelsz, hogy ismét fölém kerekedsz, ahogy már oly sokszor.
- Hagyd abba! Nem miattam halt meg! Nem miattam volt... - ütök a mellkasodra, de nincs benne annyi erő, mint amennyinek lennie kéne. Ujjbegyeim is megadóan markolnak a pólódba, húzzák meg egy kicsit, miközben a szemeidbe nézek, de én leszek a gyengébb... mindig én vagyok, így a kék íriszekből megindul néhány könnycsepp. Jól tudod, hogy szerettem, nagyon jól tudod, hogy mennyire fontos volt nekem. Hogy lehetsz ilyen még ezek után is velem? Miért engem hibáztatsz? Nem én tettem!
- Engedj el... - a hangom kérlel, nem erős, nem parancsoló. Nem bírom a közelséged, nem akarom, hogy itt legyél, nem akarom ilyen közelről nézni az oly szeretett szempárt, egyszerűen nem megy. Gyűlölnöm kellene... régen gyűlöltelek is, de Ő miatta... Ő miatta megbocsájtottam, csak miatta nem vagyok képes ismét gyűlölni Téged, bármennyire is igyekszel.
- Ő nem ezt akarná... - mondom halkan, próbálok hatni rád, miközben végül a szemeidbe nézek. Még mindig a kezedben tarthatsz, én se eresztettelek még el, de kezem némileg megremeg, ezt pedig tökéletesen érezheted, mert a pólód újra és újra mozdul ujjaim súlya alatt.

Jól tudom, hogy nem vagyok Ő, mert az én gyomrom görcsbe szorul tőled, a hányinger kerülget. Jól tudom, hogy a tükörképem sem Ő, mégis mindig hosszan bámulom, mert ha csak a szemem sarkából figyelem, egészen olyan, mintha ott lenne. Ott lenne velem, de miattad nincs. Miattad sosem lesz már ott, miattad nem egy ember halt meg, hanem lassan kettő, mert elveszek, mert elveszek szépen lassan. Ő tudta mit mondjon, hogy a lobbanó szikrák hamvába haljanak, Ő tudta, hogyan kell bánni a lángokkal, Ő volt a levegőm és levegő nélkül megfulladok. Hiányzik. Ő a részem volt, előbb tudtam róla mindent, mint Ő maga, előbb tudott rólam mindent, mint én magam. A másik felem, nélküle hiányos vagyok és üres és ez a te hibád. A te hibád! Ha nem vagy, ha nem vagy, ha még időben közbe lépek, de nem tudtam, hogy már rég kifutottam az időből.
A mozdulataimtól rezzensz, félsz és jó okod van rá, jó okod van félni, mert kíméletlen gúnyos pillantásom nem ígér semmi jót. Nem lesz neked ebben az életben már semmi jó, mert ott leszek, hogy megkeserítsem minden pillanatát a nyomorult kis életednek, amíg csak tudom. Mert miattad álmai sem maradtak, mert miattad a hideg földben nyugszik a teste, miattad férgek rágják szét lassan, amíg nem marad belőle semmi.
Mindig tudtam a szavakat forgatni, jól forgatni, kiforgatni. Látom, ahogy a szavaim beléd metszenek, ahogy szépen lassan lenyesnek a szívedből, a bőrödről. El fogsz vérezni, én is el fogok, de csakis utánad! – Ohh Frewen, hogy te milyen naiv vagy, azt hiszed nem kérkedett veled? A kis kedvencével, akinek csak a megfelelő szavak kell suttogni és máris úgy törleszkedik hozzá, mint egy szánalomból megetetett kóbormacska? – most senki nem fog megvédeni, ma éjjel lerántalak a pokol mélyére, hogy fulladj te is az éjszaka. A hajad markolom, biztos vagyok, hogy az Ő ujjai ennél gyengédebben csimpaszkodtak belé. Hogy szerethetett, pont téged? Hiába taszajtanál távokra, egy tapodtat sem akarok mozdulni, mint a prédáját elkapó vad. – Nem miattad? – a mosolyom elhal az a kegyetlen, vonallá préselődik a szám, ahogy közelebb hajolok, hogy az arcodba sziszegjem, szinte köpve feléd a szavakat. – Te is tudod, hogy miattad, ha nem tudnád nem hagynád, hogy ezt tegyem veled... bár az is lehet, hogy egy perverz mazochista vagy. – könnyek Frewen, máris?? Hiszen még csak most kezdtük. – Ohh, engedjelek el?? De hiszen nagyon is szereted, ha ilyen közel vagyok, nem igaz? – ismertem mit a tenyeremet, ott voltam, amikor először vallott szerelmet valaki másnak, amikor még azt sem tudta mit jelent, ott voltam amikor megpillantott téged is. Téged, aki miatt kötelet rakott a nyakába. – Hiszen szereted, ha ilyen közel vagyok, Elio. – az ő hangja suttog, szinte lehet a füledre, az ő mozdulatai, ahogy egy kicsit enged a kezem a tincseid között, csak, hogy rád pillantsak. Jól nézd meg Frewen, mert már csak így láthatod a saját hibádból.  Nem ezt akarná? Lerántalak a kanapéról, hogy a padlóra ess, kár, hogy a szőnyegek tompítanak rajta, de legalább elnyomják a hangot. – Sajnos már nem igazán kérdezhetjük meg mit szeretne, nem igaz? – kérdezem, hiszen halott, hiszen sosem fog már szólni semmit. Talán tényleg nem ezt akarta, de akkor nem kellett volna itt hagynia engem veled. Elengedlek, de csak, hogy a kanapéra dobjam magam. – Maradj ott a földön, az a te helyed Frewen. – ha ő is a helyén tudott volna kezelni, még élne. Ha nem ír hülyeséget a naplójába, ha nem változnak meg az érzései. Mit tettél vele? Meglöklek a lábammal, az is lehet, hogy ez már inkább egy rúgás. – Szóval azt hitted, hogy majd boldogan éldegéltek? Veled? Egy koszos félvérrel, akit csak azért nem vet ki magából a társadalom, mert van pénzük? Erről álmodoztál? – nevet a hangom rajtad, gúnyolódik.

Túl nagy fájdalmat okozol, túl mélyre hatolsz, de vajon meddig tart még mindez? Úgy érzem, hogy vezekelnem kell, hogy a haragod egy része jogos, még akkor is, hogyha tudom, hogy nem én miattam halt meg. Nem halhatott meg miattam... nem lehet igazad, mert ha így lenne, akkor képtelen lennék tovább folytatni... képtelen lennék tovább élni. Már most is minden szürkévé vált, nem látom már az élet szépségeit, nem látok magam előtt jövőképet... nem látok igazán semmit sem.
Egyszerűbb lenne követni Őt, mégse lehetek ennyire gyenge, Téged pedig elkerülhetnélek, eltolhatnálak, ellökhetnélek... mégis képtelen vagyok rá, mert benned él tovább egy része, mert általad mégis újra láthatom, hallhatom és érezhetem Őt. Talán tényleg mazochizmus, amit művelek, mert te nem vagy Ő és ezzel tökéletesen tisztában vagyok, de muszáj kapaszkodnom ebbe. Még muszáj... Még nem tudtam elfogadni a halála tényét, talán sosem leszek képes rá.
Valóban elmondott volna mindent rólunk? Tudnál mindent? Már nem is tudom, hogy mikor változott meg minden, hogy mikor kezdtem többet érezni iránta, hogy mikor váltam szinte a rajongójává, mert egyetlen kedves szaváért már a csillagokat is lehoztam volna neki. Tudod jól, hogy mennyire szerettem, és Ő is megszeretett. Elmondta nekem azon a napon, te pedig azóta gyűlölsz engem. Bár talán mindig gyűlöltél... Már a vérem miatt se vettél soha igazán emberszámba, és én is gyűlöltelek Téged, de most mégse vagyok képes már így érezni, ezt a szemedbe mondani. Már csak te maradtál.
- A testvére vagy, persze, hogy beszélt veled rólam. És nem a kis kedvence voltam, több voltam annál! Tudod, hogy szerettem Őt! - Ő nem így nézett rám! Talán csak eleinte, de minden megváltozott. Nem vagyok hajlandó elhinni a szavaidat és ezzel az Ő emlékét becsmérled te magad is. Miért nem veszed észre, hogy mit művelsz?
A közelséged viszont bódító, jól tudod, hogy milyen hatással vagy rám, de tolnálak el, mégse megy, ahogy a hajamat is el tudod kapni, bele tudsz markolni a dús, szőke hajtincsek közé, miközben tekintetünk egy rövid időre összekapcsolódik.
- Nem miattam! - ismétlem magam. Én boldoggá akartam tenni, megadni neki mindent és miatta még Téged is elviseltelek volna. Most is azt teszem, miatta engedem, hogy fölényeskedj, mert most egyedül vagy, most lenne esélyem, mégse vagyok képes ártani neked. Túl erős a pajzsod Toninak hála. De te úgy tűnik, hogy tényleg nem érted, fel se fogod, hogy miért engedem neked mindez. Ez nem önostorozás... Vagy talán valahol mégis az? Talán tényleg elérted már nálam, hogy önmagamat hibáztassam.
- Nem foglak bántani! - nem szabadna engednem, hogy felhúzz, így igyekszem tartani magam, a könnyeim mégis utat törnek. Nem sok, csak néhány könnycsepp, de több, mint kellene. A közelséged viszont... Hogy szeretném?
- Te nem Ő vagy! - ezt mondom, újra és újra elmondom magamnak, mégis a közelséged túlságosan Őrá emlékeztet és ezzel te is tisztában vagy. Túl közel vagy... Hiába vagy gúnyos és bántó, szinte Őt érzem áldalad magam mellett és talán ezért is borulok ki, talán ezért is a könnyek. De amit ezután teszel, az igazán kegyetlen.
- Ne beszélj úgy, mint Ő! Te nem vagy Ő! Ehhez nincs jogod! - taszítanék ismét rajtad, de képtelen vagyok rá, mert a testem beleremeg, libabőrök jelennek meg rajta. Ahogy kimondod a nevem, ahogy a kezed enged... Annyira nehéz tartanom magam, mert szinte Őt látom magam előtt, és csak azzal zökkentesz ki, hogy már húzol is, le a kanapéról, én pedig nemsokára a földre kerülök. Kezeimmel támasztom meg magam, miközben feltérdelek, mert jól tudom, hogy mit művelsz, mégse tudok ellenállni neki. Egyetlen aprócska, ilyen emlékért is megéri elviselni mindezt. Bele fogok ebbe őrülni.
- Ismerted Őt, nagyon jól tudod, hogy nem akarná, hogy így viselkedjünk egymással. - hogy te így viselkedj velem, mert én nem támadok, én még mindig passzív maradok, de nem nézek fel rád, akkor se, amikor képteletesen rúgsz ismét belém. Maradjak a földön... Nem érzek erőt a végtagjaimban ahhoz, hogy felkeljek, pedig ezt kellene tennem, mert nem hagyhatom, hogy újból megalázz, és ekkor ér a rúgás, melybe belenyögök fájón, oldalam felé is kapok, azt sikerült eltalálnod, miközben felnézek rád. El kellene mennem, vissza a szobámba, elfutni előled, mégse vagyok rá képes. Nem azért, mert gyáva tett lenne, egyszerűen nem tudlak itt hagyni, képtelen vagyok rá.
- Boldoggá akartam tenni, de ezt te nem értheted, igaz? Sose éreztél még csak hasonlót se. Ezért csinálod ezt? Mert irigy vagy arra, ami neki kijutott, de neked sosem fog. Mégis ki akarna veled lenni? - nézek végig rajtad, de igenis felkelek, de nem melléd ülök, egy fotelre ereszkedem le, de jobb kezem bal oldalamra fog, mintha ettől kevésbé fájna az, amit tettél. Nem rohanok el, itt maradok, akkor is, ha nem így kéne tennem.
- Nem fogok veled harcolni Drystan. Az Ő testvére vagy! - és ez elég. Ha szükséges lenne, kiállnék érted, segítenélek, csakis Ő miatta. Gyűlölnöm kellene Téged, talán valahol gyűlöllek is, de nem minden részem, nem minden porcikám, mert egy részem szeretni akar, védelmezni, legyél bármilyen. Preston már nincs velünk, nekem kell Ő helyette vigyáznom rád, ennyivel tartozom neki.

Azt akarom, hogy minden átkozott percben, amíg élsz emlékezz rá, azt akarom, hogy tudd a te hibád, a te hibád, hogy már nincs. Azt akarom, hogy fájjon és szenvedj, mert miattad vesztettem el. Miattad elvesztettem valami fontosabbat, mint bármi volt ezen a világon, az egész világomat romba döntötted. Tudta, hogy nem tudok nélküle lélegezni  tudta, hogy nélküle elveszek  talán tudta azt is, hogy téged foglak mindenért okolni. Tudta, mégis inkább elment. Mit tettél vele? Felforgattad a világát kósza mosolyokkal, rajongó pillantással, lopott érintésekkel. Van merszed ilyen céltalanul lézengeni, mintha a világodat veszítetted volna el te is, holott te vagy minden baj okozója, a baj forrása. Tudtam, hogy az leszel, már az első nap, amikor rád nézett, tudtam, hogy rossz ómen vagy, egy átok.
Mindent tudok rólatok, bár nem tőle, mert jól takargatta előttem is. Melyikünknek hazudott nagyobbat? Már sosem kérdezhetjük meg, kimenekült a számadás súlya alól. Téged hibáztatlak ezért, téged, s nem fogok neked nyugtot hagyni, amíg bele nem pusztulsz lelkileg, amíg csak egy roncs leszel lelkileg, amíg olyan nem leszel, amilyennek mindig is lenned kellett volna. Egy senkinek, említésre méltó szemétnek, aki mellett ellépsz, ha látod, mert arra sem érdemes, hogy egyetlen pillantást is ráfecsérelj.  A szavaidra félre billentem a fejem, a mosolyom elnéző, olyan mintha egy nagyon ostoba, szánalomra méltó teremtményt figyelnék, akitől nem várható el, hogy értse, amiről beszélek.
- Ohh szóval ezzel a hazugsággal áltatod magad, ezzel takaródzol éjszakánként, mint egy dajka mesével, de ideje felnőni Frewen. Nem te vagy az első, akinek lehazudják a csillagokat is az égről, hogy ezért azt tehessenek vele, amit csak akarnak. – ennyi vagy, olyan mint egy zsebkendő, csak egy fokkal talán élvezetesebb, de ugyanaz a sorsod, mint az elhasznált papírzsebkendőnek, a kukában végezted volna a végén. – Néha elképeszt, hogy mennyire naiv vagy, nem csak én tudok róla, szívesen kérkedett veled másoknak, hogy mennyire készséges vagy, ha a megfelelő dallamon muzsikál neked. – talán hazudok, de nem tudhatod, nem igaz? A kétség gyötörni fog, velem együtt, hiszen most megint úgy nézek rád, mintha kellennél, mintha imádnálak, mintha nem tudnék nélküled élni. – Látod, még nekem is megy... – a téged imádó, melengető tűz viszont hamar kihuny, hogy aztán az izzó pillantásom tovább gyűlőljön. Az egész lényed, ott van a szám sarkában az undor, hogy mit gondolok rólad, nem pusztán a véredről, hanem az egész lényedről.
A tagadásod miatt hajolok még közelebb, amikor a markomban vannak a fürtjeid, mert hazudsz. Igenis miattad.
- Nem miattad? – veszélyesen elhalkul a hangom, ha itt lenne tudná, hogy most kellene közbe lépni mielőtt az elmém ellepi a vörös köd. De miattad! Miattad! Miattad! Mantrázza a szemen, a hajad markoló ujjaim, amik legszívesebben megtépnék a szőke, puha fürtjeidet. – Én viszont foglak téged, Frewen. – ezt akár ígéretnek is veheted, mérget is vehetsz rá, hogy foglak, hogy addig kísértelek, amíg el nem menekülsz, vagy bele nem őrülsz. A könnyeid elégtételt jelentenek, a vörösbe hajló szemeid sokkal jobban tetszenek. Szegény kicsi Frewen, megríkattalak? Nem vagyok ő, azt mondod, nagyon is ő is vagyok, a másik fele, a része és ő az enyém, ketten voltunk egyek, egészek. Mindent tudtam róla, ha elkezdett valami én befejeztem, tudtam mikor mi jár a fejében, ahogy ő is tudta, hogy  az enyémben mi jár. Elvetted tőlem, én pedig elveszem a szép emlékeidet róla.
- Az arcát sem kellene viselnem? – duruzsolja a hangom, s látom, hogy nem hatástalan, amit teszek, hiszen megvezet az elméd, az érzékeid is becsapom. Bármit tennék hagynád. Miatta. Mert te tényleg azt hitted szeret, hogy ennek van jövője. A kezem a hajadba túr  játékosan, kegyetlen játékot és tréfát űzve veled  aztán lerántalak a földre. Kedvem támad beléd rúgni, de leküzdöm ezt a késztetést, legalábbis egyelőre, csak ledobom magam a kanapéra.
- Mint mondtam, azt már sosem tudjuk meg, ahhoz itt kellene lennie, hogy tudjam mit szeretne, hogyan bánjak veled. – jegyzem meg hidegen és most már nem állok ellen a kísértésnek, mert minél tovább vagyok a közeledben annál dühösebb vagyok. Nem értem mit látott rajtad  talán ezt a makacsságot? Miért nem menekülsz el Frewen? Igazán bosszantó vagy... A azavaisra elsötétül a képem, az ujjaim ökölbe szorulnak, apeó félholdakat vájnak a saját tenyerembe. Nem kellene hergelned. Nem kellene tovább hergelned, mert most nincs senki, aki megmente, vagy engem leállítana.
- Boldoggá? Mégis hogyan? Ellovagoltatok volna együtt a naplementébe? – horkanok. Mintha ilyen egyszerű lenne. – Te eléggé szeretnél velem lenni, mi sem bizonyítja jobban, hogy még mindig itt vagy, hogy a képemet bámulhasd. – vele voltam boldog, nélküle már lehetetlennek tűnik boldognak lenni. – De biztos akad más is,  aki velem lenne, csak aztán össze ne törjön a szíved, hogy az imádott arc valaki mást imádjon. – vajon belehalnál, napról napra, hogy már nem lesz a tied soha? Hogy látod valaki mással az ő arcát boldognak, ami veled már sosem lesz az?
- Ennyire fogyatékos vagy, vagy nem érted, amit mondok? Már nincs. Nincs, hogy értékelje a nagylelkűségedet, vagy a mártírkodásodat. – állok fel, hogy melléd lépjek. – Nem fogja megsimogatni a buksid, mint egy okos kutyának. Nekem meg mindegy, hogy harcolsz, vagy sem Elio. – a kezem szinte végtelenül gyengéden siklik az álladra. – Mert én csak arra vágyom, hogy szilánkosra törj. – fut a hüvelykem óvatosan az ajkaidon, mintha csak lepkeszárnyak finom rebbenése lenne.

Menekülnöm kellene a közeledből, elkerülnelek, amikor csak lehetséges, mégis kínzom magam minden egyes másodpercben, amit ott tölthetek, ahol te vagy, mert szükségem van rád, mert vágyom a közelséged. Bár te nem Ő vagy - ezt mondogatom magamnak újra és újra -, mégis részben Ő. Ti ketten… ti ketten bár oly nagyon különböztetek egymástól, mégis egyek voltatok és talán látni akarom, mégha csak egy pillanatra is Tonit a rideg pillantásod mögött. Hallani akarom a hangját, megfigyelni csodás szemeit, érezni a közelségét…
Egyszerűen bele fogok ebbe őrülni, de én teszem ezt saját magammal, ezért nem csak te vagy a hibás, mégis kegyetlenül kihasználod a gyengeségem, mert kínzol, folyamatosan, én pedig mint valami mazochista engedem ezt neked, szinte a tenyeredbe helyezve a sorsomat… az életemet. Az életemet, melyet el mégse dobok magamtól, mert Ő nem ezt akarná, mert vannak, akiknek számítok, bár az Ő képük folyamatosan halványodik, míg a Tiéd egyre intenzívebb és erősebb lesz, szinte már ragyog a sötétségben.
- Tudom, hogy azt akarod hinni, hogy hazugság volt, hogy csak játszott velem, de nem ez történt. - rázom meg a fejem. Nem, ha ez történt volna, akkor… Akkor még mindig élne? Beharapom az ajkam, megijesztenek a saját gondolataim. Tényleg én okoztam volna a halálát? Én vezettem volna odáig? Nem… én sosem! Én sosem ártottam volna neki, se szándékosan, se szándék nélkül.
- Nem hiszek neked! - rázom meg a fejem, a hangom elhalványodik. Kérkedett volna? Ilyesmiket mondott volna? Fájó, de képes vagy hatni rám, befolyásolni… Annak idején Ő is kegyetlen volt velem, akárcsak te, így… így mégis elképzelem, hogy mindezt megtette, hogy csak én szerettem Őt, de az Ő szavai hazug ígéretek voltak csupán. Játszott volna velem? Kihasznált volna? Elvégre hagyta, hogy bánts. Bár utána odajött hozzám, kedvesen beszélt, segített és felkarolt, de miért engedte? Miért nem állított le Téged? Annyi kérdés kavarog bennem, hogy már szinte belefájdul a fejem.
Ahogy viszont nézel, az a csodálatos szempár… mégis mindent meg tudnék bocsátani neki. Lesütöm szemeimet, igen, még neked is megy… Képes vagy erre, én pedig ezekért az aprócska, rendkívül rövid pillanatokért élek-halok. Bár változik a pillantásod, kegyetlenné válik, akár csak érintésed, amellyel a hajamat téped. Megremeg az ajkam, megrázom a fejem.
- Te is tudod, hogy nem! Ne mondd ezt… - ne mondd azt, hogy miattam történt, mert nem bírom már elviselni. Képtelen vagyok ellenkezni, ártani neked, pedig megtehetném, bennem is van erő, van tartás… vagy legalábbis egykor volt, de most mintha semmi se lenne belőle. És még kegyetlenül ki is mondod, hogy bántani fogsz, én pedig hiszek neked. A könnyeim is utat törnek, igazán szánalmasnak tűnhetek, de most más nem lát minket… de ha látna se számítana. Holnap Tőled mindenki tudni fogja, én pedig… én pedig nem fogok kiállni magamért. A következő kérdésed viszont megakaszt. Az arcodra vetül pillantásom, a gyönyörű vonásokra… Magam sem tudom, hogy mit feleljek, hogy mit akar a szívem vagy mit mond az eszem.  Ahogy a hajamba simítasz, én… én szinte a karjaidba omlanék a folytatásért. Igen, valóban a kezedben vagyok, teszel, amit akarsz, én pedig engedni fogom.
- Szükségem van rá, hogy lássam az arcod… - igen, a Tiéd. A Tiéd és egyben az övét. Viseld, mert viselned kell, mert ha már nem leszel… ha nem leszel a közelemben, az még kínzóbb lesz. És ekkor löksz a földre, ahova szerencsétlenül megérkezem, mégse mozdulok azonnal onnan. Hatnék rád, próbálkozom, mert Toni nem akarná, hogy így civakodjunk, nem akarná, hogy így bánj velem. Régen se akarta, de… akkor miért nem segített? De igazad van, most már sosem tudjuk meg ezekre a kérdésekre a válaszokat, ahogy azt se, hogyha itt lenne, velünk, miként cselekedne. Talán sehogy se lenne jó, az se, ha melléd állna, ahogy az sem, ha én mellém. Talán ezért választotta volna a halált, hogy kilépjen ebből a körből? Nem… Ő nem volt gyenge. Mi oka volt rá? Mi volt a valós ok? Hiszen annyira szerettük!
A további szavaim mégis méregből szólnak, mert észbe kell kapnom, te nem Toni vagy, és igenis bántani akarsz, ártani nekem. Ezért is szúrok oda, vajon hatni fogok rád? Nézz magadra, Tonit akarta valaki, Őt szerette, boldoggá tette, míg Téged? Te akartál valaha valakit igazán? De amit mondasz… Én lennék veled? Lennék a Tiéd? Miért nem vagyok képes rávágni, hogy nem? Miért érzem mélyen belül, hogy bármit megadnék azért, ha… Ez őrület!
Kegyetlen vagy, én pedig képtelen vagyok kinyögni egyetlen értelmes szót is, mert nagyon jól látod, rátapintottál arra, hogy mennyire fájna, ha mással látnálak. Fájna, ha más kapná a figyelmedet, mert bár újra és újra bántasz, de velem vagy, itt vagy, és láthatlak, néha még a közelséged is érezhetem… Ez pedig nekem jelenleg a mindent jelenti, tegyél bármit.
- Jól tudom, hogy már nincs. - nyögöm ki végül, megtalálva ismét a hangom, miközben felpillantok rád, ahogy közelebb jössz, újból. Lekezelsz, egy kutyához hasonlítasz, mégse szólok egyetlen rossz szót se, mert az érintésed… az érintésed és a tekinteted megbabonáz. Szinte bele is remegek, ahogy gyengéden hozzámérsz, amit pedig mondasz, arra mégis megindul ismét néhány könnycsepp, melyek lesiklanak hófehér arcomon, az ajkam mégis az ujjadra csókol, szinte felhatalmazva a tettedre, hogy bántsál, hogy ismét belém taposs.
- Azt akarod, hogy kövessem Őt? - a kérdésem halk, belesajdul a szívem, de tessék, mondd ki. Azt akarod, hogy én is meghaljak? Mert látni se akarsz már, igaz? Miért nem löklek el? Fel kellene háborodnom a tetteden, az arcátlanságodon, mégis, egyre jobban elveszítem önmagam és a valóságot, mintha két világ között rekedtem volna.