Oh hogy szakadna le a háta annak, aki felnyomott! Tuti a kis kínai gyerek volt. Látszott rajta, hogy semmi mást nem akar, csak rosszat nekem. Leitatott, aztán meg még… Ehw, inkább nem is folytatom. Pedig mindig ügyelek arra, hogy ne igyak munka közben. Előtte? Laza. Utána? Természetes. Most pedig megszegtem a saját szabályomat is… Nem mintha meglepő lenne, tekintetbe véve, hogy több szabályt rúgtam már fel, mint amennyit képes voltam eddig betartani. De talán van jó oldala is ennek… Ha nagyon lecsesznek, akkor talán végre kirúgnak! Milyen felemelő érzés lenne az apám orra alá dörgölni, hogy rohadtul nem vagyok aurornak való. Ezt már az elején is megmondtam, csak sose hallgatott rám. Most meg a felettesem közölné ezt velem, én meg vigyorogva mondanék búcsút neki. Magamtól sose mertem felmondani, mert hát… Apuci dobna akkor ki engem… Egyenesen az ablakon… A 128. emeletről is, ha kell. Én mondom, Slyvie haragjánál nincs is rosszabb. Gyerekként bőven elég volt megtapasztalni ahhoz, hogy soha többé ne menjek szembe vele. Vagy legalábbis nem annyira nyíltan, hanem csak időnként benyomni neki egy-egy sztrájkolást, amikor nem vagyok hajlandó hazamenni. Bár lehet eleve örül neki… Én pedig egyébként amiatt lennék boldog, ha nem kéne várnom senkire, hanem csak egyből kicsapnának végre. Éppen ezért teszek rá, de rohadt magasról, hogy mikorra hívtak be, egy 20 percet elkések innen is. Amúgy is dolgoztam, nem várhatták el, hogy meló közben csak úgy random egyszer bemondjam az unalmast és eljöjjek. Mi van, ha éppen egy bűnöző után rohanok? Na ugye, hogy nem jöhetek időben. Meg aztán Miss Csinos pofi Parkinson tuti nem eszik meg egy ilyen szexi férfit mint én. Várjunk… Ellene lehet használni a véla vérem? Vagy azért is bünti jár…? Minél több szabálytalankodást követek el annál jobb igazából! Kivéve, ha apám volt annyira köcsög és direktbe szólt, hogy sose merjenek kidobni. Vagy bánat tudja mivel győzte meg őket… Az a baj, hogy effektíve jól dolgozok, csak sajátosan. Emiatt pedig megszoktam már, hogy lecsesznek, de sose tudott meghatni. Én nem kértem, hogy vegyenek fel. Soha nem is akartam, csak kényszerítettek. Végre elérek a főni ajtajához, amin be is kopogok. Egyébként hogy van az már, hogy egy nő parancsol nekem?! Egy férfinak! Slyvestre még oké, hát ő is pasi meg az apám, de egy hölgyike ne mondja már meg nekem a tutit… Igenis hiszem, hogy ők a gyengébbik nem és rohadtul de nem kéne őket vezető pozícióba rakni. Még Niki esetében sem bírom, ha megpróbál nekem parancsolgatni, holott azért… Ő elég meggyőzően tud érvelni, hogy úgy mondjam.
Idegesen tolom odébb az egyik pergamen tekercset az íróasztalamon. A türelmem egyre jobban megfogyatkozik a feszült várakozás miatt. A következő találkozómat már kénytelen voltam lemondani Keith pontatlansága miatt. Nem ez az első alkalom –gyanítom az utolsó sem – hogy panasz érkezett a fiatal aurorra. Látszólag teljes mértékben leszarja azt, hogy kötelességei vannak és bizonyos szabályok, amik bizony keretek köré szorítják őt. Most azért kicsit megkérdőjelezem, hogy az említett úr mégis hogyan kapott engedélyt arra, hogy aurorként dolgozzon, gondolom a kedves papa közbenjárása miatt. A percek telnek, az én türelmem pedig minden egyes másodperccel egyre kevesebb. Ha így folytatja az egészen biztos, hogy nem leszek jó kedvemben mire megérkezik. Az egyik legnehezebb feladat a munkámban, az pont ez, néha megkérdőjelezem a saját döntéseimet, miszerint miért is tűnt annyira jó ötletnek aurornak állni. Leginkább csak dacolni akartam apámmal.aztán ha már benne vagyok, természetesen tökéletesen végzem a munkám. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak, hogy akárcsak egy pillantra is elgyengüljek, a legdacosabb varázslókat is megtöröm, ha nincs más választásom. De a diplomatikus megoldásokat nyillván jobban kedvelem. Amikor hosszú várakozások után végre nyílik az irodám ajtaja és megpillantom a tékozló fiút türelmetlenül bennebb invitálom. Ha belép, egy laza kézmodulattal csapom be mögötte az ajtót és egy újabbal a redőnyöket is lesötétítem. - A pontosság nagy erény Mr. Allard! intek az íróasztalom másik felén árválkodó székre. Lábaimat összefonom egymáson tekintetemmel a fiatal férfit figyelem. Nagyon komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy mi legyen a büntetése, hiszen egyértelmű, hogy az intők és róvások egyáltalán nem használnak semmit. - Gondolom van egy kis halvány fogalma arról, hogy ma miért kellett találkoznunk. rövid keresgélés után, az egyik pergamentekercset átcsúsztatok az asztalon az irányába. - Ha mégsincs, akkor ez felfrissíti a memóriáját. Egy jelentés, vagy nevezzük inkább panasznak, ami arról számol be, hogy egy kihallgatás során erősen illuminált állapotba került, alcohol befolyáltság miatt. Igaz vagy nem igaz? tekintetem nem szakítom meg róla, láthatja, hogy egyáltalán nincs jó kedvem, nem viccelek és remélem, hogy az idióta viselkedését hanyagolja. - Javaslom jól gondolja át a válaszát. meg se forduljon a fejében, hogy hazudik, mert velem nem fog működni. Lehet, hogy van akinek képes lyukat hazudni a gyomrába, de az a személy nem én vagyok. Lehetséges, hogy elnézőbb lettem volna vele, ha pontosan érkezik, de ez sem biztos. Ez nem az első, hogy elbeszélgetésre kellett jönnie valakihez. Komolytalan és megbízhatatlan.
Tudok én pontos lenni, ha nagyon akarok. Például apámnál nem mindig merem bejátszani a késést. Igen, hacsak egy kávéról van szó, akkor teszek arra, hogy időben érkezzek. Viszont a családi evés, vagy ha fontos megbeszélnivalónk, akkor én sem vagyok elég bátor ahhoz, hogy akárcsak egy perccel is tovább várakoztassam. Félek tőle azért. Viszont Pansy-től nem, főleg azért, mert nő. Meg mert, ha valami bajba kerülök, akkor apa max lecsesz, de úgyis elintézi nekem, hogy ne rúgjanak ki. Miért is kell nekem aurornak lennem? Sose mondta el az igazi okát. Egyszerűen csak azt mondta, hogy ez leszek és kész. Azért valahol reménykedek, hogy a hölgyikének keményebb a keze, mint a legtöbb vele egy nembe tartozó vezetőnek. Így lenne esély arra, hogy tényleg ki is rúgjon! Megváltás lenne… De biztos, ami tuti, inkább rásegítek, s miután bekopogok és belépek se sűrűn látszik rajta, hogy félnék, vagy érdekelne. – Egy csinos pofi is… De maga ezt biztosan tudja. – Jó! Azt belátom, hogy szép. Ennyi előnye van a mostani találkozónak, legalább valami kellemeset is nézhetek. Lassan sétálok oda az asztalhoz, majd leülök és megtámaszkodom az íróasztalon. Mondanám, hogy sűrűn megfordulok itt, de idáig nem szoktam eljutni azért. Általában annyira vigyázok, hogy egy figyelmeztetéssel megússza, ez most nem jött össze. Pech, ennyit tudok rá mondani. Elém csúsztatja a tekercset, mintha el kéne olvasnom azt, hogy tudjam mi áll benne alapból. – Asszem sejtem. – forgatom meg a szemeimet. Csak tudnám honnan jöttek rá! – Igaz, de már végeztem a kihallgatással. Amúgy sem hiszem, hogy bűnös, szóval mikor megkínált itallal, elfogadtam. – Oh, hogy ez mennyire nem segít a helyzetemen… De finom volt. És az ágy is kényelmes volt. Nem bántam meg egyébként, ahogyan azt sem, hogy most itt kell ülnöm. Halkan nevetni kezdek a mondatán. – Mit gondoljak át? Igen, ittam. Nagy kaland, most úgy teszünk, mintha mindegyik auror egy szent lenne és sose inna, meg mindig követnék a szabályokat. – elkezdem csóválni a fejem. – Parkinson, komolyan elhiszi ezt? Ugye nem? Én legalább felvállalom. – Csak kérlek, rúgj már ki a picsába!
Idegesen tolom odébb az egyik pergamen tekercset az íróasztalamon. A türelmem egyre jobban megfogyatkozik a feszült várakozás miatt. A következő találkozómat már kénytelen voltam lemondani Keith pontatlansága miatt. Nem ez az első alkalom –gyanítom az utolsó sem – hogy panasz érkezett a fiatal aurorra. Látszólag teljes mértékben leszarja azt, hogy kötelességei vannak és bizonyos szabályok, amik bizony keretek köré szorítják őt. Most azért kicsit megkérdőjelezem, hogy az említett úr mégis hogyan kapott engedélyt arra, hogy aurorként dolgozzon, gondolom a kedves papa közbenjárása miatt. A percek telnek, az én türelmem pedig minden egyes másodperccel egyre kevesebb. Ha így folytatja az egészen biztos, hogy nem leszek jó kedvemben mire megérkezik.
