Vannak napok, amikor egyszerűen szar minden. A Nap túl fényesen süt és szúrja a szemem, az ég túl kék, a fű túl zöld, az órák túl lassan telnek, az emberek pedig túl sokat beszélnek. Ilyenkor az ágyból is csak nagy nehézségek közepette mászok ki, már ha éppen muszáj. Ha nem, akkor ott maradok egész nap. Már megtanultam, hogy ha valami ilyenkor nem megy, nincs értelme erőltetnem. Majd elmúlik - mert mindig elmúlik. Most viszont nem úgy fest, mintha az alagút vége felé haladnék, sőt, jelenleg úgy áll a helyzet, hogy egyre mélyebbre süllyedek ebben a végeláthatatlan shitstormban. A gravitáció húzásának pedig elég nehezen áll ellen a varázsló, mágia és fényűzés ide vagy oda; de kívánom, bár lenne erre valami végleges megoldás, mert ez sokban megnehezíti a mindennapjaimat. Ma például még egyáltalán nem beszéltem Hugo-val. Ez is csak rátett egy lapáttal a jelenlegi hangulatomra, mert overthinker létemre elkezdtem a titkos kapcsolatunkon rágódni, azon, hogy mégis mi a francért nem lehetünk boldogok bujkálás nélkül, meg egyáltalán mire jó ez az egész, ha minden egyes találkozónkra egy mezei nyúl óvatosságával kell eljutnom, hogy senki ne szerezzen róla tudomást. Áh… Elég érdekes dolog ez a szerelem. Már ha nevezhetem annak, mert egyébként fogalmam sincs, mennyire komoly ez az egész. Csak azt tudom, hogy ez a fiú rohadtul fontos nekem. Olyannyira, hogy ezen a ponton már félek attól, hogy elveszíthetem. Ez a rengeteg gondolat és érzés, keveredve a diagnosztizált és gyógyszeres kezelésre ítélt depressziómmal, sikeresen irritálttá tett. Még a mai színjátszó szakkört is kihagytam, pedig amúgy szívesen járok oda. De most egyszerűen nem megy, helyette inkább egyfajta hiányérzet fog el, amit már egy-két éve nagyon jól ismerek; a tompulás iránti vágy, hogy úgy mondjam. A “tompulásnak” sok módja létezik, de én anno az egyik legrosszabbat választottam, és azóta is ehhez nyúlok, ha úgy érzem, túlcsordult annak a bizonyos pohárnak a tartalma. Pedig tudom nagyon jól, hogy nem kellene megint rászoknom, de nem tudok mit csinálni. Most csak ez segíthet. Szerencsére akad egy hűséges társam, aki szívesen elkísér a magasba - és akinek eszében sincs lebeszélni róla engem -, így most is őt keresem a folyosón. Menet közben senki nem szól hozzám, de nem is nagyon néznek rám. Mintha éreznék, hogy most még annyira se vagyok jó partner egy beszélgetésben, mint amúgy. És mintha a sors is azt szeretné, hogy minél hamarabb megtaláljam őt és elmenekülhessek vele a valóság szörnyűségei elől; ugyanis alig néhány pillanaton belül meglátom, nem is olyan messze tőlem. Most már nyugodt léptekkel sétálok oda hozzá, hogy még véletlenül se legyen feltűnő, hogy egyébként a tököm tele van mindennel és szeretnék világgá szaladni. Először csak végigpillantok Francesca-n kifejezéstelen arccal, mintha így akarnék üzenni neki, hogy “ajánlom, hogy ne tervezz mára semmi programot”. Mondjuk, ha lenne is terve szerintem gyorsan le fogja mondani, ha megtudja, hogy mi van nálam. – Beállunk? – kérdezem egyhangúan. Aztán meg se várva a válaszát, el is indulok az egyik titkos terem felé, amit kinéztem magunknak. De alig néhány lépés után kénytelen vagyok hátrafordulni, mert nem vagyok benne biztos, hogy a lány jön mögöttem. – Na mi lesz, nem jössz?
dark circles under my eyes, no sunlight up in my sky can't feel the pain i'm immune, i don't get tired
i'm a 21st-century vampire
Vendég
Szer. Feb. 22, 2023 2:49 pm
A folyosót megtölti a diákok csacsogása, amiben szinte elvész a saját hangom. Pedig milyen fontos témáról van szó! - De most komolyan, te is láttad, nem? - kérdem meglepetten az előttem álló csajtól, miközben kiszabadítom a keresztbe tett kezemet és megigazítok egy kilógó tincset. Kényelmesen támaszkodok meg a falnak, miközben nem túl feltűnően őt is végigmérem. Ez a hajvágás nagyon szarul áll neki. Nem hiszem el, hogy nem látja ő is. - Komolyan, kezdem azt hinni hogy senkinek semmi ízlése nincsen mostanában. Jó hogy nem húz magára egy koszos asztalterítőt ennyi erővel. Nevetséges. Hitetlenül felkacagok a látványra amikor elképzelem, mert őszintén, már ezzel se tudna rontani magán. Azért ez is egy mélység, nem? A jelenlegi társaságom hamar csatlakozik a nevetésben és biztos vagyok benne, hogy csak az én viselkedésemet tükrözi, ami még inkább felvidít. Szeretem a szánalmas embereket, szinte már szórakoztató. Egy pillanatig se kell aggódniuk semmi miatt sem, hiszen a szájukba adom a szavakat és a fejükbe a gondolatokat. Mintha a a háziállataim lennének. - Oh! - A szám elé kapok, amikor egy újabb izgalmas pletyka jut eszembe. Ezzel az infóval még úgyse haladtam semmit, pedig lenne benne potenciál. - Azt hallottad, hogy mostanában a Benjaminnal látják az órák után? Elméletileg durván kavarnak egymással, de ki tudja kinek lenne gusztusa ahhoz a csajhoz. Egy dolog hogy ronda, de még igénytelen is. Úgy tűnik mindenre van vevő, ha olcsón adják. Felkuncogok a saját kijelentésemen, kicsit közelebb hajolva a lányhoz, aki automatikusan elhúzódik tőlem. Azt hiszi, nem tudok a pletykákról, miszerint bejönnek neki a lányok. Kár, hogy nem csak tisztában vagyok, de vissza is élek vele. Finoman simítok végig a vállán, majd feltekerem egy hajtincsét az ujjamra. - Azt mondták nekem, hogy általában a Griffendélesek klubhelyiségében találkoznak, nincs kedved kideríteni kérlek? Állíts rá egy kölyköt és utána mi is elkaphatjuk őket ha különváltak. - Szemmel tartom a környezetem miközben a lány fülébe suttogok. Nem mintha gyanúsan néznénk ki együtt, de mindig tudnom kell hogy ki van körülöttem. Így történik meg az is, hogy hamar felfigyelek a felém közeledő Brozira. Elkerülhetetlen, hogy ne húzzam össze a szemeimet az arcomra felkúszó mosolytól. Elégedetten hümmögök egyet amikor a csaj beleegyezik egy bólintással, ezért finoman húzom magamhoz egy ölelésben. A hosszú haja eltakarja a nyakát, amire egy gyors puszit adok, kicsit hagyva hogy kiélvezze a pillanatot. - Csak nem most, nincs kedvem elbaszni az időt ilyen szarokra. Először menj biztosra a helyszínükkel kapcsolatban, utána csatlakozok. Majd később dumálunk ha van infód. - Gyengéden tolom el magamtól és fordítom a megfelelő irányba, meglökve egy kicsit a vállát. Még bizonytalanul visszapillant, de az arcomra egyértelműen ki van írva; a távozása nem opció, hanem parancs. Még épp időben húz el, mire Ambrose ideérne, abszolút nem tökölve a kérdéssel. "Beállunk?" Egy másodpercre megrökönyödve nézek rá. Láthatja a kifejezésemen, hogy nem vagyok oda a nyílt kommunikációért, főleg ha az a folyosón zajlik. A rohadt életbe is, nekem van egy szint amit tartanom kell és kurvára nem hiányoznak a pletykák. Nem mintha nem lenne elég így is. - Hova? - Enyhén megbillentem a fejem, feltéve az ártatlan kérdést. Szerencséje, hogy jóba vagyunk, amúgy egy életre megtanítanám neki, hogy ne merészeljen szarba keverni. Választ nem várva rövidesen én is elindulok utána, hagyva egy kis távolságot közöttünk. - Jövök, jövök. - megerősítően válaszolok a kérdésére, de nem tudom elrejteni a vigyoromat - Aww, olyan aranyos vagy, ahogy hátranézel. Félsz, hogy nem követlek? Persze, szokásosan csak szívom a vérét és nem is várok rá reakciót. Nem ő lenne az első ember aki ignorál, de nem tehetek róla! Ha ad esélyt a cukkolásra, nyilván élni fogok vele. Mielőtt még belépnék a terembe, a vállam felett átnézek és ellenőrzöm a környezetemet. Semmi gyanúsat nem látok, így nyugodtan zárom be az ajtót magam mögött. - Na mesélj Nyuszi, mi a kínod megint? - Szórakozottan teszem fel a kérdést, miközben fél kézzel a pálcámat húzom elő, hogy lezárjam az ajtót. Még ha a hangszínem alapján nem is tűnik úgy, mintha komolyan venném, mégis ezután türelmesen várom a válaszát, megtartva a szemkontaktust. Vagy talán csak a terítésre várok, ki tudja.
Nem szokásom kertelni. Hazudni de, titkolózni is alkalom adtán - lásd, még mindig nem léptem ki abból a bizonyos “szekrényből”, ráadásul jelenleg egy olyan kapcsolatban vagyok, ami hivatalosan nem is létezik -, viszont ha valamit ki akarok mondani, azt kimondom úgy ahogy van. Nem virágnyelven közlöm vagy célozgatok rá mérföldes távlatokból. Az ilyesmi a felvilágosító órákra való, nem nekem. Így hát nem is csoda, hogy amint odaérek kedvenc beállós társamhoz, rögtön a lényegre térek és felteszem a nagybetűs kérdést. Már ennyiből is sejtheti, hogy rossz napom van, ugyanis amikor jobban érzem magam a bőrömben, nem sűrűn jut eszembe a fellegekbe reppenés gondolata, így olyankor kevesebb eséllyel is találkozunk. Nem mintha amúgy nem bírnám, mert bírom… De megvannak a közös szokásaink és a józanon dumálás nem tartozik ezek közé egyelőre. “A sorba az utolsó agysejtedért” - válaszolnám kissé csípősen, de végül elvetem a gondolatot és inkább csak elindulok a kinézett terem felé. Nincs erőm egyelőre még a hülyéskedéshez sem. Adj még úgy öt percet… Végül kénytelen vagyok lecsekkolni, hogy tényleg elindult-e utánam, mert hát nála sose lehet tudni, de már látom is azt a vigyort az arcán. Egy aprócska mosoly azért megjelenik válaszul a szám szélén; a szokásos piszkálódásnál nem is számítottam kevesebbre. Szerencséje amúgy, hogy az a típus vagyok, aki iszonyúan türelmes tud lenni és nem sok dolog rendíti meg. – Nos, gondoltam biztosra megyek – forgatom a szemeimet. – Nagyot veszítenél, ha nem követnél, szóval csak érted teszem – fűzöm még hozzá, aztán előre fordulok ismét. És végülis nem hazudok akkorát, mert tudom előre, hogy megbánná, ha kimaradna ebből a buliból. Egyébként valahol egy pillanatra tényleg attól féltem, hogy nem követ, mert most nagyon nem akarok egyedül maradni a letargiámmal. Úgyhogy ha nem is említem neki hangosan, nagyon is örülök annak, hogy jön utánam. A terembe érve körbepillantok, keresve valami értelmes ülőhelyet. Vagy inkább fekvőhelyet, mert van egy olyan érzésem, hogy ki fogok terülni egészen gyorsan. Macska alakban sokkal egyszerűbb lenne, akkor a terem végében lévő szekrénysor egyik polcát választanám és oda gömbölyödnék be egy hosszú, kiadós szundira. De nem lehet, mert ha továbbra is szeretném a képességemet szökésre és sunnyogásra használni, kénytelen vagyok titokban tartani - vagy legalább is minél kevesebb diáktársamat tájékoztatni róla. Így nyugodt szívvel tehetek úgy, mintha Hugo macskája lennék, anélkül, hogy félnem kellene a lebukástól. Persze én feleannyira se félek tőle, mint ő… Persze, a szekrényből nem könnyű kimászni. De a kapcsolatomért megtenném, mert az számomra sokkal fontosabb, mint titkokat őrizgetni. Kár, hogy nem csak rajtam múlik a dolog. – Tudod, van ez a dolog, amit “életnek” hívnak… Egy hatalmas szívás az egész – válaszolok a lány kérdésére. Kínom mindig volt, mindig van és mindig lesz, ezen nehezen tudnék változtatni. Már el is kezdeném neki sorolni a konkrétumokat, de aztán megálljt parancsolok magamnak. – Igazából csak nagyon szar napom van. Semmi újdonság – sóhajtok egyet. Azt hiszem már ez is elég ok arra, hogy be akarjak állni. Mások ennél gyengébb indokkal is nyúltak már drogokhoz. Inkább megpróbálom más irányba terelni a szót. – Na és ki volt az a lány akivel úgy összebújtál az előbb? Csak nem valami különleges barát? – mosolyodok el, közben a jobb szemöldököm feljebb szalad kissé.
✧ 505
