Annyira nem ér, hogy sokkal több rokonom van, mint azt eredetileg gondoltam. Miért nem szólt erről senki?! Nem mintha bajom lenne azzal, hogy csak a kiscsaládommal legyek, de tudják mennyi ajándékkal vannak elmaradva? Viccet félretéve, tényleg szeretném megismerni őket. Ha már egyszer így alakult. Bár nehéz volt eldönteni, hogy kivel is kezdjem. Na jó, igazából nem. Nyilván azzal, akinek menő munkája van! Meg akire ráböktem csukott szemmel. Egyszóval Holden volt az első, akit meg akartam látogatni. Vagyis Mr. Briggs. Holden… Hogy is kéne neveznem? Egyszerűbb, ha csak megkérdezem tőlem. Azt se tudom igazából hogyan fog majd hozzám állni. Lehet, hogy csak nézni fog rám nagy szemekkel, hogy mit is keresek én itt tulajdonképpen? Mindenképpen meg kell elítenem, hogy anya erről nem tud, na nem mintha örökké titkolni akarnám, de nem szóltam neki előre arról, hogy kit látogatok meg. Picit egyébként bajban voltam és nem csak azért, hogy kitaláljam, hogy mégis hogyan is fogok én a nyomára akadni. Az egyébként nem volt annyira rémesen bonyolult. Egy kommandó parancsnokot azért elég könnyű megtalálni még nekem is. Illetve nagyon egyszerű volt kérdezősködni anyunál, hogy akkor most pontosan kik is vannak benne a családban és mit csinálnak pontosan. Én pedig egyedül is képes vagyok megtalálni őt! Pontosabban igyekeztem összeszedni minden bátorságomat, mikor a Minisztériumba besétáltam és érdeklődtem, hogy pontosan merre is találhatom meg, mert a rokona volnék és beszélgetni szeretnék vele. Nem hazudtam, mert hát tényleg az vagyok! Viszont minél közelebb kerülök ahhoz, hogy találkozzunk, annál idegesebb leszek. Szívesen mondanám, hogy az sem érdekel, ha kidobna, hiszen semmit sem jelent számomra ez a találkozó, de akkor hazudnék. Igenis ismerni szeretném a család többi tagját is és most nem csak azért, hogy az elmaradt szülinapjaimat bepótolják. Egyszerűen csak szeretném őket megismerni és jóba lenni velük. Sose lehet elég az olyan emberekből, akikre támaszkodhatunk. Persze apa és anya is elég lenne, így nem fogok elkeseredni, ha esetleg Holden nem kedvelne! De igen… Szomorú lennék, mert nem is ismer és máris elküldene?! Megint kezded túlgondolni a helyzetet Lele… Lehet, hogy amúgy egy igazán kedves és megértő ember! Vagy egyszerűen hajlandó lesz velem beszélgetni. Ha másról nem, akkor a munkájáról, mert azért… Aurornak lenni is nagyon menő! Meg ha ilyen irányba megyek tovább, akkor segíthetne és talán kicsit magabiztosabb lennék. Szóval igazából ez a C tervem, ha semmi egyéb nem jön össze, hogy majd kifaggatom hogyan jutott ilyen messze és mennyire is élvezi a munkáját. Ahogyan megállok a nagy ajtó előtt, ami elválaszthat minket hirtelen megtoppanok. – Oké... Khm… Kedves Mr. Briggs. Manóba Lele ez nem egy levél! – Pár percig csak gondolkozom, hogy hogyan is köszönjek neki. Nevetséges, egy üdvözlést nem bírok elmondani anélkül, hogy ne remegjek. Mégis úgy érzem, hogy ezen fog múlni az első benyomása. Muszáj úgy odaállnom elé, hogy azt éreztessem, megérdemlem a figyelmét. – Holden Briggs? Leonie Gaunt vagyok. Beszélhetünk esetleg? – Na ez jó lesz! Amint elégedett vagyok magammal és sikerül némi nyugodtságot erőltetnem magamra, bekopogok az ajtón. Még ha azt is kapom, hogy most nem ér rá és jöjjek vissza később, az is rendben van, mert ad nekem egy esélyt. Csak az lenne szívás, ha kiderülne, hogy itt sincs.
First meeting
Holden Briggs varázslatosnak találta
A bookworm obsessed with philosophy, a self-made woman
A migrén lassú lüktetéssel kúszott fel a halántékomig, ahogy a Varázsbűn-üldözési Főosztály meetingjének percei ólomlábakon haladtak előre. Mikor a kényszerpihenőm alatt visszasírtam a munkámat, nem egészen erre gondoltam - az akció, az izgalom, a hasznosság érzése hiányzott, nem pedig az egyre levegőtlenebbé váló konferenciaterem, tele magas beosztású aurorokkal és minisztériumi dolgozókkal, monoton papírmunkával és hosszútávon alapvetően lényegtelen döntésekkel. A Byrne-villában történtek után teljesen lényegtelennek tűnt, hogy huszonöt vagy harminc legyen a következő aurorévfolyam létszáma, hogy csökkenteni kéne az irodai pergamenfogyasztást, hogy már megint viharfelhők jöttek létre a liftben, hogy emelkedett az egyenruhák beszerzésének költsége... Felüdülés volt végre szabadulni. Semmi másra nem vágytam, csak hogy elszívjak egy cigarettát és átpörgessem a reggel kapott jegyzőkönyveket. Azonban éppen csak befordultam a Varázsbűn-üldözési Kommandó rövid folyosójára, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nem vár rám nyugodt fél óra. Felismertem a lányt, hiába nem találkoztunk korábban. Isabella otthona tele volt fényképekkel... fényképekkel egy tizenéves lányról, akinek a vonásaiban oly könnyű volt felfedezni anyám arcát. - Mióta engednek be ide kislányokat? - Talán eddig a bátorságot gyűjtötte, hogy kopogjon az irodaajtón, talán már éppen indulni készült, realizálva, hogy nem talál odabent senkit. A háta mögül érkező kérdésre azonban biztosan nem számított. - A formális bemutatkozással inkább ne fáradjunk, úgyis tudjuk egymás nevét, nem igaz? Menjünk be az irodába, itt még a falnak is füle van... Bár nem gondoltam, hogy a saját beosztottjaim rajtam és a magánéletemen csámcsognának, az esélyét sem akartam megadni annak, hogy pletykák kapjanak szárnyra. Így is bőségesen elég volt, amit a Reggeli Prófétában írtak a családomról, az emiatt keletkező állandó külső és belső konfliktus önmagában is sok volt... Nem tudtam a helyére tenni, hogy Maurice és Russel mit titkoltak előlem és hogyan viselkedtek valakivel, akinek a családunk részének kellett volna lennie. Jelenleg nem tudtam, hova fut majd ki ez a történet, de azt igen, hogy nem akartam ártani Isabellának és a gyerekeinek. Ehhez pedig hozzátartozott az is, hogy ezt a kislányt, amennyire csak lehetett, az eseményeken kívül kellett tartani - ez pedig most azt jelentette, hogy minél kevesebben látták itt, annál jobb volt. - Anyukád tudja, hogy itt vagy? Gondolom, nem... Akkor nem itt toporognál egyedül, hogy... egészen pontosan miért is? Egyszerűbb lett volna írnod egy levelet, remélem, tudod. Kivéve, ha egy netflixes tinisorozatba illő belépő volt a célod, mert akkor aláírom, sikeres volt. - Kitártam az ajtót és magam elé engedtem. Az irodában katonás rend uralkodott, amit csupán néhány felhalmozott könyv, félkész papírmunkák rendezett kupaca és néhány fotó tört meg az íróasztalon.
Anyuval szembe mindig magabiztosan mondom a magamét. Sőt még az iskolában is képes vagyok hangoztatni a véleményem. Nem szeretem az igazságtalanságot és nem is szokásom megtűrni, így én mindig szólok érte. Ilyenkor bezzeg mindig van önbizalmam és nem tud érdekelni, mások mennyire néznek le. Most mégis itt állok az iroda előtt és azt gyakorolom, hogy hogyan kéne köszönnöm. Azt se tudom, hogy tegeződjek vagy magázódjak! Elvégre rokonok vagyunk, ugyanakkor meg sose láttam még. Lehet fel se ismer, lehet azt se tudja ki vagyok. Akkor viszont már illene úgy bemutatkoznom, hogy megadom neki a tiszteletet. Elvégre nálam idősebb! Viszont nem hagy nyugodni az a tény sem, hogy a családom tagja. Talán az lenne a legjobb megoldás, ha először magázódok és utána megkérdezem, hogy válthatunk-e? De mikor kérdezem meg?! Miért ekkora nyomás ez? Anyu, miért engedtél el egyedül? Azon kívül, hogy azért, mert nem is tudsz erről. Legközelebb figyelj rám jobban és el ne engedj! Nagyon belemerülök a saját gondolataimba, így meglepetésként ér, mikor mögöttem valaki megszólal. Annyira megijedtem, hogy kicsit meg is ugrottam, mint egy macska, de legalább nem sikítottam fel. Pedig eskü nagyon szerettem volna, de azt se mertem. Nem állt szándékomban hangoskodni. Meg annyira meglepődtem, hogy talán még azt is felejtettem, hogy fel kellett volna sikítanom. - De én nem is… - Én nem is vagyok kislány! Fiatal vagyok, ezt elismerem, és nem vagyok egy felhőkarcoló, de egészen biztosan nem vagyok kicsi! -Várjunk, akkor ismersz?! – Őszintén meglepődök, az arcomon látszik is, hogy erre nem számítottam. És persze, hogy tegeződnöm kellett! De ő kezdte! Mondjuk ehm… Tény, hogy esetében azt hiszem jogos volt, hiszen eleve a „kislány” megnevezést használta rám, ami picit sértő volt, hiszen már az is azt bizonyítja, hogy annyira kicsi mégsem vagyok, hogy teljesen egyedül eljöttem ide. Most viszont csak megyek, amerre mondja. Nem tudom, hogy azért nem akarja, hogy lássanak, mert tényleg fél, hogy valaki kihallgatja a mi szuper titkos beszélgetésünket, ami… ehm… Minden csak nem izgi, vagy csak szimplán szégyell. Utóbbit előbb el tudom képzelni. Pedig egyszer én is itt fogok dolgozni! Talán. A megjegyzését hallgatva csak szemet forgatok. – Anyu nem tud róla, és azért nem egy szépséges levelet kaptál… Kapott ehm… Szóval azért nem azt küldtem, mert azt anyu lenyomozza! Plusz egy életbe is telhet, hogy választ kapja. Élő szóban nehezebb menekülni. – Közben körbenézek az irodájában. – Azta! – Rendmániás lenne? Hozzánk is jöhetne néha. Illetve a szobámba. Nyaranta minden ruhám össze-vissza hever a földön. Valamiért nem vagyok képes megtartani a rendet magam körül. Nekem nem tűnik fel a kupi, mert én úgy is mindent megtalálok. Na persze azért igyekszem nem rendetlenségben élni. Még a végén anyu bejön és elpakol, akkor meg aztán tényleg semmit sem fogok megtalálni. – Amúgy maradjon a magázódás? Csak azért kérdezem, mert nem akarok udvariatlan lenni. Bár nagylány vagyok, szóval tegeződhetnénk is. – Utolsó mondatomat inkább már csak halkan jegyzem meg. Azért nem akarok teljesen tiszteletlen lenni. Vagyis nem úgy, hogy hallja.
First meeting
Holden Briggs varázslatosnak találta
A bookworm obsessed with philosophy, a self-made woman
A döbbent kérdés hosszú másodpercekig csak tompán jutott el a tudatomig - hallottam, hogy hozzám beszélt, értettem a szavakat, a gondolataim mégis arra az egyetlen tényre fókuszáltak, hogy anyámra emlékeztetett. Túl ködösek voltak már az emlékeim, a fotóalbumokat egy fiók mélyére száműztem, de tudtam, hogy összetéveszthetetlenül hasonlít arra a nőre, akiről a nevét kapta. - Azért az túlzás, hogy ismerlek. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy felismerlek - javítottam ki, annak a magyarázatával nem is fáradva, hogy honnan szereztem róla bármiféle információt. Amennyiben Isabella nem osztotta meg vele, hogy jártam náluk és felvettük a kapcsolatot a családunk elbaszott, kaotikus módján, akkor nem az én feladatom volt ezt közölni a lánnyal. Nem ellenkezett, szó nélkül követett az irodába - senki sem tanította meg neki, hogy idegen férfiakkal ne vonuljon be kérdés nélkül egy zárt helyiségbe? Az ő korában rendelkezhetett volna több egészséges veszélyérzettel, bár az, hogy az anyja tudta nélkül felkeresett, ennek a teljes hiányát erősítette meg. Harper biztosan nem lett volna ennyire meggondolatlan. - Hát igen, elég gyakran szoktam vasággyal negyven kilós tinilányok elől menekülni - forgattam a szemem. - Nyugodtan írhattál volna egy levelet. Válaszoltam volna rá és nem "telt volna egy életbe". Ha megfogadsz egy javaslatot, akkor legközelebb ne akciózz a szüleid háta mögött és ne találkozgass kettesben idegen felnőttekkel.
Kihúztam az íróasztallal szemközti széket, jelezve, hogy nyugodtan foglaljon helyet, majd én is leültem az asztal mögé, félretolva az otthagyott zárójelentés papírkötegét. Meg sem próbáltam leplezni az enyhén gúnyos mosolyt: bár nagylány vagyok, Merlinre, mivel érdemeltem ki egy újabb öntudatos tinilányt az életemben? - Nyugodtan tegeződhetünk, a nagybátyád vagyok, ha igazak a hírek. Az unokatestvéreid sem magáznak, elég bizarr lenne, nem? - Az arcát fürkésztem, noha nem volt nehéz fejben rövid listát készítenem a vélhető érzelmeiről: zavarodottság, bizonytalanság, naiv optimizmus és reménykedés, a magabiztosság rosszul felépített látszata... Olyan gyereknek tűnt, akinek nem okoz gondot kifejezni önmagát, belenézni mások szemébe és elmondani a véleményét, hiszen most is kikérte magának a kislány megnevezést, a korához és méretéhez viszonyítva bátran állt ki velem szemben. Valószínűleg új volt számára ez a feszengés, aminek a pontos okát egyelőre nem tudtam. Tartott volna tőlem? Hallott valamit rólam? Egyszerűen a hivatalos minisztériumi környezet és az Aurorparancsnokság katonás rendje rémisztette meg? - És miért jöttél, miről szeretnél beszélni, ami ennyire halaszthatatlan és ennyire bizalmas? - Ha válaszokat várt a Briggs család és az anyja kapcsolatát illetően, akkor rossz ajtón kopogtatott. Nem rendelkeztem kész válaszokkal, nem tudtam elmondani (és nem is akartam), hogy mi történt a múltban, ahogyan arra sem tudtam volna felelni, hogy mi lesz ezután. Egyre kevésbé értettem Maurice és Russel döntéseit, Isabellát pedig nem ismertem eléggé ahhoz, hogy meg tudjam jósolni, mit akart jelenleg. Én magam pedig csak sodródtam az eseményekkel, próbálva egyensúlyozni a rokonaim két ellentétes oldalon álló tábora között, megőrizve az amúgy is törékeny lelki és mentális békémet. Én nem kértem ezt a drámát, a konfliktusokat, az egymásra mutogatást, én csak olyan testvérekre vágytam, amilyennek sokáig a két bátyámat is képzeltem. - Tea? Kávé? Az asztal szélére tolt bögrékre mutattam - egy egyszerű fekete-arany kerámiabögrére, rajta a Minisztérium logójával és egy másik, fehér darabra, rámázolt Zsörtike parancsnok felirattal. A kommandó néhány tagjától kaptam születésnapomra, szemforgatva, zsörtölődve vettem át, de végül mégsem hajítottam be a szekrénybe, elrejtve a kíváncsi szemek elől. Úgysem mert volna senki kérdezősködni róla...
LELE & HOLDEN — chapter 1. ; can we just you know... get along? location: MINISTRY mood: PANIC
quote of the day: I ONLY NEED A MOMENT WITH YOU AND I SWEAR I WILL NOT PISS YOU OFF
Oldalra döntött fejjel nézek csak rá, várom, hogy válaszoljon, mert azért nem mindegy, hogyan állok hozzá. Tudja ki vagyok, s rendben van, nem ismer, de legalább az arcomat képes volt megjegyezni akkor. Én is az övét, de azért teljesen más helyzetben vagyunk. S most visszakérdeznék, hogy nyelvtan órát szeretne-e tartani nekem, vagy rátérhetünk-e a lényegre, de inkább nem szólalok meg, mert tudom, hogy ilyet nem illene mondani neki. – Igen. Az. De akkor felismertél?! – Tudom, hogy valójában már megválaszolta a kérdésemet, de még mindig ledöbbent. Eleve honnan is tudott rólam…? Mármint, tuti auror, s ha anyáról tudott, akkor nem volt olyan nehéz kiderítenie, hogy van egy lánya meg egy fia, onnan meg már csak még egyszerűbb volt megtudnia, hogy mi a nevem, talán fotót is keresett rólam… Talán van egy egész aktája a családról! Lehet titokban meg is figyel minket? Tud róla és Hugoról?! Te jó ég ez annyira kínos… Egy pillanatra le is maradok, ahogyan elgondolkozom ezeken, de hamar megindulok utána, s követem az irodájába. Félnem kéne? Eh… Nem hiszem. Elvégre munkája alapján nem lehet rossz ember, ha meg igen, akkor is a munkahelyén vagyunk, s ha valami történik velem, akkor lesznek szemtanúi is. Egyszóval nem, nem igazán gondoltam arra, hogy lehet valójában egy szociopata gyilkos, akinek most sétáltam a csapdájába. Eszembe se jutna ilyesmi. -Ezt most nem tudom sértésnek vegyem-e, vagy inkább bóknak, amiért átvitt értelemben vékonynak nevezett. – Megmaradok utóbbinál, s akkor talán nem kezdek el hisztizni még egy darabig. – Egy apró használati utasítás hozzám… Nem fogadom a tanácsokat. Vagy nem mindig. Attól függ. – Leginkább attól, hogy ki mondja, s milyen helyzetben. Ha a szüleim és azzal kapcsolatban, hogy mennyire jó ötlet egy titkos párkapcsolatban élni, akkor azt hiszem, megfogadom. De itt és most nem látom miért volt olyan nagy, hogy eljöttem vele beszélgetni. Ha pedig minden más hasonló helyzetre gondol, akkor csak és kizárólag olyan emberekkel állok szóba, akikről van valamennyi fogalmam, hogy kicsodák. Közben pedig leülök a székre, s mosolyogva megköszönöm neki, de pillantásommal továbbra is az asztalát pásztázom, vizsgálgatom, bár nem vagyok egy Sherlock, hogy bármi komolyat meg tudja állapítani az elrendezések alapján. Max, hogy rendmániás, vagy OCD-s, bár utóbbinak jelentésével nem vagyok teljesen tisztában. – Igen, de engem le is tagadhatsz, ha nagyon akarsz. – S már váltok is a tegeződésre, ami egyébként egészen eddig is félig megvolt, mert fogalmam sem volt, hogyan kéne vele beszélnem. -Igazából csak… Tudom, hogy elvileg akkor egy család vagyunk, de… Mi egy család vagyunk? Mármint… - Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy értelmes legyen minden, amit mondani akarok. – Nem furcsa ez az egész?! Mármint én tökre örülnék, ha még több rokonom lenne, nem ismerlek, ötletem sincs milyen a személyiséged, bár elsőre kissé mogorva, de a lényeg, hogy én nagyon örülnék egy nagyobb családnak, akikkel néha lehetne dumcsizni. – egy mély levegőt veszek, mert ezt egyszerre elhadarni nem volt egyszerű egyáltalán. – Oh és érdekel az aurori munka, de ez a mellékesebb infó. – Főleg azért, mert ezen a pontosan minden lehetséges jövőkép és karrier érdekel. Komolyan, magam sem tudok dönteni. Eddig úgy gondoltam, hogy remek tanár lennék, de aztán ott van a jog is, ami izgalmas, meg az űrkutatás sem utolsó… Hosszú a lista tudom. -Kávé?! Nem vagyok így is elég hiperaktív? – nevetek fel, majd fejet rázok. – A tea tökéletes, hacsak nincs forrócsokid. – mosolygok rá kedvesen, de egy kellemes fekete tea egy kis tejjel is pont megfelelő lesz. – Egyébként mi az, hogy Zsörtike parancsnok? – kérdezek rá, amint megpillantottam a bögréjét.
picture of the day! → a song for you: ON MY WAY word counter: 565 comment: I DO NOT HATE YOU!
A bookworm obsessed with philosophy, a self-made woman
