Doris & Atlas - Poland

Mióta fény derült a betegségemre – legalábbis arra, hogy valami nem stimmel velem –, azóta a megszokottnál is gyakrabban vonulok félre a saját magányomba. Mivel nem tudjuk, hogy mi állhat a háttérben, ezért azt sem mondhatjuk biztosra, hogy ez csak egy átmeneti immungyengeség, vagy tényleg az utolsó heteimet, hónapjaimat rúgom a Földön. De mivel ez is olyasmi, amit nem tudok befolyásolni, igyekszem a lehető legkevesebbet idegeskedni rajta – figyelmen kívül viszont nem hagyhatom. Fel kell készülnöm a legrosszabbra, és mielőtt ez bekövetkezne, addig igyekeznem kell az időmet minél hasznosabban eltölteni. Belemerültem a dalszöveg-, és zeneírásba, az új, eddig számomra ismeretlen hangszerek kitanulásába. Törekedem továbbá arra, hogy egyetlen ébren töltött percem se aggodalmaskodással, vagy unatkozással teljen. Ki akarok élvezni minden pillanatot, amíg még képes vagyok rá.
A ma esti koncertre kis újdonsággal készültem. Előtte konzultáltam Dorisszal, a döntést pedig ráhagytam, hogy erről akarja-e értesíteni a többieket, vagy ez marad a mi kis meglepetésünk mind a közönségnek, mind a banda tagjainak.
Miután elsőnek visszázásra kér minket a közönség, csak én lépek fel a színpadra. A lánynak már egyszer előadtam, később pedig fel is vettem és átküldtem neki a párperces produkciómat, ami alapvetően egy teljesen instrumentális darab volt. Melankólikus, fájdalmas felütéssel kezdek a nemrég vásárolt hegedűmön, melyen még sosem játszottam korábban koncerten. A dal témája a jelenlegi agóniám, mely az első rosszullétem utáni tanácstalanságból, kilátástalanságból indult. Ez szépen-fokozatosan felszakadozik, de mielőtt elérkeznék a dalban a döntéshez, csönd következik. A döntés, miszerint élni akarok, és harcolni fogok azért, amim van, ameddig csak tudok. A már jól ismert első hangszeremhez, a gitárhoz nyúlok, hogy a lassú, szomorú hangzását a hegedűnek fokozatosan, de érezhetően felválthassam valami vidámmal, valami reménytelivel, valami…. erősebbel. A legnagyobb meglepetést mégis az okozza, mikor a húrokon kívül meghallom Dorist. Mosolyogva fordulok felé, majd ugyanezzel az őszinte mosollyal az arcomon játszom végig a dal maradékát.
Írtam pár sornyi szöveget ehhez a dalhoz, de valahogy képtelen voltam kiválasztani közülük a tökéleteset, ezért inkább instrumentális alapra helyeztem át az egészet. A szöveg-verziókat azonban odaadtam Dorisnak, mondván talán jó lesz későbbre. Ő pedig… kiválasztotta a tökéletes sorokat, mindezt tökéletes harmóniában velem adta elő, amitől a dal csak még jobban szíven ütött.
Kellett is pár perc, mire összeszedtem magam, és eljátszottuk a végső dalunkat. Ott viszont már nem volt idő ezzel foglalkozni, annál oda kellett csapnunk, hogy a lehető leginkább felpörögve távozzon a közönségünk.
Amint letesszük a hangszereinket, félrehívom Dorist, hogy csak kettesben lehessünk pár percig. Mielőtt bármit mondanék neki, megölelem. - Köszönöm! - lehunyt szemmel, hálásan szorítom a karjaimban, megengedve magamnak egy kis pillanatnyi gyengeséget, érzelgősséget. Tudja, hogy számomra mit jelent a zene, és azt is sejtheti, hogy ugyan nem beszélek sokat róla, de mennyire megvisel ez az egész.
Mosolyom továbbra is letörölhetetlen, ahogy eltávolodom tőle. - Most legszívesebben szájon csókolnálak, annyira imádlak az előbbiért! - viccelődve mondom, még ha amúgy van is benne igazság.
- Csodálatos voltál, Doris! Mindig az vagy, de most… á, a szavak embere vagyok, mégsem találom most a megfelelőket! - teszem hozzá kedvesen, épp csak nem hadonászva a szövegelésem közben a kezeimmel. Végül inkább a hátára helyezem a tenyeremet, hogy visszamehessünk a bandához, és segíthessünk nekik a pakolás befejezésében.
Közben persze megkérdezem. - Na és… mit szóltak a többiek a kis magánakciónkhoz? Beszéltél velük bármit, mielőtt feljöttél volna mellém a színpadra?