Atlas Wellington

Akármilyen fenntartásokkal is vagyok képes néha kezelni egy-egy helyzetet, ötletet, mindig engedek és átadom a kormányt a kevésbé józanabb felemnek.
Bánnám, hogyha kimaradnék bármiből, legyen az akármilyen hajmeresztő is. A viccelődés, szórakoztatás a mindenem, viszont bármikor képes vagyok elővenni a komolyabbik énemet, és megvillogtatni a soha-be-nem-álló számat. Többnyire szabad léleknek tartom magam, aki a természetben és békességében érzi magát a leginkább otthon - mikor nem kell mással foglalkoznia, mint a gitárjával, vagy épp a festővásznával. A társaság sosem zavarja, néhány személy jelenléte pedig kifejezetten jó hatással van mind az ihletére, mind a hangulatára.

A magam részéről ki nem állhatom azt a jellemvonásomat, hogyha belelendülök egy témába, akkor képtelenség lelőni, és addig beszélek róla, míg már az utolsó utáni apró infómorzsával is végeztem. Aktívan próbálom kontrollálni magam ezügyben, ami hol sikerül, hol nem. Egyébként nem tudom, milyen negatív tulajdonságaim vannak. Ha vannak is, igyekszem őket elrejteni, és a lehető legpozitívabb formámat hozni.

Mindig is jellemző volt rám egyfajta lázadás. Hogy a kortársaimhoz képest ez mennyivel volt elviselhetetlenebb, azt már csak az öregeim tudják megmondani. Mindezt azonban maguknak köszönhetik, akármennyire sem képes az a beképzelt arcuk beismerni ezt. Aranyvérűnek születtem, és az egész felmenői rokonságom aranyvérű volt. Mind remek varázslók voltak a maguk nemében, hatalmas tudással rendelkeztek, és egytől-egyig lenézték azokat, akik nem tartoztak közéjük. Aki nem volt született tehetség, az a belét is kidolgozva hozta magát arra a szintre, ahol a szülei, testvérei voltak. Mind bizonyítani akart, hogy ő is ugyanannyit ér, mint a rokonsága. Aztán ott voltam én.
Engem semmi sem érdekelt ebből. Az a túlontúl nagy nyomás, amit rám helyeztek, kezelhetetlen volt egy olyan fiatal gyereknek, mint nekem. Viszonylag hamar benőtt a fejem lágya, ezzel együtt pedig egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a szüleim inkább akarnak egyfajta trófeaként mutogatni, semmint a tulajdon fiúkként. Mikor ez a gondolat megfogalmazódott bennem, az olyan volt, mintha az éjsötét szobában felkapcsoltam volna a lámpát.  Előtte sem voltam könnyű eset, de addig még valamennyire vezérelhető is voltam. Döntöttem. Ahelyett, hogy eleget tettem volna a kívánságaiknak, vágyaiknak, próbáltam ott keresztül húzni a terveiket, ahol csak tudtam. Szerencsére hamar kikerültem a markukból, mivel a következő évben már a Roxfort kapuin belül garázdálkodtam.
Nem mintha ott bármivel is könnyebb lett volna. Rengeteg beképzelt rokonom, idézőjelesen vett „barátom” is ott tanult még, akik egyfajta megfigyelőrendszerként funkcionáltak anyáméknak. Ha magam lettem volna, valószínűleg olyan hülyeségekbe vágtam volna bele magamat (és bukok le), amitől már rég kicsaptak volna. A szerencsém azonban az egyik gyerekkori barátném, Doris személyében jelent meg. Ugyanabba a házba osztottak be minket, és ugyan már korábban is sok időt töltöttünk együtt, a Roxfort alatti évek kovácsoltak csak minket össze azzá, akik ma is vagyunk. Ő lett a legjobb barátom, a legközelebbi bizalmasom, és az egyik, ha nem a legfontosabb ember az életemben.
Közös csínytevések sorozatait zúdítottuk Roxfortra, és ahhoz képest, hogy mennyi meghökkentő, és szabálysértő dolgot vittünk véghez, meglepően kevésszer kaptak el minket. Olyannyira egymásra voltunk hangolódva, hogy valamiképpen mindig sikerült kihúznunk a másikat a csávából. De nem csak csínytevésekből álltak az ott töltött éveink. Együtt buktunk, együtt nyertünk, és olyan mértékben elválaszthatatlanokká váltunk, amire valószínűleg nem volt felkészülve a világ.
De… attól a valóságtól továbbra sem tudtunk elszakadni, amiben éltünk. Gyerekek voltunk, később tinédzserek, és ugyan hozhattunk saját döntéseket, nem mindenbe volt beleszólásunk. Dorisnak köszönhetően lenyugodtam, a gyermekkori lázadásom a szüleim felé megenyhült, és újra képes voltam nyitni feléjük. Bár ne tettem volna. Nem oda szántak engem, ahová a Roxfort után kerültem, de addigra már kifejlődött a kifinomult meggyőzőképességem, és sikerült rájuk is hatnom.
A mágikus festészet szakon kezdtem el tanulni. Nem akartam a Roxfort után az akadémiára menni, de mivel Doris ment, így én is követtem. Vagy pont fordítva lett volna? Elég zavaros beszélgetés volt az, mikor bejelentettük egymásnak, hogy a következő hónaptól hol folytatjuk a tanulmányainkat. Amennyire ódzkodtam az akadémiától, épp annyira szerettem meg. Tisztázásképpen nem az ott tanultakat, hanem azt a valamire való szabadságot, ami vele járt. Itt nem éreztem minden döntésemnél, minden egyes lépésemnél a szüleim leheletét a tarkómon, és végre elmerülhettem abban, ami igazán érdekelt: a művészet.
Zene, festészet, tánc, színművészet, és minden, ami ezekhez tartozik. A zene mindig is fontos szerepet töltött be az életemben. Bár a Roxfort idején még csak két hangszeren tudtam játszani, ma már van olyan tapasztalatom, hogyha valaki a kezembe ad egy korábban számomra ismeretlen eredetű hangszert, és biztosít számomra pár napot, akkor úgy fogok tudni rajta játszani, mintha már a bölcsőmben is azt szorongattam volna a markomban a plüssmaci helyett.
Váratlanul ért Doris megkeresése azon a kritikus éjszakán. Épp egy művemen dolgoztam, mikor megjelent, és elém állt az ötletével: hagyjuk magunk mögött az egész akadémiát, a családunkat, és lássunk világot! Köpni-nyelni nem tudtam az ötlettől, mert mégis hogy képzelte ezt? De miután a rövid magyarázatból egy egész éjszakás beszélgetés kerekedett ki, a kezdeti kétkedésem gyermeki izgatottsággá változott, és pár órával később már összecsomagolva vártam Dorist a megbeszélt helyen, hogy útnak indulhassunk.
Ez volt életem egyik legijesztőbb, mégis legjobb döntése. Ha valami tervben kétkedni kezdenék, vesse azt fel akárki, mindig erre az estére gondolok vissza, ami oly’ hosszú meggyőzés árán, de elindított azon az úton, ahol most is tartok. Egy szabad úton, távol a rokonság nyomásától, azt csinálva, amit én szeretek, azzal, akit szeretek. Véletlenül sem mondanám azt, hogy gondtalan életünk van, mert ez egy szemenszedett hazugság lenne, de… még mindig inkább ez, minthogy hagyjuk, az őseink egy bábműsor részeként mozgathassanak minket.

180 centiméterhez 76, plusz-mínusz 3-4 kiló társul. Kék szemmel és barna hajjal áldott meg az ég. Mit mondhatnék még? Az öltözködésem teljesen átlagos, ezáltal általában semmi téren nem tűnök ki a tömegből. Mindig a helyzethez megfelelően választok ruhát, fontos szempont azonban, hogy kényelmes legyen. Borotválkozni maximum akkor szoktam, ha Doris már túlzottan rágja a fülemet érte, máskülönben marad a többnapos borosta, vagy az enyhe szakáll.