Nehezemre esik nem felszínesen lélegezni és nem azt figyelni, hogyan hangosodik fel a fülemben a szívdobogásom valami visszhangos, zavaros, furcsán kásás zsongássá, mintha nem lennének különálló dobbanások, csak valami állandósult zsivaj. Émelygek és picit szédülök tőle, és hiába érzem azt, hogy ez a furcsán zsongó szív lesüllyed a testemben valahova a gyomrom helyére, még mindig úgy dobol a fülemben, mintha védelmező burkot akarna vonni körém, hogy ne halljam igazán a környezetemet. Mert a környezetem kaotikus, hangos, úgy kell nekem utat törni a Mungóban rohangáló medimágusok és ápolók között, kerülgetni kell a sok embert, akik bizonyára a hozzátartozóikat keresik, vagy ellátásra várnak, és nem is kell igazán hallanom, amit mondanak, az elém kúszó arcok mind rettegnek, vagy dühösek, a vonásaik idegen, az arcukhoz nem is igazán illő szélsőséges érzelmekbe torzuló maszkok csupán. Nem akarok itt lenni. Erre gondolok, ahogy próbálok nem lemaradni az engem vezető (mert most a kísérés valahogy nem is érződik helyesnek) aurortól, hogy ne a hátam mögött minket követőnek kelljen előre tolnia, meg arra, hogy ha hozzám kellene érniük, mintha magamtól nem tudnám megtenni az utat a folyosó túlsó végére, hogy a hátsó lépcsőkön menjünk még feljebb egy szintet, akkor úgy érezném magam, mint egy haszontalan, semmire sem jó idióta. Nem akarok itt lenni, de nem is tudok bárhol máshol lenni, mert hiába közölték velem, hogy “legutolsó értesüléseik szerint” a családom minden tagja jól van, egyedül édesanyám és Holden bácsikám tartózkodtak az “incidens” idején Roxmortsban, azért jobb szeretnék erről saját szememmel meggyőződni, minthogy fokozott aurori felügyelet mellett, és bizonyára a ház környékén őgyelgő újságíróktól körbevéve várjam otthon azt, hogy anya átsétáljon a küszöbünkön. Ha egyáltalán hazajöhet még ma. Nem akarok itt lenni, de mégis inkább itt vagyok, és ha már a jelek szerint lenyeltem a gyomromba a szívemet, akkor próbálok nem arra gondolni, hogy valahogy ki akarom onnan kaparni, hanem inkább arra, hogy a lépcsősor tetejére felérve már sokkal kevesebb ember vesz minket körül és ennek meg kellene nyugtatni. De nem nyugtat meg. Még az sem nyugtat meg igazán, amikor észreveszem a folyosón Holdent röviden szót váltani valakivel, mert Holden sem úgy néz ki, mint aki teljes egészében jól van, nekem mégis megremeg az alsó ajkam, úgyhogy erősen ráharapok, amíg átszeljük a fél folyosót, hogy odaérjünk hozzá - Anya tényleg jól van? - csúszik ki a számon a rettegett kérdés, ki akarok nyúlni legalább a bácsikám karja után, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak látszatra van jelen, de itt van és rendben van hús-vér valójában is, de minden izmom olyan, mintha megmerevedve hurcolnám magammal, és nem lenne képes természetes mozdulatokat tenni. Aztán rájövök, hogy undok és udvariatlan vagyok, mert nem ezzel kellett volna kezdenem, legalább egy “sziá”-t el kellett volna rebegnem, először inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy ő hogy van, és bánatosan sunyom le a szememet egy percre, azzal a szándékkal, hogy nyugodtan veszek egy nagy levegőt, de nem sikerül, amikor újra megszólalok, még mindig levegős a hangom, mintha legalábbis futottam volna - Ne haragudj. Te jól vagy? Úgy örülök, hogy itt vagy - mert önző vagyok és tudom, egyedül talán nem tudnék ehhez tovább jó és bátor arcot vágni, pedig senkinek sincs szüksége most arra, hogy könnyekben törjek ki és pánikoljak.
A kórház erőteljes fertőtlenítőszaga sem tudta elűzni a lángoló falu emlékét. Éreztem a korom-és sárfoltokkal szennyezett egyenruhám szövetébe ivódott füstöt, a kézcsontjaimban és fejemben lüktető fájdalmat - és a Thaddeus Selwyn Cruciatus-átka után maradt reszketéssel társuló tompaságot -, a folyosót megtöltő hangok nem voltak képesek elnyomni a sikolyokat és Frida halk könyörgését. Nem sok összefüggő, értelmes gondolat fogalmazódott meg bennem, csak egy mondat kívánkozott elő újra és újra: Merlin bassza meg... Végigjártam a kórtermeket, már ahova bejutottam - még a parancsnoki jelvény és a Briggs név sem nyitott ki minden ajtót, és minden dühös türelmetlenségem ellenére ezt el kellett fogadnom. Becca rendben volt, már ami a fizikai sérüléseket illeti, megúszta néhány fertőtlenítésre szoruló kisebb sebbel és sokkos rémülettel (egyikért sem tehettem jelenleg semmit). A gyerekek, valami csodálatos szerencse folytán nem voltak ott Roxmortsban, Mason újdonsült érdektelensége és Harper betegsége kivételesen hasznosnak bizonyultak, Naomi, Eric és Alina pedig a vizsgaidőszak előtti pár hétben hasznosabban is el tudták tölteni az idejüket, mint hogy pályaválasztás előtt álló gyerekekkel jópofizzanak a karrierbörzén. Az embereim és kollégáim többsége enyhe sérüléseket szenvedett: törések, zúzódások, visszafordítható átkok, némi agyrázkódás, egy elveszített ujj, de semmi tragikus. Preston azonban nem volt ennyire szerencsés. Borzalmas, hányingerrel vegyes rettenet futott végig a gerincemen, mikor megláttam az altatóbájitaloktól elernyedt alakját az egyik kórterem hófehér ágyán, egy lábbal kevesebbel. Jerry Preston, zöldfülű auroréveim faragatlan hőse, mentor és apapótlék egyszemélyben, A Csupa Nagybetűs Auror, a legenda, akit még felnőtt fejjel is naivan sérthetetlennek tartottam... Nem volt az. Kurvára nem volt sérthetetlen. Fridáról azonban nem tudtam semmit. Az érkezésünket követően azonnal elvitték a medimágusok, azóta pedig elszórt információmorzsa sem érkezett róla. A mellkasom összeszorult a percről percre egymásra halmozódó félelemtől, bizonytalanságtól, tehetetlen dühtől, a rám telepedő kimerültség pedig töredékére csökkentette az amúgy is igencsak csekély türelmemet. Merlin bassza meg, mondjatok már valamit - legszívesebben ezt ordítottam volna a folyosón elkapott medimágus arcába, aki csak hárított, terelt, néhány megnyugtatónak szánt mondat után pedig kihasználta a fáradt reflexeimet és egyszerűen elsiklott az összecsődült emberek tengerében, mielőtt ellenkezhettem volna. Idegesen megdörzsöltem az arcomat, hosszú másodpercekig nem jutott el a tudatomig Naomi hangja, a kérdés beleolvadt millió hasonló másikba - a jelenlévők mind ezt kérdezték, tudni akarták, hogy a szeretteik jól vannak-e. - Hm? - Máskor Naomi feltétlen és osztatlan figyelmemet élvezhette, most embert próbáló feladatnak tűnt fókuszálni. - Becca? Persze, igen, néhány karcolással megúszta. És természetesen bénító rettegéssel, de nem éreztem szükségét, hogy ezt hangosan hozzáfűzzem, valószínűleg anélkül is tudta, min mehetett most keresztül az anyja. - Hogyne, ennél több kell hozzá, hogy engem legyűrjenek - erőltettem halvány, őszintének még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető mosolyt az arcomra. Ott volt a nyelvem hegyén, hogy a fél karomat is odaadnám érte, ha ugyanezt elmondhatnám Fridáról, de nem bírtam kiejteni a szavakat, mintha ettől véglegesebb lett volna a tény, hogy az élete egy cérnaszálon függött. És a baba... ez azonban egy olyan gondolat volt, ami zsigeri ellenállásba ütközött, kizártam, eltöröltem, nem engedhettem meg, hogy felszínre jusson, mert nem omolhattam össze. Végképp nem az unokahúgom előtt... - Becca most pihen, kapott valami bájitalt, de nemsokára biztos beengednek hozzá. Addig menjünk ki a kertbe, itt nincs levegő... Nyomasztottak a csempézett falakról visszaverődő aggodalmas beszélgetések, irritált az emberek közelsége és bármit megadtam volna egy szál cigarettáért. - Annyira örülök, hogy te nem voltál ott. - Szerettem volna szorosan megölelni, de tartottam tőle, hogy az lett volna a kegyelemdöfés a nehezen fenntartott stabilitásom látszatának. Így csak gyengéden a vállára tettem a kezem, hogy együtt utat törjünk magunknak a folyosón összegyűlt emberek között. - Rengeteg gyerek megsérült, rengeteg. Ha veletek is történt volna valami... Nem fejeztem be a mondatot, elképzelni sem akartam. Ahogy kiértünk a földszinti főbejáraton keresztül a kórház kertjébe, ösztönös mozdulattal nyúltam a zsebembe, hogy előhalásszak egy doboz cigarettát és rágyújtsak. - Eric is itt van? - A bátyámról nem kérdeztem semmit, jelenleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy szabaduljon a Minisztériumban tartott rendkívüli tárgyalások és sajtótájékoztatók szorításából.
Denarius Lestrange, Rhiannon Nott and Naomi Briggs varázslatosnak találta
Köveknek kellene legördülnie a vállamról, a szívemről, mert ha Holden mondja, hogy anyám jól van, fizikai értelemben kutya baja, akkor biztos lehetek benne, hogy ez az igazság. A kövek valahogy mégis a helyükön maradnak, mert azok után, ami a bolttal történt, ezután a támadás után az a kellemetlen érzés kezdi beenni magát a bőröm alá, hogy lehet, ez az új normális. A hétköznapi. Most már talán minden reggel azzal a lehetőséggel kezdünk új napot, hogy bármikor történhet valami ilyesmi, velünk és mindenki mással is, mert ezek a dolgok már megtörténtek, előfordulhatnak, nincs bennük már semmi abszurd. Hiszen egy dolog lehet véletlen, kettő már nem igazán, és bár általában remekül ignorálom a kíséretemül kirendelt aurort, eddig legalább egy kis részem indokolatlannak érezte a jelenlétüket, amikor mondjuk olyan jelentéktelen dolgokat csinálok, minthogy bejárok az óráimra, vagy elmegyek egy teaházba a barátnőimmel. De mint ahogy Holdentől elfogadom azt az igazságot is, hogy anyám jól van, most már azt érzem, muszáj lenne elfogadnom tőle azt a valóságot is, hogy a világ, amiben úgy nőttem fel, hogy biztonságos és megbízható, valójában egyáltalán nem az és nekünk különösképp nem az. Ezért nem könnyebbülök meg, az arcom feszes marad, de megpróbálkozom én is egy mosollyal, ami legalább olyan "remekül" sikerül, mint a bácsikámé - ott van, mert emlékezetből tudjuk, hogy kell ezt csinálni, de azért messze nem az igazi - Jó ezt hallani - mondom azért mégis, ha nem is épp reménytelin, vagy megkönnyebbüléssel, de attól még igaz, hogy hálás vagyok, amiért a családomat nem érték ma végzetes csapások. Bólintva hagyom magam kivezetni az épületből, még akkor is, ha én még csak most jöttem, de teljesen megértem, miért jobb odakinn, nekem sem nagyon akaródzik maradni, de biztosan itt leszek, amíg beengednek anyához. Meg akarom kérdezni, mikor jöhet haza, addig is hozzak-e be neki esetleg valamit, vagy van-e szüksége bármire. Nem nagyon vonz a lehetőség egyébként sem, hogy egyedül legyek otthon. Apára aligha számíthatunk emberi időben, és igazság szerint fogalmam sincs, Eric merre jár. Pedig jó lenne, ha idejönne - Ez borzasztó... - mondom kicsit úgy, mint aki igazán nem is érzi a saját szavai jelentését, mint aki csak tudja, hogy ebben a helyzetben ezt kell mondania, de valójában nem is igazán tudja, mit mond. Tényleg így érzem magam, hiába tudom elképzelni, valójában nem tudom, mennyire lehetett borzasztó ott lenni. Mint a bolt esetében is, én már csak a romokat, a pusztítás eredményét látom, itt is csak a káoszt, az érintettek fájdalmát, amin úgy érzem, egyáltalán nem áll hatalmamban segíteni. - Nem, nincs. Elment Walesbe a hét végéig a barátaival. Persze üzentünk neki, de még nem hallottam felőle - ami nem olyan meglepő, ha nem vagyok a városban és nincs mellettem egy auror, akit könnyen elérnek, bele sem tudok gondolni, mikor és hol ért volna utol egy bagoly ebben a zűrzavarban. Adok magunknak pár lélegzetvételnyi időt, a szó legszorosabb értelmében, bár nem érzem, hogy a kert levegője sokkal élvezetesebb lenne, mint az Ispotályé, mégis nehezemre esik mondani, vagy kérdezni bármit is, főleg, hogy amit legszívesebben kérdeznék, arra talán még nem állok készen, hogy halljam is a választ, úgyhogy nem tudom azzal kezdeni - Mi történt?
Naomi arcát fürkészve nem tudtam kizárni a gondolatot, hogy mennyivel könnyebb lenne minden, ha még mindig naiv kislány lett volna, aki mindent elhisz a felnőtteknek és nem képes olvasni a kimondatlan szavak és a sorok között. De már nem volt kisgyerek, még akkor sem, ha a gondolataim között továbbra is a hercegnőkorszakát élő hét-nyolcévesként létezett - és kételkedtem benne, hogy ez valaha érdemben meg fog változni -, nem kellett hangosan megfogalmaznia a benne dúló félelmeket ahhoz, hogy biztosan tudjam: a szavaim közel sem nyugtatták meg annyira, mint ahogy sugallni szerette volna. Ott lógott felettünk a nehezen elfelejthető fenyegetés, hogy ez valaminek csak a kezdete volt, hogy a megkönnyebbülés legfeljebb átmeneti lehetett. De a mi családunkban már csak így működtek a dolgok, szőnyeg alá söprögettük a valóságot és végsőkig ragaszkodtunk annak a gyenge látszatához, hogy minden a lehető legnagyobb rendben volt. A struccpolitika lehet genetikailag öröklődő megküzdési stratégia? - Attól tartok, Becca mellé ideje lesz jobb testőrt kineveznem. Nem lesz boldog, a mostanit is elsődlegesen sütemény-előkóstolónak és beszélgetőpartnernek használta, olyat kell találnom, akire nem hat az anyád... minek is nevezzem ezt? Szívlágyító kisugárzásnak? Nem tudom, de az biztos, hogy kurvára nem a testőrén múlt, hogy Becca épségben kijutott. - A szavaim talán nem is igazán Naominak szóltak, hangos gondolkodás, dühöngés és némi önvád volt inkább, nem vártam az unokahúgomtól értékelhető választ és végképp nem megoldást a problémára. Nem az ő feladata volt, hogy megvédje a családunkat, hanem az enyém, és jelenleg kételkedtem benne, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e erre a feladatra. Fridát nem tudtam megvédeni... - Most már érted, miért van szükség az aurori felügyeletetekre? Csak idő kérdése volt, hogy valami hasonló történjen. A lelkem mélyén, azt hiszem, megértettem az ellenállásukat. Húszévesen túldramatizáltam volna, ha bárki, bármilyen formában korlátozni akar, ha azt feltételezik rólam, hogy nem vagyok elég felnőtt ahhoz, hogy vigyázzak magamra és egyedül menedzseljem az életemet. De én, Naomival és Eric-el ellentétben huszonévesen nem viseltem célkeresztet a hátamon a nevem miatt (és a többéves aurori kiképzés után amúgy is több eséllyel futottam neki az önvédelemnek, mint a vasággyal negyven kilós unokahúgom).
- Borzasztó, igen... - Mi mást mondhattam volna? Sosem remekeltem abban, hogy szavakba öntsem az érzéseimet, és talán nálam szentimentálisabb emberek sem lettek volna képesek koherens mondatokba foglalni azt, amit Roxmortsban láttam. Talán még fel sem találták a szavakat, ami leírhat efféle borzalmat... Szinte fuldoklóként szívtam magamba az udvar levegőjét, mintha enyhült volna a szorítás a mellkasomban, amint nem vettek körbe minden oldalról idegen, pánikoló emberek. A rettegő tömeg senkire sincs jó hatással, bármennyire is szerettem volna magam a nyájpszichológián felülállónak gondolni, attól még nem volt igaz. A meggyújtott cigaretta reszketett az ujjaim között, magam sem tudtam, hogy a sokk vagy a Cruciatus-átok utóhatásaként - vagy hogy egyáltalán utóhatás volt-e és nem a rám telepedő, nagyon is aktuális rettenet. A gondolataim újra és újra, megállíthatatlanul visszakanyarodtak Fridához, és talán a lélek gyógyításában nálam képzettebb emberek azt mondták volna, hogy a hallgatás és elfojtás a legrosszabb, amit tehettem, de ettől még nem voltam képes kimondani, különösképpen nem Naominak. A félelmeim egyedül rám tartoztak, nekem kellett megbirkóznom velük, ez mindig is így volt. - A lehető legrosszabbkor utazgat - ingattam a fejem. - Csak remélni merem, hogy legalább aurorok közelében van, bár őt ismerve...
Nem válaszoltam azonnal a kérdésére, hosszúra nyúlt, terhes óráknak tűnt, amíg mélyen letüdőztem a cigarettafüstöt, kifújtam, megismételtem a műveletsort és közben próbáltam eldönteni, mit feleljek. Hiszen tulajdonképpen mi történt? Nem tudtam, az egész Aurorparancsnokság és Minisztérium tanácstalanul állt a történtek előtt, erre senki sem számított, nem voltunk rá felkészülve és a terrortámadás kezelése is nélkülözött minden profizmust. De Naomi nyilván nem erre volt kíváncsi, nem a háttérszálak érdekelték, csak az események sora, ami a fél családját ma a Szent Mungóba juttatta. - Tudod, az az igazság, hogy kibaszottul fogalmam sincs. Robbantottak a főtéren és hirtelen elszabadult a pokol. Roxmorts tele volt neo-halálfalókkal, válogatás nélkül aprították a civileket, felnőtteket és gyerekeket is, nem válogattak. Nem tudom, hogyan juttattak be észrevétlenül egy mágikus bombát, már napok óta senki nem teheti be a lábát a faluba átvizsgálás nélkül. Biztosan volt beépített emberük a Minisztériumban, fogalmam sincs... - Újból idegesen beleszívtam a cigarettába, próbálva kizárni az eseményekről kéretlenül feltörő emlékeket. - Aztán a végén valaki elszabadított egy táltostüzet, fél Roxmorts porrá égett. Letartóztattunk vagy egy tucat neo-halálfalót, legalább ennyi meghalt vagy súlyosan megsérült, de ez a történteken nem változtat.
