Naomi Briggs

Mindig mindenki úgy hivatkozik rá, mint a család kis hercegnőjére.
Lehetne bármi más, ha egyszer így nőtt fel? Lehetne más, ha egyszer mindenki úgy tekint rá, mint a miniszter úr drága kicsi lányára, aki pont olyan, mint amilyennek ezek alapján elképzelik?

Tényleg olyan - udvarias, mosolyogós, bájos. Szerény, ha szerénynek kell lennie, és játékos, amikor szórakozik. Nem jön zavarba senkitől és semmitől, könnyen elbeszélget bárkivel, mindenkihez van egy jó szava. Mindig tudja mindenki nevét, mindenki feleségének és gyereinek, vagy épp kiskutyájának nevét, mindig emlékszik egy kedves, személyes apróságra, amit szóba hozhat. Tisztában van minden közéleti eseménnyel, és politikaival is, bár ez utóbbitól távol tartja magát, csak akkor beszél ilyesmiről, ha elkerülhetetlen. Egyszerűen kellemes, nyílt, érdeklődő. nem okoz fejtörést, pontosan olyan, amilyennek társaságban lennie kell.

A baráti társaságával felszabadultabb, és igazság szerint kicsit gonoszkodósabb is, szívesen pletykál, mert tudja, róla is pontosan így pletykálnak. Szívesen eljátssza a kis királynőt az udvartartásban, ahol megteheti, hogy ő mond ítéletet másokról, de nem indokolatlanul kegyetlen, neki ez szórakozás, nem hatalom. Igent mond mindenre, ami ártatlan, óvatos ott, ahol tudja, a családja óvatosságra intené (hacsak nincs ott a bátyja, mert mellette és vele sokkal bátrabb, vagy valaki, akit régóta ismer és akiben megbízik), de azért megenged magának annyit, hogy ne gondolja róla senki, beszari, vagy túlságosan is óvatos.
Nem bízik meg könnyen másokban, nagyon is tudatában van annak, hogy bizonyára sokan csak kihasználják, de ez nem igazán zavarja. Amíg valaki nem él vissza a jószívűségével, addig szereti ezeket a felszínes ismeretségeket, ő is könnyedén kihasznál másokat. Azt viszont elég rosszul viseli, ha valakinek bizalmat szavazott és elárulják. Nem áll azonban bosszút, tudja, az nem lenne méltó hozzá, pedig egyébként nagyon szeretne. Inkább apró kicsinyességekben éli ki magát, és nem szokta elfelejteni, hol égette már meg magát.
Csak néha. Neki is megvannak a maga vakfoltjai, ha emberekről van szó és egyáltalán nem annyira önérzetes, vagy büszke, hogy ha valaki mellett jól érzi magát, akkor egy kis szeretetért ne tudná megadná magát. Akár teljesen is. Elég ritka az ugyanis, ha tényleg el tudja engedni magát mások mellett. Nem igazi lázadó, de nem is szent - lógott már ki éjszaka, amikor nem szabadott volna, volt már bulikon, ahonnan igyekeztek nagyon csendben hazahozni, de épp csak annyit enged meg magának, amennyi még éppen az előnyére válik - mégis csak fiatal, még sincs kőből és tudja, hogy az emberek szeretik, ha a tökéletesség alatt mégis csak tudnak embernek látni valakit.

Pont olyan lány, aki nagyon szeret mások kedvére tenni, és szívesebben tesz mások kedvére, mint hogy azon aggódjon, ő mit is akar valójában. Fontosabb neki a megítélése, mint az, hogy igazán tudják, milyen ő. Minek akarná azt tudni bárki is, ha lehet a szemükben valaki sokkal jobb? Ha lehet bájos és szórakoztató, ha lehet mások irigységének tárgya, ha kislányok olyanok akarnak lenni, mint ő?

Pedig nem volt mindig ilyen. Alsóbb évfolyamokban pont ugyanolyan volt, mint bárki más, talán egy kicsit elkényeztetettebb, de már akkor is volt olyan okos, hogy tudja, valójában nem ő a legokosabb, vagy a legszebb a helyiségben. De ha elég szorgalmas, elég kitartó, ha kicsit több időt tölt a leckéje mellett, akkor lehet jobb másoknál, úgyhogy ez volt az ő útja. Csendben tanult, mert azt értékelték otthon és nem fájdította igazán a fejét azon, hogy nem népszerű. Nem akart csendes és közpszerű lenni, láthatatlan, nem akarta, hogy honvágya legyen, úgyhogy valahogy (leginkább konokságból) leküzdötte ezeket az akadályokat.
Mindez persze villámgyorsan megváltozott, amikor az apja népszerűsége kormányt nyert, és hirtelen ő is érdekelni kezdett mindenkit. Nem igazán szereti ezt, de megszokta. Rájött, hogyan tudja a fejét a hullámok felett tartani, hogyan kell viselkednie, hogyan fogják szeretni (többnyire). És nagyon ügyesen változott azzá a lánnyá, akit mindenki szeret, vagy ha nem is szeret, akkor szereti utálni.

Ami nem látszik kívülről, hogy neki ez mibe kerül. Azt senki nem látja, hogy még mindig nem ő a legszebb egy helyiségben és nem is a legokosabb. Senki nem szenvedi végig vele a vizsgaidőszakokat, amelyek úgy érzi, túlságosan is nehezek, főleg annyi társasági kötelezettség mellett, amennyi neki van. Azt senki nem látja, hogy valójában még mindig nincs több önbizalma, mint régen, pusztán mások figyelméből táplálkozik, de ha egyedül van, üresebb, mint amilyen ürességet valaha is el tudott volna képzelni. Azt senki nem látja, hogy folyton rossznak látja magát, nem elég jónak, nem elég könnyednek. Azt senki nem látja, hogyan rándul össze a gyomra, ha az apja úgy néz rá. Azt sem látja senki, hogyan tornyosulnak a feje felett mások és az önmaga elvárásai, hogyan vékonyodik el benne az a cérna, ami rendszerint el is szakad, és aztán darabonként, fogát csikorgatva rakja össze magát újra.
Azt a Naomit, akit szeretnek, akit mégis csak tartanak valamire.

És elég ügyes. Elég jól játssza a szerepét. Sosem kérdezte meg tőle még senki, hogy nem magányos-e, nem kételkedik-e, nem boldogtalan-e, tudja-e egyáltalán, kicsoda ő valójában (dehogy tudja), ahogy senki nem figyel arra sem, ha alig eszik valamit a tányérjáról, vagy megeszik mindent, válogatás nélkül, hogy aztán húsz teljes percre tűnjön el a mosdóban "bepúderezni az orrát".
Tele van kétellyel és megfelelési kényszerrel, önmarcangolással. Legalább olyan nagy elvárásai vannak magával szemben, mint az apjának vele szemben, mert úgy érzi, nem lesz elégedett addig, amíg nem fogadja el mindenki tökéletesnek. Ettől feszült, szorongó,  kontrollvesztett. Ettől olykor kicsinyes és undok, főleg akkor, ha nincs a nyilvánosság előtt. Elkényeztetett, de nem lusta, sőt. Túlságosan is sokat akar, többet, mint amennyit ténylegesen elbír, de túlságosan konok, hogy ezt bevallja és segítséget kérjen, pedig az igazság az, hogy semmire sem képes egyedül, csak akkor funkcionál, ha mások ott vannak körülötte.

Csak mosolyogj. A fenébe is, Naomi, csak mosolyogj, gyerünk már. Ezerszer is végigcsináltad már, most miért nem megy? Ez miben más?
Csak mosolyogj.

Megremeg az alsó ajka, ahogy próbálja megregulázni az egész arcát, egy pillanatra attól fél, nem hogy mosolyogni nem fog, de esetleg még el is sírja magát. Lett már rosszul nyilvánosan (de hát érzékeny lányokkal megesik), kapott már pánikrohamot (köhögésnek álcázták, mintha csak rosszullét kerülgetné), de sírni még soha nem sírt, és őszintén, nem akarja most elkezdeni.
Főleg egy ilyen butaság miatt. Annyit kérdezett tőle a Szombati Boszorkány riportere, hogy "Miss Briggs, hogy érzi magát? Az olvasóinktól rengeteg levelet kapunk, mind nagyon sajnálják, hogy már nem alkotnak egy párt Mr. Potterrel.", ez még igazán nem ok arra, hogy sírva fakadjon, egész héten, egyetlen egyszer sem láthatta senki sem szomorúnak, sem sírni, de még csak azzal sem vádolhatja senki, hogy látványosan gyászolna.
Naomi Briggs pont úgy viselkedett ezen a héten is, mint az összes többi héten, nem változtatott a haján, az öltözködésén, a sminkjén, tartotta magát a rutinjához és csak úgy összességében - nem csinált semmi látványosat, semmi szokatlant. A szakítás híre is nagyon diszkréten kígyózott be a bulvársajtóba, egy udvarias közlemény formájában. Semmi felhajtás. Semmi dráma. Semmi ellenségeskedés.

Valójában tudja, hogy nem is a kérdés a baj. A kérdésre számított, alaposan meggondolt, barátnőkön tesztelt válasza van rá: "Köszönöm a kérdést, Miss Potts, nagyon jól vagyok, igazán. Most James és én is az életünk más területére szeretnénk fókuszálni, neki ott van a sport, nekem pedig az Akadémia, és szeretném jobban kivenni a részemet a családunk jótékonysági tevékenységéből. Én már gondolkodom azon, hogy egy napon saját családot szeretnék, James egyelőre - teljesen érthetően - a karrierjét építené. De továbbra is barátok vagyunk és nem neheztelünk egymásra. Csak a legjobbakat kívánhatom neki."
Tökéletes és hibátlan, tudná olyan mosollyal és olyan hanglejtéssel, gondosan megejtett szünetekkel tálalni, hogy senkinek nem jutna eszébe kételkedni benne.

Nem ez a baj. Az apja a baj. Amikor az apjának elmondta, hogy szakított James Potterrel, az apja azt mondta, hogy "na végre", meg hogy "jobb is ez így", meg még azt is, hogy "végre egy értelmes döntés". Az apja örült neki, és az apja nem kérdezte meg, hogy van, és egészen eddig a percig, amíg egy együttérzőn mosolyogó riporter nem kérdezte meg, "hogy van?", addig fel sem tűnt neki, hogy ez volt az, ami hiányzott az apjával való beszélgetésből. Hiszen sejtette, hogy örülni fog, sejtette, hogy nem fog vele bánkódni (mert hazudhat, ahogyan csak akar, de ő azért nagyon is bánkódik), de azért azt remélte, megkérdezi, hogy van. Vagy legalább azt, hogy ő mit gondol. Vagy mondjuk azt, hogy mi történt?
De az apja nem kérdezett tőle semmit, csak kifele menet megpaskolta a vállát, ahogy a gyakornokoknak szokta.
Szakmai elismerésnek szódával elmegy. Az atyai szeretet gesztusának nem igazán.

Ezért felejt el egy percre mosolyogni, ezért remeg úgy az erőlködéstől az alsó ajka, mintha sírni akarna, és egy percig, egyetlen kellemetlen, rémesen elrontott percig az egész arca tétovázik, amíg próbálja eldönteni, hogy vajon sikerül-e majd végül mosolyognia, vagy tényleg elsírja magát.
Végül csak elmosolyodik - az egyik pillanatban a gesztus még nincs sehol, az arca olyan üres, mintha itt sem lenne, a következőben már halványan indul a mosoly a jobb ajka szegletétől, és végül kivirágzik az egész arcán. Bizalmaskodó mozdulattal enyhén közelebb hajol Miss Pottshoz, és a hangja tiszta és meggyőző, amikor megszólal, épp csak annyira szomorkás, amennyire elvárható a helyzethez mérten.

- Köszönöm a kérdést, Miss Potts, nagyon jól vagyok, igazán. Most James és én is az életünk más területére szeretnénk fókuszálni, neki ott van a sport, nekem pedig az Akadémia, és szeretném jobban kivenni a részemet a családunk jótékonysági tevékenységéből. Én már gondolkodom azon, hogy egy napon saját családot szeretnék, James egyelőre - teljesen érthetően - a karrierjét építené. De továbbra is barátok vagyunk és nem neheztelünk egymásra. Csak a legjobbakat kívánhatom neki.

Az emberek általában a mosolyára emlékeznek - széles, bájos, elragadó, makulátlan, rezzenéstelen, a megfelelő arány az udvarias és a természetes között, sosem érződik mesterkéltnek. Helyiségeket ragyogtat fel, rávesz másokat is, hogy visszamosolyogjanak, vagy vele nevessenek. Erre szoktak emlékezni vele kapcsolatban, mert ezt szeretnék látni - mi oka lenne egy ilyen lánynak nem mosolyogni? Persze, hogy mosolyog. Persze, hogy _mindig_ mosolyog. Persze, hogy _mindig_ kellemes. Ez a dolga. Erre jó.
A mosolyával együtt kellemes, kedves jelenség, olyan lány, akire jól esik ránézni, és ha ne tudná senki, kicsoda, akkor ezzel a lendülettel lehet, hogy rögtön el is néznének róla. Tulajdonképpen nincs benne semmi különleges, régen véletlenül sem gondolta senki különlegesnek. Lehetetlenül világos, szőke, félhosszú haj, nyílt, őzikebarna, kerek tekintet, hosszúkás arc, keskeny ajkak, szokatlan, kissé kemény vonások, amik sehogysem illenek a babákhoz hasonlatosan finom alkatához. Középmagas, hosszú lábakon imbolyog általában lehetetlenül magas cipősarkakon, és olyan vékony, hogy egy erősebb szél akár el is fújhatná.
Nem mintha ne irigyelnék folyton mindenért, de talán erről szitkozódnak a női mosdóban a legtöbbet - _ráadásul_ még ilyen vékony is, nem igazság!!
A Földön persze tényleg nincs igazság - korábban soha nem gondolta senki, hogy különleges és ő sem gondolta magáról, hogy különleges lenne, pontosan úgy nézett ki és úgy öltözködött, mint bármelyik másik korabeli lány. Talán egy kicsit szerényebben is, mert nem szerette, ha a kelleténél jobban figyeltek rá. De most már akkor is figyelnének rá, ha sikítva tiltakozna ellene, és Naomi megtanulta, hogyan nézzen ki úgy, mint aki otthonosan mozog a neki írt szerepben. Megtanulta milyen alkalomra milyen színeket illik viselni, milyen eseményre milyen rövid szoknya ildomos, hol várják el tőle, hogy megmutassa a tejfehér, kissé egészségtelenül sápadt bőrét és hol lenne megbotránkoztató, ha mélyebb lenne a dekoltázsa a kívántnál. Ahol szerénynek kell lennie, ott szerény és kifinomult, ahol meg kell mutatnia, hogy ő a legstílusosabb a társaságban, hogy őt követni kell, nem pedig ő követ másokat, ott divatos úttörő. Olyan, mint egy kirakat baba - mindig divatos, mindig ízléses, tulajdonképpen makulátlan, már addig a pontig, ami idegesítő, amitől azt kívánja az ember, bárcsak hibázna végre egyet. Lehetőleg hatalmasat.