Hold your breath, if you have a respiratory system!

Kviddics. A sport, amivel nagyjából azóta szemezek, mióta a Roxfortba jöttem és egyben az a sport, amit azóta nem értek, hogy elmentem az első meccsemre. Odáig jutottam, hogy repkedni kell, amit magam is meg akartam tanulni, de sose sikerült. Nem is értem, pedig rengeteg sportot űztem kisebb koromban. Lenne egy jó alapom hozzá, szerintem az izomzatom sem olyan gyenge, hogy ne bírnám, a sebességet imádom, de valamiért sose sikerült megmaradnom a seprűn. Nem, mármint szó szerint, amint felszállok, csak idő kérdése és leesek. Eddig a rekordom azt hiszem a 30 másodperc volt. Az elején még próbálkoztam egyedül, de aztán amint megismerkedtem Desivel és megtudtam, hogy ő viszont jó a repülésben, inkább neki könyörögtem, hogy oktasson.
Mondjuk előbb az lett volna a cél, hogy ne essek le egyből arról az átkozott seprűről, de utána már csak idő kérdése lett volna, hogy a játékot is megtanuljam. Bár még mindig nem tudom, hogy pontosan hogyan is megy a játék, de ez egy későbbi probléma lesz. Egyébként vissza tudom mondani a szabályokat, hogy melyik labda mit csinál, hogy adott pozíción hogyan kell játszani, csak éppen nekem furcsa kívülről ezt nézni. Gondoltam, ha én magam is játszok, akkor könnyebb lesz megérteni, mert egyébként bulisnak tűni – leszámítva azt a részt, mikor megsérülnek – csak éppen nézőként bizarr. Csak annyit látni, hogy 12 emberke össze-vissza repül, kerülgetik egymást, miközben a labdák is ide-oda vándorolnak egyik emberről a másikra. Ja és ketten csak vannak a karikák előtt. Pont ennyi látszott egy olyan mugli szülőkkel megáldott lánynak, mint amilyen én is voltam.
Amúgy tudom, hogy nem kötelező megtanulnom ezt a sportot, sőt jónak sem kell lennem benne, de valamiért engem igenis idegesített, hogy ennyire béna vagyok benne. Nem szokott zavarni, hogy az én szüleim varázstalanok és emiatt mondjuk magamtól kellett sok dologra rájönnöm, de valamiért a kviddics olyan dolog volt, ami bökte a csőrömet, hogy nekem nem megy. Talán azért, mert ez a sport aztán tényleg olyan igazi varázsló sport volt, és azt hittem, hogyha megtanulom, akkor egy picit jobban elfogadnak majd az aranyvérűek is. Holott ez amúgy lehetetlen.
Persze szokásosan olyan felszerelésben érkeztem meg a pályára, ami megvéd majd az esésektől. Törtem már el csontomat és nem volt túl kellemes. Persze itt a varázslóvilágban megvan a módja, hogy gyorsan összeforrjon, de attól még abban a pillanatban, mikor beüt a baj… Nos az sosem lesz kellemes! És semmi sem szépít majd rajta.
-Eskü ma nem esek le! – Mosolyogva lépek oda Desihez, amikor meglátom. – Illetve… Nem sűrűn. Nagyon igyekszem majd. Ma már szeretnék labdát is fogni a kezembe. – Amire szerintem kicsi esély lesz, de álmodozni még lehet! Tényleg, vajon a srácoknak bejönnek a kviddicses lányok?