A durmstrangosok bármilyen büszkén, kidüllesztett mellkassal is hirdették vérük tisztaságát, bennem újra és újra megfogalmazódott a gondolat: bizonyára becsúszott pár baziliszkusz felmenő is a makulátlannak tűnő családfájukra. Senki, még Eunice Drucilla Bagman sem tudott olyan dermesztően nézni, mint az északról érkezett, új iskolatársaink. A lelátón ültek, az egész edzésünket végignézték, ha volt is véleményük, azt gyorsan pergő némettel és orosszal megosztották egymás között, de velünk nem. Ők nem olyanok voltak, mint a Mardekár kisstílű bully csapata, nem dobálóztak gyerekes sértésekkel, nem gáncsoltak ki senkit a folyosón, nem írtak gúnyos indulót a Hugrabug kviddicscsapatáról. Nem, Sven Munter és a túlvilágian gyönyörű felesége - amúgy mi a fasz már, ki házasodik meg ennyi idősen, legális ez egyáltalán? Bocs, Maisy és Baltie, titeket szeretlek - más szabályok szerint játszottak, okosabbak voltak Sebastian Mulciber primitív bandájánál. Mulciberrel ellentétben tőlük valóban egészségesen tartottam, noha engem mindeddig levegőnek néztek. Nem voltam elég érdekes, csak egy félvér, aki nem sok vizet zavart. Noah viszont... Persze ő nem félt, vagy ha félt is, nem adott neki hangot. Büszke voltam rá, bár én pedig ezt nem hangoztattam, hiába indult el Roxmortsot követően valamiféle bizonytalan irányba a korábban elszakíthatatlan testvéri kötelékünk, efféle érzelgős szarságoknak még mindig nem volt helye közöttünk. Talán már nem is lesz, talán már kinőttük az ilyesmit, nem tudom. De hiába örültem neki a lelkem mélyén, hogy a félelem nem késztette meghátrálásra, továbbra is felvállalta magát, nem váltott identitást, csak hogy védje önmagát... attól még féltettem. Sebastian Mulciber gangjének módszereit már jól ismertük, sosem lettek volna elég bátrak, hogy átlépjenek egy határt - na, nem mintha attól ne féltettem volna Noah-t -, de Munterék még új, meghatározhatatlan mértékű fenyegetésként lebegtek felettünk. Aggasztó volt. És ezt valószínűleg nem csak én láttam így. Az edzés siralmasan sikerült, senki sem játszott jól, mégis Louis botlásai voltak a legfeltűnőbbnek. A figyelme máshol járt, a bizonytalan pillantásait követve nem volt nehéz kitalálni, hogy a lelátón. Ahogy véget ért az edzés, a lelátón ülő durmstrangosok is felemelkedtek a kényelmetlen padokról, de az öltözőig éreztem a hátamon a pillantásukat. Beszéltek valamiről egymás között, de nem értettem, a némettudásom kimerült a Guten Tag-ban és Strudelben, a sok névelő és melléknévragozás között azonban olykor-olykor el tudtam csípni egy-egy akcentussal ejtett nevet. A Weasley például összekeverhetetlen volt bármi mással. Láttam, ahogy Louis válla és állkapcsa megfeszül, nem dühösen - pedig akár az is lehetett volna, én személy szerint csendben fortyogtam, csak a halványan pislákoló életösztön tartott vissza attól, hogy odaugassak valamit Munteréknek -, inkább rémültnek tűnt. Mínusz fokok voltak odakint, az ujjaim vörösre fagytak a kviddicskesztyű alatt is, az öltöző melegében pedig fájdalmasan zsibbadtak, alig bírtam összehúzni a tornazsákom cipzárját, miután hajtogatás nélkül belegyűrtem a rikítósárga, Runcorn feliratú kviddicstalárt. Anya milyen rosszallóan ráncolta volna a homlokát, ha végignézi a bénázásomat, mennyire utálta, hogy soha, semmilyen ruhát nem hajtogattam össze, a szennyest és a frissen mosott-vasalt kupacokat is csak egy-egy széken halomba gyűjtve tároltam otthon. Már szinte mindenki elhagyta az öltözőt, mire végeztem. Mindenki, kivéve Louist, talán ő is hadilábon állt a ruhapakolással, talán szándékosan húzta az időt. - Le fognak esni a végtagjaim, halálra fagytam - jegyeztem meg, a vállamra dobva a tornazsákot. - Bezzeg Munterékre nem hat még a hideg sem. Rohadt para a gangjük... Láttad, hogy mostanában Theo Nott is velük lóg? Pedig régen jóarc volt, nem is értem... Sóhajtva megráztam a fejem. Mostanában sok mindenre csupán ennyit tudtam válaszolni: nem is értem. A világ a feje tetejére állt, még jobban, mint a korábban stabilnak hitt lelki békém és boldogságom. Hiába járatott az iskola és Anyu pszichomágushoz, nem létezett az a terápia, ami ezen segíthetett. Néha úgy éreztem, hogy nem én szorultam terápiára, hanem az egész világ körülöttem. - Nincs kedved belógni a konyhába valami forróért? Desi mondta, hogy felvettek egy új házimanót, barterezik, bármilyen kacatért csinál forralt bort akárkinek. Állítólag egy elsős széthányta tőle a Mardekár klubhelyiségét, de talán nálad ennek nem áll fenn a veszélye.
Igyekszem nem feléjük pillantani, elhatározom magamban – nagyjából századszorra, és persze ebből egyenesen következik, hogy századszorra is csalódást okozok magamnak, mert alig telik el tizenöt másodperc, máris lefelé ívelő pillantásom metszetében találom őket. Legalább ketten – váltakozásban, többnyire Munter bevonásával – egyeztetnek valamiről, jegyzetelnek, kvaff utáni vetődésemben néhányszor skiccelő mozdulatokat veszek észre, alakzatokat rajzolnak fel, valószínűleg szisztematikusan felvezetik a támadó és védekező stratégiánkat, hogy elméletben ellenpontozhassák, és gyakorlatba is átültessék. Pofátlan, csak éppen nem illegális, és ha nagyon őszinte akarok lenni, egyfajta profizmusra vall, nem véletlenül léteznek játék- és játékosfigyelők, amint feljebb lépünk, mondjuk a hazai kviddicsligába. Nálunk senki sem szokott ilyesmihez, Mulciberék rendszeresen látogattak minket, fogalmam sincs, tényleges adatgyűjtés történt-e ilyenkor, mindig érződött, hogy inkább pszichológiai megfélemlítésként használták, nyomást gyakoroltak ránk, beszólásokkal és idétlen vihogással zavartak meg, ez tagadhatatlan, feszítették a húrt, amíg el nem pattant. Mulciber azóta halott, ahogyan tucatnyi diáktársunk, professzorunk és roxmortsi ellátónk, maradt helyette egy újjáépülésében gyakran megakadó falu és ideológiailag minimum két részre szakadó tanközösség. Félig-meddig ártatlan csínyek helyett valódi fenyegetettség, politikai fundamentalizmus, ősgyűlölet és… színtiszta terror. Éjjelente bármilyen neszre felriadok. Kerülöm őket, inkább hagyok veszni egy egyenesen nekem passzolt kvaffot, kínosan félrepillantok, még így is magamon érzem legalább három csapattársam és a teljes neonáci gang tekintetét. Rettegek, ösztönszerűen és folyamatosan, rettegek, elvégre nem tartana sokból átkutatniuk a diákokhoz tartozó adminisztrációt, megtalálni a minisztériumi határozatot, amit kellő érzékenységgel és diszkrécióval kezeltek, tudom, ami nem egyszerűen kérdéseket vet fel, hanem konkrétan leleplez, ami lemeztelenít és tartalmazza az orvosszakértői véleményt, az eredeti és módosított születési anyakönyvemet, a minisztériumi biztos álláspontját és indoklását, szóval mindent, mintha egyszerre ezer helyről ordítaná, mi vagyok. Azt hittem, megszabadulhatok tőle, hogy elég végigvergődni a roxforti éveken, kerülni az intimitást, kivárni, hogy teljesen új életet kezdjek egy saját albérletben, mert anyuék megígérték, soha többé nem kell kollégiumban laknom, nem kell leadnom papírokat, nem kell bizonygatnom, rácáfolnom, vallanom, simán létezhetek majd, mint bármelyik normális akadémista. Azt hittem, addig kibírom majd, elvégre eddig is kibírtam, és tényleg, egyetlen felnőtt sem árulta el a bizalmamat, és én tényleg… Munterék azonban más szabályrendszer szerint játszanak, más határok mentén mozognak, szélsőségesek és agresszívak, amit akarnak, az nem gyerekes hatalomvágy, hanem valami mélyen gyökerező és pusztító, valami, ami alapjaiban megváltoztathat mindent, amit ismerünk. Anya már nyáron kisebbfajta idegösszeomlást kapott, úgy kellett meggyőznünk, ne vegyen ki, engedjen vissza, nem lesz semmi baj, nincs ennél biztonságosabb hely, éjjel azonban kihallgattam, ahogy apának hadart, riadtan és dühösen, fel-alá járkáló árnyéka egyszerre tűnt éterinek és nyomasztónak, azt mondta, apának értenie kellene, milyenek az emberek, a rossz emberek, hogy mindent, ami furcsa vagy más, uralni szeretnének, legyőzni és birtokolni, hogy értse meg, tőlem igenis elvehetnek dolgokat, és el is akarnak majd venni. Meccs után tőlem szokatlan közelségre törekszem, igyekszem beleolvadni a csapat egységébe, Maisy és Ned közé préselem magamat, mintha csak véletlenül keverednék közéjük, nem akarok csordáról leszakadó támadófelület lenni, nem akarok még egyszer rájuk nézni, mégis hallom, amint megemlítenek, más Weasley nincs közöttünk, és ha nem lenne leheletnyi lélekjelenlétem, nyikkannék egyet, így viszont csak belefeszülök a félelembe. És ha már tudják? Ha már megtalálták és feljegyeztek, mint genetikai korcsot, mint sokféleképpen bizarr vérárulót? Gyomromban a félelem görcsével, mozdulataimban az abból fakadó zsibbadtsággal kezdek átöltözni, észre sem vettem, mennyire fázhatott a testem, reszketett az minden mástól is, szinte hitetlenkedve figyelem a vörös ujjaimat és szél csípte nyakamat, és csak most tűnik fel, mennyire éget és fáj. Egészen belemerülök a talárhajtogatásba és kézdörzsölgetésbe, zoknit cserélek, dupla réteget húzok magamra, pálcával felszárítom tarkómról a hideg verítékcseppeket, még így is didergek, túl későn veszem észre, hogy mindenki elindult már, pedig szerettem volna társaságban visszakeveredni. Ned jelenléte megnyugtató, azt hiszem, fel is sóhajtok, egészen aprót, kontrolláltan, cserébe érezhetően belelazulok a közelségébe, a feszültség rugói elernyednek. – Halálra azért csak nem – pattintom vissza a megjegyzését, vérszegény mosoly kíséretében, szándékosan hátat fordítok neki, hogy ne lássa, milyen gyorsan el tudok sápadni Munterék említésére. És Nott, Theo Nott, aki mindig picit enerváltan és magába fordulva lebegett a seprűjén, aki önmagán kívül a légynek sem tudott volna ártani. Azt értem, hogy ezek eljöttek Európa másik felére missziós munkát folytatni, de hogy a fenébe kezdtek a mieink is szimpatizálni velük? Két vállra veszem a tornazsákom, pálca zsebben, sapkát húzok, sőt, kapucnit is, igyekszem eltűnni a rétegek alatt. – Nott totál kifordult magából… hát tudod, azóta – óvatosan pillantok rá, amint visszafordulok felé, hallottam, min ment keresztül, nem tőle, hanem másoktól, és mindig tapintatlanságnak éreztem volna rákérdezni. – Munterék meg… ja, elég parák. Muntert meg a feleségét konkrétan pislogni sem láttam soha – megtorpanok az ajtóban, bevárom, és együtt hagyjuk el a helyiséget. Előttünk sötétség, kizárólag a kastélyból kiszűrődő, halvány, szél-tépte fények segítenek a tájékozódásban. Senki sem várt minket, mögöttünk a kviddicspálya kísérteties feketeségbe burkolózik, hallani, ahogy a ponyvát egy-egy széllökés megrángatja, ahogy a levegő átsüvít a deszkák között. De üres, teljesen üres, akárcsak a bejáratig vezető, murvával szórt ösvény. – Nálad viszont igen, mi? Ne aggódj, Runcorn – játékosan a vállának dőlök két lépés között, könyökkel megpiszkálom –, fogom majd a hajad közben. És most, egy pillanat erejéig olyan, mintha minden a régi lenne, eltűnik a mellkasomból a szorítás, és a konyháig vezető út megtétele közben egyszer sem jut eszembe, milyen kevésen múlik a biztonságom. – Van nálam pár cucc – a kabátzsebembe túrok, előveszek belőle kitűzőket, hímzett textil matricákat, csupa hülyeség, amit mindig rám tukmálnak, nekem pedig nincs szívem kidobni. - Ezért szerintem kapunk pár pohárral – vigyorodok el, és felmutatok egyet, amit Victoire nyomott a kezembe, rajta színes betűkkel: Dumbledore ezt nem hagyta volna.
Gyerekként senki sem készített fel a tinédzserkorra - legalábbis nem arra, amit valóban magával hozott. Anyáék persze a maguk boomer módján elmondtak mindent, amit a felnőttek általában fontosnak tartottak: beszéltek az első szerelemmel járó buta rózsaszín ködről, a virágokról és a méhecskékről (Noah-val ezen a ponton ólmot akartunk önteni a fülünkbe, mint minden egészséges kamasz), a felelősségteljes bulizás aranyszabályairól, hogy a szórakozóhelyen ne hagyjuk ott sehol a poharunkat, mert beletehetnek valamit, a kábszi pedig rossz, és persze verekedni is, mert az erőszak sosem megoldás, Apa megmutatta, hogyan kell borotválkozni (na, nem mintha nagyon rászorultunk volna Noah-val, egyikünk arcszőrzete sem merítette ki a fejlett és férfias fogalmát), és óvatosan azt is megemlítették, hogy tizenévesen az emberi kapcsolatok igencsak viharos tengerré változhatnak. Arra persze egyikük sem gondolt, mert hogyan is gondolhattak volna, hogy szerelmi drámáknál és részegen cserepes növénybe hányásnál nagyobb veszélyek is leselkedtek ránk. Nem tudhatták, hogy Noah-t a gyengélkedőn kell majd látniuk, mert büszkén vállalta önmagát. Vagy hogy mennyibe fog kerülni a pszichomágusom és mennyire keveset fog érni a terápia (szerintem). Azt sem, hogy majdnem megölnek majd minket Roxmortsban a neo-halálfalók. És ha az iskolai bullyktól féltettek is minket, ez alatt biztosan kellemetlen gúnyolódást, folyosón kigáncsolást, csúnya pletykákat értettek, nem pedig azt, amit a Munter-Graves-gang jelentett. Louis bénázást elnézve felmerült bennem a kérdés, hogy vajon neki otthon mit mondtak? Az ő szülei háborús hősök voltak, olyan dolgokat éltek át, amelyekre korábban azt mondtam volna, hogy elképzelni sem tudom, mostanság azonban közelebbről megtapasztaltam azt a fajta fenyegetettséget és folyamatos készenléti állapotot, mint szerettem volna. Neki mit tanácsolhattak a szülei? Hogy legyen ő is bátor és álljon ki a világ szebbik oldaláért? Vagy azt, hogy ne kövesse a példájukat, hanem húzza meg magát, hajtsa le a fejét és próbáljon észrevétlenül átvészelni mindent? - Hát figyelj, Binns prof sem vette észre, hogy meghalt, vígan ment szellemként órát tartani másnap, szóval... - vontam meg a vállam, közben éreztem, hogy a tornacipő orra a táska mélyén kényelmetlenül a lapockáim közé furakodott, tényleg meg kellett volna tanulnom normális felnőttként elpakolni, Anyának igaza volt, de ezt a világért sem vallottam volna be. Jó ez így, dünnyögtem neki minden alkalommal. - Hallottam pletykákat én is, de azért fura, nem? Én lennék az utolsó, aki ítélkezne, ha random dühkitörései lennének vagy valami hasonló, de ez az ideológiaváltás tényleg elég meredek. Ijesztő, mennyire ki tudnak fordulni önmagukból az emberek. Néha eszembe jut, hogy talán legutóbb is így kezdődött, de ez hülyeség, nem? A Munterékre tett megjegyzésére órák óta először őszintén felnevettem. Persze, ha hallótávolságon belül lettek volna, most egyikünk sem vigyorgott volna ilyen bárgyún. - Lehet ők is megnyalják a szemüket, mint néhány hüllő. Vagy egymás szemét, ez már csak részletkérdés - kíséreltem meg demonstrálni valami gyík-és békaszerű nyelvnyújtást, kevés sikerrel. - Bizonyos szempontból különben sajnálom is őket. Mármint gondolj bele, milyen agymosáson mentek keresztül születésük óta, hogy ennyire hisznek valamiben és tizenhét-tizennyolc évesen már házas emberek. Szerintem fel sem fogják, hogy milyen abúzusban nőnek fel.
Üdítően hatott a friss, hideg levegő az öltöző tesztoszteron-és izzadtságszaga után. Az edzés közben felgyülemlett szorongás kezdett kioldódni belőlem, éreztem, ahogy a vállaimból távozik az enyhe görcs, ahogy a tartásom egyre kevésbé volt védekező, ahogy a kihagyott védések és a durmstrangosok gyilkos pillantásai után maradt tompa szégyenérzet elpárolog a tagjaimból. - Nagyon rendes vagy, köszi - forgattam a szemem. - És ha részegen lefejelem a vécécsészét, majd megint bedobhatod azt az ügyes bűbájodat, a múltkor is rendbe hoztad az orromat. Egyikünk sem tartozott a Roxfort történetének legjobb kviddicsjátékosai közé - és ez egyikünket sem izgatta különösebben, legalábbis engem biztosan nem. Azt viszont elmondhattuk magunkról, ahogyan a Hugrabug összes tagja, hogy jó csapat voltunk. Pontszerzés szempontjából kevésbé eredményesek, de nem is ez számított. Melyik másik kviddicscsapat tagjai szalasztottak volna el egy kvaffszerzési lehetőséget azért, hogy összefoltozzák egy sérült társukat és intézzenek hozzá néhány kedves szót? Egyik sem. És bár nem kezdtem el újból hálálkodni, Louis-nak nem kellett empatának lennie ahhoz, hogy kiérezze a hangomból a burkolt hálát és melegséget, amiért akkor őszintén törődött velem. Régen, még azelőtt magától értetődőnek vettem a népes baráti társaságomat, az engem övező figyelmet, azóta azonban megtanultam, hogy becsüljek meg minden kedves gesztust, minden emberi kapcsolatot. - Hú, ezért szerintem még gyertyafényes vacsorát is kapunk - vettem ki a kezéből óvatosan a kitűzőt. - Ez amúgy elég menő. A kastély előcsarnokából rögtön az alagsor felé fordultunk, meg sem állva a gyümölcstálat ábrázoló festményig. Rutinszerű mozdulattal csiklandoztam meg a festett körtét, amely ettől ajtókilincs változott - sosem értettem, ki volt az a szórakozott elme, aki kitalálta ezt a titkos járatot. - Tudod, igazából ma rohadtul tanulnom kéne, ha nem húzom fel a Mágiatöri jegyeimet, esélyem sem lesz a felvételin. Avery egy cukorborsó, de ez önmagában nem lesz elég. De valahogy ma sem érzem magamban azt a híres hugrabugos szorgalmat - ingattam a fejem. - Még az akadémiai jelentkezési lapokat sem töltöttem ki, mindig csak ülök felette és képtelen vagyok bármit beírni az üres helyekre...
