Between You & death, I would choose suicide

Kirill & Zakhar

  It is not death that a man should fear, but he should fear the fact that his enemy will save him

Tudtam, hogy valami nincs rendben ezzel a fickóval. Annyira éreztem és mégis… Nem gondolkoztam, nem hallgattam az ösztöneimre és most… Igazán nehéz helyzetbe keveredtem…

3 hete

Egy titokzatos férfi megkeresett azzal, hogy a munkáltatója egy igen ritka ereklyét akar megszerezni. Egészen pontosan egy karkötőt, amelyet ajándékba szánt a… Barátnő? Feleség? Sajnos ennyire már nem érdekelt, így meg se jegyeztem. Kicsit sántított nekem ez a történet, de mivel egy ritkaságról beszéltünk, amiért jó sok pénzt kaphattam nem nagyon foglalkoztam vele. Pláne miután nem találtam semmi bajosat az illetővel kapcsolatban. Természetesen azért utánanéztem mind a postabagolynak és a munkáltatónak is. Tisztának tűntek, így elvállaltam.
Már maga az ereklye megszerzése is bonyolult volt. Úgy őrizték, mintha az angol király koronaékszere lenne. Mondjuk egy mágikus tárgy esetében ez várható volt, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy kincs lesz. Rögtön fel is vittem az árát mondván, hogy az életembe is kerülhetett volna. Azt hiszem itt volt a második figyelmeztetés, miszerint kérdés nélkül belementek, hogy majdnem kétszer annyit kértem el, mint amiben eredetileg megállapodtunk. Pedig azért akármennyire is gazdag a megrendelő, ezen ki szokott akadni. Nagyon akarhatta ezt a karkötőt. Pedig ahhoz képest egyébként szerintem nem volt szép. Persze kinek mi? Nekem inkább a fegyverek jöttek be.
A harmadik figyelmeztetés, ami egyben az utolsó jel is lehetett volna, hogy valami nagyon nincs rendben, hogy nem magával a megrendelővel találkoztam, hanem megint csak a postagalambbal. Ha pedig ez nem lett volna elég, akkor egy egyszerű sikátorban volt megbeszélve az átadás. Nem volt eldugott, fedett és biztonságos, amihez szokva vagyok. Olyan volt ez, mint valami olcsó drog üzletelés. Ami egyébként gusztustalan… Mocskos, nem higiénikus és még nem is illik hozzám, aki azért mégiscsak értékes mágikus tárgyakat lop el. Bocsánat pontosítok… Leszállítom annak, aki eleget ad érte. Én mégis belementem ebbe a kockázatos találkozóba. Annyi pénz volt beígérve, hogy talán a józan ítélőképességemet is elvesztettem és már bármire igent mondtam, csak le tudjam passzolni neki.
Aznap este azért mielőtt elindultam volna magam is újra átgondoltam mindent. Megint elkezdett szólni a vészjelző a fejemben, azonban én nem hallgattam a kis hangra, hanem ügyet sem vetve csak elmentem. Ezek után ezt is felírom a naplómba, mint tanulság, hogy mindig hallgassak a megérzésemre…
Mikor megérkeztem akkor talán még nem is volt semmi gyanús. Viszont hozzá vagyok szokva, hogy mikor megérkezem, akkor az köszönt, akinek effektíve a rendelést megszerzem, és már ki van készítve a kis táska, amibe a fizetségem van. Most ez a kis alkalmazott pedig üres kézzel várt. Először azt hittem majd előhúzza valahonnan a pénzt, csak elrejtette, hogy ÉN biztosan ne ejtsem át. Természetesen nem szokásom, azért az még tőlem is erős lenne. Igaz, jónak nem mondanám magamat a bérgyilkosi hátteremmel, de az ígéretemet mindig megtartom. Meg is említem a fickónak, hogy furcsa mód csak nálam látható, hogy teljesítettem az alku rám eső részét, hiszen kezemben tartom azt a szép kis – egyébként teljesen fekete – dobozt, amibe a karkötő van. Nála viszont semmi sincs, ami engem aggaszt. Nem is merek közelebb menni hozzá, így csak pár méterről vagyok hajlandó vele tovább tárgyalni.
Mondhatnánk, hogy békésen elbeszélgettünk, de míg én folyamatosan azt hajtogattam, hogy előbb a pénzemet akarom látni, addig ő az ékszert akarta. Nem is engedtem neki ebből. Azt hiszem végül elfogyott a türelme…
-Nézd, nekem ez már kezd kényelmetlen lenni, szóval majd akkor adom oda, ha besz… - Mondatomat befejezni sem tudom, mert egyből rám támad. Először csak valami gyenge átokkal, amit még ki is tudtam védeni, de aztán… Egy számomra ismeretlen – nem, annyira mégsem – érzés fog el. Egy pillanatra ledermedtem, majd lefelé pillantottam, ahol is meglátom a véres tőrt. Az én vérem van rajta.

És itt tartunk most!

Kirill & Zakhar

  It is not death that a man should fear, but he should fear the fact that his enemy will save him

Első ránézésre úgy nézhettem ki, mint aki teljesen leblokkolt. Csak néztem a férfi szemébe, még akkor is, mikor megéreztem, ahogyan kihúzza belőlem a tört. Egy elfojtott nyögést hallattam csupán, de a tekintetemet nem vettem le róla. A valóságban pedig pörögtek a fogaskerekek a fejemben, hogy kitaláljam, hogyan is tudok ebben a helyzetben én felülkerekedni. Ugyan régen voltam már ennyire szorult helyzetben, de hiszem, hogy elő tudnék állni valamivel. Ha mással nem, akkor van még bennem annyi erő, hogy egy átokkal eltaláljam, majd én magam elhopponáljak.
Legalábbis ezt gondolom. Bevallom az adrenalin és az enyhe meglepettség miatt nem figyeltem mennyire szúrhatta mélyre a fegyvert. Én szabad kezemmel egyből a sebre fogok, míg másik kezemmel már éppen használnám a pálcát, mikor a semmiből valaki megszólal. Nem, egyébként az fel sem tűnt nekem, hogy esetleg a férfi ismét le akarna szúrni. Talán mégis tompulni kezdtem, elvégre a sebből rendesen folyt a vérem, és annyi nekem is lejött, hogy nem csupán a felületét karcolta meg a bőrömnek.
Kihasználva a figyelemelterelést, amelyet nem tudom kitől kaptam – vagyis ismerős volt a hangja – egy kicsit odébb kúszok, és a falnak vetem a hátam. Már az nagy segítség, hogy valami támogat, és nem kell megtartanom a saját súlyomat. Számomra alig egy pillanat telik el, mikor meglátom Őt, pont azt az embert, akire a legkevésbé számítok, és akitől pont a legkevésbé sem szerettem volna segítséget elfogadni. Legutóbbi találkozásunk során nem kevés kellemetlenséget okoztam neki, elvégre az egész arra ment ki, hogy tudja kitől kéne félnie. Ezt, ahogyan leveszem nem sikerült elérnem, viszont nekem már az is boldogság volt, ha szenvedett, márpedig én gondoskodtam róla, hogy ne maradjon „szép” emlékek nélkül. Éppen ezért is lep meg a kérdése, az meg aztán végképp, mikor egy rongyot próbál szorítani a sebre. Kezem egy pillanatra enged is neki, szinte ösztönösen fogadom el a segítséget, mikor végre észbe kapok…
Pillantásom elveszem róla és a kezét kezdem el bámulni. Már éppen fagyasztanám is meg, csak úgy, mint legutóbbi találkozásunkkor tettem a bőrével, viszont hibásan mérem fel, hogy pontosan mennyire is súlyos a sérülésem, így alig kezdtem el hűteni, belehasít a fájdalom a hasamba. Túl sok energiát használok, spórolnom kéne vele. Automatikusan kapok oda, így érve hozzá a férfi kezéhez, amit csak még jobban a sérülésem helyéhez kezdek szorítani. Ugyan egy hangom sincs, a fájdalom miatt kénytelen vagyok becsukni a szemeimet, így pedig arra sem figyelek, hogy mi történik körülöttem. Bár nem mozgok, de egyre jobban realizálom, hogy mennyire mélyre szúrhatta a tőrt a fickó, és hogy így nem fogom azért sokáig húzni. Mégsem tudok csak arra koncentrálni, hogyan is menekülhetnék ki ebből az egyébként nevetségesnek mondható helyzetből, mivel másra sem tudok gondolni, csak az szavaira, a kérdésére, amire azóta sem válaszoltam, de leginkább arra, hogy kitől hallottam. Egy Karkaroff. De nem is akármelyik, hanem pont az, akit legutóbb megkínoztam és majdnem vízbe fullasztottam.
Most pedig itt áll előttem, éppen a vérző sebemre nyom egy rongyot – remélem legalább tisztát – és arról érdeklődik, hogy hogyan vagyok. Persze ha lenne egy csöpp esze, akkor tudhatná, hogy ebben a helyzetben nem fogom feleslegesen azzal fogyasztani az energiámat, hogy válaszoljak. Jelenleg csak csukott szemmel szenvedek magamban, míg ő bánat tudja mit csinál! Túl közel van, könnyen lehet, hogy valójában csak el akarja hitetni velem, hogy segít, hogy aztán ő lehessen a következő, aki kést szúr belém és ezzel végre meg is öljön. Kapcsolatunkat tekintve nem lennék meglepve. Csak azt nem bírom felfogni, hogy akkor minek ez a színészkedés?
Ugyan próbálom összeszedni magam, mégsem sikerül, így inkább feladom és ismét a férfira pillantok… Vagyis pillantanék, ha tudnám melyikre is kéne. Szemem fürgén cikázik és próbálok rájönni, hogy a 4 Karkaroff közül melyikre is kéne néznem, de végül nem jövök rá.
Kezemet, amelyben a pálcám van remegve emelem meg, hogy aztán egy varázsigével megkötözzem. Hiába vagyok összezavarodva a viselkedését tekintve, az a legjobb, ha nem bízom meg benne és minél előbb eltűnök innen. – Incar…ca… - Kezem azonban úgy fest nem hajlandó tovább engedelmeskedni, pálcám a földre esik, a karom pedig elgyengül. Én magam pedig már nem is látom a fiút. Tulajdonképpen semmit nem látok a sötétségen kívül.