Megszokott.mozdulatokkal gyújtok rá, automatikus minden szög, ismert és hiányolt átmérők mentén mozgom. Sémák, Adele, mondaná a pszichológus, szinte élesen hallom, vádlón és csalódottan, mert neki sem tudok megfelelni, mindig jön egy beláthatatlan kanyar, egy véletlenül sem sejtett emelkedő, és azt hittem, ennyi idő után képes leszek megbirkózni bármelyikkel, hogy elsajátítottam mindent, kiismertem mindent, felkészültem mindenre, ennek ellenére három napja úgy érzem, megfulladok. Elbotlottam, mondanám vállat rántva, emlékszem még, mennyire utáltam beülni hozzá, hogy kerültem a tekintetét, és haraptam a szavakat kettőnk közé, tényként közölve féligazságokat, miközben bizalmatlanul fürkésztem irodája berendezését, mert normálisnak tűnt, unalmasnak, kommersznek, és azt kívántam, bárcsak lehetnék én is ennyire semmilyen. Vonzódtam az egyszerűségéhez, hozzá, a kispolgáriságához, nyugodt tónusához, kiszámítható testtartásához, ahogy az ülések végén felállt, és alig észrevehetően habozott, kezet nyújtson-e nekem. Persze erre is nevet aggatott, áttételnek nevezte. Nyilvánvalóan csalódna, ha most látna. Vajon létezett viszontáttétel? Elszívok fél szállal, az ablak oldalának dőlök, odakint minden fényes és eleven, egyenesen a kviddicspályára látok, valamelyik csapat edz, talán éppen mi edzünk, nem tudom, mert nem érdekel. Hogyne érdekelne. A második félnél valaki felbukkan, tekintetem lustán megtalálja, szinte idegen a régi mintákat bejárni, szemkontaktust tartani néhány másodpercig, unottan, háttérben morajló, tapinthatatlan érdeklődéssel, mert ismét minden interakció feszültséggel teli, borzongató a gondolat, hogy fogalmam sincs, merre fut ki egy találkozás. Hogy a felszín alatt végtelen mélységek rejtőznek. Azt suttogják róla, mostanában kifordult magából, kezelhetetlen, impulzív, meggondolatlan, gáncsoskodó, igazi seggfej, kötekedő, egy bunkó fasz. Izgalmas. Kabátom zsebébe nyúlok, előveszek egy apró tasakot, benne két gyönyörű, várakozó tablettával. Az ellátóm nem változott, mondjuk elsőre azt hitte, átverem, jó kislány lettél, Adele, kurvára nem bízom benned, de nem kellett sokáig győzködnöm. Régen sem kellett soha senkit sokáig győzködnöm - nyilván engem sem. - Osztozunk, Nott? A kérdés nem kihívás, nem hízelkedés, felőlem le is léphet, nem különösebben érdekel, pedig jó lenne, ha az elsőnél nem maradnék egyedül - csak amíg visszarázódom. Erről azért nem kell tudnia. És honnan is tudna? Sosem érdekeltük egymást, olyan rohadtul semmilyen és szomorú volt mindig, a szemébe lógó hajával, meg életunt arckifejezésével, az ember rögtön eret akart vágni, ha a látóterébe került.
Nincs kedve itt lenni, de mostanában elég kevésszer fordul elő, hogy bármihez is igazán lenne kedve: minden összefolyik egy kusza masszává amit ő nem akar kikeverni, legszívesebben csak hagyná, hogy az élete ketté törődjön, hogy történjenek vele dolgok, hogy sodródjon, de mindig van valaki az életében aki ebben nem akar igazán partner lenni, a szülei mondjuk vagy Hollyn, és komolyan nagyon kezdi már idegesíteni, hogy nem hagyják békén, hogy nem fogadják el ilyennek, hogy folyton magyarázatot várnak, egy mondva csinált indokot amiért ez lett belőle, ami. Nem érti, hogy miért nem hagyják lógva, miért nem fogadják el, hogy ő ilyen lett: tele agresszióval és elfojtott feszültséggel.
Unottan rója a köröket, bárhol szívesen lenne ahol nem figyelik, mintha azt várnák, hogy mindjárt megint felrobban, és közben sehol sincs igazán szívesen, mert fogalma sincs, hogy mit akar csinálni és azt hol akarja csinálni: egyedül akar lenni de közben társaságra vágyik, valakire aki kicsit tovább és többet lát belőle annál, mint amit a felszínen mutat. Le akar már lépni a Roxfortból is, elege van a folytonos szabályokból, nem érdeklik már a felszínes órák, de fogalma sincs, hogy hova menne: úgy érzi, hogy nem akar tanulni, inkább csak lelépne és valahol új életet kezdene.
Amikor meglátja kavarogni a füstöt körülötted, akkor úgy gondolja, hogy inkább irányt változtat, de aztán eszébe jut, hogy te aztán biztosan nem fogod azzal traktálni, hogy mi baja van már, nem hiszi, hogy téged különösebben meghatna, hogy most eg kicsit másabb, mint eddig volt. Így is tudtok közös témát találni ha nagyon akartok, nem?
A kezeit belemélyeszti a zsebébe, na látod, tudod te mire gondol egyfolytában, pedig még csak most kezd rákapni az ízére. - Naná. - Vigyorodik el ahogyan közelebb lépked hozzád, megáll egy pár lépés távolságra, másfélre talán, hátát a lelátó falának veti, pillantása a kezedben zizgő zacskón. - Mást is tudsz szerezni? - Ha valaki, hát reméli, hogy te igen.
Pár másodpercig hezitál – nem feltétlenül miattam, könnyen kiszúrható, hogy inkább azt nem tudja, mihez kezdjen ezzel, bármilyen interakció nélkül egymásba futni, keresztezni egymás útját, és továbbhaladni, mintha a megszólítás lehetőségétől tartana igazán, ennek ellenére engem egyáltalán nem érdekel, éppen kockázatelemzésbe kezd-e, mert szükségem van valakire, aki szemmel tart, miközben visszahelyezkedem… nem is tudom, önmagamba, egy emléke, és még csak bűntudatot sem érzek, tényleg, semennyit sem, valami olyasmire gondolok, hogy csupán felcserélek két kémiai folyamatot. Hangulatstabilizátor helyett valami más, ugyanúgy receptorokon keresztül közlekedik, persze, kicsit más lesz, más eredmény, más következmény, más időintervallum, más… reakció. Ebben oldódik fel, enyhén oldalra biccentett fejjel, érdeklődve figyelem, kiskutyákra jellemző kíváncsisággal, régebben semmit sem értettem vele kapcsolatban, láttam seprűn üldögélni, láttam enerváltan megindul valamilyen irányba, láttam semmilyennek, szomorúnak, most viszont komfortos kiszámíthatóság érződik benne. Igen, ismerem az ilyen fiúkat, a seggfejeket, bunkókat, szemteleneket, önsorsrontókat, ismerem őket, és egy évvel ezelőtt nem csupán ismertem őket, hanem birtokoltam is, és hagytam, hogy birtokoljanak. Apu magába roskadna, ha tudná, milyen egyszerű most fejben visszacsúszni ebbe a személyiségbe, mintha soha nem is hagytam volna el, mintha a pszichoterápiás osztályon töltött nyár és egy tanévnyi megfeszített igyekezet és lelkiismeretes gyógyszerszedés semmit sem jelentene. Kiszedem mindkét tablettát, az egyiket felé nyújtom, pontosabban oldalra, mutatóujjammal megpiszkálom az állát, kissé türelmetlenül, nyisd ki, nyisd ki, nyisd ki, kérem szótlanul, oda sem figyelve, aztán amint elnyílnak az ajkai, akár azért, hogy rám szóljon, akár készségesen engedve, a nyelvére csúsztatom, és máris a saját tablettámra koncentrálok. Még dönthetek másként, elméletben, tényleg, a választás sosem illúzió, ezt annyira igyekeztek átadni nekem, és annyira igyekeztem elsajátítani, miközben tulajdonképpen semmi értelme, mert mindegy, hogy gyengéden próbálkozom, mint Max-szel, vagy primer ösztönökre hagyatkozom, mint Dariannel, végül úgysem marad senki. Gyorsan nyelem le. – Attól függ – nem pislogok rá sem bizalmasan, sem bizalmatlanul, osztozunk valamin, persze, ettől viszont még nincs közünk egymáshoz. Talán csak másfél-két óráig, ha jó anyagot kaptunk, lehet akár három is. – Kinek, mennyit és mikorra. Ebben pedig ott az igazi válasz, nyilván, Nott, akármit be tudok szerezni. Lustán hátradőlök én is, nem utánozva a pózát, sajátba helyezkedem, keresztbe tett lábak, összeérő térdek, enyhén a bal csípőm felé dőlök, hogy laza féloldalasságot vehessek fel. – És persze a legfontosabb, hogy mit.
Nem kell csalódnia benned és ez valahogyan megnyugtatja, nem mintha eddig olyan idegesnek érezte volna magát, csak hát tudod hogy van ez, az emberek folyton gyanakodva nézik mintha arra várnának, hogy egyszer csak felrobban és beterít majd mindent utálattal, gyűlölettel és halállal, úgy tesznek mintha ő lenne a két lábon járó gonosz, mintha minden mozdulata vagy szava mögött az apokalipszis vágtatna és a lovasai éppen rajta keresztül szeretnének a világra törni.
Készségesen nyitja hát a száját, a nyelve hátrább kanalazza a tablettát, az állát kissé felszegi és nyel egyet, a bogyó megkeserűen gurul végig a torkában, kicsit megnyomja azt ezért még hosszú másodpercekig érzi azt, hogy le sem ment igazán hanem valahol megakadt félúton. Utálja egyébként ezt, amikor nincs mivel öblíteni és szárazon kell lenyelnie az enyhülést hozó adagot, de hát valószínűleg sem te sem pedig ő nem hordoz magával erre a célra semmit, az olyanoknak, mint ti alkalmazkodniuk kell az adott pillanathoz és eszébe sem jutna nyavalyogni vagy hangosan szóvá tenni a dolgot, de nagyokat kell nyelnie, hogy leküzdje a keserűséget a nyelvéről és a furcsa érzést a torkából.
Szusszan is egy nagyot, a fejét egészen hátra veti az ég felé, szemeit lehunyja ahogyan arra vár, hogy majd hatni kezdjen a szer, arra gondol, hogy összetörhettétek volna és fel is szívhattátok volna, akkor legalább gyorsabb lenne és nem kellene ebben a néma, kínos várakozásban időt töltenetek: hónapokkal ezelőtt Theo biztosra tudta volna, hogy mit mondjon vagy hogyan oldja a helyzetet, de mostanra már nem tudja, hogy pontosan mivel és hogyan dobhatná fel a pillanatot, úgy tűnik, hogy már beszélgetni is elfelejtett.
- Nekem. - Rántja meg a vállát. - És legalább annyit amennyit szerezni tudsz, nem akarom terjeszteni vagy ilyesmi, csak kellene a rosszabb napokra. - Lepislog feléd, de a fejét még mindig a lelátó falának támasztja, mintha szüksége lenne arra, hogy valami tartsa. - És tegnapra? Nem tudom Adele, holnapra, jövőhétre vagy tíz nap múlva. Valamikorra.- Nem kifejezetten undok, de olyan kérdésekre szeretnél tőle választ kapni, amire nem tud igazán mit mondani. - Fájdalomcsillapítót, nyugtatót. Vicodint esetleg, mugli cuccokat. Mindegy tulajdonképpen, csak ne pörgessen szét. - Pislog egy-két laposat mielőtt újra lehunyná a szemét.
Kiszámíthatóan reagál – ez egy minta, amit könnyű követi, jelenleg semmi sem bizonytalan vagy rizikós, a terapeuta tavaly nyáron emlékeztetett rá, mennyire kell majd figyelnem, hogy a sémák makacsak és túlélésre kalibrálták magukat, mindenáron megpróbálnak életben maradni, nagyon tudatosnak kell maradnom, még a leginkább zilált helyzetekben is. Csalódna bennem, és nem is azért, mert véletlenül visszacsúszok valamibe, vagy engedem, hogy ezek a sémák tényleg utat törjenek, elárasszanak és kontrollt szerezzenek felettem, hanem azért, mert tisztában vagyok vele, és egyszerűen nincs kedvem tenni ellene. Theo tökéletesen idomul, nem kérdez, nem tesz megjegyzést, nem ellenkezik, inkább belesimul a szituáció nyújtotta súlytalanságba, neki végül is nem kellett bajlódnia az anyag beszerzésével, kifizetésével, tulajdonképpen belé botlott – belém botlott –, idióta lenne nem élni a lehetőséggel, és akármit elmondhatnak róla – mondanak is, azt hiszem –, ostobasággal senki sem vádolná. Valami más benne, ismerős és otthonos, akárcsak az arcán másodpercekig tükröződő undor, még rutintalan, még zavarja a szájában és torkában megülő keserűség, hiányzik belőle egyfajta beletörődés vagy kétségbeesés, a menekülés iránti vágy minden kellemetlenséget felülíró késztetése. Még. Már látszik rajta, hogy nincs messze tőle, még pár ilyen alkalom és ugyanolyan unottan gyűjti össze nyelvével a feloldódott port, ahogyan én teszem, még a fogsoromon is végigfuttatom, nyomok után kutatva, teljesen feleslegesen. Berögzült mozdulatsor. Furcsa így kettesben, most vagy produkálnom kellene magamat, vagy megkísérelni teljesen és kizárólagosan magamra vonni a figyelmét, hogy csak engem lásson, és csak én érdekeljem, mert így helyes, így kényelmes, így logikus, mégsem teszek hívogató mozdulatot felé, nem mosolyodom el ártatlanul és sokat ígérően, nem, egyszerűen elpillantok a karja mellett, a félhomályba, és arra gondolok, régen mennyivel könnyedebben oldottam a néma pillanatok feszültségét és tétlenségét, hogy az az Adele funkcionált, ha nem is jól, de funkcionált, most meg itt vagyok, félig a terápiás fotelban kuporogva, félig egy buliban szétcsapva, és valahogy egyik sem érződik valódinak, a keresztmetszetében nincs semmi. Tekintetük röviden találkozik, pillantása lusta és unott, amit mond, az viszont teljesen másról árulkodik. Érdeklődve félrebiccentem a fejemet, nem fürkészem kimondottan, nem járom be arcának minden négyzetcentiméterét, nem bámulok mélyen a szemébe, nem próbálom megfejteni, mert mindig kérése tökéletesen vázolja, mi történik vele. Nyugtató? Fájdalomcsillapító? Vicodin? Nyitott könyv vagy, Nott. Sírtál már? Biztos nem, akkor most nem ezt kérnéd tőlem. – Megoldható – fejemet a falnak támasztom, nem nehéz innen felpislogni rád, és figyelni, ahogyan a csukott szemedet ölelő pillák meg-megrebbennek, miközben várod, hogy végre felszívódjon valamennyi, hogy megbillenjen a tér, és ne feszítsen belülről, amit mindenáron tompítani szeretnél. – Annyit úgysem adok, amennyit szerezni tudnék, ezt most felejtsd el, de annyit tudok, amivel egy-két hétig megleszel. Nyilván nem olcsó – teszem hozzá, pedig tudom, ha akar, annyi pénzt szed össze, amennyit nem szégyell, és meglepődne, ha sejtené, hogy nincs is kedvem nagy árréssel dolgozni, csak annyit teszek rá, amennyivel a saját szükségleteimet is ki tudom elégíteni. – Eddig kitől szerezted be? – Mert tudnia kell, hogy én sem vagyok hülye. Ráadásul jó lenne mindent tisztázni, mielőtt tényleg elsodor minket az első hullám.
Bárcsak gyorsabban hatna: ezt kívánja, hogy a gyomorsava oldja fel végre a tablettát és az kezdje kibontani a hatását a világ pedig váljon végre egy sokkal elviselhetőbb hellyé, ahol őt nem szorítják görcsös emlékek és senki nem akarja megváltoztatni: néha el szeretne tűnni, elveszni és soha nem kerülni elő, máskor meg azt kívánja bárcsak észre venné valaki. Egyfolytában kettős érzések kavarognak benne, és most nagyon reméli, hogy ezt meg és feloldja majd a tőled kapott tabletta és segít felejteni, segít majd könnyebbé tenni a valóságot, elferdíti, megbontja és megborítja, neki meg lesz majd egy szabad pár órája, amikor nem kell igazán semmire sem gondolnia. Felemelő egy érzés lenne.
Elmosolyodik, halványan és elégedetten: nagyon örül neki, hogy éppenséggel nem gördítesz elé felesleges akadályokat - ti függők pontosan tudjátok, hogy mikor nem kell semmit sem kérdezni. - Ugyan Adele. - Lustán nyitja fel résnyire a szemhéjait, hogy a szempillái alól tudjon lepislogni rád. - Nem is álmodtam arról, hogy mindet eladnád nekem. - Nem hülye, tudja hogy megy ez, vagy legalábbis sejti.
Oldalra fordul, a fején gördül, hogy a halántéka továbbra is támasztódjon, szembe kerül veled, a pillantása felnyílik és lusta kíváncsisággal kapaszkodik végig rajtad, felülről lefelé és lentről fölfelé, hogy végül újra a pillantásod keresse. - Mi az ára? - Mert, ezen a ponton egészen sok mindent - majdnem mindent - megadna azokért az adagokért: nem nagyon tudnál olyat kérni tőle amin meglepődne vagy amitől visszakozni kezdene.
- Eddig? - Kérdez vissza. - Eddig ettől-attól, senki konkréttól. - Vallja meg őszintén. - Akinek volt épp eladó. - Tolt silányabbnál silányabb minőséget és jobbnál jobbat is, igazán nem érdekelte: most sem érdekli. - De unom már, hogy sosem egyforma a kínálat. - És, hogy várnia kell, vagy néha elfogy az adag, hogy másokat is meg kell hívnia vagy éppen osztozkodnia kell.
