Why would you help a stranger like me?

Basszus tompa, egyenletes dübögése szűrődik ki a lepukkant pub nyílászáróinak huzatos résein, falának repedésein át, ahogy kisétálva dohos ajtaján elsétálok épülete mellett. Szebb napokat látva megkérdőjelezném magam, mikor hagyott alább ennyire igényességem, de valójában sosem válogattam, vakon mentem, amerre csak hajlandók voltak elrángatni, még egy ilyen helyre is, ahová magamtól csak akkor léptem volna be, ha egy felettesem utasít rá, miután egy törzsvendég, besokallva a langyos sörtől, ámokfutásba kezdett, és még így is neki adnék igazat. Életemben számtalan alkalommal éreztem bűntudatot, gyakran olyan dolgokért is, melyekért még magam is úgy véltem, nem kellett volna, ebben a helyzetben azonban képtelen voltam, amiért szemrebbenés nélkül hagytam faképnél kollégista társaságom; különben sem állt szándékomban ténylegesen lelépni, csupán a kocsma pállott levegőjétől, és a becsmérlő tekintetektől menekültem, a csatak részeg társaságot meg majd összeszedem és hazaterelgetem pár óra múlva.
A lejárt slágereket és az artikulálatlan éneklőket kis idő múlva már elnyomják ütemes lépteim, ahogy szinte gázolnom kell a korábbi esőzések által felgyülemlett sárban bakancsommal. Ha nem ezt a lepukkant környéket választották volna, üdítően hatna az arcomat simogató, kellemesen hűvös szellő, s szívnék egy mély levegőt, ha az nem telne meg pöceszaggal. Szerencsémre nem vagyok finnyás, egész hamar kezdem megszokni, és válik egész élvezhetővé rögtönzött kiruccanásom; megvan annak a maga varázsa, mikor egyedüli lélekként bolyonghatod be az ódon épületek közötti zegzugos utcákat, nem vesz körbe a tolongó, nyüzsgő tömeg, nem kell szemlesütve sétálnod, nehogy összetalálkozz ítélkező idegenek tekintetével.
Végül egy hajdani szemetes csonka oszlopánál állapodok meg, szinte megigézve figyelve a lámpafény alatt lustán felszálló füstöt. Még magamnak sem voltam eddig hajlandó elismerni, hogy az utóbbi időben rászoktam a dohányzásra; egy-egy részegen elfogadott szál cigi, valamint a lehetőség, hogy ezáltal több időt tölthetek Wonjae társaságában -még ha ez egy dohányzásra kijelölt helyre száműzve történik - mindig kiváló kifogásnak bizonyul. Ki tudja, talán ő is épp most szív el egy slukkot egy buliban, valószínűleg egy kevésbé bicskanyitogató helyen egy kellemesebb társasággal.
Vállalhatatlanul szentimentális gondolataimból végül egy tompa puffanás, majd szabálytalan, koordinálatlan léptek hangja zökkent ki. Fejem a hangok irányába döntöm, fásultan várva, hogy megszűnjenek, mindhiába. Kelletlenül nyomom el a cigit az oszlop fémes oldalán, majd ejtem a csikket az üreges belsejébe; pár másodpercnyi tétovázás után megindulok a sikátor sötét, tátongó mélysége felé, bizonyítva, azóta sem veszett ki belőlem az az öngyilkos hivatástudat, mely a roxmortsi támadás során is hajtott.
- Lumos – hagyja el ajkaim a varázsige visszafogottan; a Zsebpiszok köz macskaköveit taposva ugyan nem kell aggódnom amiatt, hogy felhívom magamra egy mugli figyelmét, mégsem tűnt észszerűnek felvernem a környék csendjét. Próbálom elnyomni az összes gondolatot, mely próbálja elérni, hogy visszaforduljak, nehogy a vesztembe rohanjak; jobban aggaszt az a lehetőség, hogy pár nap múlva esetleg azzal a cikkel futok össze a Reggeli Prófétában, mely szerint egy holttestet találtak a környéken, pedig tehettem volna valamit, mint az, hogy az a test jó eséllyel az enyém lesz.
A hangok forrása egyre közelebb kerül, én pedig a fordulóhoz érve egy pillanatra megállok. Felesleges volna bujkálnom, a pálcám fénye egyébként is már rég elárult, talán nekem volt szükségem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam, s felkészítsem magam bármire, ami a kanyar után vár.
- ’Estét… – szakítok félbe tétován bármit és bárkit is, mielőtt felbukkannék a fal mögül, szabad kezem is látható pozícióba emelve, szemeimmel azonnal keresve, mit is kellene látnom, amíg tekintetem meg nem akad egy roskatag, épp csak a fal támogatásával álló alakot. Nehéz kivenni részleteit, ismertetőjegyeit a félhomályban, azonban elővigyázatosságból nem szegezem neki pálcám, csupán hunyorogva próbálom beazonosítani, felmérni, több-kevesebb sikerrel; csupán annyit sikerül kisilabizálnom, hogy egy nálam pár évvel idősebb, igencsak ramaty állapotban lévő sráccal hozott össze a sors.
A józan eszemet és életösztönömet elnyomja az együttérzés és segítőkészség; egyszerűen képtelen vagyok csak így magára hagyni, mint ahogyan Rappaportot sem tudtam, ki részben az én közreműködésemnek köszönhetően – bár kétlem, hogy csupán a szegényes medimágiai ismereteimen múlt - nem csupán túlélte a roxmortsi eseményeket, de még minden terhelő bizonyíték és vallomás ellenére is megúszta büntetését, és valószínűleg ugyanúgy éli életét, mint addig a napig. Mégsem hiszem, hogy ítélkezhetek a srác fölött, akár az élethez való jogát megtagadva azzal, hogy nem segítek neki, sorsára hagyom a sikátor nyirkos kövén, még akkor sem, ha esetleg egy olyan balhéba keveredett, melyet saját magának okozott.
- Fred vagyok – mutatkozom be, hátha ezzel sikerül némi bizalmat ébresztenem, majd azonnal tisztázom számára szándékaim, mielőtt félreértené azokat - Segíteni szeretnék… ha megengeded.
Lassan, óvatosan teszek felé egy lépést, nem betámadva, meghagyva neki a lehetőséget, hogy a saját belátása szerint reagálhasson közeledésemre, akár hagyja azt, akár inkább elhúzódna.
- Megsérültél? Ittál, vagy bevettél valamit? – kérdezem nyugodt hangnemben, hogy át tudjam gondolni, mit is kezdjek vele, hívjak segítséget, vagy elég lesz eltámogatnom biztonságosabb helyre, netalán el kell rejtenem valamit, mielőtt még birtoklásért elrángatják az aurorok.