Is this the start of a beautiful friendship? // Otto & Jeason

Only those can be called brave, who can fight against their Demons

Nagyokat nyelek, ahogy az idősebb csapattársammal szemben állok. Az elején még hallottam az intelmeit, hogy mit kéne csinálnom, hogyan kéne a meccsen viselkednem, de… Mostanra a hangja csak valami tompa zajjá vált. A szája mozog, ezt még látom. Mit is mondott? Hogyan? Hova helyezkedjek? Nem emlékszem semmire, amit mondott.
A meccs elején izgultam, hiszen ez volt az első alkalmam. Most játszottam először a nagyokkal. Nyomás volt rajtam, ezt éreztem is, hiszen bíztak bennem, hogy jól végzem majd a rám osztott feladatott. A terelő társam egy nálam sokkal gyakorlottabb régi játékos volt. Kölyöknek éreztem magam mellette. Próbáltam követni az utasításait, igyekeztem figyelni rá, hogy ő mit csinál és segíteni akartam, de… Ahányszor úgy éreztem, hogy belejöttem, hogy most már fellélegezhetek egy pillanatra, mert az ellenfélnél van a gurkó, mindig elkapott az idegesség. Egy pillanatra sem tudtam megnyugodni, sőt! A fülem csengeni kezdett, nem hallottam az embereket és a fejem is úgy éreztem, hogy túl könnyű lett, mégis nehéz volt. Az emberek is egyre homályosabbak lettek és csak reflexből tudtam elütni a gurkót, ami felém közeledett. Nem tudtam mi van velem, egyszerűen annyira nem én voltam a pályán! Mintha ott lettem volna testben, de lélekben nem.
Időnként össze tudtam kapni magam, máskor megint figyelmetlen lettem. Esküszöm valaki bedrogozott a meccs előtt! Én… Én nem ilyen vagyok! Ennél jobban teljesítek, a játék a véremben van. Viszont mire megint összekaphattam magamat már vége lett a meccsnek. Az ellenfél csapata elkapta az aranycikeszt én pedig csak tátott szájjal bámultam. Hiszen az előbb még a mi fogónk volt közelebb! Tisztán emlékszem.
Azt hittem, hogy majd a meccs végeztével jobban fogom magam érezni. De amikor leszálltam a seprűmről ugyanúgy homályosan láttam és egyre hevesebben vettem a levegőt. Egy szó nélkül rohantam ki a mosdóba. Az sem érdekelt, hogy fellöktem-e valakit, csak futottam, ahogyan tudtam. A tükörbe néztem, majd a kezeimre, amik remegtek. Dühös voltam! Biztos vagyok benne, hiszen akkor szoktam így remegni és nem is tudom mindig kordában tartani magam. Mégis az arcomra más volt írva.
-Mi a franc?! – kérdeztem magamtól remegő hangon. Választ persze nem kaptam, de nem is vártam. Gyorsan elkezdte az arcomat mosni hideg vízzel, de nem segített. A kezem ökölbe szorult és továbbra is csak hevesen vettem a levegőt. Ez harag! Biztos vagyok benne! Vesztettünk, még jó, hogy pipa vagyok! De mi ez a furcsa érzés mellette…?
Kezeimmel a fejemet fogom és a mosdó falának vetem a hátam. –Nem bírom, nem! – Azt se tudtam mi történt velem a pályán, most sem tudom, hogy mi folyik itt. Jeason Edelhard vagyok, a Pride of Portree terelője. Nem azért kerültem be, mert egy amatőr kisgyerek lennék, hanem mert jó vagyok! Most pedig mégis úgy teszek, mintha kezdő lennék, vagyis… Mintha sose játszottam volna. Pedig nem ez volt az első meccsem, illetve a Pride of Portree-nál igen, de játszottam én már korábban is. Éppen ezért nem értem, hogy mi a franc ütött belém?!