Ethan & Diane | Keep calm and... it's a girl!

“Be strong enough to stand alone, smart enough to know when you need help, and brave enough to ask for it.”

Tudtam, hogy nehéz lesz. Tudtam, amikor belevágtam. Távol az otthonomtól, a megszokott életemtől, mindentől és mindenkitől, amit és akit ismerek. Egyedül. Várandósan. Magányosan. Félelemben. Tartva a következményektől. De az, hogy tudtam, mire vállalkozom, egy cseppet sem könnyíti meg a dolgomat. Nem segít, amikor az új otthonom falaim belül összerezzenek az ismeretlen zajoktól, vagy London utcáit járva a gyanús árnyaktól, és gyakran a hátam mögé kell lesnem. Vajon könnyebb lesz, ha a baba végre megszületik? Ha nem kell attól tartanam, hogy egy óvatlan pillanatban velem együtt vele is történhet valami? Vagy még nehezebb lesz?

Az első heteket megkönnyítette, hogy nem voltam teljesen egyedül. Bár kezdetben nem tudtam teljesen megbízni Karen Nottban, tartottam tőle, hogy elárul, és a férjem követői bármikor ránk törhetik az ajtót, de idővel rájöttem, hogy ez nem fog bekövetkezni. Számára is, éppen úgy, mint nekem, és talán sokan másoknak, a Roxmortsban történtek jelentették az utolsó cseppet abban a bizonyos pohárban. Vajon Karen tudja, hogy milyen információkkal láttam el a brit aurorokat? Nem kérdeztem tőle, de ha esetleg a fülébe jutott, talán az is megerősítette abban, hogy melyik oldalon áll. Mindenesetre a néhány hét alatt, amíg egy fedél alatt éltünk, megszoktam, hogy a közelemben van, és csökkentette bennem a nyomorúságos magány érzetét, de közben reméltem, hogy idővel új életet kezdhetek egyedül, szabadon. Az új arc és az új név ezt lehetővé is teszi. Azt hittem, miután átköltöztetnek az ígért lakásba, végre valóban tovább léphetek majd. Vagy legalább elhitethetem magammal, hogy képes lehetek rá. De magamra hagyva, társaság nélkül, csak még inkább emlékeztetve érzem magamat arra, hogy mit hagytam hátra. Kiket hagytam hátra. És annak ellenére, mennyire szerencsétlennek éreztem néhány hónapja a teherbeesésem váratlan tényét, az időzítést, most egyedül a bennem növekvő élet ad számomra némi vigaszt és reményt, hogy nem marad minden így sokáig. Ha a kislány megérkezik, valaminek változnia kell. Változtatnom kell. Ki kell találnom, hogyan juthatunk ki ebből a sötét alagútból. Legalább őérte.

Az időm nagy részét mostanában olvasgatással vagy kertészkedéssel töltöm a lakáshoz tartozó erkélyen. Nem mindig rajongtam ennyire a földtúrásért, de az utóbbi időben ezt nagyon megnyugtatónak találom. Délutánonként vagy reggelente pedig sétálni indulok, egyrészt, hogy minél jobban megismerjem a környéket, másrészt mert jól tudom, a séta, a rendszeres mozgás és a szabad levegő mennyire fontos a terhesség alatt. Szóval mikor délelőtt a virágaim rendezgetése közben megéreztem az első fájásokat, akkor is úgy döntöttem, hogy legjobb, ha járok egyet. Hiszen ez még nem lehet az. A kiírt időpontig még több, mint három hét van. Ezek csakis jóslófájások lehetnek, ami teljesen normális dolog, Maeve-vel is megtapasztaltam már ugyanezt. Akkor is a sétálgatás segített. Ám mikor egy-két utcával később ráeszmélek, hogy a helyzet nem javul, sőt... Ahelyett, hogy elmúlnának, a fájások sűrűsödnek és erősödnek, rémülten fordulok vissza a lakásom felé.  

- Nem, nem, még túl korai. Túl korai... – motyogom aggodalmasan magamnak, és kezdek tartani tőle, hogy nem fogok elég gyorsan visszaérni. Szükségem lenne a telefonra, amit egy fiókban őrzök, vészhelyzet esetére. Segítséget kell kérnem, mert egyedül, ilyen állapotban nem volna biztonságos hoppanálnom. Főleg nem így, hogy valami baj van. Mert még nincs itt az idő. Nem kellene. Ez nincs így rendben. És nem is volna ajánlatos most olyan helyre hoppanálni, mint a Szent Mungó, amit még nem ismerek igazán, és eddig csak a hopp-hálózaton át közelítettem meg. Ami a lakásban sajnos még szintén nincs biztosítva. Még két ház választ el a bejárattól, de egy újabb fájás megállít, görnyedve kapaszkodom a legközelebbi falba, és veszek lassan mély levegőket.  

“Be strong enough to stand alone, smart enough to know when you need help, and brave enough to ask for it.”

Elismerem, bujkálás közben meglehetősen egyhangúak a napok, de próbálom kihozni belőlük a legtöbbet. Így, a várandósság nyolcadik hónapjában persze még jót is tesz, hogy csendben és nyugalomban töltöm az időmet - ha a paranoiát és a stresszt nem számoljuk, de azért valahol hiányzik az a pezsgő társasági élet, amit az elmúlt húsz évben megszoktam. A galéria, a munka, hogy napi szinten kapcsolatba léphetek emberekkel, illetve a partik, amiket rendszeresen szerveztem, vagy amiken megjelentünk a családdal. Igen, tudom, így visszatekintve kissé sekélyes volt az életem, de volt szerepem, volt dolgom, elfoglaltságom, amiknek hála nem sokat unatkozhattam, még akkor sem, amikor a gyerekek épp az Ilvermornyban tartózkodtak. Most azonban minden olyan üres és monoton. Hiányzik a család... persze egyes tagjai jobban, mint mások. Azt hiszem, emiatt kezdtem annyira kötődni a balkonon nevelgetett virágaimhoz. Rajtuk kívül nincs más élőlény a mindennapjaimban, csak az aurorok, akikkel néha találkozom, és akik, ha jól sejtem, állandó jelleggel rajtam tartják a szemüket. Néha nem is tudom eldönteni, hogy rám vigyáznak, vagy szimplán szemmel tartanak, mert arra számítanak, hogy teszek valamit, amit nem kéne. Mindenesetre néha látom őket pár lépéssel lemaradva a hátam mögött, vagy csak magamon érzem a tekinteteket, valahányszor elhagyom a lakást. Persze lehet, hogy csak a paranoiám erősödik. Sokszor már magam sem tudom...

Most viszont nem is igazán érdekel, hányan követnek, figyelik minden lépésemet, mert érzem, hogy befelé érdemes figyelnem. Magamra és a babámra. Hogy épségben hazajuthassak, és segítséget kérjek, mielőtt valódi baj történne. Már csak pár lépés, de újra megtorpanok, amikor újabb fájás érkezik. Annak erőssége miatt pedig egyre inkább aggódom, hogy a kicsi még azt sem várja már meg, hogy segítséget kapjak, és végül teljesen egyedül kell majd őt a világra hoznom. Ki tudja, mi történhet velünk akkor...

Nem veszem észre azonnal a férfit, lefoglal az egyenletes légzés fenntartása, még a megszólításra sem reagálok, nem regisztrálom rögtön, hogy nekem szól. Még nem szoktam meg teljesen, hogy már Ann Blythe vagyok, és nem Diane Byrne. Már csak akkor pillantok fel, amikor mellettem áll, és újra hozzám beszél. Akkor kapcsolok, hogy tudja a nevem. - Ismerjük egymást? - kérdezem egy újabb mély levegővétellel, és némi habozás után elfogadom a segítségét, azaz belé kapaszkodom; bár a támogatásom nem lehet valami hálás feladat a számára, mert a fájdalomtól, attól tartok, erősebben szorítok rá a karjára, mint azt várná. - Ön lakik a szomszédos lakásban, igaz? - Közben lassan végre enyhül a fájdalom, és azzal egyidejűleg a szorításom is, aminek az ereje valójában csak ebben a pillanatban tudatosul bennem. - Bocsánat - sütöm le a pillantásom kissé elszégyellve magamat, és el is engedem a karját. - Igen, azt hiszem, hogy... Oh! - Mielőtt bármi értelmeset felelhetnék a kérdéseire, egyszer csak elfolyik a magzatvíz, aztán itt állunk ketten a tócsában, amit csináltam. Az eddiginél is jobban zavarba jövök. Kínos. De igazából nem ez volna a legnagyobb problémám. Érzem, ahogy egyik pillanatról a másikra kezd eluralkodni rajtam a pánik. Ennek még nincs itt az ideje. Még több mint három hetünk volt. - Korai, túl korai - nézek fel rémülten a férfire, mintha bármi köze volna hozzá, mintha érthetné. - Meg-megtenné hogy elvisz a Szent Mungóba? Most nem tudnék hoppanálni - ingatom a fejemet. Ijesztő, hogy erre az idegenre kell bíznom magamat, magunkat, de nemigen van most más lehetőségem. Láthatóan ő a legjobb esélyünk.

“Be strong enough to stand alone, smart enough to know when you need help, and brave enough to ask for it.”

Az enyhe – majd fokozatosan erősödő – görcsölés nem kellene, hogy automatikusan problémát jelentsen, de ha azt vesszük, hogy ez már a nyolcadik hónap vége, és hozzáadódik, hogy itt vagyok egyedül, egy idegen városban, idegen országban, talán érthető az enyhe pánik és szorongás, ami elfog, amikor elkezdődik a dolog. Már negyedszer csinálom ezt végig, azt gondolhatnánk, hogy van benne bőven gyakorlatom, rutinos vagyok, de kétlem, hogy a várandósság, vagy egy gyermeket a világra hozni olyasmi lenne, amiben lehet rutinosnak lenni. És ez most egyébként is nagyon más helyzet, mint az előzőek. Akkor, mindhárom alkalommal, mögöttem volt nem csak a családom, de a legkiválóbb bábák, gyógyítók és medimágusok is, hogy támogassanak. Ezúttal viszont... hirtelen azt sem tudom, merre kellene elindulnom, hogy segítséget kapjak. Szerencsére ez a része hamar megoldódik, mikor az egyik szomszédom a segítségemre siet.

- Ethan... Ethan, hát persze - nézek a férfi szemeibe egy pillanatra, míg felidézem magamban a bemutatkozásunk pillanatát. Ez nyilvánvalóan nem a legjobb alkalom arra, hogy az emlékeimben kutakodjak, de Ethan valójában pont az a szemtelenül jóképű, szégyentelenül tréfálkozós - flörtölős! -  típus, akire nem nehéz visszaemlékezni. Ezt az oldalát ismét hamar megvillogtatja most is, és a helyzet ellenére sem tudom megállni, hogy ne nevessek a belé kapaszkodó nőkkel kapcsolatos megjegyzésén. A lisztes eset viszont nem igazán rémlik. Gondolom azért, mert nem szokásom sütni-főzni, azt jelenleg is Topsy intézi helyettem. - És mit készített belőle? A lisztből? Talán süteményt? - Fogalmam sincs, miért is lényeges ez most, de tényleg kíváncsi vagyok rá. Valószínűleg egyébként is kellemesebb elképzelni, ahogy a szomszédom sütit süt, mint arra gondolni, mi most rám vár. - Ha segít eljutnom a Szent Mungóig, én azt hiszem, bőven kvittek vagyunk. Mármint a lisztre értem. Nem szükséges visszaadnia. Én úgysem vagyok épp egy konyhatündér - vonok vállat. Igazából megpróbálkoztam egy-két egyszerűbb recepttel, mióta itt vagyok, már csak azért is, hogy könnyebben elüssem az időt, de volna még hová fejlődnöm. Persze a cukrásztudományom fejlesztésének még várnia kell, mert elfolyt a magzatvíz, engem pedig enyhén szólva is elfog a pánik. Szerencsére Ethan toppon van helyettem is, nekem csak annyi a dolgom, hogy kapaszkodjak, mintha az életem múlna rajta, tehát pontosan ezt teszem. Csak egy pillanatra kerekednek ki a szemeim a meglepettségtől, mikor a karjaiba kap, mert erre egyáltalán nem számítok, de így persze valószínűleg stabilabban tud tartani az utazás alatt, mintha csak a karját szorongatnám. Így hát át is karolom a nyakát, és ráborulok a vállára, majd a szemeimet is erősen összezárom, abban a reményben, hogy nem váltom be a jóslatát, és nem fogom lehányni, amint megérkezünk. Általában jól bírom a hoppanálást, de ez nem épp egy szokványos helyzet. Mire legközelebb kinyitom a szemem, már a recepciós pult felé rohanunk. Vagyis Ethan rohan, én pedig megint egy kicsit erősebben kapaszkodom. Egy medimágus hamar fel is figyel a kettősünkre, és szinte csak egy pillantást vet ránk, majd int is, hogy kövessük. - Erre jöjjenek, kérem. Én Calver gyógyító vagyok. Elmondanák, hogy mi történt? Hányadik hónapban jár, Ms. …?
- Blythe. A nyolcadikban. Elfolyt a magzatvíz. De ez még korai, nem igaz? - A gyógyító nem válaszol, helyette Ethanhez fordul.
- Most már leteheti a feleségét, Mr. Blythe, és máris megvizsgáljuk őt. Itt már jó kezekben van, megnyugodhat. - Hamar le is fejtem a karomat a szomszédom nyakáról, de mielőtt kijavíthatnám a medimágust, már újabb kérdéseket szegez nekem. - Érte mostanában stressz, Mrs. Blythe?
- Hát... öhm... mondhatjuk. - És közben valószínűleg az arcomra van írva, hogy “Inkább ne is kérdezze!”

“Be strong enough to stand alone, smart enough to know when you need help, and brave enough to ask for it.”

- Cipót? - kérdezek vissza elkerekedett szemekkel. Nem tudom, milyen válaszra is számítottam, de nyilvánvalóan nem erre. Igazából azt hiszem, inkább csak azért kérdeztem rá, hogy mi is készült abból a lisztből, mert abban reménykedtem, hogy kicsit sikerül elterelnie a figyelmemet arról, ami történik, mielőtt még pánikba esnék a szülés korai megindulása miatt. De ez végül is bejött. Abszolút nem tudom elképzelni a férfit cipó sütés közben. Senkit nem tudok elképzelni cipó sütés közben. Ehhez mondjuk köze lehet annak is, hogy fogalmam sincs, hogyan is kell cipót sütni. Eszembe sem jutna megpróbálni. Persze Topsy mellett nincs is rá szükségem, hogy próbára tegyem magamat a konyhában, legfeljebb unalmamban, szórakozásból, csak hogy elüssem valamivel az időt. - Áh, értem. Sajnálom. Bár valószínűleg én se lettem volna ügyesebb – somolygok már csak félig koncentrálva a témára, hisz váratlanul elfolyik a magzatvíz is, aztán pedig már rohanhatunk is a Szent Mungóba.

Az elmúlt hónapokban volt egy-két olyan alkalom, amikor rám tört a honvágy vagy a szeretteimnek hiánya, és elgondolkodtam rajta, hogy jól döntöttem-e, hogy elárultam Corbant, és hátra hagytam az egész családomat. És ilyenkor általában sikerült meggyőznöm magamat, hogy igen, ez így volt helyes, hogy sok ártatlan élete forgott kockán, köztük fiataloké, gyerekeké is. Ha – vagy inkább amikor - a férjem véghez viszi a tervét, megkötteti az esküt a követőivel, azzal örökre hátra köti a kezét mindenkinek, aki akár csak megpróbálna helyesen cselekedni, nem beszélve azokról, akik beépültek a Magic is Mightba. És onnantól fogva minden egyes rossz döntés valakinek az életébe kerülhetett volna. Így legalább esélyük lesz megvédeni magukat és a szeretteiket azoknak, akik a jó oldalon harcolnának.  

Ám ez ebben a pillanatban igazán csekélyke vigasz, amikor mindentől és mindenkitől távol, amit és akit ismerek, kell keresztül vinnem ezt a szülést, egyedül, annak tudatában, hogy valószínűleg valami baj van, valami nincs rendben, hisz mindennek nem a harminchatodik hétben kellene megtörténnie. Félek, és a félelem, illetve a magány érzése elszorítja a torkomat. Nem ismerem a helyi gyógyítókat sem elég jól. Otthon, San Franciscoban, a legjobb medimágusok ártak a rendelkezésemre, akikben már megbíztam, itt azonban összesen csupán kétszer volt jelenésem egy rövid ellenőrzésre, mióta Angliában tartózkodom. Gondolom, emiatt érződik egy kis pánik a hangomban, amikor a segítőkész szomszédom kérdésére válaszolok.

- Meg.. megtennéd, hogy velem maradsz? Kérlek... kérlek ne hagyj egyedül – fogom meg a karját, majd a következő pillanatban meg is szorítom, mintha az életem múlna rajta, mert ezt váltja ki belőlem az újabb fájás. Ennek köszönhetően pedig már nem is igazán gondolkodom tisztán, nem tudatosul bennem, hogy nézhet ez ki kívülről Calver gyógyító, vagy Ethan számára, hogy a kérésemmel és azzal, ahogy a férfibe kapaszkodom, azt a látszatot erősítem, hogy ő a férjem, ő a pici apja. Most csak annyiban vagyok biztos, hogy nem szeretnék egyedül maradni, és a szomszédom az egyetlen, akit ismerek itt, aki segített, figyelmes volt velem, és aki jelenleg elérhető közelségben van. Nem szeretném, ha elmenne.

Egy javasasszony érkezik közben a kórterembe, Mrs. Byland, előkészítik nekem a szülőágyat, segítenek is felfeküdni rá, miután egy paraván mögött a nő átbújtat egy Szent Mungó monogramos köntösbe. Amíg a medimágus különféle kontrollvizsgálatokat hajt végre rajtam a pálcájával, a javasasszony a lepedővel letakart lábaim között már készül is elő a várható történésekre. Én pedig ösztönösen ismét Ethan karja után nyúlok, ahogy megérzem az újabb méhösszehúzódás közeledtét.

- A fájások egyre gyorsabban és szabályosabban követik egymást, ami azt jelenti, hogy hamarosan itt az idő. Az első babájuk? - kérdezi Mrs. Byland felpillantva ránk a lábaim közül. A fejemet rázom.

- A negyedik, ami azt illeti... – felelem két fájás között megpihenve, kissé erőtlenül.

- Akkor már tapasztalt szülők – mosolyog rám megnyugtatóan, majd a mellettem álló Ethanre is. Talán ez volna a megfelelő alkalom, hogy kimagyarázzam végre a félreértést, és ismét szóra is nyitom a számat, de Calver gyógyító megint csak belém fojtja a szót, mert ekkor éppen végez az ellenőrzéssel. - A kislánnyal minden rendben, erős a szívverése... - közli a jó hírt egy biztató bólintással. Remélhetőleg mégsem lesz gond abból, hogy túl hamar indult meg kifelé.