in our bloodstream - Darian & Arianna

Könnyű szétrobbantani őket – néhány jól célzott programajánlat, feltérképezés, észérv szükséges hozzá, némi érzelmi manipuláció, egészen kevés, pontosan ismerve, milyen eltérések mentén lehet kettéválasztani az összeszokottságtól meghitt négyesünket. Közel negyven fokban teszünk még négy lépést, kiálló kövek és sziklák között navigálunk, fehér mész és világos homok csapódik fel, bokáig porosak vagyunk, mégsem érdekel bennünket, mert méterről méterre közelebb érünk. Lassan elmaradoznak a sűrűn nőtt cserjék, egyre laposabbak, gyökereik mélyen, minden irányba terebélyesedve kapaszkodnak, ahogyan a látóhatár szélesedni kezd, a vakító kék égbolt néhány árnyalattal sötétebb víztömegbe omlik – elnagyolt, mégis lélegzetelállító tájkép.
Reggel – miután mindannyian összehajtva az evőeszközök alá rejtettük használt szalvétánkat, és kissé lustán hátradőltünk –, mintegy mellékesen megemlítettem, hogy ha már erre járunk, kár lenne kihagyni az Oroszlán-teraszt, majd hozzátettem, tökéletesen időzítve, megéri ekkorát túrázni, oda-vissza hat kilométer, ebédre vissza is érnénk.
Ketten maradtunk.
Romok között cikázunk, bármerre lépünk, világörökségi területen járunk, egyszer hosszasan magyaráztam Viktornak, a muglik milyen kiemelkedő és kulturálisan meglepően hasznos döntések mentén prezerválják a történelmi jelentőségű épületek és műalkotások fontosságát, hogy nem hagyják elveszni a múltat, nem hagyják halványodni, hogy sokszor visszafelé tekintenek, miközben a mágusok kizárólag radikálisan közelítik meg a hagyományőrzést. Akkor nevetve azt mondta, elfogult vagyok, mert a muglik eredendően rajonganak az ókori görögökért, az istenekért, a mítoszaikért.
Messziről aprónak tűnő szoborfejek mértani sora bukkan elő, eltéveszthetetlenül pontos kivitelezés, szögre tervezték őket, körülötte töredezett lépcsősor maradványok, oszloptörmelékek, magányos árnyékot vető talpazatok.
Mielőtt elérhetnénk őket, megtorpanok, vizes palackot veszek elő, Darian felé nyújtom, mindkettőnk halántéka izzadságtól gyöngyözik, arcunk enyhén kipirosodott, izmaim bizseregnek, alig észrevehetően égnek, mégis minden meredek szakaszt, kapaszkodó nélküli emelkedőt megért. – Apollónak építették – kezdek bele lelkesen, mi másféle könyvek felé hajoltunk gyerekként, esti meséinket mugli mitológia szőtte át, boristenek és dacos istennők történetein nőttünk fel. Annyit igyekeztem áthozni belőle, amennyit csak lehetett, valahogy mindig idegenkedtem a kelet-európai rideg gyerekmeséktől, a benne található erőszak nyerseségétől és annak explicit kifejtésétől. – Artemisszel együtt ezen a szigeten születtek. Szomorú, mennyire kevés maradt meg belőle – ötöt számolok, pedig minimum kilencnek kellene lennie. Öt év- századok, sőt, ezredek gyalulta szobrok, lekerekített idomok, eldeformálódott részletek, öt tátott száj, öt hangtalan üvöltés egy sosem-volt istenhez. – 3,4 kilométer negyvenöt perc alatt, nem is olyan rossz – pillantok a csuklómon viselt okosórára, mert másokkal ellentétben számomra nem vérlázító vagy elviselhetetlen különböző mugli eszközök használata.