“When life gives you something that makes you feel afraid, that's when life gives you a chance to be brave.” - Lupytha Hermin
Holden & Diane
A házimanók igazán érdekes teremtmények. Amikor szükségünk van rájuk, mindig a közelben vannak, elég csak kimondani a nevüket, és már fel is bukkannak sűrű hajbókolások közepette. Néha ennyi sem kell, és kimondatlanul is tudják, mit szeretnénk. Mégis a nap nagy részében láthatatlanok. Nem tudom, hogy csinálják. Folyamatosan hallgatóznak? Távolabbra hallanak, mint gondolnánk? Vagy csak olyan módon kötődnek a gazdáikhoz, hogy megérzik, mit szeretnének? A manók mágiája a mágusok számára még ma is nagyrészt rejtély, a titkukat féltve őrzik egymás között. Most mégis úgy döntöttem, rájuk kell hagyatkoznom, hogy véghez vigyem a feladatomat. Egész pontosan egy manóra, Topsyra, aki elsősorban hozzám kötődik, az én parancsaimat követi, és csak azután a család többi tagjáét. Régóta hűséges hozzám, és nem szívesen áldoznám be őt, vagy kockáztatom az életét, de ez a dolog sajnos már régen túlmutat rajtunk, és nemigen látok mást választást. Így hát a Briggszel folytatott üzenetváltást követően, bármennyire is tartottam a lebukásunktól, megkértem Topsyt, hogy láthatatlanul, észrevétlenül figyelje Corban minden lépését a ház körül, és elsősorban a dolgozószobájában. Ő lett a szemem és a fülem, valahányszor Napoleonnal vagy bárki mással bezárkózott. A szívem gyakran a torkomban dobogott, és a vérnyomásom az egekben lehetett, amíg a manó jelentéseire vártam, de ahogy múltak a napok, egyre több dolgot tudtam meg arról, mi történik a zárt ajtók mögött. Arról, hogy a férjem és a régi barátja valóban aggódnak a követőik hűsége miatt, és hogy megoldást keresnek erre a problémára. Topsy szavaiból azt a következtetést vontam le, hogy egy régi varázslat után kutatnak, de azt, hogy pontosan mi a céljuk vele, először nem értettem. Mindenesetre a gyerekeimről kapott hírekért cserébe néha én is küldtem üzenetben információkat Briggsnek. Nem túl gyakran, és legtöbbször nem otthonról, mert tartottam attól, hogy valaki a mugli eszközzel a kezemben talál rám, és nem tudnám megmagyarázni. De amikor biztonságos volt, tájékoztattam arról, hogy Corbanék a könyvtárunk legrégebbi könyveiben kutatnak valamiféle ősi mágia után. Arról is, hogy kik látogatták meg a férjemet, vagy kikkel és hol volt találkozója.
Ám ahogy múlt az idő, és rájöttem, pontosan milyen varázslatot is keresnek, egyre inkább azt éreztem, hogy ha azt megtalálják, és sikerül lemásolnom a pontos varázslatot, valószínűleg nem maradhatok tovább. Túl kockázatos a folytonos kutakodás, és ez túl nagy horderejű dolognak ígérkezik ahhoz, hogy ha ezzel lebukom, az csak rosszul végződhet. Lélekben már készültem a búcsúra a gyerekektől, amit a magam módján legalább volt is alkalmam megejteni velük, tekintve, hogy a tanítási időszaknak már vége, és mind itthon tartózkodnak a nyárra. De ettől igazából csak még nehezebb lett. Őszintén csodának tartom, hogy ha senkinek nem tűnt fel a szokatlan viselkedésem, bár amilyen kevésre tartanak a legtöbben, köztük a két idősebb gyerekem is, talán remélhetem, hogy elhitték, csak a terhességi hormonok játszanak velem.
Aztán Topsy jelentette, hogy végre megvan, amit Corban és Napoleon kerestek, és hogy hamarosan használni is fogják. Leírta, milyen könyvben találták meg, hogy néz ki, mi a címe, és hányadik oldalon olvasható annak a bizonyos sötét varázslatnak a leírása, ám a feladat, hogy a dolgozóban kutakodva megtaláljam azt, és lefotózzam, még rám várt. Természetesen megvártam, amíg a férjem elment otthonról, csak utána lendültem akcióba. Igazából nem tartott sokáig meglelni, eléggé szem előtt hagyták. Képet készítettem mindenről, ami fontosnak tűnt, nem csak az ősrégi könyvről, hanem egyéb dokumentumokról is, aztán még átnéztem egy-két fiókot, hátha találok valami lényegeset. És mikor két fiók átkutatása között felpillantottam, hogy ellenőrizzem, továbbra sincs-e senki a közelben, hirtelen Gormyval néztem farkaszszemet. Nos, ha Topsy az a házimanó, aki a leginkább hozzám hűséges, hát egyértelműen Gormy volna az, aki elsősorban a férjemnek lesi minden szavát. Abban a pillanatban tudtam, hogy a titkom nem marad sokáig titok Corban előtt. Ennek ellenére próbáltam menteni a menthetőt, és bosszankodva közöltem vele, hogy sehol sem találok egy tollat ebben a házban a keresztrejtvény fejtéshez, amire fél pillanaton belül egyetlen szó nélkül közelebb hoppanált, és az asztal sarkán díszelgő tartóból egy tollat nyújtott felém.
Nos, ennek már több mint három órája, és ez idő alatt összeszedtem mindent, amit az elmúlt hónapok alatt előkészítettem arra az esetre, ha menekülnöm kellene, beleértve a titokban beszerzett zsupszkulcsot is. És már Holden Briggs parancsnok londoni lakása előtt állok egy kisebb bőrönddel - ami belül sokkal nagyobb, mint aminek kinéz, ezért jóval nehezebb, mint bárki gondolná - az éjszaka közepén, és úgy érzem, közel állok hozzá, hogy a stressztől vagy a magas vérnyomástól helyben elájuljak. - Briggs! Engedjen be! - ütöm az ajtót, mintha az életem múlna rajta. Ami, valljuk be, annyira nem is áll távol az igazságtól.
Csak a tévéképernyő világította meg a Scamander lakás nappaliját. Nem tudtam aludni, zavart a csend, túl hamar hozzászoktam ahhoz, hogy az utóbbi időben mindig volt körülöttem valaki - vagy az is megeshet, hogy csupán az elmúlt egy év eseményei után a paranoiám az egekbe szökött és frusztrált a gondolat, hogy Frida sok-sok kilométerrel arrébb volt éppen, a Szent Mungó egyik kórtermében, egy újabb kontrollvizsgálat után bent éjszakázva. A májusban történtek előtt teljesen irreális gondolat lett volna, hogy egy kórházban baja eshet - eltekintve a medimágusi hibáktól, de mostanra már tudtam, hogy a kezelés rendben lezajlott és Fridának csupán pihennie kellett egy éjszakát -, azonban Roxmorts óta egész Nagy-Britannia veszélyt keresett még egy cukorkaboltban is... nem alaptalanul. Már semmire sem bökhetett rá az ember magabiztosan és mondhatta azt, hogy itt bizony esélytelen egy támadás. Mert kurvára nem volt az. Corban Yaxley magasról szart a fair playre, és bár Diane Byrne kiszivárogtatott információi alapján a roxmortsi ámokfutást az öreg Yaxley sem egészen így tervezte, ettől még a zsigereimben éreztem, hogy nyugodt lelkiismerettel áldozna fel civileket. Gyerekeket és terhes nőket is. Vagy akár egy kórházat, tele beteg emberekkel... Figyelmetlen voltam, a képernyőn vörösen villogott a Meghaltál. Visszalépsz az előző mentési pontra? felirat, idegesen félrelöktem a kanapén az Xbox kontrollert és kimentem a konyhába egy pohár hideg vízért. A napokban elviselhetetlen volt a hőség, legalábbis brit mértékkel mindenképp - bár nem ez volt az elsődleges oka annak, hogy már szerettem volna a hátam mögött tudni ezt a borzalmas nyarat. Csak a véget nem érő, Minisztériumban töltött órák tartottak egyben, nem maradt időm és energiám azon gondolkodni, ami történt. Tudtam, hogy idővel vissza fog ütni, hogy a gyászt és szorongást csak elnapolni lehet, de átugrani nem. Azt azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak, most nem, amikor Fridának támaszra volt szüksége, az aurorparancsnokság pedig több munkát kapott, mint 1998 óta valaha. A munka segített, célt adott és a nélkülözhetetlenség érzését, amire mindennél nagyobb szükségem volt a roxmortsi kudarcom után - ugyanis nem tudtam rá máshogy tekinteni, én basztam el, én nem tudtam megvédeni Fridát és a babát, én nem voltam elég. Szabad perceimben pedig egy öszvér makacsságával gyakoroltam a pálca nélküli varázslást és bújtam az emelt mágiaelméleti könyveket. Fejlődnöm kellett, túlságosan elkényelmesedtem a kommandónál, bevált stratégiákra és támadásokra hagyatkoztam, Roxmortsban pedig bebizonyosodott, hogy a mostani ellenfél ellen ezek már nem jelentettek garantált sikert. Újat kellett mutatnom, mert a májusi események nem ismétlődhettek meg. Lépteket hallottam az ajtó előtt - talán csak valamelyik szomszéd ért haza későn. Aztán dörömbölni kezdtek és... nem, ez nem lehetett, ez a hang nem tartozhatott ahhoz, akire gondoltam... Letettem a poharat a konyhapultra és az előszoba felé tartva összeszedtem a varázspálcámat a kanapéról, mielőtt még ajtót nyitottam volna, mindenféle udvariasságra fittyet hányva, a varázspálcát magam elé szegezve. - Maguk aranyvérűek nem tanulnak etikettet, bassza meg? Hajnali fél egy van... - Átpillantottam Diane válla felett, gyanús alakok, potenciális veszély után kutatva, de csupán ő volt itt. Ő és egy látszólag ólómsúlyú bőrönd. - Jöjjön be, mielőtt meglátja valaki... A legkevésbé sem örültem annak, hogy be kellett engednem a lakásba. Nem volt itt senki más, akit félthettem volna az esetleges következményektől, és mégis frusztrált a gondolat, hogy betette ide a lábát. De nem hajíthattam ki, minden hozzáfűzött magyarázat nélkül is tudtam, hogy kurva nyomós oka lehetett annak, amiért az éjszaka közepén az ajtón dörömbölt. - Üldözi valaki? Hívjak erősítést vagy nem lesz rá szükség? - Kulcsra zártam az ajtót, amint belépett az előszobába. Minden kérdésnél égetőbbnek tűnt, hogy mennyire kellett aggódnom Corban Yaxley és a medve méretű verőemberei haragjától. Karba tett kézzel, de ugrásra készen vártam a válaszát. Még egy év sem telt el a San Franciscóban történt balhé óta, azon a forró augusztusi estén - aminek a nyomait még most is magamon viseltem, így, a meleg nyári éjszakán fedetlen mellkasomon kirajzolódtak William Byrne támadásának örökké velem maradó hegei - egyikünk sem gondolta volna, hogy egyszer majd éppen itt fogunk farkasszemet nézni egymással, azok után, hogy május óta többszörösen elárulta a férjét. Talán ezen a sorsfordító napon végérvényesen is hátat fordított neki... Innen már nem volt visszaút.
“When life gives you something that makes you feel afraid, that's when life gives you a chance to be brave.” - Lupytha Hermin
Holden & Diane
Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az éjszaka közepén rátörni az ajtót egy aurorra nem túl okos húzás, betoppanni minden előzetes bejelentés nélkül, de ez a dolog valóban nem igazán várhat. Azon kívül is, hogy Corbanék bármikor hozzáláthatnak a terveik megvalósításához, nem ülhetek nyugodtan sokáig az információn, és azt sem találom jó ötletnek, hogy Londonban csatangoljak, amíg megfelelő lesz az alkalom. Egyébként sincs hová mennem. Mármint mehetnék, de jelenleg nem tűnik biztonságosnak sem hotelbe költözni, sem ismerősökhöz bekopogni – akik szemében egész biztosan gyanús lennék egy éjszakai váratlan felbukkanással. Igen, számomra is hihetetlen ez a fordulat, de jelenleg úgy érzem, csak Holden Briggsben bízhatok, szükségem van a segítségére, arra, hogy segítsen kitalálni, hogyan tovább. De ha átadom neki az információkat, amikkel érkeztem, nem kétlem, hogy a kései látogatásom lesz a legkisebb problémája. Bár igyekszem nem felverni az egész környéket, és szükségtelenül felhívni magamra a figyelmet, mégis aggódom, hogy ő és az élettársa, talán már mélyen alszanak, és ha túl sokáig időzöm az ajtaja előtt a beinvitálásra várva, az tényleg probléma lehet, ezért minden múló másodperccel egyre türelmetlenebb leszek. Aztán hirtelen egy pálca hegye szegeződik rám közvetlen közelről, és meglepettségemben hátrálok egy lépést.
- Az én órám szerint még csak délután fél öt van – legyintek, és mély levegőt véve felnézek a pálcáról az azt tartó férfire, aki fedetlen felsővel nyitott nekem ajtót. A szemöldököm kissé megemelkedik, a szemeim enyhén elkerekednek, és talán egy másodpercnyi fáziskéséssel folytatom a mondanivalómat. - De higgye el, az aranyvérű etikett lesz a legkisebb baja, ha megtudja, miért vagyok itt. Bár egyébként sem épp magának kellene kioktatni az illemről, én legalább kopogtam, és nem csak betörtem - vonok vállat, de egyetlen szó nélkül követem, amikor befelé terel a lakásába. A bőröndömet magam után görgetve felállítom azt a lábam mellett, aztán kimerülten simítom a kezemet a pocakomra.
- Nem követett senki. Valószínűleg egyelőre fel sem tűnt nekik, hogy eljöttem. De többé nem mehetek vissza. - Összeszorul a torkom a gondolatra, hogy kiket is hagytam hátra, és idegesen simítok végig a szokottnál most egy árnyalattal talán kevésbé rendezett frizurámon. - A férjem és Napoleon megtalálták a varázslatot, amit kerestek, tudom, mire készülnek, és... attól tartok, ha nem teszünk valamit, sokan meghallhatnak. Ártatlanok is. Főleg ártatlanok. - Hisz a varázslat elsősorban az árulóknak titulált családtagjain csattanhat majd, akik valószínűleg sok esetben csak gyerekek, vagy mit sem sejtő rokonok. És úgy sejtem, a minisztérium beépített embereinek szerettei lehetnek a legnagyobb veszélyben.
- Az a helyzet, hogy egy házimanó látott kutakodás közben. Ha ezeket az információkat átadom... előbb-utóbb tudni fogja, hogy elárultam, és én... nem tudom, mit tenne velem – ingatom a fejemet az ujjaimat tördelve. - Szóval... most... itt volna az ideje, hogy megmutassa, hogy valóban bízhatok magában, Holden - nézek komolyan abba az immár ismerős kék szempárba.
Hideg zuhanyként hatott a forró nyári éjszakán Diane Byrne ismerős alakja a küszöbön. Minden szempontból helytelen volt, hogy eljött hozzám, és a számtalan szempont közül jelenleg az érdekelt a legkevésbé, hogy mennyire kibaszott rosszul nézett ki az éjszaka közepén, a lakásban magányosan gubbasztva fogadni egy gyönyörű nőt - egyrészt nem látta senki, másrészt nem is érdekelt mit gondolnának mások. Az ellenben sokkal jobban aggasztott, hogy mit szabadíthatott rám és ezzel együtt a családomra az érkezésével. Talán csak egy saroknyira voltak innen a férje emberei, talán Diane-ben sem bízhattam meg úgy, amennyire ez a törékeny munkakapcsolat megkívánta volna... De egyelőre sodródnom kellett az eseményekkel, bármennyire is gyűlöltem az érzést, hogy nem tartottam kézben az irányítást és nem tudtam, mi fog történni két vagy akár csak fél perc múlva. - Én sem betörtem. Volt meghívóm - vontam meg a vállam, mintha jelenleg tényleg az illem lett volna a legégetőbb problémánk. Arról az aprócska tényről nem is beszélve, hogy a tavaly augusztusi meghívót sem nekem címezték, de még csak nem is Mr. Fawley-nak, aki valójában kurvára nem is létezett. Feszült figyelemmel hallgattam, a tekintetem hol a gondterhelt arcán, hol a ruha alatt mostanra már feltűnően domborodó hasán, hol pedig a bőröndjén állapodott meg - volt valami fájdalmas abban, hogy egy egész életet lehet belepakolni egy kicsike, gurulós bőröndbe, tértágító bűbáj ide vagy oda. És végképp az volt fájdalmas, hogy ő terhes volt, Frida pedig már kibaszottul nem... Tényleg nem mehetett vissza, ez nem egy ideiglenes helyváltoztatás volt, egy izgalmas nyaralás, ahonnan majd egyszer visszagörgeti a bőröndjét a Byrne-villába. Azzal, hogy összepakolt és idejött, felégetett maga mögött minden hidat. Az első üzenete óta tisztában voltam vele, hogy mekkora súlya volt annak, amibe akkor még csak feltételes módban belekezdtünk, de csak most éreztem át igazán a helyzet és a jövőbeli lehetőségek komolyságát. Számomra mindennapos volt, hogy vásárra vittem a bőrömet: ez volt a munkám, ezért kaptam fizetést, önként és dalolva vállaltam. De ő nem. Ő csak egy terhes nő volt, aki eddig a kirakatfeleségek unalmas hétköznapjait élte. Tényleg csak rám számíthatott... Talán meg kellett volna rémítenie a tudatnak, hogy még egy hatalmas felelősség szakadt a nyakamba, de ahogy a szemembe nézett, valami egészen mást éreztem. Céltudatosságot, elsősorban, és valami egészen kellemeset annak nyomán, hogy képes volt bízni bennem. Igen, azt hiszem, a Roxmortsban történtek után erre volt szükségem. Nem üres szavakra arról, hogy nem az én hibám volt, ami Fridával és a babával történt és arról, hogy nem voltam hasznavehetetlen. Ezt bárki ki tudta mondani, a szavak szart sem érnek. Azonban az, hogy Diane rám bízta magát, többet jelentett. A tettekkel nem lehet hazudni, főleg nem ilyen komoly tettekkel. - És nagyon hamar meglátja majd, hogy tényleg bízhat bennem. Jöjjön beljebb, üljön le és elmesélhet mindent. - Kérdés nélkül emeltem fel a bőröndjét és cipeltem át helyette a nappaliba. Egy intéssel felkapcsoltam a lámpát - az egyszerű varázslatok már egészen magabiztosan mentek pálca nélkül -, majd elpakoltam a kanapéról az Xbox kontrollerét és egy ottfelejtett, félig elolvasott regényt, majd a karfáról elvettem az odadobott pólómat és belebújtam, bízva benne, hogy nem fog megjegyzést tenni a ruha mellkasára hímzett Zsörtike parancsnok feliratra. A kommandósaim néhány éve vicces születésnapi ajándéknak találták... A Diane-el szemközti fotelbe dobtam le magam, bár nehezemre esett ülve maradni és higgadtan várni, hogy minden értékes információt megosszon velem. - Kezdjük azzal, hogy milyen varázslatot talált a férje és Napoleon.
“When life gives you something that makes you feel afraid, that's when life gives you a chance to be brave.” - Lupytha Hermin
Holden & Diane
Továbbra is makacsul tartom magam ahhoz az állításhoz, hogy kettőnk közül nekem kell bizalmat előlegeznem a másiknak. Hisz én lehet, hogy az ősellenségének felesége vagyok, de eddig még sosem ártottam Holden Briggsnek, sem a szeretteinek. Meg úgy igazán másnak sem. (Egyetlen kivétellel, de azt a mai napig jogosnak érzem.) Vele ellentétben. És kettőnk közül én kockáztatok többet... szó szerint mindent kockára teszek azzal, hogy most itt vagyok, neki segítek. Mégis szinte süt a tekintetéből, mennyire nem bízik bennem, miközben betessékel, beljebb terel a lakásába. Egy pillanatra végig is fut az agyamon, hogy biztos ezt akarom-e. Helyesen teszem-e. Megéri-e. Most még visszafordulhatok. Még semmi igazán lényegeset nem osztottam meg vele. De igazából tudom, hogy már nem fogok visszakozni. Hetek, sőt hónapok óta erre készültem. Mert legbelül egy ideje már tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége. Hogy elárulom a családomat. Corbant. És emiatt nagy valószínűség szerint idővel menekülnöm kell majd.
- Meghívója? Valóban? Névre szóló? - pillantok fel Briggsre kihívóan, felvont szemöldökkel. Mindketten tudjuk, hogy Holden Briggst senki sem hívta meg a partinkra, hogy lopták azokat a meghívókat, és ettől egyébként sem lesz kevésbé helytelen az, ahogyan ránk rontottak. Ugyanakkor ez már a múlt, és azzal is tisztában vagyunk mindketten, hogy ennek a csipkelődésnek valójában már semmi jelentősége. Hiszen itt vagyok, az egész életemet egyetlen bőröndbe sűrítve, és teljesen rá hagyatkozva, rá bízva magam. És ahogy a szemeibe nézek, látom benne a változást, ahogy egyik pillanatról a másikra teljesen átérzi ennek súlyát. Látom a tekintetében a benne megszülető határozottságot, céltudatosságot, eltökéltséget. Nincs visszaút. Mégis csak egy bólintásra futja most tőlem, amikor szavakkal is megerősít abban, hogy valóban bízhatok benne. Aztán követem őt és a bőröndömet a nappalijába. Ám mielőtt elfoglalnám a felkínált helyet, még érdeklődve, enyhe csodálkozással hordozom körbe a tekintetemet a szobában, amelyről ordít, hogy nem aranyvérűek lakják. Ahogy valószínűleg rólam is, hogy még nemigen volt szerencsém mugli háztartási és egyéb eszközöket ilyen közelről látni. Aztán ahogy kecsesen letelepszem a kanapé egyik végére, ujjaimat összekulcsolva az ölemben, lassan mély levegőt veszek a beszédhez.
- Ahogy már az üzeneteimben is megfogalmaztam, nem igazán bíznak a követőikben, és gondoskodni akarnak róla, hogy senki se árulhassa el őket. Legalábbis anélkül nem, hogy annak keményen megfizetnék az árát - kezdek is bele, és közben már az ujjaimat tördelem, mert még a gondolat is idegessé tesz, hogy mire készülnek. - Ha jól értelmezem a varázslatot, amit találtak, egy véresküről van szó, amivel magukhoz kötik a követőiket olyan módon, hogy ha ellenük fordulnak, nem hűségesek, az a legközelebbi szeretteik életébe kerülhet. - Az elmúlt években én valóban hittem, hinni akartam, hogy Corban szándékai és módszerei, még ha olykor kissé megkérdőjelezhetőek is, mégis alapvetően tisztességesek. Persze mind az aranyvérűek felemelkedését akartuk a világ varázsló társadalmában, mert úgy neveltek bennünket, hogy ez a normális. Hogy többek vagyunk a varázstalanoknál, és azoknál, akik tőlük származnak. Később pedig tőle hallhattam erről ódákat. De ez... ez már... Semmivel sem jobb, mint a sokak által rettegett Sötét Nagyúr volt annak idején. Ellenkezőleg. Hatalmat akar, és ezért ugyanúgy beáldozna ártatlan aranyvérűeket, mint bárki mást. Ez már valahol a roxmortsi zavargások alkalmával is bebizonyosodott, ezzel pedig egy még magasabb szintre lépne. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy továbbra is úgy gondolnám, a mi életünk valóban többet érne másokénál. Inkább arra célzok, hogy Corbannek teljesen elvette az eszét a vérmánia és a hatalom. Bár lehet, tulajdonképpen mindig ilyen volt, csak én nem láttam. - Ha sikerül mindent beszerezniük és elrendezniük, ami a véreskü megkötéséhez szükséges, akár napokon belül is megköttetik azt. Készítettem fotókat a varázslat leírásáról. Azt gondoltam, hogy ha időben megkapják azokat, maguk a minisztériumban talán tudnak egy kiskaput vagy megfelelő ellenvarázst találni... - vonom meg a vállam kissé tanácstalanul, aggodalmasan. Kétlem, hogy meg tudnák akadályozni, hogy ténylegesen megtörténjen, ahhoz nem tudunk eleget. De remélhetőleg még nincs minden veszve.
Ha meg kellett volna fogalmaznom a Diane Byrne-el kapcsolatos érzéseimet, bajban lettem volna - és ezúttal nem pusztán azért, mert alapvetően gondot okozott az érzelmeim szavakba öntése és világgá kürtölése. Szinte mindig, mindenről szilárd, nehezen megingatható véleményt alkottam, az embereket néhány perc ismerettség után beskatulyáztam és felhelyeztem egy polcra - vitatkozhatnánk róla, hogy mennyire bizonyultak igaznak általában a sztereotípiáim, de ez jelen helyzetben lényegtelen is volt -, a második esélyben pedig ritkán hittem. Corban Yaxley feleségét azonban nem tudtam a jól bevált kis mentális mappáim egyikébe besorolni, tulajdonképpen nem tudtam konkrét választ adni arra, milyen embernek gondolom őt. Egy hatalmas kérdőjel volt számomra, egy megfejtendő, veszélyes rejtély, akit igyekeztem megfelelő távolságban tartani magamtól - ez viszont lehetetlen feladatnak bizonyult, ha hívatlanul, az éjszaka közepén rontott rám. - Valakinek a nevére szólt, igen. - Már nem emlékeztem a meghívón szereplő névre, annak az estének az egyik leglényegtelenebb darabkája volt, talán még a megkárosított partizók sem vették észre, hogy a zakójuk zsebéből és a retiküljükből eltűnt egy-egy boríték. Bár Diane vélhetően egy modortalan, barbár félvérnek tartott, valójában a megfelelő vendéglátás íratlan szabályait jól ismertem és bármikor máskor alkalmaztam is. Most azonban az udvariasság és a kényelem lényegtelen tényezővé zsugorodtak, feltételeztem, hogy szívesebben kezdene beszélni, mint hogy türelmesen végigülje egy csésze kávé lefőzését. Sosem voltam olyan türelem birtokában, ami elegendő lett volna hozzá, hogy tovább várjak, tudni akartam, tudnom kellett, hogy milyen információk birtokában és pontosan miért jött ide. - Véreskü... Bassza meg... - A pontos részletek ismerete nélkül is kellemetlen borzongás futott végig rajtam. Éppen eleget tanultam a vérmágia ingoványos és legálisnak alig nevezhető területéről az Akadémián ahhoz, hogy tudjam, Yaxley és Mulciber milyen borzalmas, undorító játékba készültek belerángatni a követőiket... köztük pedig az informátorainkat is. Ígéretet tettünk mindegyiküknek, hogy megvédjük őket és legfőképpen a szeretteiket, eddig hittem benne, hogy hatalmunkban állt vigyázni az informátoraink hozzátartozóira. Ez azonban mindent felülírt. - Nagyon jól tette, hogy megkeresett. Az ilyen varázslatok általában tényleg rendelkeznek kiskapuval vagy legalábbis valamilyen gyenge ponttal, bár nem nevezném magam a vérmágia szakértőjének és attól tartok, egyikünk sem az az Aurorparancsnokságon. Bizonyára sejti, hogy a mágiának ez az ága minden, csak nem legális. Noha nem mondta ki, de a véreskü még valamit nyilvánvalóvá tett: Yaxley és Mulciber rettegtek. Gyanakodtak valakire vagy valakikre, azonban még ők sem tudták, hogy kik az árulók. Drasztikus, gyors döntést akartak hozni, márpedig két ennyire megfontolt ember csak akkor nyúl ilyen szélsőséges és kockázatos megoldáshoz, ha félnek és nincs más lehetőségük. Ez azonban nem töltött el túl nagy elégedettséggel, a kárörömöt elnyomta az aggodalom. - Gyanakodnak egy vagy néhány konkrét személyre? Beszéltek róla, hogy kiket tartanak potenciális árulónak? - Tudnom kellett, ha valamelyik informátorunk hátára célkereszt került. - Itt vannak magánál a fotók?
“When life gives you something that makes you feel afraid, that's when life gives you a chance to be brave.” - Lupytha Hermin
Holden & Diane
Égnek emelem a tekintetem a válaszára. “Valakinek a nevére szólt”, aki nem Holden Briggs. De nem lovagolok ezen tovább. Ő is épp annyira tisztában vele, mint én, hogy egy váratlan kései látogatás, és aközött, amit ők műveltek tavaly nyáron a Byrne villában, ég és föld a különbség. Ahogy azzal is, hogy jó ok nélkül nem kopogtatnék az ajtaján sem éjjel, sem nappal. Ha tehetném, ha nem lenne életbevágó, hogy itt legyek, messzire elkerülném őt is, és minden brit aurort. De itt vagyok, készen arra, hogy a saját épségemet, a saját életemet, sőt, a szívem alatt növekvő gyerekem életét is kockára téve megosszak vele olyan információkat, amikkel, ha elég gyorsan reagálnak, sokakat megmenthetnek. És amint kimondom a megfelelő szavakat, azonnal látom Briggsen, hogy érzi ennek a súlyát. Mély levegőt véve kihúzom magam, és megvárom, hogy összeszedje a gondolatait, feldolgozza a frissen megosztott információkat.
- De nem kétlem, hogy megvannak a megfelelő szakmágusaik, illetve a módszereik arra, hogy megtalálják a megoldást. - Az hogy valami illegális, a legtöbb esetben nem tartja vissza azokat, akik olyan szélsőséges nézeteket vallanak, mint Corban és Napoleon. Épp ezért a törvény embereinek sem árt mindenre felkészültnek lennie. Én csak azt remélem, nem hiába tettem meg ezt az utat egy nehéz bőrönddel felpakolva, hátrahagyva mindent.
- Nem hallottam neveket. Őszintén szólva nem hiszem, hogy gyanakodnának konkrét személyekre. Persze ezt nem tudhatom biztosan, de a férjemet ismerve inkább arról szólna ez, hogy bebiztosítsa magát. Szeret biztosra menni, mások előtt járni. És, fogalmazzunk úgy, nem volt ínyére, ahogy a dolgok félresiklottak a karrierbörzén. - Hogy pontosan mi az, amit akkor, ott el akart érni erődemonstráció címszó alatt, mi az a pont, ameddig még belefért volna neki, hogy megelégedett volna-e egy, esetleg két gyerek halálával, arról őszintén fogalmam sincs. És, nos, nemigazán volt kedvem egy-egy pohár vörösbor mellett leülni és elbeszélgetni vele erről.
- A fotók természetesen nálam vannak - bólintok. - Lefotóztam a varázslat leírását, és minden mást, ami fontosnak tűnt. De nyilván sejti, hogy nem fogom csak úgy átadni magának. Addig nem, amíg nem tudom, mit kapok cserébe - vonom fel a szépen ívelt szemöldökeimet Briggs felé, majd felállok a kanapéról, és lassú, feszült járkálásba kezdek. Egyrészt nem tudok most egyhelyben maradni, másrészt semmiképpen nem akarok jelenleg kicsinek vagy gyengének látszani a kanapé szélén kuporogva. Hiszen egyértelműen ez az a pillanat, amikor magabiztosnak, határozottnak kell tűnnöm, és véletlenül sem engedhetem, hogy fölém kerekedjen, megfélemlítsen bármivel is. - Azzal, hogy itt vagyok, hogy átadom, ezeket az információkat, szó szerint kockára teszek és feláldozok mindent. - fordulok szembe Briggs-zel. - Biztosra kell mennem, hogy meg tudnak védeni engem és a gyerekeimet is. És ezen a ponton már nem elég csak az adott szava. Ezt egész biztosan megérti. - Lehet, hogy számára késő este van, és nem ez a legmegfelelőbb pillanat megvitatni a részleteket, de nekem már nincs hová mennem, nincs hová fordulnom, csak ő van, és mindaz, amiket üzenetben ígért nekem.
