eszketett a kezemben szorongatott notesz, ahogy ott álltam a Kenmare Kestrels edzőstadionjában, pár lépésnyire a pályától. A rövid, szűkös folyosó sötét volt, elvakított a kint ragyogó napsütés, szinte alig láttam a pályán a levezető köröket repülő játékosokat. Pedig reménykedtem benne, hogy már ennyiből fel fogom ismerni az unokaöcsémet, hiszen annyiszor láttam az arcát a sportrovatban… De nem így volt, én pedig hiába rágtam véresre az arcom belső felét a stressztől, attól még nem történt változás. Nekem kellett ahhoz tennem. Végtelenül hálás voltam Mrs. Nottnak azért, amit tett értem. Bekéredzkedtem az irodájába, félszegen, zavartan leültem és elhadartam, hogy mit és miért szeretnék csinálni. Biztosan nem gondolta a legjobb ötletnek, láttam az arcán, de azt hiszem, megeshetett rajtam a szíve, amilyen elesettnek és nyomorultnak tűnhettem. Az is voltam, annak éreztem magamat. Fogalmam sem volt, hogy másképp csinálhattam volna mindezt, hiszen nem jelenhettem csak úgy meg egy fiatal fiú otthonában (azonnal Azkabanba kerülnék, ez fix), a
levél meg egyrészt személytelen, másrészt teljesen hülyeségnek nézhette. Ez volt az egyetlen használható módszer, amit ki tudtam találni, és nagyon reméltem, hogy működni fog. Szóval most itt álltam, olyan emberként, újságíróként, aki éppen annyit értett a sportokhoz, mint a nanotechnológiához, és nekem kellett volna meginterjúvolnom egy komoly csapat feltörekvő újoncát. Merlinre, talán mégsem ez volt az egyetlen működőképes módszer. Beszélgetést hallottam a pályáról, egészen halkan, ekkor eszméltem fel, hogy már egyetlen játékos sincsen a levegőben. Mélyet szívtam, annak reményében, hogy az oxigén majd mindenen segíteni fog, és a lábaimra parancsolva kisétáltam a tűző napsütésbe. - Szép volt, fiúk, a következő meccsen is legalább ilyen jó teljesítményt várok tőletek, mert a Wimbourne Wasps nem a legegyszerűbb ellenfél -hallottam az edző hangját. A következő pillanatban meglátott engem és útjára engedett mindenkit, vagyis majdnem mindenkit. -Tuttle, az úriember a Reggeli Prófétától jött, elkészítené azt az interjút, amit említettem. Hunter Tuttle, az unokaöcsém felém fordult, én pedig azonnal láttam Ellie-t a vonásaiban. Élőben még inkább észrevettem a hasonlóságot, nem úgy, mint egy ócska fényképen. Felemeltem a kezem és idétlenül integettem felé, még idétlenebb, bizonytalan mosollyal az arcomon. - Szia, Benjamin vagyok. Remélem nem zavar, ha tegeződünk -nyújtottam felé a kezemet, amint elég közel ért hozzám, abban reménykedve, hogy rendesen beletöröltem a nadrágomba és nem undorítóan izzadt.
zt hiszem, akkor enyhült az idegességem, amikor megéreztem belőle is kisugározni azt az átkozott szorongást és zavart, ami belőlem is úgy áradt, mint jó radiátorból a meleg. Höh, elég furcsa hasonlat ez éppen tőlem… Az arcomra is majdnem felszökött egy pillanatnyi mosoly halvány árnyéka, vagy csak én éreztem úgy, de lehet, hogy ő nem vette észre, miközben magyarázkodott, amiért bemutatkozott, holott nyilvánvalóan ismertem a nevét. Tagadhatatlanul rokonok vagyunk. - Hivatalosan nekem kellene kérdeznem, de jobban szeretem, ha a maga medrében megy a beszélgetés, az úgy… természetesebb -vonogattam a vállam, mert az istenért sem vallottam volna be, hogy amúgy én is utoljára az akadémián készítettem interjút bárkivel is, és annak már tíz éve. Meg is inogott a maradék magabiztosságom, amikor realizáltam - ismételten -, hogy ez az interjús ötlet mégsem annyira jó, mint amilyennek elsőre tűnt. Sőt, igazából egy hatalmas marhaság az egész. Ennyit a pillanatnyi
nyugalmamról. Azt észre sem vettem, hogy a hová üljünk jellegű kérdésére nem is válaszoltam, hanem mint egy világi szerencsétlen, leültem a nézőtéren az első ülőhelyre, amit megláttam. De nézzük a jó oldalát: Hunter sem szólt semmit, ráadásul még követett is, szóval annyira csak nem lehetett értelmezhetetlen a viselkedésem… ugye? - Vágjunk is bele akkor. Az első kérdésem… -Elszaladt a mondat vége és nem akart visszajönni hozzám, hiába hívtam. Csend állt be közöttünk, felfoghatatlanul hosszú(nak tűnő), átkozott csend, amit képtelen voltam megszakítani, ő pedig nem is próbálkozott, hiszen miért is tette volna, nekem kellett a kérdéseket feltennem. -Szóval, öhm… -Éreztem, ahogy elönti az arcomat, mit az arcomat, az egész fejemet a forróság és biztos voltam benne, hogy jelenleg úgy nézek ki, mint egy nagyon amorf paradicsom. Vagy egy homár, az több oldalról is passzolna. Legalább egy percen keresztül babráltam úgy a pennával a kezemben, hogy azzal menthetetlenül tönkretegyem a tollat, mire megtaláltam a hangomat. Halkan, szinte suttogva, de az ártatlan, tudatlan, interjúztató újságíró szerepét végleg ledobva magamról. Úgysem lett volna értelme fenntartani, képtelen is voltam rá. - Ismered Ellie Monaghant?
ivatalosan tudtam, hogyan kell levezényelni egy interjút. Fel voltam készülve, ott voltak előttem a kérdések, a diktafon, a jegyzettömböm, ha esetleg valami pluszt akarnék felírni, minden. Annak ellenére, hogy nagyon nem lett volna itt a helyem, mert egyáltalán nem értettem a sportokhoz, igyekeztem komolyan venni a feladatot. Hiszen fogalmam sincsen, hogyan fog alakulni ez a beszélgetés, hogy lesz-e bátorságom a nővéremről kérdezni vagy kudarccal megyek majd haza a szorongásomnak hála. Kínos lenne, ha még a munkámat is szörnyen végezném el. - Egyáltalán nem tűnik annak -vágtam rá gyorsan, hogy megnyugtassam. Tényleg nem éreztem, hogy nagyképű lenne, amiért fiatalon nekiállt kviddicsezni, még akkor sem, ha sokan akadtak, akik csak később kerültek a házuk csapatába. -Gondolom, azonnali szerelem volt a sport. Vagy csak később határoztad el igazán, hogy hivatásos szeretnél lenni? -Na, nem is olyan rossz ez. Tök tűrhető kérdés, amire még mondani is tud akár valamit és nem ülünk itt egymással
szemben, mint két világi szerencsétlenség. Pedig valljuk be, én határozottan egy világi szerencsétlenség voltam, nehezen változtattam volna ezen éppen itt, így és most. Azonnal megbántam a kérdést, ahogy feltettem azt, mert láttam rajta, éreztem, hogy mennyire nem örül neki. Egy pillanat alatt megváltozott a levegő körülöttünk, már nem szorongás, hanem egyszerű feszültség töltötte be, és fogalmam sem volt, hogyan küzdjem ezt le. Arrébb is húzódott, nem akart beszélni róla, tudtam, hogy most valószínűleg el fogom ijeszteni egy életre. Soha nem kapok választ, soha nem fogom megtalálni a nővéremet, és valószínűleg az unokaöcsémmel sem lesz semmilyen kapcsolatom. Örülhetek neki, ha nem hívja rám az aurorokat zaklatásért. Vagy a biztonságiakat. Biztos vannak itt ilyen hegyi troll méretű kidobóemberek, akik a játékosokra vigyáznak, én pedig nem akartam, hogy kettétörjék a gerincemet. De ha már belefogtam, muszáj volt beszélnem, ez volt az egyetlen lehetséges kiút. Lehetséges. Talán megérti, talán most elzavar, de később elfogadja és tudunk majd beszélni róla. Talán. Ha viszont csendben maradok vagy elterelem a témát, nem kérdés, hogy magamnak fogok csak ártani vele. - Az én nevem Benjamin Monaghan és Ellie a nővérem. Nagyon, nagyon régóta nem láttam, nem hallottam felőle és… nem tudom, szeretném megtalálni. Ne haragudj, ha felzaklattalak az említésével, csak azt reméltem, te talán tudsz róla valamit. De megértem, ha nem, komolyan, tényleg. El is mehetek, ha zavar. -Kényszerítettem magam, hogy elhallgassak és ne makogjak, dadogjak többet, mindezt hadarva. Hogy bírnak engem elviselni emberek, amikor stresszes vagyok?
