Elmo's World

Eddigi harminc évem során sikerült megfigyelnem, hogy az emberek soha, semmilyen szempontból nem lehetnek éppen jók. Vegyük csak példának az arroganciát, annak sincsen megfelelő értéke, valaki csak túl arrogáns lehet, vagy nem arrogáns. Éppen így az udvariasság, vagy túltolod, vagy még gyakorolnod kell. Valószínűleg éppen ezért járják annyian úgy az utcákat, hogy közben azon zakatol az agyuk, vajon nem tűnnek-e ki a tömegből, vajon kellően normálisan járnak, veszik a levegőt, vagy nem pislognak-e furcsán, az öltözékük sem gyűrődött össze. Pedig senki nem figyeli, senkit sem érdekel az, hogy a mellette elhaladóban mit tudna kifogásolni. Megvan rá az esély, hogy rá sem néz, csak ha ki kell kerülnie. Ennek lehet az egyik oka, hogy ő maga is ugyanazokkal az önostorozó gondolatokkal vívja a harcát, ezért ideje és energiája sincsen mással foglalkozni.
Én is éppen ilyen voltam az életem nagyrészében. Folyamatosan azt figyeltem, hogyan lehetnék más, jobb és elfogadhatóbb, mint amilyennek gondoltam magam és hittem azt, hogy mások is gondolnak engem. Figyeltem a hajamra, hogy mindig tökéletesen álljon, a ruhámra, hogy ne legyen gyűrött, a mozdulataimra, a viselkedésemre. Kimerítő volt, pláne, hogy voltak tényezők, amiken akkor sem tudtam volna változtatni, ha tótágast állok, például, hogy kibe szeretek bele. Merlinre, ha volt valami, amivel nehezen békéltem meg, az ez volt, minden más annyival könnyebbnek tűnt.
Mert igenis megváltoztam. Elfogadtam, hogy olyan vagyok, amilyen, és ha ez valakinek mégsem tetszene, akkor az egyedül az ő gondja, nem az enyém. Sokkal jobban érzem magam a bőrömben így, és nem érdekel, hogy minek gondolnak. A hajam sosem elég rendezett, a ruhám mindig túl hanyagul áll rajtam, a kedvem mindig túl jó, mindig túl sokat beszélek és sosem tudok uralkodni magamon, ha valamiért lelkes vagyok. Ez és még megannyi túl, még több nem eléggel megtoldva. Ez vagyok én, ez mindenki, és ez éppen így van rendjén.
Persze a szokásokat nehezen vetkőzi le az ember. Sokszor kapom magam azon, hogy arra gondolok, vajon apám vagy anyám mit mondanának, ha ezt látnák, ha tudnák. Monitorozom magam, túlságosan (már megint ez a szó) gyakran tartom megfigyelés alatt az egész létezésem apró részecskéit, amiket mások biztosan nem vennének észre. De nem vártam tökéletes változást. Idővel talán jobb lesz, talán így maradok. És tudod mit? Ez teljesen rendben van.

Kényelmetlenül érzem magam az öltönyben. Minden percben legalább egyszer a galléromhoz nyúlok, hogy kilazítsam, mert úgy érzem, megfojt. A nyakamon a bőr vörös lehet a sok dörzsöléstől, amit az érzés ellenére inkább tőlem kap, mint az ingtől. Szeretnék hazamenni, mert ez az egész rendezvény egy katasztrófa, én is borzalmasan érzem magam és és és... és hisztizek, mint egy kisgyerek. Merlinre, apukám mennyire szégyellne most engem, ha itt lenne, le is tagadná, hogy a fia vagyok és rám sem nézne. Még szerencse, hogy nincsen itt és szerencsére soha nem is lesz.
A nadrágom zsebébe süllyesztem mindkét kezem, miközben hátrébb lépek a falhoz és a tekintetemet a színpadnak csúfolt emelvényen sorakozó zenekari tagok felé fordítottam. Persze a zenekar is túlzás volt, a legrosszabb megnevezés, amit ez a csürhe kaphatott. Nem szoktam ítélkezni és ismeretlenül következtetéseket levonni emberekről, mert nem tartom fairnek, de ezúttal meggyőződésem volt, hogy a zenészeknek csak tegnap szóltak, hogy ma fellépésük lesz, a kottákat pedig akkor látták először, amikor megálltak az állvány előtt. Borzalmas kakofónia volt az egész épületben, ami a jó akusztikának hála még katasztrofálisabbá tette az egészet, hiszen a legeldugottabb helyen is tökéletesen hallottam, milyen borzalmas ez az előadás.
Csak tudnám, hogy Mrs. Nott miért hívott el magával. Miért kellettem neki éppen én? Csak egy egyszerű senki voltam, aki hangversenyekről, friss zeneművekről és hasonlókról írt kritikát a Reggeli Próféta egyik elrejtett rovatában. Semmi keresnivalóm nem volt itt, hacsak nem akarta, hogy megjelenjen a holnapi kiadásban, hogy milyen pocsék volt a műsor. Vagy éppen ezt akarta volna? Ki tudja. Nem mondott semmit, csak hogy legyek itt, én pedig jó alkalmazottként meg is jelentem a rendezvényen.
Azt azonban nem mondhattam volna, hogy élveztem a helyzetet, ez pedig valószínűleg az arcomra is kiült, ahogy a zenekar siralmas próbálkozását hallgattam.
- Katasztrófa, nem igaz?
A hangra elfordítottam a fejem. Mellettem egy férfi állt, velem egymagas, sötét haj, barna szemek, az enyémnél legalább százszor drágább öltöny. Nem tudom, hogyan került ide vagy miért talált be éppen engem. Megdöbbentő volt, hiszen egy leendő mágiaügyi miniszter-jelölttel álltam szemben éppen, ezt pedig anélkül is tudtam, hogy különösebben foglalkoztatott volna a politika. Ezért jó egy újság szerkesztőségénél dolgozni, pláne, ha az a szerkesztőség az említett jelölt feleségének hatásköre alá tartozik.
- Igen -találtam meg végül a hangomat, kissé zavartan, de legalább erősen. Nem hallatszódhattam olyan szánalmasnak, mint amilyennek éreztem magam. -Igen, az. Bár nem lenne szabad ilyet mondanom, elvégre így a munkáltatóm szervezési képességeit becsmérlem, de sajnos nem tudok ettől eltekinteni. Szerintem be sincsen hangolva az a zongora.
Az utolsó kijelentésemet alátámasztotta egy borzalmas hang, ami a billentyűs hangszerből távozott valami sátáni útvonalat követve. Mr. Nott és én szinte egyszerre rezzentünk össze a hallatán és torzult fintorba az arcunk. Valahol komikus volt a jelenet.
- Még a darabválasztás is pocsék. Egyszerűbb lett volna meghívni egy jó zongoristát és eljátszatni vele tudom is én, Debussytől a Clair de Lune-t százszor egymás után, azt is szívesebben hallgatnám, mint ezt a mocskot.
- Én is éppen erre gondoltam! -vágtam rá a kelleténél talán lelkesebben. Nem tehettem róla, olyan ritka volt, hogy valaki olyat találtam, akivel hasonlóan gondolkodtunk a zenéről, akár csak egy ilyen apró dologban, ebben az egyben. De ezúttal meg sem próbáltam visszafogni magam, olyan hihetetlenül boldog voltam, hogy társaságom akadt ezen az unalmas rendezvényen, ráadásul olyan, akivel még beszéltünk is valamiről, aminek értelme volt és nem csupán az időjárás vagy az aktuális politikai helyzet jött fel mint téma.
Az idő elkezdett telni, ahogy mélyen beleástuk magunkat a mai performansz hiányosságaiba és pozitívumaiba - habár utóbbiból nem volt túl sok, gyakorlatilag semennyi. Nekem volt merszem megemlíteni, hogy az egyik hegedűs fiatalember igazi édesség a szemnek, aztán úgy folytattam a korábbi gondolatmenetet, mintha semmi különös nem lett volna a megnyilvánulásomban. Már nagyon is jól tudtam, mikor és hogyan vagyok képes felvállalni önmagamat és milyen mértékben, ezt pedig még nem találtam túl megbotránkoztatónak. Igazából valamiféle ártatlan kijelentés is lehetett benne, egy tárgyilagos ténymegállapítás, hiába tudtam, hogy a valóságban nem az volt. Addig jó, amíg csak én tudom.
- Ideje lenne elindulnom, önnek is bizonyára sok dolga van még -szakítottam meg végül kedélyes társalgásunkat, érzékelve, hogy a hangulat kezd túl jó lenni, a társaság pedig egyre inkább kedvemre való. -További szép estét, Mr. Nott!
Meg sem várva a válaszát, elindultam a bejárat felé. Léptem egyet, kettőt, egy harmadikat, majd jóval lassabban egy negyediket... az ötödikre pedig meg sem mozdult a lábam. Néhány másodpercig az ajkamat rágtam, hosszan elmerengve a helyes döntésen. Meg akartam tenni, de éreztem, hogy helytelen. De hát nem gond, csak egy egyszerű meghívás, ártatlan, problémamentes, jószívű és udvarias. Igen. Ezzel biztosan nem lesz probléma.
- Mr. Nott! -fordultam meg a sarkamon, mielőtt megint meggondolhattam volna magam. -Vasárnap lesz egy ígéretes hangverseny az Operában. Ha gondolja, én ott leszek, és nagyon szívesen kibeszélem az est eseményeit valakivel, aki ért is hozzá.
Ismét nem vártam meg a válaszát, rettegtem az esetleges elutasítástól, ami talán rám várhat. Egyébként sem kellett volna többet belegondolnom ebbe annál, ami volt. Ez egy semmiség. Egy nagy, hatalmas semmiség. Mégsem tudtam másra gondolni, amikor elindultam haza, amikor végigsétáltam a macskaköves utcán, amikor benyitottam a lakásomba, amikor lezuhanyoztam, amikor felmásztam a galériára, és amikor a fejem fáradtan a párnába süllyedt. Csak másnap reggel vettem észre, hogy hosszú hetek óta először nem nyúzza a gondolataimat az unokaöcsém megismerésének terhe és annak mérlegelése, hogy mégis mikor lenne tökéletes a pillanat megtenni az első lépést és meglátogatni őt a csapatánál.
Valószínűleg bármikor. Vagy hagyhatom, hogy újabb és újabb élmények és lehetőségek ússzanak el előttem, miközben lassan megöregszem.

Szürke vagyok mint egy kisegér. Semmi különleges nincsen a megjelenésemben, ami bárkinek is felkeltené a figyelmét. Bozontos, vörösesbarna hajam van és zöld szemem, gyakorlatilag úgy nézek kii, mint valami furcsa keverékkutya, akit senkinek sincs kedve hazavinni a menhelyről, pláne nem azokkal a szeplőkkel a fején. Engem nem zavar ez az átlagosság, szeretek csendben, a figyelemtől távol lenni, ebben ez nagy segítségemre van.