Treat you better (2020)

Bele kéne ereszteni egy Deprimót a zenelejátszóba - állapítottam meg azonnal, amint beléptem a klub feketébe öltözött kidobófiúkkal keretezett bejáratán. Igazából abban sem voltam biztos, hogy itt akarok lenni ezen a zajos, fényektől villogó, alkoholtól nehéz levegőjű helyen. Csak azt tudtam, hogy nem vagyok képes aludni már második napja és mégsem voltam fáradt, valami ismeretlen forrásból táplálkozó energia hajtott folyamatosan, mozgásban tartott, az agyam fogaskerekeit pedig állandó pörgésben - ha éppen nem a kampány különböző elemei között csapongtak csupán számomra érthető rendszerben, akkor a Szent Mungó segített lekötni ezeket az energiákat, de valahogy ez sem volt elég. Csinálni akartam valamit, mindegy mit, nem gondolkodtam igazán hosszú távon, valahogy minden gondolatmenetem úgy ért véget, hogy "mindegy, majd lesz valahogy, csak csináljuk". Tisztán érzékeltem a környezetem aggodalmát vagy éppen furcsálló pillantásait, de fenébe is, miért nem látták, hogy végre jól voltam? Miért kellett ebben bárkinek is rosszat látnia? Végre megtaláltam magamban a motivációt, valami új célt, ami segített a jövőbe tekinteni, a legjobbkor jött ez a kampány, legyőzhetetlennek és nélkülözhetetlennek éreztem magam. Minden jó volt, minden készült a helyére kerülni, éreztem - és ebben a hitben senki sem ingathatott meg. Jól voltam. Bárki bármit gondolt, én jól voltam. Minden más legyen az ő gondjuk.
Persze vitatható, mennyire volt jó ötlet egy politikai kampány közepén ide jönni, de bíztam a hely exkluzivitásában és diszkréciójában. Nem lehetett baj. Mert ahogy már mondtam, a csontjaimban éreztem a saját sikeremet és legyőzhetetlenségemet, nem kellett aggódnom és nem is értem rá. Megérdemeltem a kikapcsolódást. Igen, Merlinre, járt nekem egy ferde este, megdolgoztam érte, mindenkinek ki kell eresztenie a gőzt.
De miért ennyire borzalmas a zene? Kell egy ital, vagy tényleg beleeresztek egy átkot abba a hangfalba.
A hosszú bárpult felé indultam, csak egy valaki ült ott, a fején kalap, ha az öltönyéről nem ordított volna, hogy középkategóriás kommersz áru, legjobb esetben valamelyik átlagpolgár számára is megfizethető Abszol úti szabó munkája, akkor azt mondtam volna, biztosan aranyvérű - a félvérek és sárvérűek mugliszületésűek mostanság egyre jobban igazodtak a mugli trendekhez, amitől a varázslódivat jócskán lemaradt. Vagy valami hasonló, a varázstalanok öltözködési szokásait sosem követtem aktívan, de elfogadtam azoknak a véleményét, akik otthonosabban mozogtak mindkét világban.
- Egy Manhattant szeretnék, bourbon whiskyből, a kalaposnak meg amit szeretne - dobtam le magam a hozzá legközelebb eső bárszékre. - Úgy ülsz itt, mint egy menhelyi crup, aki gazdára vár, szerintem rád férne valami erős.
Nem mintha valaha is jártam volna menhelyen, Tabby is aranykoszorús tenyésztőtől kapta Fluffyt, a purrflyt - de úgy képzeltem, valahogy így nézhetett ki egy gazdára váró állat, mint ez a pasas. Felhúzott váll, a fényes pultra szegeződő tekintet, idegesen járó láb, az emberi kontakt keresésének teljes hiánya - szorongott, a vak is látta. Vagy csak túltolt valamit, az efféle helyeken megesett, mindössze egy saroknyira volt innen a Zsebpiszok köz a legválogatottabb bájitalokkal, porokkal és tablettákkal. Bár, mindent összevetve, Kalapos nem annak a fajtának tűnt.