Bár az időjósok kellemes, napsütéses tavaszi délelőttöt ígértek Roxmorts lakosainak és látogatóinak, a valóság - mint olyan sokszor - keresztülhúzza mindenki számításait. Még csak éppen elkezdenek kipakolni a standok tulajdonosai, éppen csak elkezdik felállítani a színpadot a főtéren, amikor sötét viharfelhők gyülekeznek a hegyek irányából érkezve, pontosan a falu felett. Hozzászoktak már Roxmorts lakói, az utóbbi időben sokkal gyakoribbak a zord viharok és ködös napok, mint korábban - nem meglepő, hiszen a Minisztérium sokszor küld errefelé dementorokat a terrorveszélyre hivatkozva. Ez azonban senkit sem tántorít el attól, hogy megtartsák az első Nagy Karrierbörzét. A roxforti reggelit követően elkezdenek leszállingózni a faluba az első diákok. Az iskolai birtok határában aurorok fogadják őket, egyesével megmotoznak minden tanulót, elkérik a szüleik és házvezető tanáruk által aláírt igazolásaikat, amelyek tanúsítják, hogy lemehetnek Roxmortsba - aki nem rendelkezik ilyen papírral, az szerencsétlen (vagy talán szerencsés?) módon kénytelen ezt a napot a kastélyban tölteni. Még szigorúbb a beléptetés a varázslófaluban. A hopp-hálózattal érkezőket azonnal, éppen csak a kandallókból kilépve átkutatják és igazoltatják a rend éber őrei, szintúgy azokat, akik gyalog lépik át a falu határát. Egyetlen lélek sem teheti be engedély nélkül a lábát Roxmortsba, komoly védővarázslatok őrzik a települést, amelyek sem befelé, sem pedig kifelé nem engedik a hoppanálást és a zsupszkulcsok használatát, csak és kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet bejutni. Természetesen a védelem nem tökéletes. A Minisztérium emberei nem tudják, hogy a Magic is Might tagjai már hetekkel ezelőtt felkészültek erre a napra: a Szellemszálláson fekete, csuklyás egyenruhát és csillogó, ezüst maszkokat helyeztek el, amelyek egytől egyig mitológiai lények arcát idézik, vicsorgó agyarakkal, hegyes szarvakkal, dühösen kitáguló orrcimpákkal, rémisztő szemnyílásokkal. A szervezet nem akar nyílt összecsapást, csupán rá szeretnének ijeszteni az emberekre, hergelni akarják a Minisztériumot és legfőképpen felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a kormány alkalmatlan a védelmükre és nem hisz a szólásszabadság eszméjében. Persze mindig fel kell készülni a legrosszabbra, nem csoda hát, hogy a falu szélén található évtizedek óta üresen álló, romos házban egy bűbájjal láthatatlanná változtatott zsákban elrejtették a Munter család mágikus lőfegyvereit, robbantásra és összezavarásra alkalmas bájitalokat, illetve egy ősrégi, színarany mágikus kést, amely képes átvágni bármely védőbűbájon, ezzel pedig tökéletes eszközzé válik a gyors szökésre. A Mágiaügyi Minisztérium minden óvintézkedés ellenére fél egy ekkora tömegrendezvénytől, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a faluba kirendelt több tucat auror, akik nem csak a beléptetési pontokon őrködnek. Aki szemfüles, észreveheti őket a hömpölygő tömegben: ott vannak a színpadnál, a legsűrűbben rakott standok környékén, az üzletek falának támaszkodva, a házak tetején kémlelve.
★ ★ ★
A rendezvény zökkenőmentesen indul. A főtéren felállított nagy színpadon folyamatosan váltják egymást a zenekarok és az előadók, a standoknál rohamosan fogynak a szórólapok, Roxmorts üzletei több eladást bonyolítanak le néhány óra alatt, mint máskor egy egész hétvégén. Talán éppen a prospektusokat bújod, talán veszel egy vajsört magadnak és a barátaidnak, talán azon gondolkozol, mire költsd el a Mézesfalásban az utolsó galleonodat, talán éppen azon tűnődsz, hogy már ideje lenne hazamenni vagy vissza a Roxfortba, amikor szemerkélni kezd az eső. Lehet, hogy Leperex bűbájt használsz, lehet, hogy a fejedre húzod a kapucnidat - és emiatt megeshet, hogy észre sem veszed a tömegben egyre gyakrabban fel-felbukkanó fekete taláros, csuklyás alakokat, akiknek az arcát ezüstösen csillogó, állatias maszk takarja -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hagyod, hadd áztasson bőrig az egyre fokozódó eső. Mikor a színpadra új ember lép fel, talán azt gondolod, csak felszólítanak majd mindenkit, hogy húzódjon fedett helyre a vihar elől. Aztán meghallasz egy határozott, mágikusan felerősített hangot az emelvény irányából: - Kit véd az a kormány, amelyik egy ártatlan fiatal halála felett huny szemet pusztán azért, mert aranyvérű volt? Kit véd az a kormány, aki a szólásszabadságot lábbal tiporva békés tüntetőket vitet el, csak mert nem ért egyet velük? - Ha a színpadra nézel, láthatod, hogy egy magas, rövid szőke haját rendezetten hátrasimító nő áll a mikrofonnál. Talán már láttad a Reggeli Prófétában, Nyx Selwynnek hívják, a pár napja megalakult Walpurgis nevű párt elnöke. Sokan neo-halálfalónak kiáltották ki őket, de bizonyítékuk nincs rá, hogy a pártnak bármi köze lenne illegális tevékenységekhez. Csak az aranyvérűek elleni diszkriminációt akarják megszüntetni és el akarják törölni a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt, ki tudja, lehet, a lelked mélyén még te is egyetértesz velük. Hiszen nem lehet minden aranyvérű velejéig romlott, nem igaz? És néha tényleg annyira kényelmetlen bujkálni a muglik elől, az az ócska törvény inkább a varázstalanok érdekeit védi, nem a tiédet, ugye? De az is lehetséges, hogy a hideg kiráz ettől a nőtől, valóban van benne valami különös, valami igazán vérfagyasztó a tekintetében, az őt körüllengő aurában... De el kell ismerned, jól szónokol - bár mintha a rendezvény szervezői is össze lennének zavarodva, hiszen nem ők hívták ide a politikust, hogy szóljon a nagyközönséghez. - Az unokaöcsémet, Devon Selwynt azért gyilkolták meg, mert aranyvérű. A kormány hallgat róla, a médiát nem érdekli, de mi nem fogunk hallgatni. Nem fogunk hazudni és bujkálni, hiszen erre kényszerítenek minket évszázadok óta, nem igaz? Rettegünk, korlátok közé szorítjuk magunkat és mégis miért? Olyanok védelméért, akik hosszú éveken át máglyán akartak megégetni minket? Őket védjük és a saját, tisztavérű fiataljainkat hagyjuk erőszakos halált halni? - Mrs. Selwyn beszédét a tömegből egyszerre fogadja egyetértő és felháborodott morajlás. Ha körbenézel, most már biztosan látod a fekete ruhás alakokat. Hiába próbálsz a csuklya alá nézni, az arcukból semmi nem látszik, a maszk rései mögül éppen csak egy-egy szempár villanhat rád. Talán kezdesz félni, talán csak kíváncsiságot érzel, talán csak izgalmat, mert te is egy vagy a maszkos alakok közül és ismered a tervet. A tervet. Azt a tervet, aminek biztos nem része, ami ezután történik. Újabb ember lép fel a színpadra. Széles vállú, majdnem két méter magas, nagydarab férfi, durva vonásait még keményebbé teszi az elszánt homlokráncolás. Gregory Goyle az - bár lehet, fogalmad sincs róla, ki ez a férfi. Goyle elveszi a mágikus mikrofont Mrs. Selwyntől, a törékeny nőnek esélye sincs ellenkezni, dühösen rázza a fejét, látod, hogy az ajkai mozognak, valószínűleg próbálja elzavarni Gregory Goyle-t, de hiába. - Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - ordítja bele a mikrofonba a férfi. Aurorok indulnak meg a színpad felé, a színes egyenruhások utat törnek maguknak, de nem érnek oda időben. Mire bárki észbe kaphatna, Goyle a színpad elé hajít egy mágikus bombát, a robbanás az első sorokban állókat méterekkel hátrarepíti és megégeti, a hatalmas robaj megrázza az egész főteret. De itt még nincs vége az ámokfutásnak, mielőtt az aurorok leteperhetnék Goyle-t, a bomba maradványaiból sűrű, fekete füst kúszik elő, másodpercek alatt teljes sötétségbe borítva Roxmorts utcáit. Elszabadul a pokol, sikítozó emberek lökdösik egymást, menekülnek, amerre érik. Bárkivel is érkeztél, bármerre is akartál elindulni, most valószínűleg csak sodródsz az emberek áradatával. Fényt csak a pánikszerűen kilőtt varázslatok villanásai jelentenek, a színes fénycsóvákban fel-felvillannak melletted ismerős és ismeretlen arcok. Mikor végre percek múltán szertefoszlik a sötétség, teljesen máshol találod magad, mint ahol korábban voltál. És ha felnézel az égre, láthatod a dühös, szürke viharfelhők között kirajzolódó koponyát és kígyót. A Sötét Jegyet.
@Ron Weasley gyakorlott harcos, de a roxforti csata után talán azt gondolta, végre szögre akaszthatja majd a varázspálcáját - vagy legalábbis vicces varázstárgyak feltalálásán kívül nem kell majd másra használnia. Azonban ahogy meglátja a Sötét Jegyet az égen, összeszorul a szíve. Hiszen a gyerekei is itt vannak valahol a faluban... Nem tétlenkedik, azonnal hátrahagyja a Weasley Varázsvicc vállalat standját. @Draco Malfoy tudta, mielőtt ide érkezett, hogy a Magic is Might mire készül - vagyis azt hitte, hogy tudta, de erre a káoszra senki nem számított. Kétségbeesett, hiszen nyíltan nem állhat egyik oldalra sem, azonban azt sem hagyhatja, hogy ártatlan emberek, sőt, ártatlan gyerekek essenek áldozatul régi iskolatársa, Gregory hibájának. Ahogy megpróbál utat törni magának a tömegben, hirtelen fagyos hideg csapja meg és valami különös, borzalmas érzés keríti hatalmába. @Pansy Parkinson csak a gyerekeit szeretné megvédeni, akiktől elsodorta a tömeg. Arthur és Heather helyett azonban két teljesen másik, de nagyon ismerős arcot fedez fel az emberek tengerében: Dracoét és Ronald Weasley-ét. Pontosan akkor, amikor megérzi a szokatlan, fagyos hideget, a kellemetlen gondolatok és elkeseredés pedig a semmiből borítja el. Dementorok. Legalább öt-hat fekete szörnyeteg siklik feléjük, a pánikból táplálkoznak és mindenki sejtheti, hogy a Minisztérium már nem tartja kontroll alatt őket egy ilyen lakoma kellős közepén. @Veda Vaughn ekkor sodródik neki Dracónak, ha bocsánatot is akarna kérni, amiért majdnem felborítja a férfit, a torkán akad a szó, amint megérzi a dementorok rémes közelségét.
Első kör vége: 2020. június 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Roxmorts közelébe hoppanálok, és mielőtt megindulnék gyalogosan a falu határában levő ellenőrzési pont felé, veszek néhány mély levegőt. Azt mondogatom magamnak, hogy felkészültem erre a napra, arra, ami ma itt történni fog, de igazából nem tudom, mi fog történni. Csak annyit tudok, hogy valami. Zavargások, figyelemfelkeltés, ijesztgetések... valami, amivel a minisztérium tudtára akarják hozni, hogy az irányítás bizony nem náluk van. Azt is csak fél füllel hallottam, hogy a Szellemszálláson egy csomag várja a beavatottakat. Egy csomag, benne egy meglehetősen hasznos, és nem kicsit veszélyes tőrrel, amit magam vittem el Yaxleynek ajándékképpen, amikor hivatalosan is beléptem a szervezetébe. Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan mi a tervük vele, vagy hogy hányan tudnak annak mágikus tulajdonságairól, de úgy érzem, résen kell lennem, és ha valami balul sülne el, talán legjobb volna visszaszereznem. Közben reménykedem abban, hogy Scorpius ma inkább a kastélyban maradt, örülnék, ha kimaradna ebből az egészből, de ezt így nyíltan nem fogalmazhattam meg neki. Csak annyit írtam az utolsó neki szánt levelemben, hogy örülnék, ha inkább a tanulásra koncentrálna, és nem pazarolná az idejét erre a felhajtásra.
Az ellenőrzési ponton természetesen könnyűszerrel átjutok. Elsősorban azért vagyok itt, hogy megfigyeljek, és ha bármi gyanúsat érzékelnék a minisztérium felől, jelezzem a MiM tagjainak; emiatt azonban vállaltam, hogy tiszteletemet teszem a Protego standjánál, és alkalomadtán segítek megválaszolni az érdeklődők kérdéseit. Talán egy-két óra telik el ezzel, amikor úgy döntök, hogy ideje volna tennem egy kört, felmérni, hogy áll a helyzet. Pár lépés után a pálcámból ernyőbűbájt kell előhívnom, mert szemerkélni kezd az eső. Közben egyre több és több különös maszkos alakot vélek felfedezni a tömegben, amely tudom, nem véletlen, és a látványuktól a vonásaim lassan megkeményednek. Aztán épp kiszúrom néhány méterrel odébb Theot, amint elhagyja a Lumos standját, és készülnék távolról üdvözölni őt, amikor a hátam mögött a pódiumról felcsendül Nyx Selwyn mágikusan felerősített hangja. Lemondó fejcsóválással fordulok abba az irányba, mert el sem hiszem, hogy ez a feltűnési viszketegségben szenvedő hisztérika még ezen a rendezvényen is a figyelem központjába akar kerülni. Sajnálatos, ami az unokaöccsével történt, és igen, sokunk azt kívánja, hogy bárcsak ne kellene rejtőzködnünk, de ő sem gondolhatja komolyan, hogy sikerrel jár, és eltörlik a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt. Ez egyszerűen nem fog megtörténni. Káoszba sodorná az amúgy is épp eléggé pengeélen táncoló társadalmunkat.
Selwynnek azonban hamarosan társasága akad az emelvényen, és felvont szemöldökkel figyelem a kibontakozó jelenetet, ahogy egykori háztársam harcot vív a mikrofonért. A sokkot azonban az okozza igazán, amikor beleordít abba, és Voldemortot élteti. - Ezt nem hiszem el – ingatom a fejemet az orrom alatt motyogva elképedten. Nyx Selwyn kétségbeesett törekvései egy dolog, a neo-halálfalók céljai egy másik, de ez... Éltetni azt az őrült gyilkost? Ez a féleszű Goyle mit sem változott az elmúlt több mint húsz év alatt, mintha teljesen a múltban ragadt volna. Mintha a legjobb barátja nem a szemünk előtt égett volna el, miközben a Nagyúr egyik lehetetlen feladatát próbáltuk teljesíteni. A szemem sarkából még éppen látom, ahogy több auror is futva megindul felé, de ő már el is hajítja, ami a kezében van, és épp csak annyi időm van, hogy a fejem fölé irányított ernyőt pajzsbűbájjá alakítsam, már rázza is meg a teret az erős robbanás, majd mindent elborít a sötétség. Ahogy a fülsiketítő robaj elhalkul, ijedt sikoltozások és a tömeg eszeveszett menekülésének zajai váltják azt. Ám mivel az orrunkig sem látunk, és dehoppanálni nem lehet, minden próbálkozás reménytelen, legfeljebb egymást taposhatják. Én éppen ezért nem mozdulok, amíg nem kezd tisztulni a kép. Amint ez megtörténik, néhány tizennégy-öt éves rettegő diák arca az első, amit meglátok. Úgy tűnik, sokkban vannak, az egyikük talán meg is sérült.
- Arra menjetek - utasítom őket a közeli mellékutca felé mutatva, amely egyelőre még nincs kereszttűz alatt, és többnyire biztonságosnak nevezhető. Közben kiterjesztem feléjük a pajzsbűbájomat, és sürgető mozdulatokat teszek, hogy induljanak már. Aztán egyszerre két ismerős arcot is felfedezek a közelben: Pansyét és a jó öreg Weaselbee-ét. - Te jól vagy? - kérdezem az előbbit. Ám mielőtt választ kaphatnék, valaki nagy erővel nekem ütközik. Reflexszerűen fogom meg az illető karját, majd vonom magunkat odébb a fal mellé, és épphogy csak sikerül mindkettőnknek talpon maradnia anélkül, hogy a tömeg elsodorna. Akkor érzem meg őket. Pontosabban azt a fullasztó, nyomasztó, dermesztő érzést, amit terjesztenek. Dementorok. Még nem látom őket, de egyértelműen közelednek. - Ti is érzitek, igaz? - pillantok futólag a közelben levők felé. Azóta nem tapasztaltam ilyet, mióta bő húsz éve elhagytam az Azkabant. Ha ezek itt elszabadulnak a tömegben, abból csak még nagyobb káosz lesz. A pajzsbűbájt továbbra is tartva magasabbra emelem a pálcámat. - Expecto Patronum! - Nincs benne túl sok gyakorlatom, de ezúttal meglepően könnyen előbukkan a semmiből a skorpió formájú fényalak. Egyedül azonban nem lesz elég erős távol tartani egy kisebb hordányi fájdalomra és rettegésre éhes dementort.
Lux in tenebris
Vendég
Hétf. Május 16, 2022 12:23 am
Draco & Ron & Veda
N
em kifejezetten érdekelt a Karrierbörze, s Merlinre mondom, ennyi idegesítő embert még nem hordott hátán a föld, mint ahányan összegyűltek ma Roxmortsban. Roppant mód bosszantottak, s bizony, ha magammal hoztam volna az én édes Teslámat, akkor némelyiken úgy gázoltam volna őt, ahogy illik. Vagy ez túlságosan is negatív gondolat lett volna? Nyomtam egy csókot Heather arcára, aki elköszönt tőlünk, és visszaindult a kastélyba, Arthur viszont úgy döntött, hogy a rendelkezésre álló idejét azzal tölti ki, hogy mellettem koslat, és arról magyaráz, hogy miért nem hívom meg Dracót a születésnapjára. (Mintha egyébként ez nem lett volna egyértelmű, de hát az én fiam volt, ha valamit a fejébe vesz…) Szóval halk sóhajok közepette, birkatürelemmel hallgattam a kismilliomodik szónoklatot arról, hogy mégis miért olyan nehéz meghívni Draco Malfoyt a fiam születésnapjára, amikor a pillantásom a pódiumra tévedt. Először az a szottyadt ribanc hívta fel magára a figyelmemet. (Ez is túl obszcén lett volna? Elnézést kérek.) Azonban ő elenyésző kis porszem volt számomra, viszont a mellette felbukkanó férfi már több aggodalomra adott okot. − Mi a…? – torpantam meg, és nyúltam oldalra, hogy Arthur is megállásra késztessem. Ezután az agyam egyszerűen csak nem fogta fel azt, ami történt. A robbanásra épphogy volt időm egy pajzsbűbájjal reagálni, azonban amikor a fiam után kaptam volna, sehol nem találtam őt. − Arthur?! Arthur! – kiáltottam kétségbeesetten a nevét, miközben próbáltam előre küzdeni magamat a sötétben. A gyomrom igen picire zsugorodott a félelemtől, s hiába próbáltam meg fényt varázsolni magam köré, hatástalan volt. Csak találjalak meg téged Gregory Goyle, ha baja esik a gyerekemnek, akkor olyan halál vár rád, hogy sírni fogsz a dementorok után! Gondoltam magamban, miközben a tömeg egyre messzebb sodort a fiamtól. Hiába szólongattam a nevén, egyszerűen nem kaptam választ, s mire kitisztult a terep, addigra már teljesen máshol voltam. A tömegben forgolódva, a nyakamat nyújtogatva keresgéltem Arthur után, hátha valahol megpillantom az ő kócos fejét, de sehol nem találtam őt. Egy pillanatra a sírógörcs kerülgetett, végül emlékeztettem magamat arra, hogy nem voltam már az a kislány, akit a többi mardekárossal elküldtek az ostrom során, és a fiamnak igenis szüksége volt rám. Mennyire jól jött volna most az a rohadt autó!
A pillantásom összetalálkozott Dracóéval, s megkönnyebbülten indultam el az irányába, olyan gyakorlottsággal taszítottam félre az utamból az embereket, hogy ha nem egy ilyen szituációban lettünk volna, akkor Draco biztosan kiröhögött volna. Menetközben egy átok súrolta a bal karomat, halkan felszisszentem, de dolgozott bennem az adrenalin annyira, hogy ne érdekeljen. − Én igen, de a fiam… − válaszoltam neki, amikor odaértem mellé, és belemarkoltam a karján a ruhaanyagba, mert nem akartam elszakadni tőle. Ekkor szúrtam ki a tömegben Weasley-t is, és ha olyan kedvemben lettem volna, akkor biztosan kicsúszott volna a számon egy Menyétkirály is. − Igen… − suttogtam halkan, miközben egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. Nem érdekelt a saját épségem, csupán azon járt az eszem, hogy Heather visszaért-e a biztonságot jelentő kastély falai mögé, és hogy megtaláljam Arthurt. Dracoval és a belerohanó nővel hátráltam a fal irányába, miközben az előttünk felbukkanó dementorokra szegeztem a pálcámat. Kellett két-három nekifutás, hogy lecsillapítsam az elmémet annyira, hogy megtaláljam a legboldogabb emlékeim egyikét, és a pálcám hegyéből egy sziámi macska szökkenjen elő, és iramodjon meg a dementorok irányába. Szorosabban megmarkolom a pálcámat, és valamivel határozottabban a dementorok irányába lépek, leküzdve a jeges rémületet, amely a szívemet próbálja megfagyasztani. − Ha valami baja esik a gyerekeimnek, esküszöm megölök mindenkit! – sziszegtem, miközben a pálcaintésemre a macska megindul az első dementor irányába. Már csak reménykedni mertem benne, hogy Draco skorpiója és az én patrónusom mellé becsatlakozik Weasley-é és az ismeretlen nőé is. Nem voltam hajlandó összeroppanni és feladni küzdelem nélkül, hiszen a rohadt életbe is! Parkinson voltam, nálunk makacsabb családot nem hordott a hátán a föld.
Vendég
Csüt. Május 19, 2022 8:29 pm
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy pusztán jó kedvemből jöttem el a karrierbörzére. Amikor újra megválasztották Maurice Briggst, rá kellett, hogy nem szarral gurigáznak, és a következő választásra sokkal jobban fel kell majd készülnünk, és nem eshetünk szét az utolsó utáni, mindent eldöntő pillanatban. És nem csak nekem, hanem a párt többi tagjának is. Úgyhogy, igen, lenne más dolgom is, semmint Roxmortsban parádézni, mint például már most előkészülni a kampány terveivel, hogy az olyan sziklaszilárd alapokon álljon, hogy a Főnix Koalíciónak ne legyen sem jobb-, sem más választása, semmint, hogy én legyek a jelöltjük akkor, ha eljön az idő. Kész haditervvel, és ilyen-olyan politikai csapásokkal és védekezésekkel, mindenre felkészülve kell eléjük állnom, hogy prezentáljam, hogy én hogyan képviselném előbb a pártot, aztán az ország mágikus társadalmát – és a muglikkal való kapcsolatunkat. De, persze, nem kellett sokáig törnöm rajta az okos fejemet, hogy belássam: sokan azok közül, akik most még ugyan csak Roxfort ősöreg padjait koptatják, és McGonagall, Flitwick, meg a többi tanár idegein táncolnak, négy év múlva már szavazójoggal rendelkező, teljes jogú polgárok, felelősségteljes felnőtt emberek, tehát egyben szavazók is lesznek. Nem beszélve az Akadémia egyes karait népszerűsítő fiatalokról, akiket talán még érdekel a jövőjük, akik hallottak a szüleiktől a húsz évvel ezelőtt történtekről, és, akik köszönik szépen, de ők aztán rohadtul nem kérnek belőle. Szóval mindent összegezve ezért hagytam magam mögött a Minisztériumot, ezért jöttem ide egy kisebb standdal, de annál nagyobb molinókkal – melyek meg vannak bűvölve, és olyanok, mintha a rajta szereplő főnix valóban izzón szárnyalna -, és vaskos kötegnyi prospektusokkal, melyek a pártot hivatottak bemutatni, és népszerűsíteni. Ahogy én is. Persze, sejtettem én, hogy a Koalíció standján kívül lesz itt tucatnyi másik, a politikánál sokkal érdekesebb témákat felvonultatva, de nem az az ember vagyok, aki olyan könnyedén feladná és visszavonulót fújna, vagy éppen magába roskadva várna valamiféle csodát. Nem arról van szó, hogy kampós végű bottal rántom a pulthoz a fiatalokat, vagy, hogy a stand előtt cigánykerekeznék, mazsoretteznék, vagy hosszú, színes, torna szalagokkal zsonglőrködnék, csak, hogy magamra vonjam a megtisztelő figyelmüket, de aki megközelíti a pultot, azzal beszélek pár szót. Mert ebben jó vagyok: az emberekkel, és a közös nyelv megtalálásában, vagy annak kialakításában. A semmiből hasít a jóízű, bábeli zűrzavarba a hideg tónusú hang, átvágva-, és egyidejűleg elvágva a csevegéseket és nevetgéléseket, míg nem marad belőlük egyéb, csupán pusmogások. Még, ha hangosan kimondva soha nem ismerném el, bizonyos pontig egyetértek a színpadon tetszelgő, dühödt mazsolával, ugyanakkor ez a némber is ugyanolyan szélsőséges, mint Briggs, csak éppen egy másik tengelyen leng ki túlságosan, és nem kevésbé veszélyes mértékeket ölt ez a kilengése, mint Briggsé. Azt azért mindenki beláthatja, hogy Maurice kezéből is kiesett-, vagy legalábbis lazulni látszik a gyeplő, amit eddig olyan szorosan markolt, amibe úgy kapaszkodott, mintha az élete függne tőle. De ez a nő... ő sem lenne jobb, mi több. Aztán, mintha csak fekete esőcseppek volnának, úgy törnek maguknak utat a fekete csuhás alakok a tömegben, és borzasztóan rossz előérzetem támad, ahogy figyelem őket, miként menetelnek előre, mindenkit félresöpörve útjukból, különböző irányokból, szétszóródva az emberek alkotta húsmasszában. Rögtön a fiamra gondolok, és arra, hogy most az egyszer hallgatott rám, és a kastélyban maradt, ahogy kértem tőle, annak dacára is, hogy tudom, hogy a fenyegetettség valós, bíztam benne, hogy nem lehet reális a félelmem, miszerint ez a rémkép, ami épp kibontakozik előttem, élő egyenesben, valóban megtörténhet. És éppen megtörténik. Amikor Goyle keze lendül, azzal, ami benne van, egy maroknyi embert még sikerül megvédenem egy pajzsbűbájjal, de nem eleget. Nem mindenkit. A tömeg azt teszi, amit a tömegnek tennie kell: pánikol. Az ijedtség és a feszültség kézzelfogható, szinte harapni lehet a sűrű, fekete füst kísérőjeként. Nem kímélnek senkit, és semmit: sem a standokat, sem egymást, és a pusztítást csak a bűbájok és a rontások alkotta, veszélyesen villódzó elegy tetézi. Hosszú perceknek tűnt, mire valósággal az idegenbe botlok, először fel sem fogom, hogy kivel állok szemben, csak akkor, amikor már a fal tövében állunk – Parkinson, Malfoy, Weasley meg én -, a szemben lévő ház tégláin pedig a Sötét Jegy zöldes visszfénye játszadozik, a tarkómon a pihék pedig az égnek meredeznek; és nem csak a Jegy-, és annak jelentése miatt. - Igen – szinte egyszerre felelek Pansy-vel, leheletem arcom előtt gomolyog, miközben a pálcámat szorongatom, és az emlékeim között keresgélek, hogy megtaláljam a legszebbet és a legboldogabbat mind közül. Spencerre gondolok, és megpróbálok mindent-, és mindenki mást kiűzni az elmémből, most nincs itt másnak helye, csak a fiamnak. - Expecto Patronum! – muszáj kimondanom, mert nem vagyok biztos benne, hogy e nélkül sikerülne, de a gepárd kecsesen szökken ki a fényárból, hogy az egyik dementor felé vezessem. Teljes mértékben megértem Pansy aggodalmát, és nem feddem meg a nyers kijelentése – avagy ígérete – miatt. – Ha ezekkel végeztünk – intek fejemmel a lélekszipolyok felé -, előkerítjük őket.
Néhány perc alatt teljesen elszabadul a káosz a faluban, a sötétség oszlik, de a pánik nem. Mindenki menekül, átkok repülnek minden felé, a tömeg a gyengébbeket tapossa, a torz maszkok mögött rejlő alakok azonban egyértelműen igyekeznek kihasználni a kavarodást, és még nagyobb félelmet kelteni, minél többeket megijeszteni, megsebezni, elpusztítani. Gyomorforgató, ami történik, és tagadhatatlanul a roxforti csatát juttatja eszembe. Nem lehet, hogy Corban Yaxleynak valóban ez volt a nagy terve. Egyszerűen nem hiszem el. Tudom, hogy készült valamire, de ennél okosabbnak hittem. Ennek a zűrzavarnak semmi értelme, ártatlanok sérülnek (és talán halnak) meg mindefelé, mindkét oldalról. De a bő húsz évvel ezelőtti eseményekkel ellentétben most legalább valóban a jó oldalon állok, már nem bénítanak meg úgy a félelmeim, mint egykor, már tudom, mi a célom, és tudom, mi mindent áldoznék be érte. Most elsősorban meg kell szereznem azt a nyomorult tőrt, mielőtt más teszi meg, és esetleg ennél is nagyobb zűrzavar keletkezne. Bár egyelőre az is lehetetlennek tűnik, hogy kikeveredjek innen, és eljussak a Szellemszállásig.
Ismerős arcok bukkannak elő a tömegből, és egymás után szállunk szembe a közeledő dementorokkal. Ahogy a császárskorpió formáját öltő fényalak elhagyja a pálcámat, nekem is a saját fiam jut eszembe, akivel kapcsolatban továbbra sincs fogalmam, hol lehet. Nem tudom biztosan, hogy a kastélyban maradt-e, ahogy kértem, vagy lejött nézelődni a társaival. Sajnos nem hibáztathatom érte, ha az utóbbi mellett döntött, hiszen szinte az összes felsőbb éves diák itt van. Ezeket a programokat éppen nekik találták ki. De most nem hagyhatom, hogy eluralkodjon rajtam az aggodalom.
- Ahogy Vaughn mondja: megtaláljuk őket - bólintok Veda szavaira, akit szintén hamar felismerek, amint lehetőségem van futólag szemügyre vennem, kit is sodort még mellénk a tömeg. - Előkerítjük a gyerekeinket, de előbb ezt a helyzetet kell kezelnünk. - Hármunk patrónusainak együttes ereje igazából már egész hatásosnak bizonyul, sorra üldözik el a szakadt szipolyokat. A nagyobb probléma azonban az, hogy az általuk keltett fullasztó, dermesztő légkörben az egymást taposó embermassza mintha még irracionálisabban viselkedne. Ráadásul az utca túloldaláról egyre több maszkost látok közeledni, akik találomra lövik átkaikat a menekülők közé. Teljesen őrültek, egyáltalán nem normális, amit művelnek. Pillanatokon belül már legalább öten-hatan lesznek, és egyre közelebb érnek. Ahogy az átkaik is. Gyors egymásutánban három-négy eltévedt átkot is kivédek, amelyek eltalálhattak volna akármelyikünket. Aztán feléjük küldöm a saját, módosított konfúziós bűbájomat, amitől az áldozat úgy érezheti magát, mint aki kegyetlenül részeg. Ennél durvább átkokkal nem akarok dobálózni, mert tartok tőle, hogy nem azt találom el, akit szeretnék. Ez a próbálkozásom azonban szerencsére célt talál, és egyikük kóvályogva eloldalazik a csapattól.
- Valamit tennünk kellene... - jegyzem meg közben elgondolkodva, bár inkább csak magamnak. A csukja és a különös maszkok mögött szinte lehetetlen megállapítani, kik lehetnek... de aztán megismerem a kisebb neo-halálfaló csoport élén álló alak egyedi pálcáját, melynek markolatát sárkány formájúra faragták. Ez Phineas Quinn. Ő az, aki segített nekem bekerülni a szervezetbe, mostanra azonban már felette állok. Támad is egy ötletem.
- Meg kell őket állítanunk! - fordulok a bajtársaim felé. - Én elvonom a figyelmüket. Képesek vagytok mögéjük kerülni, és legalább lefegyverezni vagy elkábítani őket? - Nem volna okos ötlet nyíltan szembe szállnom velük, mert akkor lőttek az álcámnak, de ha muszáj, meg fogom tenni. Nem gondolhatok a jövőre, mikor itt és most emberek, gyerekek sérülnek és halnak meg. Meg sem várva Pansy és Veda válaszát - Weasleyét meg pláne nem, mert úgy tűnik, ő egyébként is el van foglalva mással -, pálcámat előre szegezve lépek ki a csuklyások elé.
- Phineas! - kiáltok rá az élen állóra, miközben egy újabb átkukat kell hárítanom. - Tisztában vagytok vele, hogy kire lövöldöztök?! Van egyáltalán bármi tervetek ezzel, vagy csak vaktában támadtok, és cél nélkül, gondolkodás nélkül ügettek keresztül mindenen, mint egy agyatlan kentaur csorda? - Ez meg ki a halál, Quinn? - szólal meg egyikük a csuklya alatt. - Draco Malfoy. Ő velünk van. De honnan tudtad, hogy én...? - Expelliarmus! - Mielőtt befejezhetné a kérdését, a pálcája már repül is egyenest a kezembe. - Ebből - mutatom fel azt, a markolatával felfelé, és a maszkok ellenére is egyértelmű, hogy a többiek először megdöbbennek a lefegyverzés miatt, ám amint rájönnek, hogy csak a kérdésre válaszoltam, lejjebb engedik a felém tartott pálcáikat. Így viszont egyikük máris fegyvertelen. Remélem, közben a lányok is teszik a dolgukat.
Lux in tenebris
Vendég
Hétf. Május 23, 2022 8:05 pm
Draco & Ron & Veda
U
gyan kellett egy kis idő, hogy a gondolataim és a mellkasomban dobogó szívem lecsillapodjon egy pillanatra, s józan ésszel is felfogjam, hogy kik közé keveredtem. Dracót bárhonnan megismertem volna, azonban Vedára sose szántam annyi időt, hogy ilyen szituációkban egyből ráismerjek. A dementorok megjelenése csak még inkább fokozta a rémületet – miért nem tüntették el őket végre egyébként?! −, az volt a szerencsénk, hogy mi egy ház oldalába kerültünk, különben elsodort volna tőlük a tömeg. Eleinte görcsösen kapaszkodtam Draco karjába, de végül a haragom és a gyerekeim iránt óvó féltésem felülírta az érzelmeimet. A skorpió, a gepárd és a sziámi macska elégnek bizonyult ahhoz, hogy feltartóztassák, vagy talán el is üldözzék a dementorokat, ezáltal pedig én is a hangomra találtam. − Vagy megölöm az összes agyhalottat, aki kezet emel a gyerekeimre, kezdve a szellemi fogyatékkal élő Gregory Goyle-lal – sziszegtem ingerülten, miközben a tekintetemmel kerestem a lehetséges menekülő útvonalat, vagy legalább egy irányt, amelybe elindulhattam volna megkeresni Arthurt. Mertem remélni, hogy az iskolába vezető úton nem álltak lesben ezek az idióták, mert akkor Heather miatt is aggódhattam. A maszkosok megjelenése pedig csak még tovább tüzelte a haragomat, így az átkok hárítása mellett igyekeztem falat emelni a menekülők és a támadók közé. Hagytam, hogy Veda és Draco kezeljék a helyzetet, amíg a tömeget próbáltam elválasztani egy láthatatlan fallal ezektől az őrültektől. − Igazán taktakai zseni vagy, Draco – vetettem oda neki ingerülten, pedig egyáltalán nem akartam megbántani őt, csupán így is tele voltam feszültséggel, és a helyzetünkön az sem segített, hogy Weasley eddig nem úgy tűnt, mintha hallott volna minket. Csak bólintottam Draco kérdésére, és Veda kezét megragadva félrehúztam a nőt, hogy egy pillanatig se higgyék a maszkosok, hogy egy oldalon álltunk. Én balra indultam meg, a tömegen keresztül próbáltam az oldalukba jutni, s összeszorult torokkal figyeltem az előttünk kibontakozó jelenetet. A lehetőségre vártam, hogy az ellenfeleink megzavarodjanak, majd a saját kis ártásomat megidézve a pálcám hegyéből egy két méter hosszú fénynyaláb jelent meg, suhintottam egyet a varázspálcámmal, amoly ostorként használva azt. Három embert el is találtam vele, ugyan csak erős csípőst éreztek magunkon, de a lendület épp elég volt ahhoz, hogy ledöntse őket a lábukról. Ezek után rájuk szórtam a kedvenc dadogó átkomat. Megindultam feléjük, de menetközben kitörött a cím sarka, lenyúltam a darabkáért, hogy megdobjam vele az egyiküket – a franc gondolta volna, hogy hiba volt magas sarkúban jönni a mai napon −, hogy aztán egy varázslatnak köszönhetően átalakítsam a cipőmet. Szinte már mindenkit fegyvertelenné tettünk, a hozzám közelebb eső nem tudom mivel akart próbálkozni, de letéptem a maszkját, és alaposan bemostam neki. Nem tagadtam, hogy fájt az ütés, talán fel is szakadt a bőröm, de csak egy mozdulattal megráztam a karomat, és lapoztam tovább. Senki. Ne. Szarakodjon. Egy. Parkinsonnal. − Szedjétek össze ezt a csökött Weasley-t, és találjátok meg a gyerekeket! Vissza kell őket vinni az iskolába – szóltam oda a társaimnak, mielőtt megpróbáltam volna faképnél hagyni a párosukat. Nem lett volna okos ötlet, hiszen egységben volt az erő, de nem értem rá arra, hogy hárman végig verekedjünk az egész falun, amikor nekem meg kellett találnom Arthurt. Úgyhogy ha nem állítottak meg, vagy nem követtek engem, akkor biztosan elnyelt engem is a forgatag.
Vendég
Csüt. Május 26, 2022 4:48 pm
Nem kell asztrofizikusnak lennem ahhoz, hogy tudjam – nem is bocsátkozok sejtésekbe -, hogy ki-, illetve kik állhatnak az egész mögött. Tudom jól, hogy mi történt a Selwyn gyerekkel, és azt is, hogy később hogyan zárult a békésnek induló tüntetés, és nem kell sokáig keresgélnem az emlékeim között sem, hogy felismerjem az emelvényen álló férfit. És, bár nekem közöm sincs az aurorokhoz, meg a parancsnoksághoz, így nem tudok részleteket, de az sem véletlen, hogy most itt vannak ennyien – ők is készültek valamire. Aztán mindünk legnagyobb félelme beigazolódni látszik, amikor a bombarobbanás nyomán eluralkodik a pokoli káosz a faluban, és, miközben a kiutat keresem, igyekszem megvédeni azokat, akiknek erre szükségük van, mígnem Draco Malfoyba nem ütközök, és magával nem von egy ház falának oltalmat jelentő rejtekébe. Persze, nem segít sem a hideg, sem a dementorok jelenlétének borzongató érzése, sem pedig a tudat – vagy, sokkal inkább, a tudatlanság -, hogy fogalmam sincs, hogy a fiam vajon, egyszer az életben, szót fogadott-e nekem, és nem indultak meg a barátaival Roxmortsba. Kizárom ezeket a gondolatokat az elmémből, és sokkal pozitívabbakra fókuszálok: azokra az évekre, és azokra az emlékekre, amelyekben boldogok voltunk. És ezek a csodás pillanatok úgy töltik csordultig a szívemet még a legnagyobb pánik közepette is, hogy úgy érzem, a patrónusnak semmi sem szabhat gátat. Mindhárman igyekszünk visszaszorítani és elkergetni a dementorokat, de nem hiszem, hogy messze mennének, és egyedül abban bízom, hogy máshol is éhen maradnak. Szemem sarkából Pansy-re nézek, amikor rákontráz szavaimra, de nem felelek semmit sem. Nem azért nem állnék az útjába, mert nem hiszem, hogy legyőzném – egyrészt, de, legyőzném, másrészt pedig most nem azért vagyunk itt, hogy egymásnak essünk, ennél fontosabb dolgunk is akad. Hasonlóan érzek, mint ő, én sem kímélnék senkit sem, aki bántani merészelné Spencert. Hovatovább, nem hiszem, hogy lenne olyan törvényszék, amely elítélne egy anyát, aki a gyermekeit védelmezte, olyan alakokkal szemben, mint, amilyenek ezek a maszkos martalócok, vagy a nem régiben a színpadon pöffeszkedő Goyle. És, ha már a maszkosok, egy szívdobbanással később fel is bukkannak az utca túl felén, nem törődve senkivel és semmivel, ész nélkül, gondolkodás-, vagy hezitálás nélkül lövik az átkokat a menekülő tömegre, ami csak még nagyobb pánikot szül; ha nem sikerült elüldözni a szipolyokat, most biztosan új életre kelnek, hogy lakomázhatnak a tömeg félelméből. Miközben érzékeim a dementorokra éleződnek ki, hogy már a legelső, hűvösebb fuvallatot, negatív gondolatot vagy érzést megérezzem, közben a neo-halálfalók által lőtt varázslatokra is reagálok: eltérítem őket, pajzzsal védem a menekülőket, egy lélegzetvételnyi idő alatt sóbálványátkot szórok az egyikre, amelyik úgy dől el, mint egy zsák rohadt krumpli. Draco kérdésére épp csak annyi időm van, hogy a szemeimet forgassam, és nem kevés szarkazmussal a hangomban, meg is válaszoljam a költői kérdést: - Hogy ne tudnánk? – ennél többet nem is töketlenkedünk Pansy-vel, hagyom, hogy megragadja a kezemet, és, amikor már kellő távolságba értünk tőlük, én jobbra indulok, így két oldalról tudunk csapást mérni a csürhére: részemről megzavarom őket, letarolom őket, egynek csúnya, viszkető – de tényleg: elviselhetetlenül égető, csípésekre emlékeztető – kiütései lesznek, egy másikat még a levegőbe is röpítek. Pansy sem tétlenkedett, jó pár csuhást sikerült kiiktatnunk, míg Draco... beszélgetett velük? - Baszd meg, Parkinson – morgom az orrom alatt, mikor megindul a kibaszott semmibe, mert képtelen vagyok kétfelé szakadni, hogy itt segíthessek Malfoynak – aki egyébként jó, hogy nem tart teadélutánt a haverjaival -, meg Weasley-nek, de közben a nőt sem feltétlenül kellene egyedül hagynom. Megpróbálom megállítani Pansyt egy ártalmatlan varázslattal, de közben hegyezem a fülemet, hogy a férfi miről diskurál a csuklyásokkal, mert az bizony engem is érdekelne, hogy miféle tervről volt-, és van szó, no és persze, hogy mi szerepel a rövidtávú céljaik között – tudván ezeket, talán egy lépéssel előrébb-, és közelebb kerülünk ahhoz, hogy véget vessünk ennek a borzalomnak. Nekem legalábbis ez szerepel a rövidtávú céljaim között.
A@Draco Malfoy fejéből kipattant terv sikeres, @Pansy Parkinson és @Veda Vaughn segítségével sikerül kiiktatniuk a maszkos alakokat. Pansy nem tétlenkedik, szinte azonnal magára hagyja egykori iskolatársait, hogy megkeresse a fiát, és bár Veda próbálja feltartóztatni, nem jár sikerrel - hiszen egy elszánt anyánál nincs sok megállíthatatlanabb lény a világon. Veda végül Weasley társaságában indul el, de később kettéválnak egy-egy rémült diákcsoportot kisegítve és a biztonság felé terelve. (Mesélői instrukció: Pansy a 2. csoportban, Veda pedig a 8. csoportban folytatja a játékot!) Draco azonban nem marad sokáig egyedül, onnan, ahol az imént még dementorok özönlöttek, gyerekkori barátja, @Blaise Zabini bukkan fel. Néhány mondatnyi szóváltásnál többre nincsen idejük, ugyanis ismerős hangot hallanak: - Malfoy, Zabini, ne a pofátokat jártassátok, kéne egy kis segítség! - @Seamus Finnigan az, a bájitalbolt falánál áll, egy nagy vászonzsák mellett. A zsák tele van robbanó főzetekkel teli fiolákkal, amelyeknek elég egy hevesebb mozdulat és máris a földdel teszik egyenlővé az üzletet, ami katasztrofális következményekkel járna, hiszen odabent tornyokban állnak a sok esetben veszélyes bájitalok. @Emma Slughorn eddig a diákjai mentésével foglalkozott, most azonban látja, hogy jól jönne egy segítő kéz Finnigannek, aki minden erejével igyekszik védeni a zsákot és annak tartalmát a sérülésektől.
Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
A dementorok csoportos felbukkanása a rémülten menekülő, egymást taposó tömeg felett aggasztó és ijesztő, de ez egy olyan probléma, ami egész könnyen orvosolható egy-két erősebb patrónussal - anélkül is, hogy valaki megsérülhetne. A hasonlóképpen garázdálkodó, a pánikoló emberek félelmét kihasználó kegyetlen halálfalókkal azonban nem ennyire egyszerű elbánni anélkül, hogy másnak is baja esne. Talán annyi a szerencsénk, hogy éppen egy olyan csapattal van dolgunk, aminek a tagjait ismerem, ráadásul egyik sem éppen az eszéről híres, inkább épp hogy annak hiánya miatt válhatnak veszélyessé. Így hároman is elégnek bizonyulunk ahhoz, hogy a legalább kétszer ennyi maszkost ártalmatlanítsuk. Őszintén szólva nem igazán örülök annak, hogy a munka nagy részét a hölgyekre kell hagynom, de nem szeretném felfedni az álcámat, amíg valóban nem muszáj, és más megoldás nem marad. Így viszont az én reszortom csupán annyi marad, hogy eltereljem az ellenség figyelmét, és közben lefegyverezzem Quinnt. Persze Parkinson még egy ilyen helyzetben sem tud csípős kommentár nélkül cselekedni, ez már meg sem lep. Az már annál inkább, amit ezután tesz a varázslasszójával és a cipője sarkával. És mindezt, legalábbis az elejét, faarccal kell végignéznem, hogy még véletlenül se hívjam fel rá a figyelmet idő előtt. De Vaughnt sem kell ám félteni, sokkal inkább azokat, akik a két harcos amazonnal szembe kerülnek, mert alig pár perc leforgása alatt mind semlegesítve terül el a porban. Mivel Phineas csicsás pálcája végül a kezemben maradt, egy laza mozdulattal rejtem el azt a talárom egy belső zsebében. Nekem ugyan kelleni nem fog, mert ha véletlenül pálca nélkül maradnék, akkor is boldogulnék, de ebben a kavarodásban még lehet, hogy lesz, akinek szüksége lehet rá.
- Ez szép volt - mondanám elismerően a két nőnek, ha a tömeg morajlása nem nyomná el a hangomat, de a felém vetett szemrehányó pillantásaikból ítélve nincs is szükségük a vállveregetésemre.
- Pansy, nekem... - lenne egy kis dolgom a Szellemszállás felé, nem tudok veletek tartani – valahogy így hangozna a mondat második fele, de mielőtt befejezhetném, már kámforrá vállnak mindketten, egyszerűen elnyeli őket a tömeg. Csodás. A fejemet ingatva, az egész helyzettől kissé ingerülten indulok meg az ellenkező irányba, ám csupán néhány lépést teszek, amikor újabb ismerőst köp ki magából ez az őrült forgatag, ami körülvesz.
- Blaise? Még élsz, ez jó hír - sóhajtok is egy kisebbet, miközben megközelítem őt. Végre valaki, akire tényleg számíthatok, és akiben remélhetőleg bízhatok is. - Tudnál fedezni? Minél előbb el kell jutnom a Szellemszállásig, mert meg kell... - De ismét sikertelenül próbálkozom, hogy befejezzek egy mondatot, hisz valaki nagy hangon a szavamba vág. A régi barátom válla felett elpillantva, nem messze egy bájitalbolt előtt Seamus Finnigan alakját ismerem fel, aki egy zsákkal és néhány igen gyanús fiolával zsonglőrködik, és egyértelműen valami nagy durranásra készül velük. Legalábbis amennyire őt ismerem – pedig olyan túl jól azért nem ismerem. Annál is furcsább, hogy éppen tőlünk kér segítséget. A homlokomat ráncolva nézek Zabinire, mintha csak azt kérdezném tőle, neki mi a véleménye erről az elvetemült gyújtogatóról? Ám végül minden további habozás nélkül indulok meg a harmadik férfi felé. Ha segítünk neki, utána talán ő is megteszi ugyanezt, hogy kivitelezhessem a saját terveimet. Végül is valaha Potter belső köreihez tartozott, szóval talán bízhatok benne.
- Remélem, van is valami jó terved azokkal, Finnigan - bökök állammal a csomagja felé. - Mit kellene tenni? - kérdezek rá éppen akkor, amikor az egyik roxfortos tanár, Slughorn is mellénk lép.
Lux in tenebris
Vendég
Hétf. Jún. 06, 2022 10:38 am
Teljes döbbenetem csak egy másodpercig tart, hogy nem, hogy senkit sem tudtam kihozni onnan, de még el is tűnnek a szemem elől. Felnézek az égre, de nem azért, mert káromkodást akarok elfojtani. Azt úgyis kiadom, a magam módján. - Nem ezért vettem fel ezt a cipőt - de tekintetemmel már pásztázok a fiam után, mert az olyan kámfor lett, mintha csak azt gyakorolta volna egész életében. Mégsem az ő üstökét, hanem egy nagyon is ismerős fejet pillantok meg, s el is indulok abba az irányba, a tömeg meg pont ellentétesen halad, és egy pillanatra nekem is bennreked a levegő. A dementorok sosem tartoztak a jó emlékképeim közé, ám azok nem velünk foglalkoznak. A felszabaduló helyet arra használom, hogy eljussak Dracohoz. A zsákmányolt pálcákat megtartom, jól fog még jönni. - Ezt én is elmondhatom rólad - vigyorodom el. - Meg a jó hírre is - mert valóban örülök, hogy nem lett baja. Mert akkor kivel vitatnám meg, hogy sötétkék öltönyhöz nem veszünk fel gyönyházfehér nyakkendőt? Például. - A Szellemszállásig? Fedezlek - még nem zavartatom magam a közbevágással, csak a válasz erejéig figyelek még Dracora, aztán a hang irányába fordulok. - Persze, ha Seamus segítségét kéred arra, hogy rakétasebességgel juss el, az is megoldható - addigra már együtt lépünk oda Finniganhez, pajzsot vonok magunk köré, mert nem kéne, hogy eltalálja azt a gyanús... s amúgy szánalmasan pocsék anyagú zsákot, csak sejtéseim vannak, mi következhet be. - De akkor szólj, hogy arrébb álljak. Nem szeretném, ha valami pernye a fejemre hullana - nem, mintha amúgy még jutna rá bármi kosz, ami látható lenne.
Vendég
Hétf. Jún. 06, 2022 11:34 am
Lux in tenebris
Emma, Blaise & Draco
Nem igazán így képzeltem el a szombat délutánomat. A terveim között szerepelt, hogy békésen megebédelünk Sue-val, aztán kajakómában szenvedve elnyúlok a kanapén, magamhoz vonom a feleségemet, hogy megnézzünk egy agyzsibbasztóan szar filmet, miközben Canny félig az ölembe mászik simogatást várva, Poppy pedig a polc tetejéről úgy szemmel ver, hogy nyomokban Hermionéra emlékeztet ezzel a nézésével. Ehhez képest még nem végeztünk az ebéddel, amikor érkezett a Minisztériumi riasztás. Leszarhattam volna. Mondhattam volna, hogy nem megyek, oldják meg maguknak, hiszen korábban nem hívtak, de az nem én lettem volna. Ráadásul láttam miként ült ki a rémület Sue arcára, gondolván, hogy a gyerekek is lent voltak Roxmortsban – bár én jobban el tudtam képzelni, hogy amíg mindenki lent volt, addig aláaknázták a felfelé vezető ösvényt, vagy a folyosókat −, így azonnal felpattantam a helyemről. Az evőeszközök csörögve hullottak bele a tányéromba, megtörve a szombati idillt, amelyet eddig csak Susan rühes macskája ronthatott volna el azzal, hogy az életemre tör. Megint. Szerencsére, teljes felkészültségben éltem, habár kaotikus embernek vallottam magam – és előszeretettel neveztek annak mások is −, mégis megtaláltam a rendet a káoszban. Arra pedig kifejezetten ügyeltem, hogy egy-egy ilyen riasztás kapcsán perceken belül indulni tudjak. A dolgozószobámból kihoztam a táskámat, amelyben szinte betonbiztos üvegcsékbe olyan bájital kipárolgást zártam, amely szabadjára eresztve, a belélegzőjét legalább egy fél órára megbénította. Vihettem volna rendes robbanóanyagokat is, de akkor az egész falut felrobbantottam volna, azt pedig sajnos rajtam kívül senki nem értékelte. Pedig igazán szerettem volna a levegőbe repíteni Madam Pudifoot kávézóját a múltbéli sérelmeim miatt. Meg sem próbáltam visszatartani Sue-t attól, hogy velem jöjjön, hiszen medimágusokra is szükség volt a terepen, ráadásul egy kétségbeesett anyának az útjába állni merő őrültség volt. Molly Weasley bizonyította azt, s bár Susan nem Weasleynek született, attól még vörösnek vörös volt. Senki ne hergeljen fel egy gingert, mert akkor kő kövön nem maradt. − A falu szélére be tudunk hoppanálni, utána sietnünk kell. Segítenünk kellene az evakuálásban és a civilek mentésébe – nyújtottam a kezemet a feleségemnek, miközben a vállamra vetettem a táskámat, amelyben a robbanó anyagok mellett néhány gázmaszk is lapult. – És ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy a kölykök jól vannak. Szerintem vagy húsz évvel ezelőtt láthatott utoljára ennyire komolynak és kötelességtudónak, még csak nem is viccelődtem ezzel a helyzettel, hiszen hiába bíztam abban, hogy a gyerekek rám ütöttek, és nem mentek le Roxmortsba, csak akkor mehettünk biztosra, ha láttuk őket.
A hoppanálást követően hasonló látvány fogadott, mint amelyre számítottam. Elengedtem Susan kezét, a tekintetem végigvándorolt a romos épületeken, a sárban fekvő embereken, a menekülő-sikoltozó tömegen, a repkedő átkokon… Egy pillanatra le kellett hunynom a szemeimet, hogy kiverjem a fejemből a roxforti csata hasonló képeit. Magamban pedig lelkesen mantráztam, hogy minden úgy néz ki, mintha én kísérleteztem volna a legújabb szerzeményemen, de minden rendben van. A faszt volt rendben. Minden egyes megtett lépésnél felvillantak előttem a halott barátaim arcai, vagy éppen, hogy ki milyen pocsékul festett a csata után. Embereld már meg magad, Finnigan! Szóltam rá saját magamhoz, miközben Sue-val futó lépésben indultunk meg a falu felé. Vele akartam tartani, egyáltalán nem terveztem magára hagyni őt, de amikor sorra vettem a veszélyes helyeket a faluban, akaratlanul is eszembe jutott az a bájitalbolt, amelyet fiatal éveim során egyszer ténylegesen majdnem felrobbantottam. − A bájitalbolt! El kell jutnom hozzá. Ki kell vinnem azokat a szarokat, mielőtt ránk robbantják az egész tetves kócerájt – állítottam meg Sue-t a tömegben, és rántottam magamhoz, miközben hárítottam egy átkot. − Keresd meg az aurorokat, segíts nekik kivinni a civileket, meneküljetek a kastély felé. Ha bármi gond lenne, akkor üzenj a patrónusoddal, de amint végeztem, jövök. Megtalálom a gyerekeket is, ha itt vannak – nyomtam egy röpke csókot az ajkaira. Kísértetiesen ismerős volt az ezután tett ígéretem, nemigaz? De nem kellett féltenie, visszatértem. Mindig visszatértem hozzá.
Nem gondoltam volna azt, hogy jó ötlet lett volt félig nyomorékként tiszteletemet tenni a rendezvényen, de szükség volt minden emberre. Már csak abban reménykedtem, hogy Susan megússza ezt az egész bolondok házát, vagy hamar letudom az önkéntes feladatomat. Félúton meg kellett állnom párbajozni egy maszkos fasszal, de ő húzta a rövidebbet, amikor meguntam a szórakozást, és felgyújtottam a gecibe. Ezután már senki nem akadt, aki megállíthatott volna a boltig. Ott pedig minden félelmem beigazolódott, amikor már kint, az üzlet előtt megtaláltam egy bájitalokkal teli zsákot. Egyedül nem tudtam volna úgy kivinni ezeket a szarokat, hogy ne robbanjon fel az egész. Még kész szerencse, hogy annak az agyhalott politikus-szökevénynek a haverja éppen a káosz közepén kezdtek romantikázni. − Malfoy, Zabini, ne a pofátokat jártassátok, kéne egy kis segítség! – rivalltam rájuk, mielőtt még behánytam volna a zsákba a nagy egymásra találásuk jóvoltából. Megpróbáltam fél kézzel felemelni a zsákot, de veszélyesen csörögni kezdtek az üvegek, amikor egy picit is megmozdítottam. Lebegtető bűbájt pedig nem alkalmazhattam, mert az első kósza átok eltalálta volna azt. − Szerinted?! – néztem rá hitetlenkedve Malfoy-ra a hülye kérdése kapcsán. – De ha ennyire kretének vagytok, akkor mindjárt Molotov-koktélt gyártok belőlük, és rábaszom az összes faszszopóra. Morrantam rájuk ingerülten, mert ennél még nekem is több eszem volt, hogy tudjam, egy rakat veszélyes bájitalt el kell takarítani az útból. − És, nem, nem igazi, iható koktélra gondoltam – tettem hozzá sebesen, mert rá kellett jönnöm, hogy vélhetően annyira hátrányos helyzetűek voltak, hogy fogalmuk sem volt a Molotov-koktél jelentéséről. − Szóval, segítsetek kivinni ezeket a szarokat, mielőtt az egész falu az égig repül velünk együtt, utána bárhová eljuttatlak titeket– feleltem, miközben kiterjesztettem a védőburkot magam körül. Nem igazán értünk rá a pofázásra, nem értettem, hogy nekik miért kellett mindent a szájukba rágni. Amíg ezeknek a hülyéknek próbáltam elmagyarázni, hogy mégis mit kellene csinálni, egy nő lépett mellénk. Minden tiszteletem az övé volt, de tényleg, de még csak az hiányzott, hogy az életképtelen páros miatt még ő is megsérüljön. − Hölgyem, lehet, értékelem, hogy segíteni akar, de inkább meneküljön. Mi megoldjuk a helyzetet – fordultam az ismeretlen nő felé, miközben a mechanikus karommal a táskámba túrtam, három gázmászkot tűrtam elő. Az egyiket azonnal felvettem, az egész számat és orromat eltakarta, a másik kettőt Malfoynak és Zabininek dobtam, hogy vegyék fel, ha esetleg nem szeretnének beszívni valamit. − De ha van valami ötlete, akkor meghallgatom, viszont a kivitelezésében nem segíthet – beszéltem még mindig a nőhöz, viszont a maszk sokat torzított a hangomon. Azt viszont tényleg nem engedhettem meg neki, hogy kockáztassa az életét, ráadásul kurvára haladni akartam, mert minél több időt töltöttem el Susantól távol, annál idegesebb lettem.
Mire a folyosón patrónus alakban végigszáguldó, segélykérő üzenet befordul az első sarkon – balra, egyenesen az igazgatói iroda felé tartva –, már igyekszem úrrá lenni az értetlenkedés első másodperceit felváltó káoszon. Azonnal magamhoz intek két prefektust, eligazítom őket, felidéztetem velük, milyen protokollt kell felidézniük és kivitelezniük, de mielőtt reszketve bólinthatnának – Támadás Roxmortsban, bombák robbantak, diákok veszélyben! –, átverekszem magam a felbolydult méhkason. Dottie nem ment le, Merlinnek hála, pedig azt hittem, mindenképpen szeretné végigböngészni a standokat, ha nem is nyílt lelkesedéssel, uzsonnánál mégis inkább csak vállat rántott, nincs kedve hozzá, és emlékszem, akkor arra gondoltam, annyira nem vall rá, talán beszélnünk kellene róla, csakhogy éppen igyekeztem feltorlódott dolgozatok és megcsúszott adminisztrációs feladatok között navigálni. Nem ültem le vele beszélgetni, nem ment le. Három tanártársammal hoppanálunk – azonnali különleges engedély birtokában –, összekapaszkodva, a landolás pillanatában pedig rögtön szétválunk, ahányan vagyunk, annyifelé indulunk el, és még így is attól tartok, négyszer ennyien se tudnánk lefedni a gócpontokat. Káoszba érkezünk, kisebbfajta őrületbe, villódzó átkok és bűbájok tengerébe, minden oldalról leomló törmelék, sikítás és csillapíthatatlan zokogás öleli körbe a látványt, egyszerűen rettenetes. Elborzadva igyekszem felmérni a terepet, habár tudom, másféle elemzésre treníroztak, alapvető készségeim maximum tűzoltásra vagy egyéni katasztrófák megelőzésére lesznek elegendőek, egy egész aurorkommandóra lenne szükségünk, szakemberekre, képzett párbajozókra. Szeretném azt mondani, hogy nem értem, mi történik – gyorsan pajzsot húzok fel két elsőéves elé, mielőtt egy átok valamelyikükbe csapódhatna, ki tudja, milyen következmények kíséretében –, szeretném azt mondani, hogy ez itt derült égből villámcsapás, hogy egyikünk sem számított rá, mégsem tehetem meg, hetek óta egyébről sem beszélgettünk, megerősített védőbűbájok, járőröző aurorok a kastély folyosóin, gyorstalpaló az ismereteink felfrissítésére, hosszított éjszakai útvonalak, még a prefektusok sem járhattak kísérő nélkül. Pimasznak titulált közbelépésemet egy kisebb rontással akarja megtorolni a gyerekekre támadó maszkos alak, könnyedén hárítom, a cserébe küldött lefegyverzés persze sikertelen, nyilván nem amatőröket küldenek egyen- csuhában és maszkban kiskorúakat bántalmazni. Folyamatosan jobbra lépdelek, miközben egyik pálcaintésem követi a másikat, rontások ütköznek, lepattannak egymásról, szerencsére földbe csapódnak, nem menekülő emberekbe vagy épületekbe. Kábítóátokkal sikerül néhány perc erejéig harcképtelenné tennem, addig megragadom a két elsőéves karját, a birtokbejárathoz hoppanálok velük, átadom őket kapuban álló kollégámnak, és megyek is vissza, bele a sűrűjébe. Még három kört teszek meg, egy hatodéves, három negyedéves és egy sérült boszorkánnyal, negyedszerre viszont sokkal hevesebb csatába botlok, még fel sem bukkanok, már elzúg a fülem mellett egy zöld fénycsóva. Tekintetem sarkában észreveszem Malfoyt és Zabinit, sosem szerettem előítéletek mentén építkezni, ráadásul mindenképpen mellettük szól, hogy a maszkos alakok ellen küzdenek, nem pedig az oldalukon, egy irányba tartanak, és ha nem lenne annyi lélekjelenlétem, felsikkantanék, amikor rájövök, a harmadik férfi éppen milyen katasztrófát igyekszik megakadályozni. Némítóátkot küldök az aktuális ellenfelem felé, majd gúzsbarántó bűbájjal ártalmatlanítom, és azonnal megindulok feléjük. Nem tudom, miről ismerem fel hamarabb: a mechanikus karról, a gázmaszkról vagy az akcentusáról, mindenesetre halványan elmosolyodom, el is felejtem magamra venni a megjegyzését. – Ha nem bánja, nem szeretném, hogy a diákjaimat ízekre szabdalja egy robbanás – oda sem figyelve guggolok Finnigan mellé, leakasztom vállamról a futártáskát, és előkeresek belőle egy keskeny és hosszú szerkezetet. – Szerintem a pajzsbűbájnál valami erősebbre lesz szükségünk – jegyzem meg félig nekik, félig magamnak, finoman megrázom a mugli bankkártyára hasonlító tárgyat, nyikkan egyet, ezért erősebben is megrántom, legyezőszerűen nyílik ki az opálos fényű pikkelyek egész sora, egy guggoló embert mindenképpen befed szemből, és most éppen erre van szükségünk. – Ukrán vashasú elhullott példányából készítették – felállítom a talajon, egyenesen a zsák előtt, hogy legalább egy oldalról biztonságban legyen, teljesen mindegy, velünk mi történik, minden átok lepattan majd róla. – Varázslattal senki sem tehet benne kárt.
A dementorok veszélye elhárult - legalábbis az adott tíz négyzetméteren, mert nem kétlem, hogy valahol máshol, nem is olyan messze, már egy újabb menekülő csoport lelkét próbálják megkaparintani -, az ész nélkül, vaktában átkokat lövöldöző maszkosokat is sikertült ártalmatlanná tenni, de még mindig hatalmas az őrület és a pánik a faluban, és bőven volna még mit tenni ellene. Ugyanakkor még mindig elsődleges célom, hogy eljussak a Szellemszállásra, és megszerezzem az odakészített Vladovski-tőrt. Nem kétlem, hogy annak mágikus hatalmáról csak kevesek tudnak, kevesek ismernék fel, de hogy egy értékes koboldmunkáról van szó, arra bárki hamar ráeszmélhet, aki csak egy kicsit is konyít az efféle ereklyékhez. És őszintén nem tudom, melyik a rosszabb: ha valaki gyanútlanul zsebre teszi, csak mert értékesnek tűnik, vagy ha olyan szerzi meg, aki tudja is, mire való. Mindenesetre a lényeg, hogy legjobb volna mindenki előtt odaérnem érte, kár, hogy ez már-már lehetetlennek tűnik, mert mindig történik valami. Bár Zabini felbukkanása legalább pozitív fejlemény, hisz egyrészt örülök, hogy még nem patkolt el, másrészt akár segíthetne is nekem. Egy bólintással veszem tudomásul, hogy ebbe hamar bele is egyezik, ám mielőtt akár csak egy lépést is tehetnénk a célunk felé, egy másik egykori évfolyamtárs vonja magára a figyelmünket.
- Nem, kösz, a rakétasebességet inkább kihagynám - ingatom a fejemet, magamban enyhén meglepődve azon, hogy Blaise tudja, mi az a rakéta. Úgy tűnik, nem csak én próbálok haladni a korral, tájékozódni olykor a mugli technológiák felől is. - De azért azt mégsem kellene hagyni, hogy ránk robbantsa az egész falut - intézem a szavaimat a barátom felé, de a szám egyik sarka közben enyhén felfelé húzódik, mert tudom jól, hogy a válaszomat Finnigan is hallja.
- Mi lenne, ha most nem a koktélozáson járna az eszed, hanem inkább elmagyaráznád végre, hogy mi a terved? - vágok a szavába szemforgatva, mert lehet, hogy fogalmam sincs, milyen Molotov-koktélról beszél (nem is kifejezetten érdekel, sosem rajongtam a koktélokért), de azt tudom, hogy az egykori griffendéles hihetetlenül sokat tud pofázni, ha egyszer belelendül. Aztán mikor végre kinyögi, hogy ki kellene juttatni a bájitalokat a faluból, csak akkor jövök rá, hogy kivételesen nem felrobbantani akar valamit, hanem azt megelőzni. Rögtön fel is húzok magunk köré egy erősebb pajzsbűbájt - amiről szinte azonnal le is pattan két átok gyors egymásutánban, amelyek valószínűleg egyenest Seamus fejét találták volna el. Szívesen.
Időközben csatlakozik hozzánk a bájos Slughorn professzor is olyan elszánt arccal, mintha legalábbis egyedül akarná kivinni az összes mérgező bájitalt Roxmortsból. De a korábbi Parkinson-Vaughn páros műsor után engem már cseppet sem lep meg, hogy mennyi harci kedv szorult ezekbe a nőkbe.
- Úgy beszélsz, mintha nem is Hermione Grangerrel jártál volna egy házba a roxfortos éveid alatt – ingatom a fejemet, és elfojtok egy röhögést Finnigan macsós “majd mi férfiak megoldjuk ezt” dumájára, (főleg miután a hangját eltorzítja a játékszere, amit a zsákjából varázsolt elő). Pedig azt még én is elismerem, és szerintem mind tudjuk, hogy az a bozontos hajú talpraesettebb és több esze volt, mint a világmegváltó Potternek, Weasleynek, vagy a fél Griffendélnek-házuknak együttvéve. Közben átveszem tőle a nekem szánt gázmaszkot, és mivel úgy tűnik, csak hármat hozott magával, egy gemini-bűbájjal tökéletes replikát csinálok belőle, majd az egyik darabot átadom a tanárnőnek. A másikkal viszont még szemezek egy-két pillanatig, mert bár nem nehéz kitalálni, mire szolgál, de azért még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy fel is kellene tennem. Biztos hasznos ez a mérges bájitalokkal szemben is? Egyébként is, ha valamelyik gyilkos gáz valóban kiszabadul a fiolákból, az már régen rossz, úgyhogy inkább ezt kellene megelőzni.
Homlokomat ráncolom, mikor Emma kotorászni kezd a táskájában, és előhúz belőle egy kártyát, amiből aztán egy hatalmas legyezőt csinál. - Figyelemreméltó - ismerem el a sárkánypikkelyek gyors ütemű osztódását figyelve. - A páncél is, és az is, hogy ilyesmit hord magánál - teszem hozzá, miközben a szám egyik sarka ismét felfelé görbül.
- Nos, szerintem arra kellene mennünk - bökök az egyik közeli mellékutca felé. - Talán nem az a legrövidebb út, de határozottan a legbiztonságosabb, és a legkisebb az esély, hogy halálfalókba ütközünk - közlöm a többiekkel. Nagyjából tudom, a MiM tagjainak merre voltak terveik, vagy titkos csomagjuk, ezért ez az irány tűnik a leglogikusabb választásnak.
- Mondanám, hogy ha innen kijutunk ezekkel a vackokkal épségben, meghívlak benneteket egy-egy Molotov-koktélra, de állítólag az nem iható... - jegyzem meg, miközben legyőzve a viszolygásomat felteszem a förtelmes maszkot én is az arcomra.
Lux in tenebris
Vendég
Csüt. Jún. 09, 2022 7:45 pm
- Kár - emlékszem még a meglepettségre az arcomon, amikor az egyik nevezetes fiam rakéta alakú tűzijátékot hozott haza, én meg nem a sziporkától (nem, nem az észbelire gondoltam), ijedtem meg (ha az észbeli lett volna, akkor egészen biztosan attól megijedtem volna), hanem az alakjától. Aztán a gyerekem felvilágosított, minek is nevezik a muglik. Szerintem eléggé prosztó név, de mugliknak sosem volt se ízlésük, se fantáziájuk, így rá is hagytam. - Mit neki egy híd, mi? Most már egy egész falu kell - vigyorodom el, pedig semmi okom nincs az örömködésre, de majd pont én fogom bevallani, hogy azért fogkocc az van. - Nézd csak, ki beszél. Ha gondolod, el is mehetünk, úgyis zseni vagy a megoldásokban - majd pont ő fogja megmondani, mit tegyünk. Különben is felé tartunk, de hát ha folyton azt a borzalmas anyagot nézném (nekem is vonza a tekintetem, de nem azért, mert kellemes látvány), akkor én sem látnám, hogy éppen a hátsóját menteni indulunk felé. - Kezd magaddal. Tesztelni is kell, jól működik-e a koktélod, benyelik-e. De inkább italt gyártanék, és osztogatnám - fogalmam sincs, mi az a Molotov-koktél, de ha képes kiütni a fél bandát, bármikor jöhet. Amikor látom, hogy Draco is felvonja a pajzsot, a már meglévő pajzsomat úgy illesztem hozzá, egészítem ki, hogy elég erős legyen egy erősebb támadás esetén is. - De amúgy szívesen, drága Seamus barátom - jegyzem meg, ahogy láthatóan pattannak le az átkok és csapások a pajzsról. A női hangra és a megjegyzésre csak oldalt sandítok, amiben úgy nagyjából minden megvetésem, lenézésem is benne van. Még hogy kiokít, amikor láthatóan működik a bűbáj. Egyem meg a szép szeme színét, nem abból van az esze, azt látom. - Cöh, csak nem Hermione legjobb barátnőjét tisztelhetem benned? - csak nem bírom megállni. Az okoskodók a halálom. De a listavezető akkor is az ízléstelenség, és éppen ezért még szép, hogy végignézek rajta. Gondolhattam volna. El is fordítom róla inkább a tekintetem. - Remélem, amilyen bűnborzalmasan néz ki, annyira hatásos - mert én azt a pajzsot le nem engedem, és amúgy nagyon szívesen az addigi védést is. Bármikor. Igazán. De tényleg. A maszkot először csak néztem, mintha valami ócska budiból szedték volna elő azt a borzalmat. Az undor ott van az arcomon, vagyottan, és két ujjam közé csippentve a szélét, lóg a kezemben. - Ez mi? - életemben nem láttam, azt sem tudom, eszik vagy isszák. De hogy randán néz ki, és hihetetlenül előnytelenül nézünk ki benne... ennyi kosz után azt hiszem, már nem számít. Már éppen megkönnyebbülten engedném át ezt az izét a profnak, amikor Draco olyat tesz, hogy szerintem szemmel döfni tudnék, most a falhoz szegeződne. - Egyetértek a többiekkel. Inkább vonuljon fedezékbe - még mielőtt megint valami szuper okosat hallunk tőle. Elég volt nekem Hermione-t hallgatni hét éven keresztül, nem vágyom ismétlésre. - Hoppanálhatunk is. Ebben a káoszban már tök mindegy - meredek a maszkra, és inkább csendben maradnék, az ész eme formáját nem nekem osztották. De előbb Seamust vigyük ki a csodás zsákjával, azután majd Dracot lendítem tovább a Szellemszállás felé. Figyelem, ahogy felkerül a maszk, s eléggé viszolyogva, de felveszem én is. Ha ezt látná más is...
Vendég
Pént. Jún. 17, 2022 12:59 am
Lux in tenebris
Emma, Blaise & Draco
− Épp azon dolgozok te görény, hogy ez ne történjen meg! – ugattam vissza Malfoynak, hiszen baromi szerettem volna kivinni innen ezeket a bájitalokat, és a feleségem után eredni. Szinte biztos voltam benne, hogy a gyerekek a kastélyban maradtak, azonban erről sem ártott volna meggyőződni. Egy fokkal nyugodtabb lett volna a lelkem, ha valami hírt hallottam volna felőlük, és nem Malfoy meg Zabini parttalan csevegését kellett volna hallgatnom. Az a két nyomorult minden volt, csak éppen hasznos nem. − Hát, eddig nem vettem sok hasznotok Zabini, szóval nyugodtan menj amerre látsz – intettem a mechanikus kezemmel, miközben igyekeztem úgy tartani a zsákot, hogy az el ne mozduljon. Ezek után Malfoyra pillantottam, és a tekintetemből kivehető volt, hogy abban a szent pillanatban vesztettem el az emberiségbe vetett hitemet, amikor ezek ketten csatlakoztak hozzám. − Ti tényleg ennyire hülyék vagytok? – szaladt ki a számon, hiszen szándékosan hangsúlyoztam ki, hogy a Molotov-koktél nem emberi fogyasztásra alkalmas ital volt, amelyeket ők iszogathattak valami puccos buliban, de úgy tűnik, mindez nem jutott el a csökött agyukig. Nem volt sem időm, sem energiám vitatkozni velük, arra pedig végképp nem volt kapacitásom, hogy felvilágosítsam őket a hiányosságaikkal kapcsolatban. – Egyébként már elmondtam. Vagy így, vagy úgy, de kivinni ezt a szart. Felhorkantottam, amikor Zabini a barátjának nevezett. Kitérhettem volna arra az igen aprócska tényre is, hogy habár Nott-tal spanok voltunk, az nem jelentette azt, hogy bármelyikük még csak gúnyból is a barátjának titulálhatott volna. Azt hiszem, Merlin vezérelte a megtépázott idegeim felmentésére Slughorn professzort, bár kellett egy kis idő, hogy ráismerjek ebben a kavalkádban, mégis elnevettem magam a szavai hallatán. − Tudja, professzor nekem sem feltett szándékom levegőbe repíteni a falut. Viszont, ha már itt van, látta a gyerekeimet valahol? – szegeztem a nőnek a kérdést, ahogy leguggolt mellém. Igazából, jelenleg ő volt az egyetlen, aki biztosíthatott a kölykök biztonságáról. − Attól, hogy Hermione becsicskított mindenkit az nem jelenti azt, hogy engedhetem, hogy nők kockáztassák az életüket. Tudom, nehéz lehet elhinni Malfoy, hogy vannak emberek, akik törődnek másokkal – folytattam a szájkaratét a két egykori mardekárossal, hiszen Susant sem szívesen engedtem el ebben a kavalkádban, sőt jobban örültem volna, hogyha otthon marad, de úgysem lehetett volna megfékezni. − Húzd le a fejedet, Zabini – szóltam rá a másikra, hogy a tenyeremben formálódó tűzgolyót hozzám vághassam ahhoz a neohalálfaló kis köcsöghöz, aki észrevette, hogy miközben mesterkedünk. Visítva próbálta eloltani a talárját, amíg Emma megtalálta a kis játékszerét. Elégedetten füttyentettem a hasznos kis találmány kapcsán, majd egy dicséret mellett félmondattal megjegyeztem, hogy egyébként több maszk is akadt nálam, de reméltem, hogy Slughorn professzor veszi a célzást, és visszatáncol majd. Rá kellett döbbenem, eddig ő állt elő a legértelmesebb ötlettel. − Magam terveztem, Zabini, szóval ne húzd a szádat, mert kurvára működik – kértem ki magamnak a kétkedő pillantásokat és a fintorokat, hiszen bárki mondhatott bármit, igenis jó voltam a szakmámban. − Tudna szerezni nekem is egyet, ha ennek az egésznek vége? – érdeklődtem a sárkánypikkelyekkel kapcsolatban, mert ha annak idején lett volna olyanom, akkor talán eggyel több kezem is lett volna. − Csak a falu határán kívül lehet hoppanálni, különben már rég leléptem volna ezekkel – feleltem Zabininek, majd a Malfoy által felvetett út felé lestem. Némi mérlegelés után felsóhajtottam. Jobb választási lehetőségünk úgysem volt. − Ha az egyik oldalról tudtuk fedezni a páncéllal, a másikkal pedig védőbűbájjal, akkor ki tudjuk vinni, de nem tudunk rohanni vele. Vagy mit gondol, át lehet alakítani ennek az izének a formáját, hogy teljesen körbeölelje a zsákot? – fordultam Emma felé, miközben lemondó pillantást vetettem Malfoyra. − Ne, haver. A végén még rajtad prezentálom, hogy mi is az valójában, és nem lesz kellemes élmény – figyelmeztettem arra, hogy ne szórakozzanak ezzel a témával, mert könnyen eldurranhatott az agyam, akkor viszont senki nem fog jól járni vele. − Ó, bassza meg – vettem észre, hogy időközben a barátunknak sikerült eloltania a köpenyét, és három másik maszkos társaságában tért vissza. – Remélem, készen álltok egy kis csetepatéra. A zsákot védő sárkánypikkelyek elé léptem, s mivel még mindig nem éreztem biztosnak a pálcahasználatot, ezért táskámba túrtam, és egy golyószerű tégelyt vettem elő. Csak reméltem, hogy a hátam mögött mindenki felvette a maszkokat, mert amint egy kicsit kinyitottam a tégely tetejét az ellenfeleink felé hajítottam azt, hogy szabadjára eresszem a kábító gázt, amelyet tartalmazott.
Ha teljesen őszintének kellene lennem, azt mondanám, hozzászoktam már – férfiak értetlenkedése, csípős megjegyzései, csinosságom kétdimenziós értelmezése, képességeim folyamatos aláásása és külső tényezők használata valamilyen elviselhető magyarázatra, miért is képes bármire egy nő, bármi hasznosra vagy konstruktívra, és amíg Finnigan megjegyzésében sejtek némi kedvességet, emiatt lesöpröm magamról, addig az egyelőre ismeretlen férfié megütköztet. Két mozdulat között felpillantok rá, nem feltétlenül gyilkos tekintettel, azonban be kell ismernem, meglepően közel áll hozzá. Ámulatba ejt, egyes férfiak vészhelyzet esetén, a káosz kellős közepén hogy bírnak azonnal szexista megjegyzéseket előrántani, mintha minden rejtett zsebükben lenne fél tucat, csak válogatniuk kellene, mikor és melyiket tartják megfelelően degradálónak a körülményekhez igazodva. – Látom, nem sok intelligens nővel találkozott élete során, ha rajtam kívül csak egyet ismer – jegyzem meg félvállról, más esetben kifejteném, ilyen jellegű előfeltételezések milyen könnyen ütnek vissza, jelenleg viszont egyáltalán nincs időm ficsúrokkal bajlódni, akik még egy végtelenül hasznos eszközben is esztétikai hiányosságokat figyelnek meg. Nem lehetek dühös, nem érinthet meg ennyire, nem vehetem magamra, másra kell fókuszálnom, Finnigan és Malfoy konstruktív javaslataira, cselekedeteire és teljesen más jellegű kérdéseire. – Nem láttam őket, minden szembejövő diákot zsupszkulccsal védett helyre szállítottam, nem voltak köztük. Viszont engedd meg azt az apró közbevetést, hogy akár én is el tudom dönteni, kockáztatom-e az életemet vagy sem, nincs szükségem tanácsadókra vagy testőrökre, rendben? – Ezzel tulajdonképpen lezártnak tekintem a fejem fölött elhangzó szópárbajt a leendő testi épségemmel kapcsolatban. Csak időhúzásra jó, semmi másra, ha nem nekik segítenék, máshol tűnnék el a csatatéren, ezt tudniuk kell, elvégre nem Pudifoot kávézójából léptem ki tágra nyílt szemekkel, sűrűn pislogva. – Köszönöm – átveszem Malfoy-tól a maszkot, kissé idegenkedve vizsgálom meg, de tartozom annyival, hogy ugyanolyan bizalomban részesítem őket, mint ahogyan ők engem és a pikkelyekből álló tárgyamat, ezért némi bíbelődés után felfedezem, pontosan hogyan kell magamra vennem. – Munkahelyi ártalom – teszem hozzá, hasonló félmosollyal, ki hitte volna, hogy éppen Mr. Malfoy lesz üdítő jelenség egy ilyen katasztrofális napon. – Tárgyalhatunk róla, Finnigan – ezzel be is állítok egyfajta társalgási normát, egyikőjük se feltételezze rólam, hogy nincs legalább annyira csípős nyelven és önérvényesítési késztetésem, mint nekik, a hatalmas és rettenthetetlen férfiaknak. – Elfogytak a zsupszkulcsaim, viszont elhelyeztünk párat a Mézes… – tekintetemmel megkeresem a kérdéses épületet, éppen ezért akad el a lélegzetem, emiatt vagyok képtelen befejezni, és csak bámulni, enyhén elnyílt szájjal, öklömnyire zsugorodó gyomorral, mert ha a tartalékok odavesztek, mégis hogyan menekítünk ki több tucatnyi diákot? Egyelőre jó lenne megakadályozni egy zsáknyi bájital és robbanókeverék aktiválódását, azzal például időt nyerhetünk mindannyiunknak. – Nem lehet átalakítani, sajnos, zsupszkulcs sincs, egyelőre kifogytam a lehetőségekből, azt hiszem – igyekszem elnyomni a gerincemen végigszaladó borzongást, inkább Finnigen gázmaszkja mögé rejtem minden félelmem, minden aggodalmam, minden kétkedésem, minden átsuhanó gondolatomat. Amennyiben kizárólag a realitások vonalán mozgok, hirtelen hatalmas esélyt látok Jesse megözvegyülésére. A támadók felbukkanása azonnali átcsoportosításra sarkall, muszáj koncentrálnom. Mielőtt Finnigan bájitala szétterjedhetne, elmormolok egy lasszóbűbájt, és elkapom vele az egyik támadó nyakát, elég egy finom rántás, és máris a földön találja magát, esélye sincs ellentámadásba lendülni, a gáz vaskos hullámként gyűri maga alá. Reményeim szerint a másik hármat is elintézte a tesztoszteron trió.
Bár a mardekáros vérünk nem hagyja, hogy kötekedések nélkül álljunk le segíteni az egykori griffendélesnek - ezeket a dolgokat ki lehet nőni egyáltalán? - de Blaise-zel szinte egyszerre húzunk fel egy-egy pajzsbűbájt mindketten Finnigan zsákja köré, hogy megvédjük annak tartalmát, miután végre kinyögi, hogy az veszélyes anyagokkal van tele, amiket ki kellene innen juttatni. Valóban nem volna jó, ha felrobbanna az egész falu, vagy mérges gázok kezdenének el terjedni a levegőben. Még akkor sem, ha sok életre nem méltó személy pusztulna velünk.
Nem igazán értem, mi a fenéért beszélgetünk még mindig koktélozásról, akár iható az a bizonyos Molotov, akár nem, szerintem lenne ennél jobb dolgunk is. Hogy a gyerekeink biztonságban eljutottak-e a Roxfortig, vagy egyáltalán elhagyták-e azt ma, az például engem is sokkal jobban érdekelne, de mivel Slughorn láthatóan nem tud biztosat felelni ezzel kapcsolatban Finnigannek sem - amit egyébként megértek, hisz teljes itt az őrület -, nem kezdem én is Scorpiusról faggatni, inkább megpróbálnék a feladatunkra, annak megoldására koncentrálni. Jó lenne minél előbb letudni ezt, mert minden perccel egyre kisebb az esélye annak, hogy sikerül majd megtalálnom azt az átkozott Vladovski-tőrt a Szellemszálláson.
- Igazán? Nahát! Elképesztő. - Bár a szavaim meglepettséget hivatottak kifejezni, a hangom és a tekintetem rezignált marad, miután Finnigan arról próbál kioktatni engem, hogy egyesek törődnek is másokkal. Az efféle kijelentésektől már az arcom sem rezdül, hozzászoktam, hogy huszonpár év elmúltával is az emberek gyakran továbbra is ugyanúgy állnak hozzám, mintha még mindig az az elkényeztetett kölyök lennék, aki másokat zaklatott a Roxfortban, és akinek tizenhat évesen Sötét Jegyet varrtak a karjára.
Azt azonban meglepett homlokráncolással nézem végig, ahogy a félkarú társunk egy tűzgolyót hajít el Zabini feje felett, mintha mi sem volna természetesebb. Bár valószínűleg már rég sejthettem volna, hogy tűzmágus, csak épp a legkevésbé sem izgat a fickó, sem hogy mire képes, vagy hogy hány hidat robbant fel szabad idejében; Theonak hála már így is több, mint eleget tudok róla.
Elkészítem a különös gázmaszk másolatát Emmának, persze Finnigan csak utána közli, hogy egyébként tudott volna adni neki egy eredetit is. Tudnám, hogy akkor miért nem tette? Ha már annyira a nők és elesettek védelmezőjévé szeretné avatni magát, ez kellett volna, hogy az első lépés legyen, ahelyett, hogy megint feleslegesen pofázik nekünk.
- Nem emlékszem, hogy a tanárok a mi időnkben is ennyire felkészültek lettek volna – pillantok még mindig egy elismerő félmosollyal az arcomon Slughornra, aki munkahelyi ártalomnak nevezi, hogy a táskája ritka hasznos kincseket rejt. Persze igazából nem tudhatom, mi mindent hordott magánál Piton vagy mondjuk McGalagony akkoriban - ezekben az időkben viszont, amikor ismét állandó készültségben kell lennünk, érthető, hogy mindenki kicsit óvatosabb és előrelátóbb.
- A hoppanálás nem fog működni, az aurorok a rendezvény előtt lezárták az egész falut, hogy ellenőrizni tudják, kit engednek be. Láthatóan nagyon szép munkát végeztek - ingatom a fejemet Blaise javaslatára, nagyjából Finnigannel egyidőben válaszolva neki. A koktéllal kapcsolatos fenyegetésére pedig már inkább nem reagálok, akármire is célozgat, nem érdekel. Csak megmosolygom Blaise a förtelmes maszkra tett megjegyzését, aztán felteszem azt az arcomra. Megindulunk a csomaggal, azt körülvédve, abba az irányba, amit tanácsoltam, ám ez az útszakasz sem marad elég sokáig biztonságos ahhoz, hogy akadálytalanul kijussunk. A korábban felgyújtott neo-halálfaló két másik társával tér vissza, hogy újabb támadást indítsanak. Néha komolyan erősen megkérdőjelezem a MiM bizonyos rétegének szellemi képességeit. Nem egyértelmű, hogy épp valami olyat próbálunk innen kijuttatni, ami veszélyes lehet? Gondolkodni ekkora luxus volna? Vagy csak szimplán meg akarnak halni? Lehet, hogy meg kellene adni nekik ezt az örömöt?
Slughorn és Finnigan szinte egyszerre lépnek akcióba, mi azonban még mindig tartjuk a pajzsbűbájt Blaise-zel, ezért csupán némi késéssel tudunk becsatlakozni az ellentámadásba, miután biztosra vehetjük, hogy a páncél takarásában nem érheti találat a zsákot és benne a fiolákat. - Aranearum Vide - állok be én is a támadósorba, és küldöm ezüstös, pókháló szerű villanással átkomat az egyik maszkosra. A szerencsétlen azonnal ordítani, vergődni kezd, maga előtt hadonászva tehetetlen kétségbeeséssel, hisz jelenleg azt érezheti, amint legalább ezer pók mászik fel rá, és borítja el az egész testét, amit valójában csak ő láthat. Ezúttal a legkevésbé sem érdekel, hogy ki lehet tanúja annak, amint szembe szállok a halálfalókkal, hisz a gázmaszk miatt úgysem lehetnek benne biztosak, hogy kivel akadtak össze. Finnigan közéjük gurítja az egyik füstölgő golyóját, amitől másodperceken belül kidől, aki még talpon van, de ez csak pillanatnyi győzelemnek számít, mert hamar újabb állatmaszkosok kerülnek elő, szám szerint öten.
- Blaise-zel feltartjuk őket, ti menjetek tovább! - fordulok régi barátom felé megerősítést várva, hogy egyetért-e, aztán az ex-griffendéleshez határozott, elszánt pillantással. Ha itt túl sokáig időznek, a sárkánypáncél ellenére is eltalálhatják a veszélyes csomagot, és akkor tényleg mind nagy bajban leszünk. A legjobb, amit tehetünk, hogy nyerünk egy kis időt nekik. Az érkezőkkel valószínűleg amúgy is könnyedén elbírunk ketten is. - Expulso! - Az ellenség lába elé célzok, és a robbanás hatására ketten hátra is lökődnek. - Imperio! - Az egyikük talpon marad, de mielőtt védekezhetne, vagy visszatámadhatna, elkapom az elméjét, és arra kényszerítem, hogy a társai ellen forduljon, ő pedig azonnal ököllel üti a mellette állót.
Lux in tenebris
Vendég
Vas. Júl. 03, 2022 1:57 pm
Halál nyugalommal elvigyorodom Seamus szavaira, jelezve, hogy kettőnk közül éppen ő a haszontalan, mert míg mi védjük őt, neki csak a szája jár. Tipikus. - Akkor miért vagy még itt? Jaaaa, igen, elfelejtettem. Neked nem megy egyszerre szájalni, és cselekedni. - de azért továbbra is tartom a védőpajzsot, mert nem szeretnék csodálkozó arccal, ami éppen szétfoszlani készülne a robbanástól, meghalni. Elég előnytelen utolsó kép lenne rólam. Csak Dracora pillantok, ahogy megjegyzi Seamus felé a törődést, vagyis nem pillantok. - Most is éppen törődik, kedves vak barátom, de persze, észre nem vennéd. - nem nézek le a pálcánkra, amivel védjük magunkat, de legfőképpen a zsákot, ezzel kettőnket védtelenné téve. De minek is mondtam el neki, hiszen már többször kapott erre verbálisan jelzést, de vak, mint mindig. - Nem húzom le, tanulj meg célozni, ha már úgyis robbantgatsz. - ha engem talál el, a zsák látja kárát, és nem az öltönyöm. A hajamért meg ugye nem kár. A fejemben azonban a gyerek jár. Fogalmam sincs, merre lehet, s mivel Slughorn nem tett említést az enyémről, akkor még kint kell, keressem. A visszavágása nem foglalkoztat, szóljon bármelyikünknek is, magamra nem veszem, mert a szememben asszonyszemélynek ilyen helyen nincs keresnivalója, hangoztassa bárhogyan is, mennyire ütőképes. Inkább hátráltatóerő. - Lehet, hogy működik. Madárijesztőre téve tuti. Egy kis stílus tanfolyamra igazán benevezhetnél. Semmi kedvem nincs stílussal és eleganciával nem rendelkező holmit magamra aggatni, de van egy olyan tippem, ez most nem erről szól. Ájultan meg nem tudok segíteni, így hangokat adva véleményemnek, mégis felveszem. - Na, legalább ezt tudod. - vigyorgok Seamusre, azzal kapcsolatban, hol is hoppanáljon. - A cigiszünet nem csak a használójára kártékony, ezek szerint. - értek egyet Dracoval abban, hogy az aurorok annyira tökéletes munkát mégsem végeztek. A védőbűbájt még mindig tartom, tartjuk, és azért már jó lenne, ha haladnánk is, a végtelenségig nekem sem megy tartani egy varázslatot, ami körbeöleli a zsákot. Elindulunk végre, és Draco a gondolataimat mondja ki. A zsenikék majd kiviszik a holmit, jobban értenek hozzá, mint én valaha fogok, addig mi fel tudjuk tartani a felénk igyekvőket. Bólintok Draco felé, s a zsákot védi más is, akárhogyan is, a pálcámat elirányítom róla, s a támadóink felé szegezem. Egyszer már elfutottam, gyáván, soha többet nem vagyok hajlandó megtenni. - Petrificus Totalus! - irányítom a pálcám előbb az egyikre, aki kimaradt Draco szórásából, a másikra egy Expelliarmus reppen, a harmadikra, ha jut időm, s nem akadályoz meg más, az elméjébe furakszom. A félelmet megtalálni a legkönnyebb, hát lásson annak, akitől a legjobban fél, de a legjobb, ha azt látja annak, aki moccanni sem tud. Intézzék el csak szépen egymást. Semmi kedvem nincs valami undorító bogárnak tűnni.
Vendég
Kedd Júl. 05, 2022 2:04 am
Lux in tenebris
Emma, Blaise & Draco
− Tudod, Zabini, nem fogom neked elmagyarázni, hogy mennyire bonyolult egy ilyen cuccot biztosítani, mert a borsónyi agyaddal úgyse fognád fel – vetettem oda foghegyről egy fintor kíséretében, hiszen Zabini nem volt a legélesebb kés a fiókban, és egy ficsúrnak rohadtul nem terveztem elmagyarázni a munkámat, amikor a világ életében nem csinált semmi hasznosat. − Vagy csak éppen vezekelni akar a húsz évvel ezelőtti események miatt. Nekem rohadtul mindegy mit csinál, de nem akarom, hogy a falu felrobbanjon a bájitalok miatt – vontam meg a vállamat nemes egyszerűséggel, mert rohadtul nem tudtam elhinni, hogy megszállta valami jótét lélek, és önzetlenül segíteni akart volna az embereknek. Szerencsére a vitánkat Slughorn professzor felbukkanása szakította félbe, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el a Zabininek intézett szavakon. − Akkor szarok rá, ha esetleg megpörkölődsz, sőt, legközelebb remélem, telibe talál egy átok – húztam el ismét a számat, ha Zabini nem tudott normálisan viselkedni, akkor én sem voltam vele kedves. Emma szavaira viszont bólintottam. Valahogy éreztem, hogy a gyerekeket nem mozgatta meg ez a rendezvény, de attól még szerettem volna, ha ténylegesen meg tudott volna erősíteni ebben. Aztán miután megállapítottam, hogy ebből a csodálatos trióból ő a leghasznosabb és legértelmesebb személy, többé nem is álltam az útjába. Csak Jesse ne nekem pampogjon, ha esetleg megsérül. − A mi időnkben végül is senki nem gondolta volna, hogy tizenéves diákok állnak Voldemort oldalára. A mi időnkben a tanáraink voltak olyan jóhiszeműek, hogy nem feltételezték azt a diákjaikról, hogy csicskák – szúrtam oda ismét a két a volt mardekárosnak, majd lelkesen pillantottam a nő irányába, amikor arról beszélt, hogy majd visszatérünk erre a témára. − Ha nem tetszik, akkor add vissza, és remélem, a saját nyáladban fetrengve fogsz megpusztulni – nyújtottam a kezemet a maszkom irányába. Mert ha Zabini valóban ennyire nem bizonyult együttműködőnek, akkor minek is akartam volna segíteni rajta? − Lángokban áll. Odáig nem jutottam el, hogy az is eloltsam – tettem hozzá Slughorn professzornak, amikor a Mézesfalásról kezdett beszélni. Sajnos nem tudtam kétfelé szakadni, és amíg a tüzet bárki el tudta volna oltani, addig a veszélyes bájitalokat csak én tudtam volna kivinni innen. − Ja, én legalább hozzátettem valamit, mert eddig te nem sokat csináltál – vágtam vissza Zabininek ingerülten, mert a szapulásom helyett igazán hasznossá tehette volna magát. – De azt hiszem, már hozzászoktál ahhoz, hogy amikor szükség lenne rád, akkor elbújsz valakinek a háta mögött. Mert ő nem volt ott volt akkor sem. Nem volt velünk, amikor az életünkért és a jövőnkért küzdöttünk, hanem Parkinsonnal az alagsorban ücsörgött a többi mardekárossal együtt. Honnan is tudhatta mi az a bajtársiasság, amikor semmit nem tett hozzá ahhoz, hogy visszaverjük a támadást? És még neki volt képe kritizálni engem?! Az életemet tettem kockára azért, hogy a szeretetteimet megóvjam. Ő mit csinált eddig?! Parkinsonnal teapartizott odalent, amíg a barátaik meghaltak? Próbáltam elnyomni a kitörni készülő haragomat, mert egyszerűen nem volt rá időm, hogy ezzel a pocájával is foglalkozzak. Elégedetten füttyentettem a maszkom mögött a professzor megmozdulására. − Azért kérem, a gyerekeimen ezt a módszert ne alkalmazza – tettem hozzá szórakozottan a lasszóbűbájt látva, majd óvatosan leeresztettem a zsákot, amíg Malfoy és Zabini mozgósították magukat. − Kérem, fedezzen azzal a páncéllal. Így nem tudunk továbbmenni – szóltam oda Emmának, majd odakiáltottam Malfoyéknak. − Hé, Malfoy! Kéne egy kis idő! – Nagyjából akkor szólaltam meg, amikor ő kijelentette, hogy menjünk tovább. Letérdeltem a zsák mellé, abban a reményben, hogy hárman fedeznek majd, miközben különféle stabilizáló varázslatokat olvastam a zsákra. Sokkal alaposabb és biztonságosabb lett volna külön a fiolákra is bűbájt szórni, de ennyi idővel akkor se rendelkeztem volna, ha valaki hozzám vágott volna egy időnyerőt. − Megvagyok – szóltam Emmának, miközben ismét megemeltem a zsákot, majd Malfoy meg Zabini párosa felé fordultam. − Főbenjáró átkok használata még mindig tilos, Malfoy! Inkább használjátok ezeket! Csak húzzátok ki a pöcköt és egyből dobjátok el! – gurítottam oda eléjük két-három darabot az előző gázbombából, majd Emma felé fordultam. − Az erdő felé a legrövidebb. Talán arra nincs senki – intettem a sűrű erdőség irányába, ahol elrejthettük a zsákot. Itt már teljes mértékben a nőre kellett hagyatkoznom, mert a lebegtető varázslat mellett legfeljebb a képességemet tudtam volna használni. Szerettem volna bízni abban, hogy Malfoyék tartják majd a frontot, mert baromi lassan kellett így is haladnunk.
A robbanó bájitalokat hatástalanítani próbáló csapat elindul a Roxmorts határában húzódó erdő irányába. @Draco Malfoy és @Blaise Zabini méterekkel lemaradnak @Seamus Finnigan és @Emma Slughorn mögött, hogy fedezzék őket a kósza átkok elől. Ekkor veszik észre az égen kirajzolódó újabb Sötét Jegyet és Draco érzi, hogy minél hamarabb szabadulnia kell innen. Egy felbukkanó maszkos alak feltartja őt és Blaise-t, a távolság egyre és egyre nő a csapat két fele között. Mire Draco és Blaise földre viszik a neohalálfalót, Seamusnek és Emmának már nyoma veszik. Draco némi mérlegelést követően azonban nem indul utánuk, tudja, hogy ha meg akarja állítani ezt az őrületet, akkor meg kell szereznie a mágikus tőrt, mielőtt a Magic is Might tagjai megszöknének az igazságszolgáltatás elől. (Mesélői instrukció: Draco az 5. csoportban folytatja a játékot.) Blaise is csupán néhány lépést tesz Seamuséket követve, amikor megpillantja két épület között gyerekkori barátja fiát, a fiatalabb Theo Nottot, egyedül, látszólag félve és tanácstalanul. Nem késlekedik, elindul a fiú irányába. (Mesélői instrukció: Blaise a 9. csoportban folytatja a játékot.)
Eközben Emma és Seamus az erdő széléig jutnak, ahol egy kisebb diákcsoportba futnak bele - a fiatalokat két maszkos neohalálfaló tartja fel, akik azonnal észreveszik a közeledő párost. Átkokkal sorozzák meg őket, Emma és Seamus talán mindet hárítják, arra azonban már nincs idejük reagálni, amikor az egyik rémült diák pajzsbűbájáról visszapattan egy varázslat, elzúg mellettük... és néhány centivel elkerülve az áthatolhatatlan pikkelyekből álló kis pajzsot, belecsapódik a zsákba. A robbanás zaját talán még a falu másik végén is hallják. @Susan Bones-Finnigan és @Rowan Crowley néhány perccel később érnek a helyszínre. Vajon milyen állapotban találják a diákokat, Emmát és Seamust?
A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Vendég
Hétf. Aug. 08, 2022 1:27 pm
Elég málén nézhetek egy pillanatra, aztán lazán vállat vonok, bár nem igazán kellett volna. Egyből hatot látok a kilencből. - Most álljak neki pánikolni? Jajdekomolyan vesszük magunkat...- vigyorodom el, és inkább a kéréssel foglalkozom. - Simaliba. Vagyis nem liba...- huuu, kell azért még koncentrálni. Kezemben ott a maszk, s tartom még a pálcákat is az ingujj alatt. Meg kell a hátsómat azért támasztanom valahol, nem igazán királyság így varázsolgatni, hullahoppozik is a pajzs helyenként, de azért megmarad. Amire büszke vagyok. - Ha igent mondok, az oltja a két válasz igazságát. Ha nemet, akkor is.- a fejsérülésem nem látni, de érzem, hogy valami csorog hátul a fejemen, ahol bevágtam, de egy szemöldökrepedéstől még nem kéne a világból kiszaladnom. Fogalmam sincs, kaptam-e be átkot. - Én nem megyek sehova, most másztam ki egy halom maszkos alól, ki nem maradok ebből. - tartom fel a maszkokat a kezemből. - Mielőtt könnyekig hatódna bárki is, nem én intéztem el őket. Azt hiszem. Nem emlékeszem, mi történt előtte...- most, így belegondolva, tényleg nem emlékszem. Szerintem tuti én kaptam be az első hullámot, abban mindig szerencsés vagyok. A robbanás kirántaná alólam a biztonságos talajt, ha nem támasztanám éppen a hátsómat. - Szaladj csak.- legyintgetek a távozó után. - Hé, engem meg itt kéne hagyni, mi? A srácra pillantok, már amennyit látok belőle. - El tudsz menni a másik irányba? - ameddig bírok még mozogni, addig segítek, bár szerintem inkább bajba rántani másokat, mintsem abból ki, ismerve magam. És már visz is a lábam a vörös hajú szépség után. Nem foglalkozom a porral, haladok előre, hogy aztán a hirtelen kitisztuló, néma döbbenethez én is csatlakozzak. Meg valami más is, így gyorsan kénytelen vagyok egy bokrot keresni, hadd bújjon oda csak egy másik vörös, aki hívatlan vendég volt, gyorsan távozott is. A palack víz, ami nálam van, muszáj vagyok venni, s bár a látásom és a szédülés megvan, kicsit talán javult. - Hol kezdjük?- suttogom döbbenten, a nő mellé állva.
Vendég
Pént. Aug. 12, 2022 12:25 pm
Lux in tenebris
Everyone & Seamus
Őszintén szólva, rohadtul nincs kedvem vitatkozni ezzel a két agyalágyulttal. Sokkal jobb dolgom is lenne, mint mondjuk biztonságban tudni a feleségemet és a gyerekeimet, vagy éppen kivinni ezeket a rohadt bájitalokat, de akár Ibizán is koktélozhatnék Nott társaságban – szigorúan az ő kontójára természetesen −, mindenre sokkal jobban vevő voltam, mint arra, hogy ezzel a két gyökérrel szájkaratézzak. Épp ezért, nem is kellett több, a professzor kíséretében elindultunk az erdő irányába, ugyanis minél több időt vesztegettünk itt, annál inkább fennállt az esélye, hogy baleset fog bekövetkezni. Szó szerint egy kibaszott időzített bombával rohangáltunk. Talán egy kicsit megkönnyebbültem, amikor megláttam az erdőszélét jelképző fákat, egy röpke momentumra még levegőt is mertem venni, azonban semmi nem mehetett egyszerűen… Az erdő szélén két rohadék tartotta terrorban a diákokat – akiket nem láttam tisztán, de akár a gyerekeim is köztük lehettek volna −, szerettem volna közbeavatkozni, de a bájitalokat kellett védenem. Letettem a csomagot, remélve, hogy az elé helyezett sárkánypikkely-páncél megóvja majd, miközben hárítjuk az átkokat, és ártalmatlanná tesszük azt a két szemétládát. − A kurva életbe… − fordultam a lepattanó átok után, és löktem magam mögé Emmát, miközben megpróbáltam aktiválni a karomba épített mágikus pajzsot, hogy elnyelje a robbanás erejét. Azonban ezt a funkciót sose teszteltem élesben – épp ezért a határait se tudtam a szerkezetnek, pedig papíron működnie kellett volna −, így fordulhatott elő, hogy a lökéshullám hátraröpített. A hátam nekicsapódott a fatörzsnek, a fejemet is erős ütés érte, de még egyben voltam. Talán egyben voltam… Nem tudtam volna biztosra megmondani, mert a kettős látás megnehezítette a dolgomat. A mellkasom fájt, a jobb kezem pedig furcsán rángatózni kezdett a mechanikus implantátumtól. Vélhetően megsérült, talán tönkre is ment, de még életben voltam. Talán… Megmaradok. Gondoltam magamban, miközben elsötétült a látásom.
:chaosseamus:
Vendég
Pént. Aug. 12, 2022 8:25 pm
Lux in tenebris
•• Danger is very real but fear is a choice.
Egyszerre bosszantó és ijesztő, hogy nem sokkal az érkezésem után, mielőtt még bárkin is segíthetnék, és azt tehetném, amiért itt vagyok, szinte azonnal bajba kerülök, és ahelyett, hogy a sérültekkel foglalkozhatnék, engem kell megmenteni. Nagy szerencsénk a vörös hajú fiatalemberrel, hogy egy aurort éppen felénk sodor ez a káosz. A segítségével végre sikerül futólag, nagyjából megvizsgálni és ellátni a srácot, és őszintén remélem, hogy ki tud majd jutni innen épségben, de mire vele végzek, és kezébe nyomom a fiolányi bájitalt, ami enyhítheti a fájdalmait, egy hatalmas robbanás rázza meg az erdő szélét. A hozzánk csapódó fiút is szerettem volna megvizsgálni, hisz elég furán viselkedik, többnyire azt sem értem, mit beszél, a feje pedig vérzik, de ennek ellenére úgy tűnik, egyben van, nekem pedig a szívem ki akar ugrani a helyéről a félelemtől, hiszen a robbanás éppen abban az irányban történt, amerre tudtommal Seamus is elindult. Így hát a fura fiúnak egyelőre várnia kell, mert minden további habozás és gondolkodás nélkül, egy gyors “Bocsánat, de mennem kell!” után futva indulok el az erdő széle felé. A szemem sarkából érzékelem, hogy nem egyedül lódultam neki, de ezt egy cseppet sem bánom. Valószínűleg minden segítségre szükség lesz, mert sajnos több áldozat is lehet.
Megérkezve az első dolgom az, hogy eloltsam a robbanásban keletkezett tüzet, mielőtt a lángok elterjednének, és az egész erdő leégne. Kinyújtott karomat a fák felé irányítom, így a közelben a légkörből, és a talajból minden csepp vizet abba az irányba küldök. Fél perc múlva már csupán füst és hamu borít mindent, ahol korábban tűz égett. Ebben legalább már van bőven gyakorlatom.
- Nézd meg a diákokat, hogy megsérültek-e, és... - válaszolok a srácnak, aki utánam jött miközben leemelem a vállamról a táskámat, és egy újabb fiolát veszek ki belőle, amit a kezébe adok. - Ezzel tudod enyhíteni az égési sérüléseket, ha szükséges. Meg kell keresnem a férjemet... - azzal már meg is indulok a füstben a sérültek között Seamus nevét kiáltozva. És mikor végre megpillantom őt egy fa törzse mellett eszméletlen állapotban - remélem, tényleg csak eszméletlen -, a szívem majdnem megáll a látványtól.
- Seamus... Seamus! Ó, édes Merlinem, add, hogy életben legyen! - motyogom magam elé a könnyeimmel küszködve, és futva szelem át a maradék távolságot, majd lerogyok mellé a földre. - Itt vagyok, már itt vagyok... - kitapogatom a pulzusát - kicsit gyenge, de még nem késtem el - majd elvégzek rajta egy diagnosztikai bűbájt. Az eséskor beverhette a fejét, azt leszámítva csak kisebb zúzódások többfelé, úgyhogy az előbbivel kezdem. Kitisztítom a sebét, és elállítom a vérzést egy-egy varázslattal. - Gyerünk, Moose! Azt ígérted, visszajössz hozzám. Ne merészeld megszegni a szavad! - szólok rá könnyes szemmel, és kicsit megrázom őt a karjánál fogva. Akkor veszem észre a mechanikus kar enyhe rángását. Talán újra kellene indítani valahogy, de én nem értek annyira hozzá, mint a férjem, ezért egyelőre nem merek bármit is kezdeni vele...
Eltérő körülmények között élvezhettem volna a véletlenből verbuválódott négyesünk sziporkázó megjegyzéseit, elképzelhetőnek tartottam mindezt egy korsó vajsör mellett megvitatni, hetekkel később, amikorra már minden por elült és minden sérült felépült, mert egyelőre masszívan ellenállok a halott diákokat és tanárokat érintő teóriáknak, hiába látom, milyen erőszakosan rontottak a falura és a börzén jelenlévőkre, egyszerűen nem bírom lehetőségként kezelni, félek, egyetlen lépést sem tudnék megtenni, ha rám omlana a realitás. Egyelőre azért felelek, hogy lehetőleg ne robbanjon fel Finnigan zsákja, illetve a zsák, amit Finnigan minden áron megpróbál kijuttatni, ezzel párhuzamosan pedig ne szabaduljon el több tucat, ha nem több száz különféle bájital, amelyek egyenként is veszélyesen lehetnek, keveredve azonban katasztrofális károkat okozhatnak. Eltökélten, mégis óvatosan haladunk, átkok pattannak le rólunk, minden megbolygatott bűbájt azonnal száz százalékosra kell visszatöltenünk, olyan elszántsággal és fáradhatatlansággal támadnak minket, nem is beszélve a kósza, véletlenül sodródó, félrelőtt, tárgyakról lepattanó, és zavart ívet felvevő rontásokról, amelyek tulajdonképpen vakon repkednek körülöttünk. Néhány tompa puffanás és elhaló nyögés keresztezi utunkat, sebesítésre alkalmas, komoly sérüléseket azonban nem okozó varázslatokkal tartom kordában a hirtelen felindulásból ránk támadókat, azonban ilyen zűrzavarban úgy érzem, néhány gócponton kívül mindenki stratégia nélkül, találomra támad, és senki sem tudja, kiben bízhat. Diákok kiabálnak egymással, kisebb csoportok összebújva menekülnek, anyai ösztöntől sújtottan, benső reszketéssel vetek rájuk csupán egy-egy pillantást, vérző fejű diákok, támolygó fiatalok, sebesült felnőttek rohannak és botorkálnak felváltva, ismerős és ismeretlen arcok. Minden maradék erőmre és összpontosításomra szükségem van, különben gondolkodás nélkül utánuk vetném magamat. Dorothy fent van a kastélyban, fent kell lennie, de a fiam... mostanában kiszámíthatatlan, makacs, akaratos, rapszodikus, hangulatingadozásain egyikünk sem tud kiigazodni, mi van, ha... ha egyszerűen nem szólt róla, mire készül, hogy mégis inkább megnézné a börzét? Elhessegetem a gondolatot. El kell hessegetnem. Ha most az ösztöneimre hallgatok, számtalan Emma szenved majd számtalan gyermek halálától. Mire fellélegezhetnénk - már érzem az erdőt övező fák susogását, gyöngéd szellő, friss levegő, amely felmorzsolja a faluból szivárgó füstöt és égett szagot, az enyhe gyantaillatot -, észreveszünk egy kisebb csapatot, riadt diákokat, akik sikongatva próbálnak megszabadulni az őket sarokba szorító maszkos duótól, és nem értem, Merlin eszére esküszöm, nem értem, hogyan képes bárki kárt tenni kiskorúakban, hogyan tud valaki gyerek és gyerek között különbséget tenni, és azt mondani, ezért nem kár, kínozzuk meg kicsit. Milyen épeszű felnőtt vetemedik ilyesmire? Esélyem sincs kivédeni a röppályát tévesztő átkot, és szinte lassított felvételként nézem végig, ahogyan megtalálja a keskeny sávot, az egyetlen védtelen csíkot a pajzs mellett, amelybe belecsapódhat. Finnigan karja ellentmondást nem tűrően lök hátra, a robbanás ereje hozzáadódik, és bármivel próbálkozik, az kudarcot vall, mert a lökéshullám mindkettőnket hátrarepít, először őt egyenesen át rajtam, nagyobb erő érte, nagyobb lendülettel indul, a mechanikus karja a vállamnak csapódik, kiáltásomat elnyeli a robbanás moraja, és egy velőtrázó sikoly a túloldalról. Nincs erőm megkapaszkodni, pörögve zúgok egyre hátrébb, egy farönk beletép a combomba, egy vaskos ág az oldalamba, ezernyi apró karcolást érzek egyszerre, míg egy kidőlt fa törzsébe nem csapódok, iszonyú erővel. Kezem még markolja a táskában megragadott böklencbőrt, a feszített darabot, amely legalább egyikünket megmenthette volna, mielőtt égő fejfájás kíséretében a gyerekeimre gondolok, a férjemre, az apámra, majd elsötétül előttem a világ.
A pusztítás borzalmas. @Seamus Finnigan és @Emma Slughorn sincsenek eszméletüknél, mikor @Susan Bones-Finnigan és @Rowan Crowley a helyszínre érkeznek. A robbanás nyomán kráter keletkezik a fűben, amelyet szanaszét dobott, mozdulatlan testek vesznek körbe. Talán eleinte egyikük sem veszi észre, hogy mindeközben szó szerint elszabadul a tüzes pokol. (Mesélői instrukció: Seamus, Emma, Susan és Rowan is az 5. csoportban folytatják a játékot.)
Teljes döbbenetem csak egy másodpercig tart, hogy nem, hogy senkit sem tudtam kihozni onnan, de még el is tűnnek a szemem elől. Felnézek az égre, de nem azért, mert káromkodást akarok elfojtani. Azt úgyis kiadom, a magam módján.
Nem igazán így képzeltem el a szombat délutánomat. A terveim között szerepelt, hogy békésen megebédelünk Sue-val, aztán kajakómában szenvedve elnyúlok a kanapén, magamhoz vonom a feleségemet, hogy megnézzünk egy agyzsibbasztóan szar filmet, miközben Canny félig az ölembe mászik simogatást várva, Poppy pedig a polc tetejéről úgy szemmel ver, hogy nyomokban Hermionéra emlékeztet ezzel a nézésével.
Elég málén nézhetek egy pillanatra, aztán lazán vállat vonok, bár nem igazán kellett volna. Egyből hatot látok a kilencből.
