Azt hiszem egy életre elegendő szívességet tettem a Börti család részére, női, férfi, kandúr-pandúr ágon is, de persze emberi életre, nem áldoznék macska mércényit! Szóval legalább igyekeztem némi emberi ruhadarabot viselni, mert nekik szúrta a szemüket, hogy mégis hogy nézek ki. Már elnézést, de itt én voltam az áldozat! Hát én lettem egy rózsaszín kupac szerencsétlenség, amin még csak nyoma volt a fenséges fekete bundának, semmi jelentőségteljes, semmi bajusz, a nyeszlett körmökről, és hangról nem is beszélve. Szóval itt inkább nekem kellett volna, hogy követeléseim legyenek, példának okáért megkockáztattam volna, hogy dupla adag alutasakostól lehet megszűnt volna ez az átok dolog. Vagy nem, egy próbát megérne a dolog. Már Szöszit is egészen megszoktam, amolyan kisállat szinten mozgott, de sose felejtette el az étkezéseket, és szigorúan figyelembe vette, hogy én döntöttem el, mikor szeretném a napi vakargatást. A lakás többi lakóját majdhogynem nagy ívben kerültem, a felnőttek megbízhatatlanok, és a Börtivel lakás alatt megtanultam, egy ház bármely pontján képesek lehetnek egymásnak esni. Még most is a retinámba volt égve az a szörnyű kép a konyhából, hiszen ott enni szokás! Alapjáraton nem mozdultam volna ki a párna tenger, és puha fekhelyek vegyes felhozatalából, azonban úgy tűnt, hogy egy madár azt gondolta, ő aztán az én ablakomban szeretne táncolni. És azért valljuk be, a ló pömpölő nem rövid, de vége az bizonyosan van! A tollas patkányok pedig valahol ott helyezkednek el. Naná, hogy addig volt nagy a pofája, amíg az üveg belső felén voltam, amint az utca macskájával szemtől szembe találta magát, egyből tova szállt a bátorsága, meg ő maga is igyekezett. Engem viszont ez az utca nevelt, nem sokan mondhatják el, hogy két egész napot túléltek itt, teljesen egyedül! Bizony ám, semmi alutasakos, semmi alom, igazi barbár idők voltak, még a hideg is ráz, ha csak rá gondolok. Szóval követtem nyugalmam megzavaróját, amikor mit ad a macskák istene, hát nem megint fog az a sorscsapása emberítő átok?! - Hogy a nedves szőrös talpú, túlméretezett férges anyád rágott volna el fióka korodban! - Kiáltottam a szárnyas patkány után, majd kénytelen voltam felmérni, hogy pont annyival van több ember, mint amennyit szerettem volna, amennyi épp körülöttem volt. Nincs jobb dolguk? Lusta bagázs! Nemes egyszerűséggel vetettem be magam a sikátorba, meghúzódva a fém kukák biztos takarásában, itt tuti nem lát egyikük sem! Túl okos vagyok én ahhoz, hogy holmi egyszerű emberek utolérjenek, vagy felfogják egyáltalán jelenlétemet. Szomorú lehet ilyen ostobának lenni, de szerencséjükre nem fogják ezt fel, így majdhogynem boldognak tekinthetőek. Az egyik bolond azonban elkezdett beszélni, látszólag a szemetessel. Már nevet is adnának nekik? Némiképp megértettem, kész kincseket lehetett belőlük kitúrni, már ha elég tapasztalt, és ügyes volt a macska lánya. De azért becézgetni nem kezdtem volna őket, az furcsa lenne. Bár az emberekhez egészen illően furcsa. Azonban kénytelen voltam tudomásul venni, hogy valószínűleg hozzám próbál meg beszélni. Mi a rojtos fityfene? Ez biztos a rózsaszín emberes dolog miatt van, összekevert valakivel, mert annyira felismerhetetlenek egymásnak, bezzeg, ha kicsit jobb lenne a szaglásuk, vagy lenne valami minta a szőrükben. Bármi NORMÁLIS dolog, amiről megismerik egymást. - Nem tudom, miről hadoválsz itt, én aztán semmi érthetetlen nem csináltam, meg kellett volna fognom a tollas patkányt, csak ez az emberítő átok megakadályozott benne! - Szerettem volna fújni egyet a mondat végén, de persze ebben a testben ezt sem lehetett normálisan! - Miért szólítasz Gretchennek? - Nem tűnt ismerősnek, bár az emberek elég egyformák voltak, tényleg több szőr kellene rájuk.
