Adele Lestrange-Avery

Szerinte semmit. Előtte pedig kizárólag a felszínes dolgokat. A szervezési készségeit, a társaság összetartó erejét, a népszerűségét, hogy mindenkit ismert, és mindenkit bevonzott a jelenlétével. Rajta keresztül közlekedtek, fonódtak szoros barátságok, szerelmek, pályaudvarként funkcionált, ahová befutnak a vonatok, de ahol sosem marad semmi tartósan. Ideiglenes használt peron. Igazság szerint senki sem próbált megkapaszkodni benne, ő pedig kétségbeesetten - pléhpofával - próbált valakiben nyomot hagyni, tartozni valakihez, valahová, akárhogyan.
Mások szerint jelenleg nem lehet tudni, milyen, alig beszél, elzárkózik. Előtte kedvelték a nyitottságát, azt a lendületet és gördülékenységet, amellyel bármilyen társaságba belenőtte magát, hogy mindent meghallgatott, és mindenhez hozzá tudott szólni, de sosem okoskodott. Szerették benne, hogy fogékony a pletykákra, de nem a pletykálkodásra, ha hozzá befutott egy titok, az ott is maradt. Hogy pontosan tudta, hogyan kell felpörgetni egy bulit, és mindig beszerzett valami illegális, de izgalmas kiegészítőt, aminek Adele beleszállt a szervezésébe, az legendássá vált. A titkos klubjáról mindenki tudott, de senki sem tudta pontosan, mit is tud.

Szerinte minden. Idegesítő a magyarázat nélkül hagyott változás, a kitartó rádiócsend, a jellegtelenség, hogy szinte árnyékként, valakinek - valamilyen koncepciónak - a lenyomataként csordogál keresztül a hétköznapokon. Mintha kicserélték volna. Régen pedig biztosan mindent mást irritálónak találtak benne, a túlpörgött stílusát, az időnként nyomasztó melankóliáját, hogy valakit az egekig magasztalt, utána rá sem bírt nézni, az állandó hangulatváltást, hogy könnyen megbántódott, és engesztelni kellett, hogy senkit sem engedett magához közel, mindig távolinak tűnt, elérhetetlennek, szinte már gőgösnek.
Mások értetlenül pislognak, mintha Ada nem is Ada lenne, hanem kicserélték volna egy biorobotra. Annak idején saját komplexusait mások gyengeségeinek kiemelésével palástolta. Manipulatív viselkedése, klikkesedésre való hajlama, megosztó személyisége sokakban ellenszenvet ébresztett, de ahogyan a rosszfiúkért és rosszlányokért is odavannak az emberek, úgy a roxforti méhkirálynő is mindenki figyelmét vonzotta.

I feel like no one wants me
And I hate the way I'm perceived
Felülsz az ágyon – most megfosztottak valamitől, vagy inkább eltékozoltad, kifolyt az ujjaid között, valaki, valami másba, ezt soha senki nem adhatja vissza neked, pótolhatatlan, és azt hiszed, úgysem tulajdonítanál neki nagy jelentőséget, független nő vagy, szabad, önmagad felett rendelkezel, téged nem határozhat meg valami, amit a férfiak fontosnak tartanak, értékesnek, nem, ennél több vagy, ennél többnek kell lenned, nem is éreztél semmit igazán, bőr a bőrön, száj a szájon, a megfeszülő hát reprodukciója, és alig tudatosult benned, mi történik, hogy ami történik, az tulajdonképpen veled történik, nem kívülről nézed, nem lehet visszacsinálni, már véget is ér. Kinyújtózik mögötted, elégedetten, te meg hátrapillantasz a vállad felett, elmosolyodsz, édesen és izgatóan, hamis boldogsággal a vonásaidon. Aktívan részt vettél benne, mégis, mire kiérsz a mosdóba, és belebámulsz üveges tekintettel a vízcseppes tükörbe, úgy érzed, csak az elszenvedője voltál, semmi több.


I'm anxious and nothing can help
Annyira könnyűnek érzed magad, azt sem tudod, mióta tart ez az állapot, talán tíz perce, esetleg tizenöt, oké, szigorúan nézve akár húsz is lehet, egész nap nem ettél egy falatot sem és fél órája az egyik barátnőd – ha valaki számonkérné rajtad, melyik, nem tudnál válaszolni, mindegyik olyan egyforma, ideig-óráig akarnak a kegyeidbe férkőzni – társaságában bevettetek valamit, az sem érdekelt, mit kaptál, akitől kaptad, az honnan szerezte, de azt mondta neked, ha valami, Adele, akkor ez tuti lesz, totál belazulsz tőle, kurvára sima lesz az élet, érted?, szóval nem maradtak kérdéseid. Amióta megtudtad, ennyire vágytál, arra a kurva simaságra, hogy ne érezd végre mindenen, de tényleg mindenen a repedéseket, a szálkákat, az egyenetlenséget, csak egyszer, egyetlen egyszer legyen magától értetődően egyszerű, konzisztens, stabil. Nem is tudod, miért jut hirtelen eszedbe egy gyerekkori emlék, kilenc lehettél, apa éppen pitypangot font a hajadba, ültél a derékig érő fűben, és tudtad, valahonnan tudtad, hogy abba a háborítatlanságba, abba a riasztó békébe egyedül te nem illesz. Kívül estél mindenen, mindenen.


Ego crush is so severe
God, it's brutal out here
Bevágod magad után a hálószobád ajtaját, apud utánad iramodik, hangosan dörömböl, annyira szeretnél kiszakadni a jelenetből, te ezt nem bírod elviselni, még egy veszekedés, még egy kiabálás, még egy meg-nem-értettség, csak nézel magad elé, kissé üresen, és arra gondolsz, jó lenne visszafordulni, lemenni a földszintre, enni egy szendvicset, vagy berakni egy filmet, szóval egyszerűen kitörölni, ami az elmúlt fél órában történt, és még folynak át rajtad a mondatok, lassan és kínzón, de valahogy felhígulnak a gerinced mentén, nem lehet veled bírni, kiborítasz, Adele, nem tudom, hogyan kezeljek, a csípős válaszaid, a gúny, a cinizmus, téged semmi sem érdekel, fogják már fel, fogja már fel, hogy nem érdekel, mikor érsz haza, és nem érdekel, hogy hiába hívta a barátnőd anyukáját, azt mondták, hónapok óta nem láttak, és nem akarsz beszélni arról, hol jártál, mert nincs mit mondanod róla, az is egy olyan éjszaka volt, mint bármelyik másik, ugyanolyan kiüresedéssel jöttél haza, mint előtte már annyiszor, hülyeség az egész, tizenhat éves vagy, Adele, ki nem szarja le, vágtad rá, az csak egy szám, te olyan öreg vagy, annyira öregnek érzed magad, mintha emberöltőnyi érzelmeken rágtad volna keresztül magad, eleged van, apád mit szólna, ha most látna, és akkor, akkor kiviharzottál, akkor szelted kettesével a lépcsőfokokat, akkor bújtál el. Két órával később úgy mész le, mintha semmi sem történt volna. Este megnézed a Nullánál is kevesebbet.


If someone tells me one more time
"Enjoy your youth", I'm gonna cry
Negyedszerre próbálod ugyanazt a bekezdést elolvasni, negyedszer érsz a végére, és negyedszer realizálod, hogy semmit sem fogtál fel belőle, veled szemben valaki már három oldalt haladt, most azt gondolhatják, vagy indokolatlan alapossággal dolgozod fel a megadott szöveget, vagy egyszerűen hülye vagy, és azt sem érted meg, ami oda van írva, de valahol rézsútosan észreveszel egy ismerős arcot, egy ismerő vállgörbületet, egy ismerős nyakszirtet, összeszeded a holmidat, mellé ülsz, szótlanul, a karotok összeér, miközben ötödszörre nekivágsz, sokkal könnyebb így, a közvetlen közelében, mindig úgy néz rád, mintha kedvelne, igazán, önmagadért, legalábbis azokért a részekért, amelyeket hajlandó vagy megmutatni, amiktől nem rettegsz annyira, amit kulturálisan és szociálisan elfogadhatónak tartasz, mert senki, senki sem tudhatja, mi van benned, senki nem láthat bele a pár havonta letaroló kedvetlenségbe, a nihil abszolutizmusába, amikor könyörögnöd kell magadnak, hogy egyáltalán kimássz az ágyból, de Chris egy szikla, stabil pont, horgony, zátony, amin könnyű fennakadni és megpihenni. Nem tudod, mikor veszed észre, talán végig tudtad, csak szembesülni nem akartál vele, talán vak voltál minden másra, mert annyira szeretsz félrenézni, annyira vágysz arra, hogy a dolgokat ne önmagukban értsd, hanem magadhoz viszonyítva, hogy valami végre könnyebb legyen, otthonos, ismerős, de látod, ahogyan pillantása átível a helyiségen, megállapodik egy másik lányon, a tincsein, az arcán, és a fesztáv bemérhetetlen, a szögbe nem férsz bele, és talán soha, soha nem is fértél, és soha, soha nem is férhetsz.

And I wish I'd done this before
And I wish people liked me more
Szétvágsz egy képet – ugye, mennyire egyszerű? Elképzelted már, számtalanszor, ha csak arra gondolsz, apád milyen szeretettel hajolt felé, hogy már akkor megloptak téged, hogy miatta mindig csonkán léteztél, mindig félig, örökké benned tátongott az űr, és arra gondolsz, miközben az ikertestvéredet, ahogyan körbe-körbe táncol, és a karod egy része követi, egymás kezét szorongatjátok, de a másik tíz centivel balra folytatja a mozdulatsort, hogy olvastál azokról az ikrekről, akik bekebelezik egymást, hogy mindig van egy erősebb, amelyik elszívja tápanyag egy részét, fel kellett volna falnod, vagy befejezhette volna, amit elkezdett, mert így megrekedtél, létezel is, meg nem is, hogy először tizenegy évesen jutott eszedbe, milyen lenne véget vetni az egésznek, egy kósza gondolat a hintában, éppen elrúgtátok magatokat, csak el kellett volna engedned a láncokat, amikor a legmagasabb ponton jársz, zuhanni, bele a semmibe, földet érni, megszűnni, megszabadulni a gondolataidtól, miért nem lehetsz olyan, mint ő, miért tünékeny benned minden, amíg benne kikezdhetetlen és szilárd. Pár perccel később már sírva igyekszel visszaragasztani, de elkéstél, a két fél időzónája már eltolódott, létezik ő, pörög kecsesen, nevet, nyitott szájjal, gyermekien hiányos fogsort villantva, miközben te kar nélkül, lemetszetten a valóságról belemerevedsz ugyanabba a mozdulatba.

I only have two real friends
And lately, I'm a nervous wreck
Levegőért kapkodva érsz fel, két tenyereddel az oldaladra támaszkodsz, zihálsz és majdnem felnevetsz a test automatikus aggodalmára, a gondolataid primer ösztöneire, a félelemre – a haláltól, az elmúlástól, a kitörlődéstől –, pedig tudod már, talán harminc lépcsőfokkal ezelőtt értetted meg igazán, miért rohantál lélekszakadva, milyen különös kifejezés, tényleg megszakadt a lelked, annyiszor és annyiféleképpen, de soha senki nem látta, te sem láttad, csak érezted, és nem értetted, a körülötted lévők miért nem veszik észre, mennyire szenvedsz önmagadtól, a szeretetlenségtől, a játszmáktól, az apád hiányától, hogy ő hamarabb tanult meg cipőt kötni, és ügyesebben számolt el százig. Ide másztál fel vele, annyira nem tudsz beszélni, te meg nem érted, az elejétől kezdve nem értetted, miért kerülsz folyton más fiúk tömegvonzásába, mit láthatsz ott, ahol nincs semmi látnivaló, de feljöttetek, és arra gondoltál akkor, ha már így alakult, elvehetnél belőle is egy darabot, ahogyan belőled is mindenki elvesz valamennyit, szétkapkodnak az emberek, mindenkinek  éppen szüksége van valamire, és szerettél volna valami valódit, igazit, egy pillantást, egy elharapott mondatot, mert mohó vagy, mindig is az voltál, Christ sem szeretted, dehogy szeretted, nem is tetszett neked, de fájt, iszonyúan fájt, hogy ő sem szeretett téged, mert szeretnie kellett volna, vagy legalább kívánnia, amikor viszont megcsókoltad, fordult veled a világ, körülötted, rádöbbentél, hogy mindent, de mindent elrontottál. Valaki más viszont úgy nézett rád - talán úgy nézett rád, ahogyan mindig is szeretted volna, vagy csak a saját értetlenségedet láttad visszatükröződni, mindegy, nem számít, akkor sem számított, mert hagytad, hogy valami majdnem történjen, hogy az ő levegőjét lélegezd be, hogy a pilláid megrebbenjenek, az ajkaid elnyíljanak, hogy elfelejts levegőt venni, és nem tudod, mennyit adtál volna és vettél volna el, ha akkor nem halljátok meg a cipőkopogást és nevetést. Nem miatta jöttél vissza, ennek nincsenek szentimentális okai, a racionalitás vezérel, ilyen magasról esélytelen túlélni. Két órával később könnyeket nyelve írod meg apádnak, hogy nem tudod, mi történik veled, de szenvedsz, olyan régóta szenvedsz.

They say these are the golden years
But I wish I could disappear
Levetődsz az ágyadra, talpaddal megtámaszkodsz a falon, néhány képet kiragaszthattál felügyelet mellett, nem hagynak titeket magatokra önveszélyessé alakítható tárgyakkal, egy felnőtt vágta fel neked a celluxot, megvárta, amíg végzel, ezért direkt sokáig szöszöltél vele, ott vagytok rajta mind, az apáitok is, belemosolyog a kamerába a tengerparton, és eszedbe jut, hogy ő azt hiszi, most éppen sütteted magad valahol a francia Riviérán, valamikor levelet is kell írnod neki, hamis címzéssel, az itteniek mindent diszkréten kezelnek, kicsit elnézően is, tekintetükben ott van az a furcsa, dühítő szánakozás, amiért ilyen fiatalon ennyire elcseszettek vagytok. A szobatársad bejön, sírni akar, azt mondja, inkább menj ki, mert neki most tényleg sírnia kellene, megmondta a terapeuta is, hogy mindent magában tart, semmit sem enged ki, és nem akarsz nevetni, mégis nevetni kezdesz, mekkora hülyék, mondod, amiért egy indulatkezelési zavarokkal küzdőt egy szuicid hajlamú mellé tettek be, na mindegy, ha ideges vagy, csak fojts meg, nem fogok haragudni, ígérem, mostanra már mindketten nevettek, pedig sírni kellene, mert tizenhat éves vagy és papíron nem normális, habár a terapeutád rád szólna ezért, itt nem szeretjük ezt a szót, Adele, a megküzdési stratégiák, mindig arról beszél, és el akarod hinni, hogy más is lehet, másmilyen, a szó unalmas és konvencionális értelemében véve normális, nem választ el tőle sok, de mire elhalkul a nevetés, már arra gondolsz, ha végül ez az egész nem jön össze, még mindig eljátszhatod, hogy menni fog, hogy megy, hogy végig ment.

Első pillantásra egy ártalmatlan, csinos, naiv fiatal lány látszatát kelti a nagyra nyíló szemeivel, telt ajkaival és igazságtalanul szimmetrikus arcával, mindezt szőke hajtincsei és puha, világos bőrszíne keretezi. Időnként szeret rájátszani, csinos kontyba fogja a haját, szalagot fűz a copfjába, a megtévesztés mestere ilyen tekintetben. Abszolút civilben, komfortzónája biztonságában (azaz a tanárok és hivatali felnőttek figyelő tekintetének hatósugarán túl), szettösszeállítási képességeinek köszönhetően feltűnő jelenség. Biztos ezerszer akarták már megkérdezni tőle, honnan szerezte be ezt vagy azt, hogyan válogat, honnan tudja, mit kell felvennie. Adele az, akin egy üres zsák is kifutói couture darabbá válik. Az utóbbi időben visszafogottságra törekszik, igyekszik semlegesen öltözködni, életében először tudatosan vegyül.