I know it feels hopeless sometimes - Arianne & Chrysa
Vendég
Hétf. Júl. 05, 2021 8:13 pm
Legszívesebben szétvernék valamit, de tudom, hogy annak csak főleg én látnám kárát, amit annyira azért nem szeretnék, nem akarom hogy a sérülés a munkám rovására menjen. Annyira dühös vagyok, főleg saját magamra, hogy arra szavak sincsenek. Az eszemmel tudom, hogy Holdennek igaza van, hogy teljesen jogosan hordott le, mert megint képtelen voltam úgy csapatban együtt dolgozni, ahogy kellett volna, de attól még hogy valami jogos, nem fogja egyszerűbbé tenni se a helyzetet, se a dühöt, amit magam iránt érzek. Gyűlölöm magam, amiért továbbra is gyenge vagyok, hogy továbbra sem vagyok képes levetkőzni az óvatosságomat és az előítéleteimet, hogy még mindig ugyanazért nem tudok normálisan működni, ami évekkel ezelőtt történt. Az alapos fejmosás után szörnyen letörve, idegesen és dühösen vágom le magam az egyik székre, és temetem az arcomat a kezeimbe, hagyva, hogy a hajam védelmező függönyként hulljon elém, ami kicsit kizár a külvilágból. Szükségem van pár percre ahhoz, hogy annyira összeszedjem magam, hogy képes legyek megint felvenni azt a bizonyos vidám, magabiztos, erős álarcot, amit az évek során olyan jól kifejlesztettem, de jelen pillanatban erre képtelen vagyok. Mély levegőket kell vennem, hogy ne sikítsak, vagy ordítsak bele a folyosó viszonylagos csendjébe, csak hogy valamivel, bármivel levezessem a bennem felgyülemlett feszültséget.
Hosszú percek elmúltával sikerül csak annyira lenyugtatnom magam, hogy újra fel tudjak nézni, és a hajamat is kisimítom az arcomból. Úgy ahogy sikerül az arcvonásaimat is rendeznem, de jelen pillanatban képtelen vagyok a mosolygásra, pedig általában mindig az jellemez. Most viszont tudom, hogy hatalmas nagy szarban vagyok. Pont most, pont akkor, mikor volt annyi bizalmuk bennem, hogy bevettek az Auguránvadász projektbe, pont akkor kell, hogy a problémáim megint felszínre kerüljenek. Nem engedhetem meg magamnak. Egész egyszerűen nem, amikor itt mindennél fontosabb, hogy másokkal együtt dolgozzak és nyilván nem csak itt, hanem máskor is. Ez a munka nem arról szól, hogy egyedül taroljon le mindenkit az ember, még akkor sem, ha azt kívánom, hogy bárcsak ilyen lenne és bárcsak nem kellene senki mással foglalkoznom, főleg nem olyanokkal, akiktől tartok, hogy bármelyik pillanatban hátba támadhatnak. Annyira belém ivódott ez a félelem mostanra, hogy tartok attól, hogy ezt képtelen leszek levetkőzni magamról. Sóhajtva beletúrok a hajamba, majd úgy döntök itt az ideje egy kis edzésnek, remélem, hogy az segít kicsit levezetni az összes dühöt, amit jelenleg érzek a helyzet miatt. A gyakorló terembe lépve, hamar rá kell jönnöm, hogy nem nekem jutott eszembe ez a gondolat. - Szia. - Üdvözlöm Ariannet egy vérszegény mosollyal. - Ne hagyd, hogy megzavarjalak, majd itt a sarokban verek szét valamit. - Biztosítom, majd szokatlan apátiával és még annál is kevesebb energiával ami rám soha nem jellemző, mert általában mindig pörgök, egyből fordulok is az egyik bábúhoz és teljes erővel megöklözöm. A francba az egész világgal…
Mindenkiből csak úgy áradt a meglepetés és az értetlenség, ami legalább annyira volt várható, mint amennyire szánalmas. Holden Briggs és kommandósai olyan vakok voltak az egyértelműre, hogy ha az orruk előtt sétált volna el, gyanítom azt se vették volna észre. Ohh, de hát várjunk csak… hiszen így is volt, lévén ugyanabban az irodában ültünk nap, mint nap; ahogy ugyanazokon az ügyeken is dolgoztunk, így láthattuk Chrysa viselkedését és reakcióit. Minden annyira egyértelmű volt. Nyilván, el ne beszéljünk egy más mellett, azt nem állítottam, hogy ismerek bárkit is a csapatban, mert ez nem lett volna igaz. Tisztában voltam a nevükkel, a pozíciójukkal és figyeltem őket, pontosan tudva így, hogy kitől mire számítsak. Engem, a többi félnótás szerencsétlennel ellentétben, pontosan ezért nem lepett meg, hogy Briggs kedvenc hobbit méretű protekciósa elcseszett egy csapatmunkát, amit - micsoda meglepetés, a meglehetősen aranytalan nemi összetételt figyelembevéve - férfiakkal kellett volna teljesítenie. Egyszerűen üvöltött arról a lányról, hogy problémája van a másik nemmel, noha ennek az okát nem tudtam, és legyünk őszinték: nem is érdekelt. Nem voltam én sem parancsnok, sem pedig parancsnok helyettes, hogy a beosztottak lelkével törődjek, hovatovább ápoljam azt. Az én dolgom kimerült annyiban, hogy a lehető legnagyobb precizitással - és persze sikeresen, noha ez valójában inkább alap, mintsem elvárás - elvégezzem a rám kiosztott feladatot. Sem több, sem pedig kevesebb. Valahol a dráma közepén, amikor Chrysa Andersen egy dühös golymók módjára csörtetett ki a parancsnok irodájából, felhagytam a katasztrófaturizmussal, lévén befejeztem a jelentésemet. Tulajdonképpen kész voltam mára, haza - mármint az özvegy sógorom kéglijének kanapéjára, egész kényelmes volt, amúgy - is mehettem volna, de nem vágytam egy üres lakás magányára. Mármint, félre ne értsük egymást, egyik se zavart és még csak vendégként sem tekintettem magamra, mégis kellemetlenül érintett a gondolat, hogy egyedül legyek ott. Neki állhattam volna fejtegetni ennek az okát, biztos érdekes megállapításaim lettek volna de feleslegesnek éreztem, így jobbhíján az edzőterem felé vettem az irányt. Egy kis tréning még senkinek se ártott meg, főleg nem a mi szakmánkban, inkább csak segített. Elégedetten konstatáltam, hogy csak pár auror lézengett a teremben, mire pedig a bemelegítésem végére értem, már senki sem volt, csak én. Noha ez az áldott állapot nem tartott sokáig. Éppen az egyik szivacs baba feje repült messzire egy túl erősre sikerült rúgás miatt - még jó, hogy varázslattal rendben tudtam hozni - amikor Chrysa Andersen lépett be az ajtón és kicsit se nézett ki nyugodtabbnak a korábbinál. - Szia - viszonoztam a köszönését összevont szemöldökkel, a mozdulatait tanulmányozva. Merlin kibaszott szakállára, ez most komolyan gondoljátok? A válasz pedig igennek tűnt, hiszen a lány a félszeg üdvözlés után pakolni kezdett majd, mint ahogy mondta is, a sarok felé, hogy szétverjen valamit mert az valóban kibaszottul sokat segített a problémáján. Oh, wait… - Ugye tudod, hogy túlnyomórészt ezt a módszer a tesztoszterontól túlfűtött, nárcisztikus hajlammal rendelkező, szekrényméretű férfiak használják? - kérdeztem tőle, mint egy mellékesen, miközben összeszedtem az imént leszakított babadarabot. Milyen kár, hogy ez élesben nem pont így működött. - És amúgy nekik se szokott bejönni, főleg nem hosszútávon, így el kell szomorítsalak, de neked sem fog. Persze, nyilvánvalóan megkönnyebbülsz, hogy kiadhatod magadból a feszültséget, de az alap problémádon fikarcnyit se segít. Továbbra is pontosan ugyanannyira ódzkodni fogsz a férfiaktól, mint annak előtte, ezáltal pedig legközelebb se fogsz sokkal jobban teljesíteni a velük való csapatmunka során. - Nem vádoltam, még csak nem is hibáztattam, sok érzelmet sem fedezhetett fel a hangomban, lévén nem is volt benne. Egyszerű, csont száraz tényeket közöltem vele semmi többet. - De elismerem, elég vicces, amikor egy erősebbre sikerült ütés következtében leszakad a fejük és ehhez még csak fagyasztani sem kell. Silány minőség, én mondom - csóváltam a fejem, mintha csak könnyed, a délutáni tea mellé való témákról csevegtünk volna, mint az időjárás. Noha franc se tudja mit lehetett arról diskurálni annyit, ezen az elbaszott szigeten mindig be volt borulva vagy esett. Ez a két lehetőség létezett, más nem nagyon.
Legszívesebben szétvernék valamit, de tudom, hogy annak csak főleg én látnám kárát, amit annyira azért nem szeretnék, nem akarom hogy a sérülés a munkám rovására menjen. Annyira dühös vagyok, főleg saját magamra, hogy arra szavak sincsenek. Az eszemmel tudom, hogy Holdennek igaza van, hogy teljesen jogosan hordott le, mert megint képtelen voltam úgy csapatban együtt dolgozni, ahogy kellett volna, de attól még hogy valami jogos, nem fogja egyszerűbbé tenni se a helyzetet, se a dühöt, amit magam iránt érzek. Gyűlölöm magam, amiért továbbra is gyenge vagyok, hogy továbbra sem vagyok képes levetkőzni az óvatosságomat és az előítéleteimet, hogy még mindig ugyanazért nem tudok normálisan működni, ami évekkel ezelőtt történt. Az alapos fejmosás után szörnyen letörve, idegesen és dühösen vágom le magam az egyik székre, és temetem az arcomat a kezeimbe, hagyva, hogy a hajam védelmező függönyként hulljon elém, ami kicsit kizár a külvilágból. Szükségem van pár percre ahhoz, hogy annyira összeszedjem magam, hogy képes legyek megint felvenni azt a bizonyos vidám, magabiztos, erős álarcot, amit az évek során olyan jól kifejlesztettem, de jelen pillanatban erre képtelen vagyok. Mély levegőket kell vennem, hogy ne sikítsak, vagy ordítsak bele a folyosó viszonylagos csendjébe, csak hogy valamivel, bármivel levezessem a bennem felgyülemlett feszültséget. 
