Arianne Prewett

Második gyerekként, alig tíz perccel a nővére után született, ez pedig, ha nem is teljes egészében, de részben mindenképpen megpecsételte a sorsát és jellemét is. A Prewett lányok közül sosem Arianne volt az, akit körülvettek az emberek, aki társasági életet élt, vagy éppen az, akit egyáltalában véve kedveltek.
Noha sosem volt sem bunkó, sem pedig elutasító, mindig is körüllengte egy különös, már-már fagyos aura, ami szinte mindenkit arra késztetett, hogy kerüljék el őt. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy Aria ezt bánta, mégsem mondanánk igazat sem, hiszen abban a négy-öt évben, míg egy iskolába jártak a valahol mélyen mindig is irigy volt arra a szeretetre és kedvelésre, ami a testvérét körül vette és amit, bárhogy is próbálkozott sosem ért el. Persze, felkapaszkodhatott volna a testvére hátán, oly egyszerű és oly kézenfekvő lett volna, mégis... nem az ő stílusa. Aria mindig maga próbált megdolgozni a sikereiért, még ha ez nem is mindig sikerült neki, ahogy az adott esetben sem. Mert hiába nem volt ő rossz ember volt - és van is -  egy stílusa. Ami a szívén, az mindig a száján volt, sosem kívánta megjátszani magát, azt tetetni, hogy kedvel embereket, amikor is utálta őket. Ezt pedig sosem kedvesen, hanem mindig is talán kissé nyersen hozta a társai tudtára. Talán pont e miatt a tulajdonsága miatt nincs sok barátja, ami van, az is inkább a munkatársai köréből, mint máshonnan.
Talán az egyetlen dolog, amiben ugyanolyannak születtek a nővérével az a céltudatosságuk. Az, hogy bármit - bármilyen őrültséget vagy sületlenséget - is vegyenek a fejükbe, azt minden eszközt bevetve, amijük csak van, végigviszik.
Arianne, elsősorban a nővéréhez való különös kettős viszonyulása miatt jelentkezik egy egészségesnek még jóindulattal sem mondható önbizalomhiánnyal és kisebbségi érzéssel, mely folyamatosan azt sulykolja belé, hogy nem elég jó, bármit is csinál Ava jobb lenne benne ebben, holott ez nem (feltétlen) igaz. Ésszel pontosan tudja, hogy bár a nővére volt az extrovertáltabb, varázslatok és tanulmányai terén Aria volt a kiemelkedőbb, nem egyszer előfordult, hogy egy-egy órára helyet cseréltek, hogy ne csak a húg, de a nővére is jó jegyet kapjon.
A munkájában, rendkívül maximalista, mindig a maximum maximumának a maximumára törekszik, mintha a kitüntetések és a dicséretek, amiket eddigi pályafutása során bezsebelt csökkenthetnék a "nem vagyok elég jó" érzését.
A családja fontos számára, még akkor is, ha sokszor érezhetik azt, hogy a munkája rovására - ami egészen idáig az első volt az életében - elhangolja őket. Amikor tudja, mindig meglátogat mindenkit és igyekszik ajándékokkal kárpótlást nyújtani azért, hogy előfordul, hónapokig, nem hallanak felőle semmit, még annyit sem, hogy él e.

Sóhajtva löktem hátra egy szénfekete tincset, amint a lámpa halovány fényétől tompán csillogó ajtóra szegeztem a tekintetem. Vártam, hogy valaki végre legyen olyan nagylelkű a főnökeimnek nevezett majmok közül, hogy rám szánja idejének legalább egy morzsáját, és megmagyarázza, hogy mi a francnak kellett idejönnöm.
A látási viszonyok kritikán aluliak voltak, mondhatni nyomasztóak. Talán még én is megengedtem volna magamnak ezt a luxust - hiszen egy kemény, közel négy éves fedett akció végén voltunk -, ha nem tudom bizonyosan, hogy minden ami és ahogy ebben a szobában helyet kapott, pontosan ezt a célt szolgálja. Csak úgy, mint a varázstalanoknál.
Ironikus, hogy sokan mennyire felsőbbrendűnek hitték magukat, csak mert egy pálcával hadonászva egy-egy latin szó elkiabálása után tudtak varázsolni. Ezzel nem lettek különbek, csak különlegesebbek. Bár a történelem már párszor bebizonyította, hogy ez semmit sem jelentett. A muglik, jobban mondva a Fejvadászok több ilyen fellengzős kretént öltek már meg. Nem mintha értük kár lett volna, tulajdonképpen bizonyos tekintetben szívességet tettek vele a szervezetnek. A problémát az jelentette, hogy ártatlan családok is áldozatul estek, akiknek a legnagyobb bűnük az volt, hogy muglik között éltek. Ez persze, még ha megis volt a meglehetősen vitriolos véleményem róla nem az én problémám volt. Nem is a briteké. Azt pletykálták, hogy a MACUSA egyébként is tervez egy akciót, bár a részleteket titokban tartották. Mintha ez a probléma csak őket érintette volna, nem pedig mindenkit.
Elégedetlenül fújtam ki a tüdőmben felgyülemlett levegőt, noha ez nem a Fejvadászoknak szólt, nem értek ennyit.
Mit meg nem adtam volna egy, hanem két szál cigiért. Nem voltam láncdohányos, kifejezetten irritált, ha valaki mellettem érezte úgy, hogy önjelölt gázkéményt kell játszania, de a múltam bizonyos történései miatt, stresszes helyzetben egy-egy igen jól tudott esni.
Bosszankodás helyett inkább a terem közepén elhelyezett asztalra, jobban mondva a gondtalanul odadobott aktákra pillantottam, hogy leolvassam a címüket. Amint ez megvolt, már nem is érdekeltek. Nevek voltak rajtuk.
Nevek és évszámok, ha teljesen pontos akartam lenni.
Bár nem, nem akartam az lenni. Tökéletesen nem érdekelt, miért hevertek a korábbi alteregóim aktái előttem, hiányosan persze. Hiába próbálták őket sorrendbe tenni egy, a legelső, hiányzott.

Különös mód, az első alteregóm egészen egyszerű volt. Nem egy feladat, még csak nem is egy megbízás. Sokkal inkább egy kérés. Egy szívesség. Ő volt Ava.
Amennyire egyszerű volt Avának lenni, annyira nehéz is. Egyszerre volt a tükörképem, mégis az ellentétem. Ha ránéztem, akkor magamat láttam viszont. Ugyanaz a szem, ugyanaz a haj, ugyanazok a szeplők, még a mosoly sem különbözött. Azonban a nővérem maga volt a megtestesült napsugár, egy szociális pillangó, akit mindenkit szeretett és akit viszont szerettek. Ha belépett valahová, akkor pillanatokon belül a társaság középpontja lett. A lányok hiába irigyelték, mégis a kegyeiért küzdöttek. A tanácsát kérték, majd meg is fogadták azt. Vágytak arra, hogy olyanok legyenek, mint ő. A fiúk pedig nem a figyelmére, hanem rá vágytak. Ezeket a mohó pillantásokat sosem örököltem tőle.
Én sosem voltam ilyen. Az emberek nem vettek észre, vagy ha mégis, csak ritkán, akkor is inkább a házi feladatot kérték el, esetleg a testvéremről kérdeztek. Mégis, pontosan tudtam, hogy hogyan legyek ő, hogyan játsszam el Ava-t, amikor nem kívánt saját maga lenni, vagy csak nem jutott rá ideje. Hiszen nem lehetett egyszerre két helyen, nem rendelkezett időnyerővel, ellenben volt egy ikertestvére. Megesett, hogy amíg ő randizott, én dolgozatot írtam a nevében; amíg a faluban vásárolgatott, addig én randiztam helyette, sőt, egyszer - életében egyetlen egyszer -, amikor félt egy találkozótól, mert valaki annyira tetszett neki, én mentem el helyette. Bízott bennem ennyire, én pedig nem okozhattam csalódást, legalább ekkor tündökölhettem és azzá válhattam, aki alapvetően nem voltam.
Néha még ma is Ava voltam, holott ő már régen a föld alatt pihent. Esetenként, amikor régi ismerősök szólítottak le, akik nem tudtak a történtekről, pár másodpercig olybá tűnt, mintha megint azokban az időkben lennénk. De nem ott voltunk, én pedig már nem voltam, nem lehettem Ava. Nem is akartam. Mindig kijavítottam azt, aki így hívott.

Az első - hivatalos - akta, rajta a második nevemmel, azzal, ami jelentett is valamit, már igazat mondott. Mary Sue, állt ott kacskaringós, olvashatatlan kézírással. Így, kicsit több, mint húsz év távlatából halovány mosolyra húzódott az ajkam, noha nem a nosztalgia szele csapott meg ennyire. Sokkal inkább a felismerés, hogy milyen mérhetetlenül ostoba és átlátszó név is volt ez. Bárki is szervezte akkor azt az akciót, egy idióta lehetett. Noha el kell ismernem jól sült el.
Szeretném nagy kabáttal, fellengzősen kijelenteni, hogy már ekkor is a tehetségem miatt választottak, de ez hazugság lenne, nem is kicsi. Az aurorok, akikkel akkor, másodéves Akadémistaként együtt dolgozhattam magasról tettek arra, hogy tehetséges vagyok-e vagy sem, ki tudom-e adni magam másnak vagy sem. Egy dolog számított: metamorfmágusnak születtem. Méghozzá olyannak, akit tanítottak és elég ügyesnek bizonyult ahhoz, teljes testét átváltoztassa, felvéve ezzel egy másik ember alakját. A mai eszemmel azt mondom már, elég szánalmas, hogy akkoriban egy ilyen emberünk sem volt, noha fel kell hozzam mentségünkre, négy évvel voltunk a háború után. A világ messze állt még tulajdon, normális valójától.
A munka nem volt nehéz, bárki képes lett volna megoldani aki rendelkezett egy kis józan, paraszti ésszel. Néhány nagyképű, aranyvérű kölyökből kellett kiszedni, hogy ők maguk halálfalók és Voldemort elveit vallják, mai divatos szóval élve Neo-Halálfalók, mindezt úgy, hogy az egyik korábban beépült ügynököt alakítottam, aki valamiért - ezt nem kötötték az orromra, később pedig nem is érdekelt - nem tudta folytatni az ügyet, amikor már a siker kapujában voltak. Voltak nehezítő tényezők, mint az, hogy a legtöbb varázslatot blokkolták, így mugli módszereket kellett használni. Persze, ők ezeket nem ismerték - nem gyanakodtak -, ahogy a börtönt sem. Utóbbiról ma már biztosan tudtak volna mesélni.

A nevüket nem tudtam, jobban mondva nem emlékeztem rá, régen volt. Húsz éve - plusz, mínusz pár év - ennyi idő alatt felejt az ember, még ha nem is szívesen vallotta be. Én sem, a felejtést szerettem a magam esetében egy lapon kezelni a lépüléssel, amit nem engedhettem meg magamnak. Még nem. Harmincnyolc, majdnem harminckilenc évesen már nem voltam fiatal, bár idősnek sem mondtam volna magam. Azt azonban nem tagadhattam, hogy  a fiatalabb generáció már a nyomomban, nyomunkban volt.
Azt azért reméltem, hogy ha mást nem is, egy kis pontosságot és hangyányival kevesebb pofátlanságot hoznak magukkal. Képtelen lettem volna megmondani, hogy mióta ültem már itt, ám abban biztos voltam, hogy nem csak rövid percecskék teltek el azóta, hogy ide kísértek. Óra persze nem volt ebben a szobában.
Miért is lenne?
Ez is egy olcsó, mégis kiválóan működő pszichológiai trükk volt, hogy a bűnözők és azok, akiket valamilyen oknál fogva ide zártak, ne érezzék az idő múlását. Végtelennek és kilátástalannak kívánták felvázolni a helyzetet. Az igazán gyengék már ettől is rettentően hamar megtörtek. Én nem voltam ezek közül való és ezt tudniuk is kellett. Gyorsan alkalmazkodtam, ahogy abban sem volt hiány soha, hogy feltaláljam magam.

Ezt volt hivatott bizonyítani a következő, immáron vastagabb, Lisbeth Summers névvel ellátott papírköteg. Ha meg kellett volna neveznem az első, igazán komoly ügyemet, akkor ezt mondtam volna. Noha a Sors különös fintora, vagy éppen Merlin elcseszett humorérzéke lehetett, hogy ez sem annak indult, ami aztán lett belőle. Egyszerű, mezei embercsempész ügy volt, amin együtt kellett dolgoznia a Közbiztonságiaknak és a Szervezett Bűnüldözésért felelős nyomozóknak. Én az előbbiekhez tartoztam akkor még, az utóbbiak pedig nagyon utálták a helyzetet, ahogy azt is, hogy engem akartak beküldeni az éles helyzetbe, az ő rendkívül jól képzett nyomozóik helyett. Az egyetlen, ami most (is) a malmomra hajtotta a vizet, az ismét az volt, hogy metamorfmágusnak születtem. Képes voltam arra, hogy felvegyem egy valós személy alakját, akit ismertek - hogy minél hitelesebb legyen minden -, így néhány másik auror társaságában kerestük meg őket.
Egyszerű mesével álltunk elő, nem bonyolítottuk túl. Egy ír maffiózó lánya voltam, akinek az apja lebukott, így menekülnie kellett, ellenben a hopphálózatot figyelték, így másra volt szüksége. Profikra. Természetesen busás jutalmat ígértünk. Azt hittük nem lesz baj. A megadott úticélnál vártak minket az embereink. De a dolgok persze nem úgy alakultak, ahogy annak kellett volna, ugyanis nem oda érkeztünk, ahová kellett volna.
A Francia Riviéra helyett egy sötét, nyirkos, emberekkel - legnagyobb megdöbbenésünkre elsősorban muglikkal - teli csatornában találtuk magunkat. Az ügy akkor lett nagyobb, nem csak azért, mert megsértették a titoktartási egyezményt, de ezek a varázslók nem csak csempészek, sokkal inkább kereskedők voltak. A kollégákkal gyorsan kellett döntenünk és közösen. Hiába voltak még ott varázslók rajtunk kívül, nem sok hasznukat vettük. Remegtek és féltek. Sokuknál pálca sem volt.
Az ügynek - mivel még itt vagyok és nosztalgiázom, miközben arra várok, hogy történjen végre valami... bármi - jó vége lett. Ugyan szükség volt amneziálásra, ahogy orvosi segítségre is, de senki sem halt bele, legalábbis a túszok és az aurorok közül nem, noha többen is a mungóban kötöttünk ki utána. Én magam is.

Itt keresett meg a Szervezett Bűnözési Szakosztály akkori vezetője és tett ajánlatot. Kiemelve, hogy csak is azért hajlandó erre, mert a két kolléga aki korábban velem volt az egekig magasztalt. Az öreg sosem kedvelt, nem dolgoztunk sokat együtt, de ezt tisztán láttam rajta, mégis felajánlott egy helyet az egységében és akkor sem fintorgott - olyan nagyon -, amikor igent mondtam. Még csak nem is haboztam. Úgy gondoltam, sokkal izgalmasabb és sokkal jelentőségteljesebb akciók része lehetek így, nem is tévedtem. Erről adott tanúbizonyságot a harmadik aktakupac.

Érdekes, hogy bár nem ez volt a legvastagabb, mégis ez tartalmazta a legtöbb nevet. Azokat, akiket általában nem neveztem nevükön. Napestig tudtam volna őket sorolni, ha nem tovább.
Kisebb, pár hetes vagy éppen hónapos akciók voltak ezek. A legtöbbjük arra fókuszált, hogy a szervezeti struktúrát derítsük fel, esetleg egy-egy hasznosabb információt szerezzünk, amivel a folyamatban lévő ügyek nyomozóit segítsük. Sűrű évek voltak ezek, hiszen az akciók mellett különféle továbbképzésekre és tanfolyamokra jártam, jobban mondva járattak. Akadtak köztük olyanok, amik kötelezőek voltak, mint az Elemi Mágia, ami bár meglehetősen korán felébredt bennem, de mindig csak pont annyit tanultam hozzá, amennyire szükség volt. Sosem gondolkodtam a határok feszegetésén. Megtették ezt helyettem mások. Valamint ezekben az években végeztem el a DD pszichológia szakát, majd szakosodtam ugyanitt kriminálpszichológára. Nem mondom, hogy könnyű volt, ahogy azt sem, hogy minden egyből sikerült, hiába voltam a huszas éveimben a terhelés hatalmas volt, ahogy a nyomás is, de hittem benne, hogy egy később hasznomra válik és igazam is lett.

Már a következő, igazán nagy ügyemben is, ami sok kisebb díj és elismerés után az első, igazán jelentős kitüntetésemet hozta magával. Noha ennek ára volt, nem is kevés. Hiába adott sokat Miranda Velasqez ennek ára volt, olyan, amit ha előtte megkérdeznek, nem biztos, hogy hajlandó lettem volna megfizetni.
Ő akkoriban született, amikor már nem csak a kontinensen, de nálunk is virágzott a drogkereskedelem. Noha nem hoztuk nyilvánosságra, de már-már többen haltak meg a koszos keverékek miatt, mint természetes halállal. Ez ellen pedig tenni kellett, visszavezetni mindent a fejig és azt levágni. Lassú folyamat volt ez, Miranda pedig egy mexikói bevándorló, aki nem találta a helyét a világban és akart valamit, amitől számít az elcseszett élete. Lépcsőfokról lépcsőfokra mászott a szervezetben. Angliában indult, míg végül nem Mexikóban kötött ki. Majdnem öt teljes év volt, mire elértünk idáig. Rengeteg beépített ember, pénz és persze drog kellett hozzá. No meg hitelesség, ami egy ilyen helyzetben magával vonzott olyan dolgokat, mint a szer használata. Noha szerencsére egy tisztább, ami nem ölte meg az óvatlan varázslót. De a drog, attól még drog maradt, bárhogy is neveztük.
Két teljes éven át használtam, ha nem is minden nap, de minden másnap bizonyosan. A célt egy pillanatig sem tévesztettem szem elől, nem fordult meg a fejemben, hogy melléjük állok, ahogy fecsegni sem fecsegtem. De büszke sem voltam arra, ami történt. Eleinte csak kényszer volt a drogfogyasztás, mire vége lett az ügynek létszükséglet vált belőle. Arról nem beszélve, hogy akkor is be voltam tépve, amikor megtudtam, hogy az ikertestvérem meghalt. A temetésen sem voltam ott, hiszen az veszélyeztette volna az ügyet, mint és mindenkit, aki valaha tett érte valamit. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy utálom-e magam e miatt, vagy csak szimplán undorodom.
A kígyó fejét levágtuk, noha a probléma csak részben oldódott meg, a drog jelentősebb szereplője lett az alvilág mindennapjainak, mint előtte volt.

Hiába kaptam - kaptunk - kitüntetést, dicséretet és még egy díszegyenruhás kézfogást is az akkori minisztertől, azon nem segített, hogy komoly drogfüggő lettem. Hónapokig hittem azt, hogy tudom kezelni a helyzetet. Az elvonással járó tüneteket, a.... mindent, de nem volt igazam. A dolgok a nélkül csúsztak ki a kezemből, hogy észrevettem volna, mire pedig felocsúdtam már egy mugli intézményben voltam, ami kifejezetten függőkkel foglalkozott. Elvonó volt az, bár ők szívesebben nevezték magukat Rehabilitációs Intézetnek, attól még nem lett kellemesebb, ahogy könnyebb sem. Majdnem egy évig laktam bent és vettem részt különféle pszichológiai kezeléseken, majd további félévig jártam még ezekre heti szinten.
Nem mondom, hogy könnyű volt - ez sem -, hogy ahogy azt, hogy most az lenne, de tiszta voltam. Azóta egyszer sem drogoztam azóta, ahogy alkoholt sem fogyasztottam, bár több pillanata is volt az életemnek, amikor kísértést éreztem, de erős maradtam. A munkába temetkeztem, talán jobban mint előtte bármikor.
Egy ideig sokkal inkább voltam kisegítő, aki különféle rajtaütéseken vett részt. Megfigyeltek, hogy minden rendben van-e velem, teszteltek, képzésekre küldtek, hogy minél többet tudjak, egészen az utolsó aktáig. Addig az ügyig, amit pár órával ezelőtt zártunk le.

Svetlana Davidova hirdette cirill és latin betűkkel is az írás.
Különös karakter volt ő, akire nemet kellett volna mondanom, mégis volt valami a bájosan mosolygó, végtelenül naiv és rettenetesen butuska, fekete hajú orosz szajhában, amiért mégsem utasítottam vissza. Ha megkérdeznétek még így, frissiben is azt mondtam volna, hogy ez a név és ez az eset volt az életem egyik mélypontjának elhamarkodott döntése. Még úgyis, hogy tudtam: az önéletrajzomban nagyon jól mutat majd, ahogy az újabb plakettnek is lesz majd helye a falamon.
Emlékszem, egyszer azt mondtam: Bármit, de kurvát sosem, de az idők viszont változtak, ahogy én is. Még éreztem az előző, drog karteles akciót, hiába voltam már hivatalosan jó ideje tiszta, arról nem is beszélve, hogy azokban az években magányosabb  voltam, mint valaha. Hiába jártam inni a munkatársaimmal, találkoztam néha az unokanővéremmel, egyszerűen nem találtam a helyem sehol. Gyakorlatilag bármit megadtam vagy éppen megcsináltam volna, hogy ne csak egyszerű, mindennapi jelentésekkel és végső rajtaütésekkel kelljen foglalkoznom. Akkor jött ez az ajánlat és vele együtt Svetlana.
A feladata egyszerű volt és mégis rettenetesen nehéz, egy Ivan Morozov nevű orosz bérgyilkos kegyeibe kellett férkőzni, aki egyszerre üzletelt élettel, halállal, lányokkal és droggal is, noha ő maga nem élt az utolsóval, csak vastagra kereste magát vele, mások kárán természetesen. Tulajdonképpen minden volt a számláján, amit csak el lehetett képzelni.
Egyszerre volt jelen a mágikus és a mugli világban is, de senki sem tudta elkapni. Azt is rebesgették, hogy az utóbbi időben terjeszkedésnek induló Kiméra Szindikátus egyik vezetője a Kontinensen. (Ez nem nyert megerősítést, de cáfolni sem tudtuk, tulajdonképpen az állítás igazára és ellenkezőjére is találtunk példát.)
Elfogását és az információ szerzést pedig jelentősen nehezítette a védelme és a paranoiája, nem engedett közel magához senkit, főleg nem hosszútávon, egyedül a hármejével tett kivételt, akik mind örömlányok voltak, ritkán cserélődtek és nem csak őt, hanem az egész udvartartását szolgálták ki. És persze gondosan ellenőrizték, jobban mondva nevelték őket.
Ide kellett beépülni, felvenni az egyik lány alakját - akit valahogy rávettek erre a "cserére" - és információt gyűjteni, majd azt kiszivárogtatni azt.
Majdnem három és fél évet vett el az életemből ez a feladat. Nem mondom, hogy jól éreztem magam közben, ahogy azt sem, sikerült átlendülni azon, amin át akartam. Legalábbis nem teljesen. De megcsináltuk, sikerült felszámolnunk a Morozov vezette hálózatot, hiába volt kemény harc a végén, áldozatokkal tarkítva. Nem mintha a világ ettől jobb hellyé vált volna, de egy köcsöggel kevesebb volt az utcákon, az egészen biztos.

Pontosan ezért nem értettem, hogy mit kerestem itt. Mindent jól csináltam, úgy ahogy kellett. Egy pszichológussal is beszéltem már, aki bár kiválóan titkolta, de arról akart meggyőződni, hogy még mindig ahhoz vagyok-e hűséges, akihez lennem kell. Nyilván így volt, bár néha úgy éreztem, hogy arról rendszeresen sikerült megfelejtkezni, hogy én is elvégeztem ugyanazt a képzést, amit őt. Pontosan olyan egyszerűen - ha nem egyszerűbben - olvastam belőlük, mint ahogy ők belőlem, ehhez pedig még csak legilimentornak sem kellett születnem. Így is elég volt az a két szopás, amivel megáldott Merlin, a hátam közepére sem kívántam egy haramdikat.
Arról nem beszélve, hogy az álca tökéletes fenntartásához mikre volt szükség. De sose panaszkodtam.
Ha csak egy részét tudták volna, akkor egészen biztosan leborulnak előttem. Gyomor kellett ezekhez az évekhez. Gyomor és kitartás, meg lelkierő, hogy ne kezdjek el undordoni magamtól és el tudjam különíteni a történteket attól, aki és ami voltam. A valódi munkát és ezt, hiába mosódtak össze a határok ilyen téren.

Két, ha nem három óra már bizonyosan eltelhetett, mire az általam olyan erősen szuggerált fémajtó végre kinyílt és a részleg vezetője lépett be rajta. Arca fáradt volt, a homlokán izzadság gyöngyözött, a nála lévő újabb mappát, pedig úgy szorította, mintha az élete múlna rajta. Mégis, volt valami különös a tartásában, valami ami azt sugallta, hogy most nyert meg valamit. Ez pedig határozottan nem ez az orosz ügy volt.
- Bocsánat, hogy megvárakoztattam Ms. Prewtt, de...
- Dehogy sajnálja - sóhajtottam, még szemrehányás sem volt a hangomban. Egyszerűen csak örültem neki, hogy végre történik valami és kiderül, mi folyik itt. Miért zártak be a csinovnyik elvtársak ebbe a moszkvai gulágba.
A férfi nem válaszolt egyből, csak egy fintor suhant át az arcán, ami a bosszúságának jele volt, hogy hazugságon kapták. Vajon nem olvasta az aktámat, vagy csak elfelejtette az aranyhal memóriájának köszönhetően? Egyik lehetőség sem az ördögtől származott.
- Inkább csak mondja, hogy miért dekkolok itt és lépjünk tovább - legyintettem nagylelkűen, hogy ugorjuk át a kínos részleteket és az üres beszélgetéseket. Egyikre sem voltam kíváncsi.
- Ahogy kívánja. Eredetileg egy hosszabb monológot kívántam tartani az érdemeiről és arról, hogy mennyi mindent tett, de akkor röviden: amint hazaérünk áthelyezésre kerül, azonnali hatállyal.
- Hogy mi van?! Maga szívott valamit? Utoljára Mexikóvárosban, egy drogmámoros éjszaka kellős közepén hallottam ilyen hülyeséget- szökött magasba a hangom és a szemöldököm is. Nem törődtem az illemmel és a hierarchiával, főleg akkor nem, ha valaki ilyen faszságokat beszélt.
- Úgy hisszük, én, a szakpszichológusok és az aurorparancsnok is, hogy túlságosan beleinvolválódik az ügyekbe, a munkába. Ez pedig ha még most nem is okoz gondot, de a későbbiekben fog, így ennek elejét véve ideiglenesen áthelyezzük egy másik részleghez, a Varázsbűn-üldözési kommandóhoz. Továbbra is mondom: ideglenesen - emelte kis ismét, mintha valami debil lettem volna, de mindent értettem.
Az életemet, a testemet és az egészségemet tettem fel évek óta mindenre, erre kirúgnak. Mert hiába próbálták kedves, szirupos köntösbe bújtatni, ez történt. Ahogy azt is sejtettem, hogy a Kommandóval sem lesz ilyen egyszerű. Franc se tudta, hogy éppen melyik beképzelt pöcs vezette éppen, de hittem benne, hogy nem lesz boldog, ha csak fentről kap egy parancsot, hogy már pedig fel kell vennie, bármit is gondol. Lehet, ezért már csak látatlanban is utált, noha ez pont nem érintette meg a lelkivilágomat. Utáltak már így is éppen elegen.
- Nem - mondtam végül nyugodtan.
- De...
- Nem ideiglenes - vágtam a korábbi főnököm szavába. Kirúgnak? Rendben, de ne várják, hogy amikor elbaszódnak a  dolgok, mert kiderül, hogy rajtam kívül mindenki egy inkompetens kretén ehhez a munkához, akkor visszajöjjek. Előbb megyek az utcára macskákat menteni fosbarna egyenruhában, mint hogy visszajöjjek. Hiába voltam három és fél évig kurva, hiába tettem azt, amit ők - mind ezt a kibaszott biztonságért - attól még tartásom és önbecsülésem maradt valamennyi. - De Potter milyen tájékozott lett mindenben. Honnan ez a nagy bátorság? Csak nem megtanult még egy varázslatot a Capitulatus után? - érdeklődtem szenvtelenül, arra az örök poénra utalva, amit többször is hallottam már a parancsnokság folyosóin. Felkészültem arra, hogy dicséret helyett inkább fegyelmit kapok ezért, de megérte volna.

Noha valójában ijesztőnek tetszett a helyzet. Nem az áthelyezés, tudtam alkalmazkodni, hanem az, hogy soha többet nem lehettem más. Nem bújhattam el az életem elől, a felelősség elől. Eddig minden egyszerű volt és betanult. Arianne Prewettről nem készültek leírások, hogy milyennek kell lennie. Neki senki sem mondta meg, hogy merre menjen, mit és hogyan csináljon. Arianne, aki végre hosszú, hosszú évek elnyomása után élhette volna az életét. Az igazi, mondhatnánk nagy szavakra vágynánk, mégis... az aktákra és múltra gondolva őt éreztem a legkevésbé közel magamhoz. Nem álltam rá készen, hogy ismét ő legyek. Már, ha valaha is mondhattam magam neki.
Ez pedig talán jobban zavart, mint az, hogy még lakásom sem volt Londonban. Mindegy, Bastie, a nővérem özvegye sosem változott, az apák gyöngye, mindig ugyanarra a nevetséges helyre rejtette a lakása pótkulcsát. Egy szabad kanapéja pedig biztosan akadt, ha már szobája nem is.
Soha nem hittem, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor hasznát veszem ennek a tudásnak és lám, mit hozott a sors - vagyis Potter meg a többi szerencsétlen - most mégis kellett.

Néha már én sem tudom, hogy az vagyok-e, akit a tükör mutat vagy ez sem több, mint egy újabb, ideiglenes álca. Az utóbbi években - évtizedekben - annyiféle- és fajtaképpen néztem ki, a színskála szinte minden színében tündökölt már a hajam, ahogy volt rövid, hosszú és tulajdonképpen kopasz is. Ha most találkozna velem valaki, akkor tagadhatatlanul szőke tincseket látnak, melyek hosszan és ha nem nyúlok hozzá, akkor göndören pihennek abban a copfban, amivel mindig összefogom őket.
Ami a hajamra, az ugyanúgy igaz a szememre is. Volt már az is mindenféle, most éppen kék, noha sokat gondolkozom a barnán, akkor talán kicsit jobban magaménak érezném a saját bőrömet, nem úgy gondolnék a tükörben velem farkasszemet néző nőre, mint a nővérem olcsó utánzatára.
Ruházkodás tekintetében nem vagyok válogatós, tulajdonképpen bármit felveszek, amit adnak, legen az rövid, hosszú, elegáns vagy éppen szakadt. Ha én magam választhatok, akkor szeretem az egyszerű farmer - póló/pulóver kombinációt, abból is a legegyszerűbbeket. Nem kell a csicsa, meg a micsa.