◈◇ The nights were mainly made for sayin' things that you can't say tomorrow day ◇◈
- Cassie, engedj be, beszélnem kell veled - dörömböltem az ajtón, bár a mozdulat egyszerű kopogásnak indult. Túl dekoordinált voltam hozzá, hogy bármit is finoman tegyek, ahogyan azt sem hallottam, hogy talán a kelleténél sokkal hangosabban könyörögtem Cassie Blacknek hajnali három óra magasságában, a lakása előtt toporogva, hogy engedjen be és hallgasson végig. Azt viszont, hogy eddig a pillanatig pontosan milyen úton jutottam el, már én magam is nehezen tudtam összefoglalni a véralkoholszintem jelenlegi értéke mellett.
Életem egyik legszörnyűbb éjszakáját követően úgy ébredtem reggel, mint akit megvertek. Hasogatott a fejem, a gondolataim tompák és ködösek voltak, a szám száraz, a szemem fájt az előző esti bőgéstől, és a hosszú idő óta engem gyötrő inszomnia utáni kielégítő alvás sem ért eleget. Még ki sem nyitottam a szemem és mint egy dementor rothadó keze, úgy markolt belém a felismerés, hogy mi várt rám. Cassie Black mindent el fog mondani Potternek. Alig kaptam levegőt, reszketve feküdtem a nappalim kanapéján, miközben kintről beszűrődtek London megszokott reggeli zajai. Le fognak tartóztatni. Mindennek vége. Mindennek. Egyedül fogok meghalni az Azkabanban. De megérdemlem, Merlinre, megérdemlem... - mantráztam magamban. Legalább húsz perc kellett hozzá, mire a mellkasomat szorító érzés elmúlt annyira, hogy sikerült felkelnem. Tudtam, hogy össze kellett szednem magamat, a maradék méltóságomat, mert sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha így távozom: remegve, izzadságtól tocsogva, épkézláb gondolatok nélkül. Főztem magamnak egy teát, írtam egy rövid búcsúlevelet Harpernek, amit otthagytam a konyhaasztalon - tudtam, hogy meg fogja találni, ha eljön az ideje -, lezuhanyoztam, megborotválkoztam, rendbe hoztam a hajamat, felvettem a tökéletesre vasalt egyenruhámat, majd bementem a Minisztériumba, készen arra, hogy eljöjjön a világvége. A második emeleten azonnal letámadták, egy lelkes újonc, fülig érő mosollyal. Vártam, hogy eljöjjön az ólomsúlyú mondat: Briggs parancsnok, le kell tartóztatnom gyilkosságért, de nem hangzott el. A kölyök csak rám vigyorgott és közölte: képzelje, parancsnok úr, elfogták a gyilkost, Black nyomozó már le is tartóztatta. Lefagytam, ott álltam a folyosó közepén bambán, az arcomon mindenféle behatárolható érzelem nélkül. Mintha kiürült volna az agyam. Nem éreztem és nem gondoltam semmit hosszú perceken keresztül. Aztán végül félretoltam az újoncot, szó nélkül faképnél hagytam, berontottam Potter irodájába és közöltem vele, hogy ki kell vennem egy hét szabadságot. Nem akadékoskodott, nem kérdezett semmit, bár időt sem hagytam rá, amint rábólintott a kérésemre, már távoztam is. A következő negyed órát a második emeleti férfi mosdó egyik fülkéjében térdepelve töltöttem, a vécébe rókázva. Hazamentem, darabokra téptem a Harpernek írt levelet és elmentem futni. Nem gondoltam semmire, sem okokra, sem következményekre, sem az előző estére. Egyszerűen fogtam magam és elmentem futni. Aztán hazaértem, rendeltem magamnak ebédet és késő estig mugli katonákat lődöztem az Xboxon, a fejem eközben üresen kongott. Egész napra kizártam mindent, ami ezelőtt nyomasztott. Egyszerűen képtelen voltam ezzel foglalkozni. Lefeküdtem aludni, bámulatos módon sikerrel jártam, a fáradtság teljes erejével tepert le. Hajnalban ébredtem fel, verejtékben úszva, kalapáló szívvel: Azkabanról álmodtam és a meggyilkolt lányról, akinek még mindig nem voltam képes kimondani a nevét. Nem bírtam egyedül otthon maradni, valami megmagyarázhatatlan, nagyon erős érzés fogott el, hogy nem maradhatok egyedül a lakásomban, mert annak szörnyű következményei lennének. És innen indult a következő három, teljesen elmosódott, kaotikus, alkoholmámorban úszó nap. Megfogadtam Cassie Black tanácsát: rám fért valami erős.
Nem tudtam volna megmondani, milyen nap volt, hogy mikor jártam utoljára otthon, hogy mit álmodtam részegen és mi történt meg tényleg. Csak abban voltam biztos, hogy beszélnem kellett Cassie Blackkel, mert ha nem teszem meg, abba beleőrülök. Ezért álltam most a bejárati ajtó előtt, imbolyogva a saját súlyomtól, többnapos borostával a képemen, mélyeket szívva a nemrég meggyújtott cigaretta füstjéből, aminek a szagát beitta a pulóverem - ami valamiért elázott, halványan derengett egy esti nyári zápor, de nem tudtam volna megmondani, hogy ez tíz perce történt vagy tíz órája. És végre kitárult az ajtó, Cassie Black pedig ott állt előttem álmos tekintettel, pizsamában - így még kisebbnek tűnt, mint egyenruhában -, és valószínűleg teljesen értetlenül. - Beszélnünk kell. Muszáj beszélnünk. - Más helyzetben biztosan nem invitáltam volna be magam engedély nélkül a lakásába, most viszont olyan természetességgel sétáltam be mellette az ajtón, mintha én magam is itt éltem volna. - Én gondolkodtam egy csomót, tudod... Mindenféléről, amikről a múltkor beszéltünk és másról is... És nem akartalak megkeresni, mert gondoltam, úgyis hülyét csinálnék magamról és teljesen megalázó ez az egész, érted. De ültem ebben a kocsmában, faszomtudja mi volt már a neve... Szóval ott ültem, és odajött egy nő és meghívtam egy körre, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy "bassza meg, hasonlít Cassie Blackre". És ezt közöltem is vele, ami különben nem volt jó ötlet, mert kihajított a lakásáról, szerintem azt hitte, hogy a nőm vagy valami ilyesmi. Igazából nem tudom, hogy kerültem a lakására, de nem is ez a lényeg. Szóval kihajított, én meg arra gondoltam, hogy "a kurva életbe, most éppen egy kihallgatószobában is ülhetnék, ha te nem vagy". És ez kibaszott ijesztő, tudod? Megálltam az előszoba közepén, tanácstalanul beleszívtam egyet a cigarettába. - Bocs, ezt eloltom, nem akartam telefüstölni a lakásodat. - De odáig már nem jutottam el, hogy tényleg el is nyomjam valahol a csikket, csak bámultam bele Cassie arcába valószínűleg számára megfejthetetlen érzelmekkel. - Szóval gondolkodtam és... Mi a Merlin kókadt faszáért csináltad ezt?
Cassiopeia Black and Scorpius Malfoy varázslatosnak találta
Ingadoztam. Még így, három nappal később sem voltam biztos benne, hogy jól döntöttem, noha valójában megbánást sem éreztem. Legalábbis egészen addig a pillanatig nem, amíg hajnali háromkor ajtó dörömbölésre és kiabálásra nem ébredtem. Mindezt a majdhogynem a halál torkából Holden Briggs jóvoltából. Elgondolkodtam azon, hogy egyszerűen csak átfordulok a másik oldalra és alszom tovább. Meg tudtam volna csinálni, hiszen van egy - már nem is olyan kicsi - öcsém, aki élete első pár évében úgy üvöltötte át az éjszakákat, hogy azt a kúriánk minden egyes szegletében hallani lehetett. A szobámban is. Mégis, valami azt súgta, jobban járok, ha beengedem a Kommandó parancsnokát. Talán akkor még lesz némi esélyem arra, hogy a lakók ne tegyenek hivatalos panaszt a késői látogató ellen. Az elhatározásom ellenére nem erőltettem meg magam. Nem pattan ki az ágyból és loholtam a bejárathoz. Szépen és komótosan bújtam bele az ágy elé készített papucsomba, majd vettem fel a kanapé karfájára dobott köntösömet. Amilyen meleg volt pár nappal korábban, most olyan hűvös jött be a szélesre tárt ablakokon keresztül. Én pedig élveztem, hogy a ruháim nem olvadnak rám és nem kell őket második bőrnek neveznem, ahogy a napokban egyszer-egyszer poénosan tettem azt. Ahogy kinyitottam az ajtót, időm se volt szemügyre venni Holdent, becenevéhez méltóan tankként - megjegyzem egy rettenetesen büdös, pia, dohány és még valami, amit nem akartam tudni szagú tankként - nyomult be a lakásomba, majdnem fellökve engem is. Szerencsére ettől megkíméltük egymást, jobban mondva ő engem, mivel ha így, ebben az állapotban hozzám ér, egészen biztosan holnapig áztatom magam a fertőtlenítős vízben, miután elégettem minden ruhát, amit éppen viseltem. A helyzet pedig, azt kell mondjam, nem lett jobb, amint immáron egy helyben állt és nem bika módjára készült felökleni, Holden Briggs még annál is borzalmasabban festett, mint először hittem. A szokásos selyemfiú kinézete sehol sem volt. Az arcát durva borosta fedte, a ruhája pedig… azt hiszem nem akartam tudni a foltok eredetét, elég volt annyi, hogy nem az elmúlt napokban cserélte le utoljára. Esküszöm, Gilbert Ollivander is jobban nézett ki, amikor tavaly a kollégák behozták egy razzia után. Pedig ő is szét volt csapva rendesen. - Miért hasonlítok egy ismeretlen nőre, akit még egy annál is ismeretlenebb helyen szedtél fel? - érdeklődtem felvont szemöldökkel, egy közeli bögréért nyúlva, mert hiába a szabadkozás, Holden csak nem oltotta el a cigarettáját és volt egy olyan egészen sanda gyanúm, hogy ha egyszer majd megint önmaga lesz, akkor nem örülne annak a számlának, amit azért kapna, mert kiégette. Egyszerűbb volt megelőzni a bajt, mint utána sajnálkozni. - Egyébként, az ott - intettem az egyik távolabbi, egyszerű, fehér ajtó felé - a fürdőszobám. Szép tágas, még egy kád is van benne. Ha azt akarod, hogy bármiről is beszélgessek veled ezen a csodás éjszakán… hajnalon, kinek mi. Kérlek, vedd használatba, már ha ez elmúlt napok alatt nem felejtetted el, hogy hogyan kell azt, a kinézeted ugyanis, ne haragudj meg, de egy csövesével vetekszik a Zsebpiszok köz legmélyebb bugyraiból - adtam teljesen kíméletlenül, mégis meglepően lágyan a tudtára, hogy a borzalmasnál is borzalmasabban fest. Ha nem Holden Briggs állt volna velem szemben, akit korábban az öngyilkosságtól féltettem, akkor egészen biztos, hogy már régen kidobtam volna őt, vissza a folyosóra.
Holden Briggs varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
◈◇ The nights were mainly made for sayin' things that you can't say tomorrow day ◇◈
Bár nagyon elkeseredetten bizonygattam Cassie-nek az ajtó túloldaláról, hogy sürgősen beszélnem kellett vele, valójában én sem tudtam, pontosan miről. Egyetlen egy konkrét kérdésem volt számára, de ha képes lettem volna jobban átgondolni a cselekedeteimet, akkor éreztem volna, hogy a látogatásom elsődleges oka valószínűleg nem az volt, hogy erre választ kapjak. Valami másról akartam beszélni, talán nem is egy konkrét dologról, talán nem is feltétlenül vele... Igen, azt hiszem, valójában csak szükségem volt valakire, bárkire, aki beszélt velem. Mindegy volt miről, csak tartson szóval... És bármilyen siralmas is, de rajta kívül jelenleg nem volt senki, akihez fordulhattam. - Hát szőke volt, mint te. És kicsike, olyan házimanó méretű, vasággyal negyven kilós fajta. És olyan édesen dühösen nézett, amikor kihajított, mint te. A csapatépítős faszságon te is pont úgy néztél. Remélem, ő nem volt titokban az unokatestvéred, még egy Fontaine-t bottal sem piszkálnék meg. - Vajon Lori hol volt most és mit csinált? Olvasta a híreket és látta, hogy nyomoznak a meggyilkolt lány után? Eszébe jutottam azóta akár egyszer is? És miért kellett már megint rá gondolnom, miért? - Nem mondanám, hogy felszedtem, mert kihajított. Először nem értettem, mit kellett volna kezdenem a felém nyújtott bögrével, de lassan eljutott az alkoholtól tompa agyamig, hogy hamutartó helyett ajánlotta fel. Szívtam egy utolsó mélyet a cigarettából, majd elnyomtam a bögre alján. Sokat ittam és nem voltam önmagam, de azt hiszem, az a helyzet nem létezett, amikor én akkora címeres fasz lettem volna, hogy telefüstölöm Cassie Black lakását. Mondhatott bárki bármit, ekkora suttyó még én sem voltam. A fehér ajtó felé pillantottam, majd vissza Cassie-re. A szándékot értettem, a gyakorlati kivitelezést már kevésbé. - Nem tudtam hazamenni az üres lakásba - vontam meg a vállam. Bármikor máskor elsüllyedtem volna szégyenemben, ha valaki ilyen állapotban lát és még szóvá is teszi, most viszont nem maradt bennem hely az olyan felesleges érzelmeknek, mint a szégyenérzet. - Muszáj volt lelépnem, egyszerűen nem tudok visszamenni. Annyira üres és csak gondolkodnék és gondolkodnék, de azt nem akarok... Érted, ugye? Aludni sem tudok, még mindig nem, muszáj volt elmennem otthonról. Csak nem volt hova, fogalmam sincs, hova kéne... Eredetileg magyarázkodásnak indult, de valahol félúton már nem érdekelt, hogy a külsőm miatt szabadkozzak. Meg kellett értenie, hogy nem mehettem haza, én magam sem tudtam, mi történne akkor, csak azt éreztem, hogy valahol máshol kellett lennem. És lehetőleg egy másik emberrel, őszintén nem érdekelt kivel, hogy miről akart beszélni, beszélt-e egyáltalán, csak kellett valakinek a társasága. - És utána vegyek fel én is egy ilyen köntöst vagy mi a szar? Azért annyira nem vagyunk jóban, hogy egyszál pöcsben legyek, ne haragudj - mutattam hitetlenkedve a pizsamájára. Komolyan, mit várt tőlem, hogy bepattanjak a zuhany alá hajnali háromkor a lakásán és utána vegyem kölcsön valamelyik házimanó méretű ruháját?
Inkább nem reagáltam semmit a leírására, ahogy arra sem, hogy reméli, a kétes nő - vagy inkább kurva? - nem az unokatestvérem. Tudtam, hogy ez nem nekem, sokkal inkább Lorinak szólt. Arról nem is beszélve, hogy nem volt annyi korabéli, szingli rokonom, hogy mindet felszedje, főleg nem olyan helyeken, ahol az elmúlt napokban járhatott. - Ha engem kérdezel, jobban jártál így. A herpesz és a chlamydia azt mondják, nem túl jó dolgok - jegyeztem meg, mintegy mellékesen, csak gondolva arra, hogy a bátyja - mármint Russell - biztosan tudna erről mesélni, ha akarna. De visszafogtam magam, bármilyen véleménnyel is voltam a Briggs testvérekről, az itt és most Holdenen nem segítene. Noha elképzelni sem tudtam, hogy mi az, ami valóban segítene rajta. Mi az, amit én adhatok neki? Már azon kívül, hogy elküldöm fürödni, hogy embernek nézzen ki és beszélgetek vele az élet nagy dolgairól. Mert ha valóban a miértek érdekeltek, akkor egy ilyen beszélgetés előtt álltunk. Milyen felemelő! - Nem kellett volna eloltanod - néztem a bögrébe, majd az előttem álló csöv… Holdenre. - Csak nem akartam, hogy kiégesd a szőnyeget - sóhajtottam, miközben az első szembejövő asztalra letettem a kerámiát. Alapvetően nem akartam vele elnyomatni a cigit, hiába utáltam a füstjét. Holden függő volt, majdnem akkora, mint Jerry. Ha valamit, akkor azt már bizonyosan sikerült megtanulnom, hogy egy függővel akkor a legjobb beszélgetni, ha hagyod, hogy hódoljon a szenvedélyének. Nyilván akadtak kivételek, például, ha az ember drogozott. Az azért egy egészen más lapra tartozott. - Ezt az érzést ismerem - pillantottam rá együttérzően, az ítélkezés vagy éppen a sajnálat legkisebb jele nélkül. Nem volt az olyan régen, amikor képtelen lettem volna egyedül meglenni itthon, ezért véresen és sérült karral álltam Ori lakása előtt, reménykedve abban, hogy tudomást vesz rólam és beenged, Noha, itt szeretném megjegyezni, hogy jóval szolidabban viselkedtem, mint Holden Briggs az imént. Nem kiabáltam és dörömböltem, mint egy ideggyenge alak, akinek a Mungó zárt osztályán lenne a helye. - Soha. A. Büdös. Életben. Nem. Akarlak. Meztelenül. Látni - tagoltam szépen, lassan érthetően, hogy Holden Briggs még így, a tivornyája harmadik napján is egészen biztosan megértse. Én nem Lori voltam, elcseszett ízléssel rendelkeztem ugyan, de azért nem ennyire. Persze, ezt soha nem mondtam volna ki hangosan, már csak azért sem, biztos voltam benne, hogy az egyetlen dolog, amiben kapcsolatunk minden szakaszában egyezett a véleményünk Holden Briggs-el az az, hogy bottal sem piszkálnánk meg a másikat. - Ellenben van a fürdőszobában egy nagy gardrób, beépített, szóval nem annyira feltűnő, mint lennie kéne, abban találsz vendégtörölközőket és pizsamákat - amik unisex, szürke melegítőket és fehér pólókat jelentettek, három négy méretben - azok közül valaminek csak jónak kell lennie. Megszokás, mielőtt rákérdeznél. Régen több bált és összejövetelt és tartottunk a villában, akkor azt tapasztaltam, hogy vannak pillanatok, amikor jól jöhet - adtam gyors és lényegre törő magyarázatot, mert biztos voltam benne, hogy ez következik. Holden egyszerű varázslóként nőtt fel, nem érthette ezt és tulajdonképpen nem is kellett. Amíg Holden elment fürödni, mert ha nem az előszobában akart állni és hallgatni, ahogy hajnali háromkor létezem, akkor nem hagytam neki más választást. Arról nem is beszélve, hogy biztos voltam benne, abban a pillanatban, hogy túlvan ezen az önpusztításon, és visszatér a Selyemfiú énje, hálás lesz nekem, hogy nem hagytam három napos, összeizzadt és ki tudja mivel borított ruhákban fetrengeni. Tehát, amíg Holden fürdött, én a konyhába mentem és csináltam magamnak egy kávét - bár a bor is nagyon csábító volt -, úgy érezvén, hogy hajnali háromkor szükségem lesz rá. Gondoltam rá, hogy a vendégem is kap egyet, de elég hamar elvetettem az ötletet, nem örültem volna neki, ha e miatt bármit is összehányna a lakásomban. Szóval Holden csak egy pohár hideg citromos vizet kapott, meg egy hamutálat. Az örökségem tettem volna rá, hogy egy óránál tovább képtelen kibírni a cigarettája nélkül. Bár ez még így is több volt, mint amit Jerry produkált. Nála ezt a különbséget inkább percekben, nem pedig órákban kellett mérni.
Holden Briggs varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
◈◇ The nights were mainly made for sayin' things that you can't say tomorrow day ◇◈
Nem gondoltam volna, hogy valaha le fog zajlani köztem és bárki között ez a párbeszéd, különösképpen nem köztem és Cassiopeia Black között. Sok tekintetben, beleértve ezt is, Russel bátyám tökéletes ellentéte voltam. Mindig is viszolyogtam a céltalan kalandoktól, borzasztóan kényelmetlenül éreztem magam abban a kevés ilyen szituációban is, amelyikbe életem során belekeveredtem. Sosem hajkurásztam a nőket, nem bonyolódtam kínos kapcsolatokba, nem gyűjtöttem strigulákat, hogy aztán felvágjak velük, és nem játszadoztam senkivel - a kapcsolataimat is, mint minden mást, véresen komolyan vettem. Most mégis elhangzott közöttünk ez a mondat és még csak nem is vághattam vissza semmivel, mert tulajdonképpen igaza volt, az én részeg agyamig is eljutott ez a tény. Ahogyan az is, hogy igazából semmit nem akartam attól a kétes nőtől sem, csak féltem egyedül maradni és más nem volt. - Nem lehetnek sokkal rosszabbak, mintha azt hiszed, hogy szeret valaki, aztán kiderül, hogy egy kurva nagy átbaszás volt az egész - vontam meg a vállam. Nem mintha ezt Cassie-nek kellett volna felrónom, hiába volt Lori a rokona, ő éppen annyira tehetett az unokatestvére viselkedéséről, amennyi ráhatásom nekem volt a bátyám kurvázással töltött estéire. - Nem akartam telefüstölni a lakásodat. - A sajátomban sem gyújtottam rá, mindig kiálltam legalább az erkélyre rágyújtani, Cassie otthonát sem szerettem volna megtölteni cigarettafüsttel, még ennyi alkohol elfogyasztása után sem. Bármikor máskor rávágtam volna, hogy biztosan halvány elképzelése sem lehet a helyzetemről. Most mégsem tettem, mert elfogott egy nagyon szilárd érzés: tényleg tudta, milyen ez. Fogalmam sem volt róla mikor érezhetett ugyanígy, hogy muszáj minél messzebb kerülnie az üresen kongó lakásától, muszáj társaságot találnia, mert különben megbolondul, és csak reméltem, hogy neki velem ellentétben sikerült. Hangosan nehezemre esett volna kimondani - és Merlinnek hála senki nem is várta ezt el tőlem -, de attól még úgy gondoltam, hogy bármilyen helyzetbe is keveredett egyszer régen, megérdemelte, hogy álljon mellette valaki. Amit értem tett és amit még csak tenni készült, jelenleg a világot jelentette nekem. Nem az, hogy elsikált nekem egy gyilkosságot (ezt egyelőre csak egyszerű őrültségnek tartottam), hanem az, hogy napokkal ezelőtt eljött hozzám és végighallgatott. Nem vallatott, nem ítélkezett, csak meghallgatott és nagyobb támaszt nyújtott, mint az utóbbi időben bárki. - Hát... remélem, neked volt hova menned. - Semmit nem tudtam a magánéletéről azon kívül, hogy kikkel állt rokonságban, és ezt is pusztán a minisztériumi aktája miatt. Ha eltekintünk attól, hogy egy pénzes aranyvérű picsa volt, extrémen sznob és nagyot tudott rúgni - mivel a vállamon ülve rúgott pofán embereket, ezt nálam közelebbről legfeljebb az tanulmányozhatta, akit orrba talált a cipőtalpa -, valójában egészen rendben volt. Akár lehettek is barátai, akikhez fordulhatott, nálam biztosan könnyebben kedveltette meg magát más emberekkel. Testvérei is voltak, az egyikkel együtt dolgozott, olyan szörnyű kapcsolatot csak nem ápoltak. És akár még egy párkapcsolat is lehetett az életében, bár erről már tényleg fogalmam sem volt és nem is érdekelt különösebben... vagy legalábbis reméltem, hogy nem kell foglalkoznom ezzel a kérdéssel, mert kifejezetten kínos lett volna három napnyi részeg fetrengést követően is, ha ebben a pillanatban kisétál a hálószobából egy faszi és kérdőre von a hajnali látogatásom miatt. - Ez kurva megnyugtató, már kezdtem félni, hogy visszaélsz a helyzettel - vágtam egy fintort. Még csak megsértődni sem tudtam, és ezt nem az ital okozta gátlástalanság eredményezte. Életem legjózanabb percében is így éreztem volna, mert az égvilágon semmit nem akartam kevésbé, mint egy nyakban cipelős verekedésnél közelebbi fizikai kapcsolatot létesíteni Cassie Blackkel. Nem mintha probléma lett volna vele, mint nővel, rohadtul nem volt, lényegében a sznobizmusától eltekintve semmilyen téren. De ettől még annyira abszurd volt maga a gondolat is, mintha Jerry Prestont akartam volna elképzelni egy boldog, egészséges házasságban. Vagy bármilyen kapcsolatban, Merlin, gyere le, még a gondolat is traumatikusan hatott... - Aha... Bál a villában, szuper... - meredtem rá már-már bambán. A válasza kimerítő volt a ki sem mondott kérdésemre, de ettől még nem találtam kevésbé bizarrnak ezt a szokást. Igen, határozottan máshogy nőttünk fel. Amíg én a testvéreim levetett ruháiban jártam végig hét évet a Roxfortban, addig náluk külön szekrény állt rendelkezésre a vendégek számára. Inkább nem tettem fel további kérdéseket, mert nem azért jöttem, hogy a családja sznob szokásairól vitatkozzunk. Máskor vérig sértődtem volna, hogy az előszobánál beljebb nem akart engedni egy kiadós zuhany nélkül, most csak csendben beletörődtem. Túl részeg voltam az ellenkezéshez és mostanra már úgy éreztem, hogy igazából bármit megtettem volna a társaságért. Tényleg bármit, és egy zuhany nem tűnt túl nagy árnak azért, hogy legalább pár óra megszűnjön a magányom. Tétova léptekkel vetettem be magam a fürdőszobába. Igazat mondott, a szekrényben tényleg találtam mindent, ezek után már azon sem lepődtem volna meg, ha egy házimanó lép elém és beállítja a víz hőmérsékletét. Merlinnek hála ez nem történt meg, az idegen környezettől eltekintve nyugodtan le tudtam fürdeni. És az az igazság, hogy kibaszott jól esett folyatni magamra a langyos vizet, a fejem is kezdett kitisztulni tőle. Nem józanodtam ki varázsütésre, de úgy éreztem, mintha a gondolataimra telepedő köd egy része felszállt volna - ez viszont egyben ijesztő is volt, mert éppen ezt akartam elkerülni az utóbbi három napban. A tiszta, összefüggő gondolatokat, amik most is megrémítettek. Nem kellett volna idejönnöm - futott át azonnal az agyamon, miközben az idegen ruhákat rángattam magamra. Három napja először ismét a már ismerős nyomorúságérzet telepedett rám, amit annyira kitartóan próbáltam elinni. Egyedül voltam egy lényegében vadidegen nő fürdőszobájában, aki eltussolta nekem életem legszörnyűbb tettét, aminek a súlya megint kezdett visszakúszni a vállamra. Nem szabadott volna idejönnöm - ismételgettem magamban még akkor is, amikor elkeseredetten bámultam a saját tükörképemet a fürdőszobában. A háromnapos borostát az arcomon, a kialvatlanságtól és ivástól enyhén vörös szemeimet - csak remélni mertem, hogy legalább ezúttal bőgni nem bőgtem senkinek -, és hogy mennyire lefogytam az utóbbi hetekben. Pedig máskor mennyire ügyeltem rá, hogy minden tökéletes legyen a megjelenésemben. Sosem mentem volna be a Minisztériumba nem frissen borotváltan, nem erőt és magabiztosságot sugározva, minden nap sziklaszilárdan tartottam az edzéstervemet, mert szerettem a rutint az életemben... most pedig... Kezdtem nagyon szégyellni magam. A fürdőszobában azonban nem maradhattam az örökkévalóságig, kénytelen voltam kinyitni az ajtót, miután felöltöztem és végre valahára tisztázni, hogy mi történt az életemmel. Pontosabban az életünkkel, mert bármennyire is nem tetszett ez egyikünknek sem, most már menthetetlenül, végérvényesen összekapcsolódott kettőnk élete. - Most már hajlandó vagy elárulni, hogy miért tetted? - álltam meg karba tett kézzel a konyha legszélén. Arianne Prewett erre biztosan azt mondta volna: ordít a testbeszédemről, hogy nem éreztem jól magam a szituációban és cseppet sem voltam magabiztos. - Ha ez kiderül, akkor olyan nagy szarban leszel, amiből még Pollux Black sem fog kimosdatni. Miért tetted ezt? Semmi közünk egymáshoz... legalábbis eddig nem volt. Nem értem... Ebben az egészben nincs semmi logika.
A nyelvem hegyén volt a válasz, hogy dehogynem, mégsem mondtam ki hangosan. Főleg azért, mert egyikről sem tudtam, hogy milyen érzés vagyis… az átbaszásról tudtam volna mesélni, még ha nem is feltétlen olyan kontextusban, mint ahogy most Holden Briggs. Két bátyám hagyott ott szó nélkül, annyit se mondva, hogy viszlát. Lehet, hogy szerettek, de ez még nem változtatott azon az érzésen, amit éreztem és érzek a mai napig a távozásuk nyomán. Szóval, különös mód még ezt is megértettem… nagyjából. - Nem probléma - ráztam meg a fejem egyszerűen. Feleslegesnek tartottam volna elmondani, hogy amúgy de, igenis probléma, mert utálom a cigarettafüstöt. Büdös, beeszi magát a szövetekbe és a huszadik mosás után is érezni. Arról nem is beszélve, hogy hosszútávon besárgul utána minden. Ennek ellenére most, kivételes alkalom gyanánt, tényleg nem akartam, hogy Holden elnyomja azt a csikket. Ez - már a dohányzás - valami olyasmi volt, ami a személyisége lényegi részét képezte. Szerintem egymagában fent tudott volna tartani egy dohányárust már csak azzal a mennyiséggel, amit havonta elszívott. Pontosan ezért - már azért, mert a lénye elemi része volt és nem azért, mert más jól megélt belőle - úgy éreztem, hogy ha ezt elveszem tőle, akkor sokkal inkább veszti el a személyiségét, mint nyeri azt vissza. És… itt meg kellett állnom egy pillanatra. Azon felül, hogy el sikáltam neki egy gyilkosságot, ami jó eséllyel az életébe került volna, ha kiderül, mi közünk volt egymáshoz? Miért akartam én, hogy Holden Briggs ismét a köcsög, nárcisztikus önmaga legyen, aki úgy jár-kel a Minisztériumban, mintha az Ő, nem pedig a bátyja fennhatósága alatt állna? Miért akartam ismét célponttá válni, hiszen az voltam számára. Egy pénzes aranyvérű picsa, akin köszörülte a nyelvét, hiába nem tettem ellene semmit. Korábban még csak nem is ismertem, tulajdonképpen. Mégis, sokkal jobban örültem volna annak az állapotnak, mint ennek, amiben itt állt előttem. És nem, most kivételesen nem a kinézetére, sokkal inkább a lelkére gondoltam. Mert az volt a megszokott, a normális, méh úgy is, hogy egyre határozottabban kezdtem hinni, hogy az nem a valódi arca volt, csak egy felvett viselkedési forma, amit a külvilág számára alakított ki. - Igen - bólintottam némi gondolkodás után Volt hová mennem, tudtam, hogy van valaki, akihez ha bekopogok éjszaka mg ha morog is, mert felkeltettem, beenged és nem küld haza. Nem hagyja, hogy egyedül legyen. - De úgy néz ki, hogy most már neked is van. Nem igaz? - vontam vállat egy óvatos mosoly kíséretében, bele sem gondolva abba, hogy kinek és mit mondtam, mert nem volt erre szükség. Gondolhattak rólam az emberek azt, amit akarnak, sosem hagytam volna senkit az útszélén, ahogy a földön fekvőbe sem rúgtam volna bele, mert pontosan tudtam, milyen ott feküdni. Lehet, hogy pofátlanul gazdag voltam, de a pénz nem jelentett mindent. Főleg nem ilyen helyzetekben. - Ugyan már, hiszen a csapatépítőn megbeszéltük, hogy az unokabátyámmal kavarok - engedtem meg magamnak egy szemtelen mosolyt, majd hátat fordítottam neki, bízva abban, hogy egyedül is megtalálja a fürdőszobát. Hiába az állapota, mégis csak a kommandó parancsnoka volt. Ennyit még kinéztem belőle, így is. No meg egy felháborodást, mert normális állapotában egészen biztosan ezt kaptam volna erre a kijelentésre, ami bár igaz volt, de ezt neki nem - feltétlen - kellett tudnia. Viccesebb volt ezzel húzni őt, mint azt el tudta volna képzelni. Meglepően hosszú ideig volt a fürdőben. Már azt hittem, hogy segítségre van szüksége - vagy megmentésre, mert belefoltja magát a kádba -, de végül csak megjelent. Volt valami szürrealisztikus ebben a jelenetben vagyis… tulajdonképpen az egész elmúlt hétben. Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy én valaha ilyet teszek Holdenért, aztán itt fogunk állni a lakásomon és ez fog történni, akkor szembe nevetem. De szerintem a férfi is. Aztán láss csodát: mégis itt voltunk, egy életre összekötve a titok által, amit csak mit tudtunk. Legalábbis teljes egészében. Szinte biztos voltam benne, hogy mindenki más, főleg a testvérei, csak egy tehetségtelen, felkapaszkodott, aranyvérűnek tartottak, ami most pont kapóra jött nekik. De, Merlin legyen rá a tanúm, magasról tettem a két Briggs testvér véleményére és csak azt a napot vártam, amikor megszűnik a mentességük és a bűneik miatt végre sittre vágják őket. Az első sorból akartam végig nézni azt a műsort. - Igen, elmagyarázok mindent, az elejétől kezdve, de előtte - toltam elé a poharat. - Citromos víz, lehet jót fog tenni a szervezetednek, hogy végre nem csak alkohol kerül bele - rábíztam, hogy iszik-e belőle vagy sem. Nem voltam az anyja és nem parancsolhattam rá. - Sosem akarnám, hogy Pollux Black kihúzzon bármiből is, amibe én kevertem saját magamat. Lehet nem hiszed el, de képes vagyok egyedül is meg oldani az életem, ahogy felelősséget is tudok vállalni a döntéseimért. Végtére is felnőtt ember volnék - mondtam gyengéden, még véletlenül sem szemrehányóan. Óvatosan kerültem meg őt, majd intettem neki, hogy kövessen a nappaliba. Nem csak azért, mert azt a helyet kényelmesebbnek véltem a ránk váró beszélgetéshez, hanem azért is, mert ha mindent meg akartam vele érteni, akkor az elején kellett kezdenem. Tizenhárom évvel ezelőtt, augusztusban. Az utolsó képpel. Óvatosan vettem a kezembe. Mintha csak valami nagy érték lett volna. Tulajdonképpen az is volt. Ennek ellenére ritkán néztem rá, nem is volt elől, több kép mögé rejtettem. Azt hiszem még most, ennyi idővel később is fájt ránézni. Fájt, mert ez volt az utolsó igazán boldog emlékem, mégis a legszomorúbb, mert tudtam, hogy sosem leszünk már ennyire boldogok és felhőtlenek. Komolyan, ezek után már én sem lepődtem meg azon, hogy alkalmatlan vagyok a patrónus idézésre. - Tizenegy éves voltam, amikor ez a kép készült - nyomtam Holden kezébe, tudva, hogy nem fogja elejteni. - Kettőezerhét augusztus 27-et írtunk. Aznap kaptam meg az első pálcámat. Én is meg az ikertestvérem, ő a velem egy magas fiú mellettem - tettem hozzá gyorsan, noha szerintem egészen egyértelmű volt, hogy ki kicsoda, még csak a családfámat se kellett hozzá ismerni. Ámbátor, biztos voltam benne, hogy Holdennek eddig fogalma sem volt arról, hogy van egy ikertestvérem is. - Ez az utolsó közös kép, ami rólunk készült. Két nappal később, 29-én, az édesanyámat megölték. Vagyis… hogy a hivatalos aktát idézzem, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés áldozata lett. A tettest a mai napig nem találták meg - tettem hozzá csendben, némi szünetet tartva. Leülve az egyik fotelba, várva Holden reakcióját. Nem akartam mindent egyszerre rázúdítani. Attól tartottam, hogy ez túl sok lenne nekem és neki is. Jobbnak láttam fokozatosan adagolni a történetet, lehetőséget hagyva az esetleges kérdésekre. Merthogy lesznek kérdések, ebben biztos voltam.
Holden Briggs varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
◈◇ The nights were mainly made for sayin' things that you can't say tomorrow day ◇◈
- A saját lakásomban sem szoktam rágyújtani - kötöttem az ebet a karóhoz éppen olyan határozottan, ahogy legutóbb elutasítottam az ivás lehetőségét. Voltak ostoba kis szabályaim a hétköznapjaimra, ezek közül már túl sokat felrúgtam az elmúlt időszakban, bár még én is nevetségesnek éreztem, hogy pont ehhez az aprósághoz ragaszkodtam most ennyire. Bassza meg, megöltem egy ártatlan kislányt, elsikáltak nekem egy gyilkosságot, három napja részegen kóvályogtam Londonban, mint gólyafos a levegőben, és most tényleg azon problémáztam, hogy rágyújtsak Cassie Black lakásában, amikor éppen ő maga mondta, hogy tegyem meg nyugodtan? Tényleg kezdett elmenni a józan eszem. Hazugság lenne azt állítani, hogy soha, senki nem volt az életemben, akihez baj esetén fordulhattam és még sosem éreztem úgy, hogy létezik valahol egy váll, amin kisírhattam volna magam, ha nem ragaszkodom ennyire a toxikus maszkulinitás íratlan és valószínűleg tényleg toxikus elvárásaihoz - még mindig rettentő megalázónak éreztem, hogy Cassie sírni látott, nem is, egyenesen zokogni, de nem tehettem ellene semmit és legalább diszkréten kezelte, amiért végtelenül hálás voltam neki, még ha nem is mondtam ki hangosan. Életem első tizenhárom évében ott volt az anyám, akire bármikor számíthattam, akinek mindig volt rám ideje és mindig megtalálta a megfelelő szavakat, ha magam alatt voltam. Miután ő meghalt, akkor sem maradtam teljesen egyedül. Bár a jelenlegi helyzet nem ezt mutatta, de Maurice és Russel tényleg ott voltak nekem a gyászban, tényleg támogattak a maguk módján. És persze ott volt Gen is, akinek sosem hálálhattam meg eléggé, hogy egész nyarakat tölthettem náluk - vagy talán inkább Mr. és Mrs. Fawcettnek tartoztam ezért mérhetetlenül sok köszönettel, amiért nem páros lábbal rúgták ki az otthonukból a lányuk körül legyeskedő tizenéves önmagamat, sőt, tárt karokkal vártak minden alkalommal. De ennek az időszaknak már nagyon régen vége szakadt. Anyám meghalt, Moe és Russ egyre inkább kifordultak önmagukból, Gent pedig nem terhelhettem többé a problémáimmal, már nem voltunk gyerekek, akik ráértek hajnalig beszélgetni a roxforti tó partjára kiszökve. Egyszóval egyedül voltam minden gondommal és nem tudtam volna megmondani, mikor hallottam utoljára bárkitől is azt az őszinte mondatot, hogy fordulhatok hozzá. Loritól, nem is olyan rég - futott át az agyamon, de ezt a gondolatot azonnal el is kergettem. Ő nem számított, mert hazugság volt minden szava. Nem úgy, mint az unokatestvéréé. Bár Cassie Black valószínűleg csak egy biztató, kedves gesztusnak szánta, amit mondott, valahol mélyen mégis éreztem, hogy nem a levegőbe beszélt. Ez pedig jobban zavarba ejtett mindennél, ami mostanában kettőnk között történt. - Én... nagyon örülök, hogy volt hova menned. Megérdemled, hogy legyen valakid - tértem ki a válasz elől, kerülve a tekintetét, a hamutálként szolgáló bögrét fixírozva, mintha bármi érdekes lett volna benne. Csak remélni mertem, hogy Cassie nem látta a megilletődöttségemet és az arcomra kúszó vörös árnyalatot, amivel végképp nem tudtam mit kezdeni. Merlinre, miért nem hívott inkább megint Briggsynek, azt legalább tudtam kezelni... - Ja, igaz is, nem vagyunk elég közeli rokonok. Ha esetleg van egy húga, azért beajánlhatnál nála. Gondolkodtam rajta, hogy kéne nem is tudom... egy orosz kém mondjuk, csak akad olyan rokonod is - erőltettem az arcomra egy halvány mosolyt. A képességeimmel, minden értelemben, bőségesen akadtak problémák ebben a bizarr hajnali órában, de azt a fehér ajtót és mögötte a fürdőszobát még sikerült megtalálnom. Ahogy lezuhanyoznom is anélkül, hogy kitörtem volna a nyakam, bár ezt már lehet a vak szerencse számlájára kellett írni, mert tényleg nem voltam fényes állapotban és ebben a három napban ismételten bebizonyosodott, hogy nem bírtam jól az alkoholt. Mentségemre szóljon, nem is ittam túl gyakran és tulajdonképpen nem is szerettem részeg lenni, utólag mindig megbántam a kontrollvesztést. Idegennek, nem is, egyenesen betolakodónak éreztem magam Cassie Black konyhájában állva, de már nem pörgethettem vissza az időt addig az ostoba pillanatig, mikor hajnalban, részegen, egy ismeretlen nő lakásából kihajítva megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy el kell jönnöm ide. Gyalog, nyári esőben, egészen pontosan. Bár talán a legjogosabb kérdés az lett volna, hogyan voltam képes ebben az állapotban felidézni a lakcímét, amit csak néhányszor láttam korábban a minisztériumi aktákban. - Köszönöm, azt hiszem, tényleg rám fér - vettem el tőle a poharat, és azonnal le is küldtem a víz felét. Csak most tudatosult bennem, mennyire dehidratáltam magam az elmúlt napokban. - Igazából elég abszurd ez az egész... Én hajnalban edzeni járok, nem inni. Meg is látszik... Kár lett volna szépíteni a helyzeten, egy zuhanyzástól még nem tűntek el az elmúlt, zaklatottan töltött hetek nyomai, különösképpen nem a három, talajrészegen töltött napé. - Tényleg? Sosem gondoltam volna, eddig a magasságod miatt azt hittem, legfeljebb tizenöt vagy - forgattam a szemem, majd kiittam a pohárból a maradék citromos vizet. - És tudom, hogy meg tudod oldani a saját életedet. Vagyis... úgy tűnik, nem csak a sajátodat, hanem másokét is. Én csak arra céloztam... Mire céloztam, bassza meg? Ezúttal nem az elfogyasztott alkohol miatt akadtam el a mondat közepén, tulajdonképpen már kifejezetten tisztán tudtam gondolkodni, csak a felépített érzelmi falaim nem akartak visszatérni. Nem, azért álltam meg a mondat közepén, mert én magam sem voltam benne biztos, hogy bele akartam mászni ennyire mélyen egy érzelgős, mély beszélgetés mocsarába. De tudtam, még én is felmértem, hogy valójában éppen ezért jöttem ide és már kár lett volna bármit is leplezni - beleértve azt is, hogy magamat is meglepve, kurvára aggódtam a rá vonatkozó következmények miatt. - Én csak arra céloztam, hogy nem akartam neked is ennyi problémát okozni. Senkinek nem akartam... És tudom, hogy ez a te döntésed volt, de akkor sem szeretném, ha elbaszódna az életed azért, mert... mert nem tudom, miért csináltad ezt. Szó nélkül, engedelmesen követtem a nappaliba, ahol végül csak megálltam, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem tudtam, mit kéne tennem vagy mondanom, amíg a kezembe nem nyomott egy fotót. Egy meglehetősen régi fotót, ezt anélkül is meg tudtam mondani, hogy közölte velem a dátumot, hiszen azonnal felismertem a képen a tizenegy éves Cassie-t. Nyilván sokat változott azóta, de a kislányos arcon is könnyű volt felfedezni a felnőtt Cassie Black vonásait. A mellette álló testvére viszont nem Corvus Black volt, akit én magam is ismertem a parancsnokságról - felismertem volna a férfit, jellegzetes arca volt. - Neked van egy ikertestvéred? - bukott ki belőlem a döbbent, költői kérdés. Nyilván volt, hiszen láttam a fotón is. Persze nem kellett volna meglepődnöm, hiszen tényleg semmit nem tudtam a magánéletéről. Akár még gyereke is lehetett volna, valószínűleg arról sem tudtam volna semmit. Furcsa volt ilyen tényszerűen hallani, hogy kettőnk élete között ekkora párhuzamot lehetett húzni. Megölték az anyját, különös kegyetlenséggel, és azóta sem találták meg a tettest. Akár én is kiejthettem volna ugyanezeket a szavakat, éppen csak a dátumon kellett módosítani 1997 októberére, amikor ő még alig lehetett egy éves. Hosszasan elmélázva tanulmányoztam a képet, miközben leültem egy másik, szabadon maradt fotelbe - azok után, hogy becsörtettem a lakásába, ez már nem tűnt túl nagy pofátlanságnak és kérdésre érdemesnek. A képen csak egy boldog kislány volt. Nem egy aranyvérű arisztokrata, nem a Black család sarja, csak egy kislány, aki nagyon izgatottan várta, hogy elkezdhesse végre a Roxfortot az ikertestvérével. Örült, hogy megkapta Ollivandernél az első pálcáját, talán már rászabták a roxforti egyenruháját és a tankönyveit is megvásárolták, ki tudja, lehet tűkön ülve várta, hogy elmenjenek egy bagolyért vagy egy macskáért a szüleivel, hiszen minden kisgyerek azért epekedett a legjobban. És ez az ártatlan, felhőtlen boldogság ezek szerint két nappal később szertefoszlott. Tudtam, milyen érzés. Tudtam, milyen az, amikor kisgyerekként gyászolod a saját anyádat, akire annyira, de annyira szükséged lenne, mert eddig ő volt minden támaszod. Ismertem a mérhetetlen szomorúságot, haragot, értetlenséget és elkeseredést. Olyan élénken élt bennem a kép, ahogy a Szükség Szobájában elrejtőzve, sírva kapaszkodtam Genbe, egy tizenhárom éves kamaszfiú minden büszkeségét félredobva, mintha tegnap történt volna. Ezt a fajta fájdalmat az ember egy életen át magával hordozza, különösen akkor, ha még rendes lezárást sem kap. - Nagyon sajnálom. Egyetlen gyereknek sem szabadna ilyen korán eltemetni az anyját. - Azt azonban továbbra sem értettem, hogyan kapcsolódott ez az én ügyemhez. Hogyan következett ebből, hogy megmentett engem? Engem, egy gyilkost... - Gondolom, miatta lettél auror.
Bármikor máskor, bárki másnak, csak annyit mondtam volna: “Akkor oldd meg a nyomorod”, mert hát aki nem akarta, hogy segítsenek rajta, azon tapasztalataim szerintem nem is lehetett. Most azonban nem bármikor és bárkivel szemben álltam, hanem egy nagyon is összetört Holden Briggsel, akit az utóbbi időben, véleményem szerint, az indokoltnál is jobban megvert Merlin. Noha ezt hangosan sosem mondtam volna ki, nem csak azért, mert ellenkezésbe ütköztem volna részéről, hanem azért is, mert egyszerűen nem kellett minden vele kapcsolatos gondolatomat ismernie. Ahogy nekem sem az ő gondolatait, bár Merlinre mondom, ezzel nem mindig voltam így. Akadtak a kapcsolatunknak pillanatai, amikor nagyon szívesen belenéztem volna a fejébe. Tulajdonképpen most is. Ilyen állapotában még gondot sem jelentett volna, azonban nem tettem. Nem csak azért, mert örültem, hogy kétnapnyi intenzív migrén után végre képes voltam normális emberként funkcionálni, hanem azért is, mert valójában féltem attól, amit ott találhattam. Féltem azoktól a gondolatoktól és képektől, amelyek az elmúlt napok - sokkal inkább hetek - folyamán fel-fel villanhattak Holden előtt. Nem akartam átvekeredni magam rajtuk annak érdekében, hogy elérjem azt, amire valóban kíváncsi lettem volna. Nem ért annyit az egész, arról nem is beszélve, hogy alapvetően sokkal inkább voltam híve a hagyományosabb módszereknek, mint a beszélgetés. - Szerintem mindenki megérdemli, hogy legyen valaki, akihez baj esetén fordulhat - bólintottam haloványan mosolyogva, ezzel is kifejezve a hálám az elhangzott szavaiért. Nem zavart, hogy kitért a nyílt válaszadás elől, valójában sokkal aggasztóbb lett volna, ha nem teszi. Még ha nem is ismertem… vagyis, valójában már elképzelni sem tudom, hogy mennyire ismertem, vagy éppen nem ismertem Holdent, de ettől függetlenedve, azt mindenképpen tudom és tudtam is róla, hogy nem az érzelmek embere. Kevésbé, mint én, ami azért nagy szónak számított. Ennek ellenére azt hiszem, hogy rettenetesen vágyott szeretetre és valójában nagyon is tudott szeretni, egyszerűen csak nem szavakkal fejezte ki, mint a legtöbben, hanem sokkal inkább tettekkel és gesztusokkal. Noha, ez inkább csak volt tipp, mint - teljesen - valós tapasztalat. - Ami azt illeti van egy húga, velem egyidős, szóval még pont az eseted is. Bár… nem tudom, hogy az utolsó, orosz kém létre vonatkozó elvárás stimmel-e, majd utána kérdezek, ha ennyire ragaszkodsz hozzá - pillantottam szemforgatva a plafonra, továbbra sem konkretizálva, hogy elméleti vagy valós síkon beszélgetünk-e. Egyébként valóson beszélgettünk, némi torzítással, hiszen pontosan tudtam: Norma nem orosz kém, maximum svéd, noha reménykedtem benne, hogy még az sem. Jobban belegondolva azonban, sosem kérdeztem rá Orinál, hogy a húga tulajdonképpen mivel is foglalkozott, csak annyit tudtam, hogy él, jól van és dolgozik… valamit. Persze, nem voltam én ennyire érdektelen mások iránt - főleg nem a rokonaim iránt -, egyszerűen így még egy kicsit függetleníteni tudtam magam a kapcsolatunktól és képes voltam elhinni, hogy ez semmi komoly. Csak valami futó kaland, ez pedig egyre nehezebb volt, ami megijesztett. Sokkal jobban, mint bármi, beleértve az éppen aktuális, szürreális jelenetet is, mibe Holden Briggssel kerültünk. - Néha ki kell próbálni új dolgokat, hogy tudjuk, mi nem való nekünk - próbáltam némileg lazábbra venni a figurát, holott nem volt az, ezt mind a ketten nagyon jól tudtuk. Főleg annak tekintetében nem, hogy Holden miért is tette azt, amit. - Ha kérsz még szólj, van víz és citrom is - ajánlottam fel teljesen őszintén, annak biztos tudatában, hogy három napnyi tivornya dehidratáltságát egy pohár víz nem fogja megváltani, még akkor sem, ha a szervezete bizonyosan fellélegzett, hogy végre más is kerül belé. Nem szakítottam féle őt, türelmesen megvártam, hogy mit és hogyan szeretne mondani. Kicsit olyan volt ez, mint amikor az ember engedi a gyermekének, esetemben inkább az öccsémnek, hogy próbálgathassa a szárnyait, nyugodtan kimondhassa azt, amit szeretne. Én ráértem és tulajdonképpen ő is. Végtére is, mi dolgunk akadt volna hajnali háromkor? Vagy lehet volt az már fél négy is. Azóta nem is néztem az órára, hogy bekopogott a lakásom ajtaján. De nézzük a jó oldalát, ő legalább így tett, ellentétben az ikertestvéremmel, aki ki akarta szolgálni saját magát. Milyen végtelenül szomorú, hogy ez nem sikerült neki, mert rajtakaptam és nem csak a feltúrt lakásba értem haza aznap. - Csak tizenöt? Általában a tizenhét azért meg szokott lenni - ciccegtem tettetett elégedetlenséggel. Elmúlt már az az idő, amikor zavart, hogy valaki a magasságomon élcelődik. Napjainkban sokkal inkább néztem már az előnyeit, mint sem a hátrányait annak, hogy én és a 160 centiméter viszonylag messze, egy magassarkúnyira, voltunk egymástól. - Van benne gyakorlatom - sóhajtottam végül némi hezitálás után -, már abban, hogy a sajátom mellett mások életét is megoldjam. - Noha eddig csak egyszer csináltam ilyet, az öcsémmel, amikor eldöntöttem, hogy nekünk távol apától, egy ismeretlen, mégis támogató környezetben, ahol nem csak magunkra számíthattunk, jobb lesz, mint itthon. Akkor igazam volt és szerettem volna hinni, hogy az idős most, ennél az esetnél is engem fog igazolni és nem a kételyeket, amelyek végig ott voltak bennem, miközben intéztem azt, amit kellett. Valójában nem voltam benne teljesen biztos, hogy jó ötlet Holdent beavatni a teljes történetbe, az elmúlt tizenhárom évembe, mégis úgy éreztem, hogy tartozom neki ennyivel. Nem csak, mint magyarázattal, hanem azért is, mert ő is megosztotta velem a saját családja történetét. Valamit valamiért, ahogy mondani szokták. - Igen, ő az idősebb, róla is fogok mesélni - válaszoltam csendben. Valójában külön is kitérhettem volna rá, de nem akartam részeire bontani a történéseket, leginkább azért, mert féltem, hogy úgy nem állna össze számára egy teljes egésszé. Azzá, aminek nyomán sikerül megérteni, hogy miért is láttam bele hol magamat, hol pedig az öcsémet, ezáltal, miért éreztem úgy, hogy nem érdemli meg azt, hogy a tette következményeként börtönbe kerüljön. Hiába érdemelte volna meg azt. Örültem, hogy hosszan tanulmányozta a képet, ezzel időt adva nekem is, hogy összeszedjem a gondolataimat. Sejtettem ugyan már az első beszélgetésünk óta, hogy el fog jönni ez a perc, mégsem tudtam rá kellően felkészülni, sem lelkileg, sem pedig érzelmileg. De úgy hiszem, hogy erre nem is lehetett. Elmesélni azt, hogy hogyan esett darabjaira egy korábban boldog család, az sosem volt könnyű. - Igen, ez is nagyban közrejátszott, bár nem tudom Lori mennyit mesélt, Fontaine fonton legalább annyi az auror, mint Black fronton a vérfertőzés - nem, képtelen voltam megunni, hogy folyton fel-felemelegetem a családomnak ezt a szokását, már ha nevezhettem így. - Igazából, csak nem akartam, hogy más gyerek is így járjon, mert… ezt tényleg nem érdemli senki - ráztam meg a fejem és tudtam, hogy ezt pont előtte nem szükséges túlragozni. - Ugyan nem tartozik a témához, de Anyukám nagyon jó ember volt. Azt hiszem, hogy a legjobb, akit valaha ismertem, ezt mindenféle elfogultság nélkül állíthatom. Néha már annak is örülnék, ha fele olyan jó tudnék lenni, mint ő. Képtelen lettem volna megmondani, hogy pontosan mi és miért vett rá arra, hogy ezt pont Holden Brigssel osszam meg. A valóság az, hogy ritkán beszéltem Anyáról. Főleg, mert nem igazán volt kinek. Apa ha szóba került, pontosan olyan elkínzott arcot vágott, mintha csak friss lenne az élmény. Leo, ha érdekelte is, hogy milyen volt anya, hangot nem adott neki, ha pedig én hoztam szóba, akkor a saját stílusában ugyan, de könnyedén rázta le magáról a felvetést. A bátyámmal tulajdonképpen nem csak erről, de másról se beszéltem. És akkor maradt a nagyi, akivel nem találkoztam sajnos annyit, hogy legyen időnk a múltról beszélgetni, néha a jelenre is alig jutott idő. - Miután meghalt egyszerűen szét estünk. Családként és egyenként is. Gyakorlatilag egyszerre vesztettem el az édesanyámat és az édesapámat, ugyanis utóbbi hiába volt ott fizikálisan, gyerekként nem sokra mentem azzal, hogy üveges tekintettel ült a karosszékében és nézte, amint lobog a tűz a kandallóban. Azokban az időkben kezdtem rettenetesen ragaszkodni a bátyáimhoz. Szükségem volt bárkire, akire támaszkodhattam, aki vígaszt nyújtott és aki elhitette velem, hogy minden rendben lesz. Tudod… amikor elmondtad, hogy miért tetted amit, az első gondolatom az volt, hogy ki az az őrült, aki ezt megteszi. Aztán… rájöttem, hogy ha innentől kezdve ideálisan alakul az életem, akár én is megtettem volna, ha erre kérnek. Sőt, ha csak egy kicsit másképpen nevelem az öcsémet - olyan mocsok módon, ahogy Maurice és Russel a saját testvérüket -, akkor ő is megtette volna, ha erre kérem. Bár… - ráztam meg a fejem - nem, soha nem lennék képes semmi olyasmit kérni, amitől olyan állapotba kerülhet, mint milyenben te vagy… voltál - bizonytalanodtam el, nem igazán tudtam, hogy milyen időt használjak. - De az élet nyilván nem alakult ideálisan. Különben nem ülnénk itt. Három évvel később, egy éjszaka az ikertestvérem, az öcsém és én végig hallgattuk, ahogy Corvus és az apám ordítva veszekednek egymással. Nem viccelek, minden szavukat értettük, ennek a vége pedig az lett, hogy a legidősebb bátyám becsapta maga mögött az ajtót és annyit sem mondott, hogy sziasztok. Szerinted, mikor láttam őt legközelebb? - kérdeztem, meglepő mód nem költőien. Valóban kíváncsi voltam a válaszára, hogy eltalálja-e, vagy alá tippel. Fölé egészen nehéz lett volna. Arról nem is beszélve, hogy nem szerettem volna egyszerre rázúdítani mindent, időt akartam neki adni, hogy legyen ideje végig gondolni és megemészteni. Összefüggéseiben látni a történéseket és persze a legfontosabb, párhuzamokat vonni a kettőnk élete között.
Holden Briggs varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
◈◇ The nights were mainly made for sayin' things that you can't say tomorrow day ◇◈
Talán tényleg megérdemelte mindenki, hogy legyen az életében legalább egy ember, akihez fordulhatott, de a gyakorlatban ez ritkán valósult meg. Én legalábbis eddigi életem során azt tapasztaltam, hogy rengeteg magányos ember élt a világon, és bár sosem mondtam volna ki hangosan, most úgy éreztem, én is egy voltam közülük. A hétköznapokban nem tartottam ezt nagy problémának, hiszen az időm nagy részét a munkám tette ki, a maradék néhány órában pedig remekül éreztem magam egyedül is, sosem igényeltem magam körül a társaságot. A Minisztériumban tiszteltek, a beosztottjaim bizalmát élveztem és néhány tanítványommal is egészen szoros kapcsolatot alakítottam ki. Néha átjártam a testvéreimhez, hetente legalább egyszer összeültünk valamelyiküknél. Havonta egyszer-kétszer találkoztam Gennel, időnktől függően. Ha volt valami nő az életemben, annak örültem, ha nem, azt sem éltem meg katasztrófaként. Ezek együttesen pedig kielégítették minden szociális igényemet. Most azonban, amikor tényleg szükségem volt valakire, aki többet nyújtott egy családi ebédmeghívásnál vagy egy könnyed csevegésnél a minisztériumi liftben, rá kellett ébrednem, hogy valójában kurvára egyedül voltam és a kapcsolataim semmit sem értek. Ez a felismerés pedig elég ijesztő volt. - Nagyon ragaszkodom hozzá, hogy orosz kém legyen. Ha még jól is néz ki és legalább egy jó tízessel fiatalabb nálam, az csak a hab a tortán. A lényeg, hogy orosz kém legyen. - Bár csak gyenge viccnek szántam, tulajdonképpen nem is állt annyira távol a körülírt fiktív nő a valódi "esetemtől". Legalábbis a Lorival történtek erősen erre engedtek következtetni. Minden párkapcsolatomat, a legrövidebbeket is komolyan vettem, de puszta kedvelésnél és vonzalomnál a legtöbbjük iránt nem sokat éreztem - bár annyiban tényleg hasonlítottak Lorira, ha végigpörgettem a fejemben a listát, hogy mindegyikük jóval fiatalabb volt nálam, még ha nem is szándékosan így válogattam. Lori viszont, aki átbaszott, hazudott nekem, kihasznált és információt szolgáltatott ki a családomról, sokkal mélyebb érzéseket ébresztett bennem, mint az utóbbi években bármilyen nő. Úgy néz ki, erre buktam, ha jól kihasználtak. Még jó, hogy nem értettem eléggé a pszichomágiához és nem tudtam ebből messzemenő következtetéseket levonni. - Hát... legalább most már tudom, hogy tényleg sosem leszek én a parti lelke. Úgy néz ki, az elmúlt húsz év ebben nem hozott változást. Majd a hatvanhoz közelítve újra nekifutok. - Hiába terelődött a beszélgetésünk néhány perc erejéig komolytalanabb mederbe - bár valótlant nem állítottam, tényleg húszévesen sem én voltam a kollégium partiarca, de ezt pont nem Cassie Black előtt szégyelltem, akit valahogy elképzelni sem tudtam egy hétvégi lealjasodás alkalmával -, éreztem, hogy ott lebegett felettünk minden egyelőre kimondatlan kérdés és ránk telepedett az elmúlt napok, illetve hetek mázsás súlya. Mert kár lenne azt feltételezni, hogy ez az időszak csak számomra volt minden értelemben megterhelő. Az nem is kérdés, hogy én mekkora lelki terhet cipeltem, különösen azután nem maradt ezzel kapcsolatban kétely, amilyen állapotban beállítottam Cassie lakásába... De nyilván rá is hatással volt mindez. Talán az eddigi legnehezebb szakmai döntését kellett meghoznia, érzelmileg belevonódott egy olyan ügybe, amibe sosem kellett volna és bármennyire is bizarrnak találtam, valami mégis azt súgta, hogy többet rágódott miattam, mint azt az eddigi kapcsolatunk megindokolta volna. Az elmúlt napok történései, bárhonnan is néztem, az ő életére is visszafordíthatatlan hatást gyakoroltak. - Az egyik unokahúgom tizenhét éves és ő magasabb nálad - vontam meg a vállam. Nem mintha Harper olyan magasnak tűnt volna, amikor a betegsége miatt olyan törékeny volt, hogy az ember még a legkisebb szellőtől is óvni szerette volna. Hiába magasodott volna Cassie fölé, egymás mellé állítva őket ez a különbség valószínűleg nem is lett volna annyira feltűnő emiatt. - Azért remélem, másokét nem így kellett megoldanod... Tulajdonképpen nekem is ebben volt gyakorlatom, mások életének egyengetésében. Takarítottam Maurice és Russel után. Felváltva kísérgettem az orvosokhoz hol Harpert a tüdeje miatt, hol Lydiát felíratni a nyugtatóit. Minden hónapban elvittem Masonnek a bájitalát, amióta megharapták. A fivéreim helyett is figyeltem a gyerekeikre. Aztán ott voltak az aurorok, akikért szintén én feleltem. Bárcsak a saját problémáimmal is képes lettem volna így foglalkozni... Volt valami különös abban, ahogy az ikertestvérét emlegette. Bár nem használt folyamatosan múlt időt, mégis mintha egy távoli alakról beszélt volna, aki már régóta nem volt része az életének. Meghalt volna? Igen, csak erre tudtam gyanakodni, biztosan meghalt a testvére. És bármi is történt mostanság közöttem és a két bátyám között, már a gondolatra is összeszorult a mellkasom, hogy elveszíthetem őket. Mindegy mit tettek, mit mondtak, mit kértek tőlem, akkor is a fivéreim voltak, akiket nagyon szerettem és akiknek nem akartam a sírjuk felett állni, ahogyan nemrég Kyle-é felett állt az egész család. - Nem beszélt túl sokat a családjáról - ráztam meg a fejem. Nem tudtam túl sokat Fontaine-ékről és már nem is láttam rá esélyt, hogy valaha is ennél nagyobb betekintést nyerek majd a családjukba. Nem is akartam. A vérfertőzésre vonatkozó elmés kis megjegyzésére valami halvány mosolyféle kúszott az arcomra, tudtam, hogy nekem szólt. Még egy ismerős mondat: Anyukám nagyon jó ember volt. Nem szívesen beszéltem anyámról, de ha mégis megtettem, ez a mondat mindig helyett kapott a többi között. Mert anya tényleg jó ember volt, erős és kedves nő... és mennyire csalódott lenne, ha most látná, mivé lettek a fiai. - Biztos voltam benne, hogy jó ember volt. Nem állítom, hogy túl mélyen ismerlek, de azt tudom, hogy jó ember vagy és ez azt hiszem, nagyrészt nevelés kérdése. Nem azért gondolom így, mert azt tetted értem, amit, anélkül is tudtam. Valószínűleg nem számít sokat a véleményem, de szerintem nagyon büszke lenne rád. - Minden kimondott szót komolyan gondoltam. - Persze ettől még egy pénzes aranyvérű picsa vagy. Némán hallgattam tovább a Black család történetét, és kezdett egyre ijesztőbbé válni a számtalan párhuzam, amit a saját életemmel tudtam vonni. Az üveges tekintettel maga elé révedő édesapa - mintha csak a sógornőmről beszélt volna, akinél egy kiszáradt szobanövényben is több élet volt, mint amennyi benne maradt Kyle halála után. A ragaszkodás a testvéreihez - mintha csak az én gyerekkoromról beszélt volna, én is éppen olyan elkeseredetten kapaszkodtam Maurice és Russ gondoskodásába, ahogyan ő tehette kislányként. Hiszen nem volt más, hiába élt az apánk, egy másik kontinensről még csak felénk sem bagózott, nem volt senki másunk egymáson kívül. Ha bátorításra, tanácsra szorultam, csakis hozzájuk fordulhattam. És talán ez lehetetlennek tűnt Russelék legutóbbi kérése után, de valójában mindig megkaptam tőlük, amire szükségem volt. Maurice mindig tudta, hogyan motiváljon, ha úgy éreztem, maga alá temet az iskola és a kamaszlét, ő jött el velem annak idején az akadémiai nyílt napra, ő veregetett vállon elsőként, amikor végeztem a Roxfortban és amikor megszereztem a diplomámat. Russel pedig akkoriban mindig meg tudott nevettetni, borzalmas csajozós tippeket adott, kirángatott a csigaházamból, ha arra volt szükség és nem... akkor még eszébe sem jutott volna ártani nekem. Azóta minden más lett. Nem tudtam, pontosan mit vár tőlem, hogyan viszonyuljak a testvére tettéhez. Ha azt szerette volna, hogy sajnáljam Corvus Blacket, amiért megromlott a kapcsolata az apjukkal, akkor csalódnia kellett. Számomra nem létezett az a helyzet, amelyben elfogadható volt a tette. - Gondolom akkor, amikor auror lettél. - Az utóbbi néhány hét után nem esett nehezemre a lehető legrosszabbra gondolni. - Én biztos nem bocsátanék meg neki. Ha szeretsz valakit, akkor nem sétálsz ki az életéből. Egyszerűen senkinek nincs joga ilyet tenni a családjával, nem hagyhatod hátra őket szó nélkül és kezdhetsz új életet, mintha soha nem is léteztek volna. Ez undorító dolog. Meg sem próbáltam visszavenni az indulatból, ami csak úgy sütött belőlem. Ha volt valami, amit nem bírtam megtűrni, az az árulás volt, márpedig a szememben ennél nagyobb árulás nem létezett. Apám is ezt tette, félrekúrt Anya háta mögött, elhagyott minket és többé felénk sem nézett. Pedig szükségem lett volna rá, nyilván szükségem lett volna egy apára, de nem volt ott nekem még életem legszörnyűbb időszakában sem. Hogy tehetett ilyet bárki is?
Volt abban valami szomorú, ahogy már-már poénkodtunk azon, hogy Holden egy orosz kémet vinne haza, legyen az tulajdonképpen bárki is. Hiába nem mondtuk ki, hiszen a téma nem ez volt alapvetően, mégis mind a ketten tudtuk, hogy mi történt. Ki jobban, ki kevésbé. Én magam kevésbé, inkább csak másod és harmad kézből értesültem arról, hogy mit is tett Lori a MACUSA kérésére, parancsára, zsarolására. Ha hihettem a nagymamámtól és a nagybátyámtól érkezett leveleknek, akkor leginkább az utóbbi állta meg a helyét, némi csavarral, aminek a részleteit ugyanúgy nem ismertem, mint a teljes történetet. A legegyszerűbb nyilvánvalóan az lett volna, ha az unokatestvéremet kérdezem meg, de nem volt ám az ilyen egyszerű. Főleg annak fényében, hogy mit és kivel tett. Nemzet- és mindenféle más biztonsági tekintetben túlságosan is ingoványos terep volt ez ahhoz, hogy kockáztassak. - Majd körbekérdezek, hátha akad valaki a családfán - mondtam azért kicsit tovább fent tartva ezt a gyenge viccet. Ezt is csak azért, hogy hátha egy kis önirónia jobb kedvre deríti Holdent. Nem tudom, hogy ezen kívül mi mást mondhattam, avagy tehettem volna érte, főleg ebben a témában. Szívfájdalmak terén nem én voltam a megfelelő ember. Általában én hagytam ott a férfiakat, nem pedig fordítva. Arról nem is beszélve, hogy egyik kapcsolatom sem volt olyan komolynak, vagy éppen mélynek mondható, hogy ha esetleg mégis fordítva történt volna, akkor pontosan olyan állapotba kerüljek, mint amilyen az előttem álló Holden is volt. Kivéve talán a mostani…, súgta egy gonosz kis kósza hang a fejemben, amit próbáltam elkergetni messzire. Lehetőleg olyannyira, hogy soha az életben ne is találjon vissza. Ori, még ha a szó minden pozitív értelmével is, de egy bolond volt. Jobban különböztünk, mint a tűz és a víz. Nem létezhetett az a világ, ahol ez egy hosszabbra nyúlt szórakozáson kívül mást is jelentsen számomra. - Ugyan, nem ettől függ ez - vontam meg a vállam. - Én jól bírom az alkoholt, mégse voltam soha a buli lelke. Inkább az voltam, aki a széléről nézte szánakozva a nyomorult részegeket, akik azt hitték, hogy ettől ők lesznek a csapatlelkei, a menő gyerekek. Pont, mint a csapatépítőn - nosztalgiáztam, hiszen pontosan tudtam, hogy mind a ketten milyen remek emlékekkel távoztunk onnan. Szerencsére fertőzések, bolhák és tetvek nélkül, amelyeknek a lehetősége, szerintem sokkal nagyobb volt azon a szörnyűséges helyen, mint ami indokolt lett volna. Hiába volt a téma egy időre kellemesebb, már ha az orosz kémeket, a részegséget és a képzeletemben felbukkanó tetveket annak lehetett nevezni, mind a ketten tudtuk, hogy lesz ez még így se. Elévre Holden nem ezért, vagyis… nem csak azért volt itt. Azt hiszem az érkezésében benne volt a vágy is, hogy egyszerűen csak beszélgessen valakivel bármiről, ami tulajdonképpen a téma került. Ennek ellenére ott lebegett a fejünk felett Damoklész kardja, amely az első adandó alkalommal le is csapott ránk, mint a lehetősége volt rá. - Nem, valóban nem így… - sóhajtottam, hiszen mi mást mondhattam volna? Holden volt az első ember, akinek gyilkosságot sikáltam el, hogy megússza. És Merlinre, minden vágyam az volt, hogy azt mondjam: az utolsó is, de… nem hittem ebben. Főleg az ikertestvéremmel való találkozás után nem. Láttam a tekintetét és benne azt a fagyos hűvösséget. Biztos voltam benne, hogy már tapadt vér a kezéhez, túl jól ismertem ahhoz, hogy ez csak találgatás, ne pedig határozott kijelentés legyen. Ahogy abban is biztos voltam, hogy eljön a pillanat, amikor a segítségemre lesz szüksége én pedig képtelen leszek neki nemet mondani, hiába lenne az a szükséges válasz. Mégis csak az ikertestvérem volt, hiába gyűlöltem őt egy egészen kicsikét azért, mert itt hagyott egyetlen szó nélkül. Valahogy nem lepett meg, hogy Lori nem sokat beszélt a családról. Nem azért, mert ne lett volna családcentrikus - mert amúgy nem volt az, ezt nagyon jól tudtam -, hanem azért sem, mert logikátlan lépés lett volna. Ha kémkedett, már pedig azt csinálta, sokkal egyszerűbb volt annyi információt visszatartania, amennyit csak lehetett. Lebukás esetén kevesebbet veszíthetett, avagy kevesebb dologoz használhattak fel ellene. Én legalábbis így gondoltam, a józan ész alapján, sosem voltam kém vagy éppen beépített ügynök. Nem is vágytam rá valójában. Arról nem is beszélve, hogy szerintem igazán rossz is lettem volna benne. Arra születni kellett, legalábbis nekünk az auror képzőben mindig ezt mondták. - És mindig a is maradok, tudom - nevettem fel halkan, de mégis őszintén. Talán sértésnek kellett volna vennem a szavait, de végső soron igazak voltak. Egyikkel sem tudtam volna vitába szállni. - Köszönöm, hidd el: sokat jelent. Tudod, a nagyapám… mármint a Black oldalról, nem anyukám apukája, sosem kedvelte sem őt és azt hiszem, engem sem. Mindig azon dohogott, hogy túlságosan is rá hasonlítok. Rajtam inkább a Fontaine vonal, nem pedig a mindig tiszta Black vér, ütközik ki. Mondjuk, képzelheted mit szólt, amikor kiderült, hogy a menye anyja mesekönyveket ír és álnéven azt álnéven a muglik között is kiadták. - Őszintén sajnáltam, hogy ezt nem láttam. Tényleg nagy lehetett a megdöbbenés, amik kiderült. - Ha rangsort kellett volna állítania, hogy ki a kedvenc unokája, akkor egészen biztosan én kerülök a végére. Ezt mindenki pontosan tudta. Sőt, szerintem ki is mondta. Még ha nem is pont ezekkel a szavakkal - tűnődtem. Nem tudom, hogy ezt, mint annyi mindent, miért osztottam meg moat pont Holden Briggs-el, akinek a szemében a családom nem volt több, mint halálfalók utódainak összessége. Pont úgy, ahogy a legtöbb aranyvérű családról is gondolta. Ezért pedig nem tudtam teljesen hibáztatni, még ha gyűlöltem is az általánosításokat. Ettől függetlenül valami furcsa és megmagyarázhatatlan okból kifolyólag jól esett beszélni a múltról. Azt hiszem tényleg volt abban valami, hogy az ember egy relatíve ismeretlennek könnyebben öntötte ki a lelkét, mint egy közeli ismerősnek. Noha szinte biztos voltam benne, hogy az este végén már mi is közeli ismerősöknek fogjuk magunkat mondani, még ha nem is a hagyományos értelemben. - Tökéletes válasz. Jutalom sajnos nincs, csak a dicsőség, hogy eltaláltad - bólintottam, noha fele annyira se találtam viccesnek a helyzetet, mint a szavaim sugallhatták. - Én már nem haragszom - vontam meg a vállam, miközben kortyoltam egyet a langyosra hűlt kávéból. Jobban szerettem melegen. - Nem egyszerű Blacknek lenni, sok az elvárás és szinte semmi az elismerés, ha meg is felelsz neki, hiszen ez tulajdonképpen alap dolog - mondtam lassan, minden szót átgondolva. Úgy kellett mindezt elmagyaráznom, hogy közben nem tüntetem fel negatívan a családom. Legalábbis annál negatívabban, mint amit Holden eddig gondolt rólunk. - Neki… egyszerűen csak más vágyai voltak - tártam szét a karom, leegyszerűsítve a helyzetet. - Olyanok, amik nem volta összeegyeztethetőek a család elveivel, ennyi. Nyilván tizenhárom, tizennégy évesen ezt nehezebben érti meg az ember, de már nem neheztelek rá. Ezért legalábbis nem. Azért sokkal inkább, hogy sosem próbált megkeresni, vagy csak kapcsolatba lépni velem… velünk, hiszen öt évig éltünk a tengerentúlon. Ezért viszont igen is mérges vagyok. De ez egy későbbi pontja a történetnek - sóhajtottam, miközben felálltam és egy újabb képet vettem el a Holden háta mögé került komódról, hogy aztán a kezébe nyomjam azt. Ez már kevésbé volt mozgalmas, nem úgy, mint az előző. Csak ketten szerepeltek rajta, két fiatal felnőtt. Én és az ikertestvérem. Tizenhét évesek voltunk a képen és a Mardekár zöld-ezüst egyenruháját viseltük, annak az évnek az elején készült, amit Caelum még elkezdett. Itt, ha nem is volt még minden rendben, de annak tűnt. Mosolyogtunk és büszkén néztünk a kamerába. Noha, itt már nem mondták volna meg rólunk, hogy ikrek vagyunk. Már jó fél fejjel alacsonyabb voltam, mint a testvérem. Szerettem ezt a képet, még ha volt is egy végtelenül szomorú felhangja. - Az ikertestvéremet Caelumnek hívják - szólaltam meg végül, egy, az indokoltnál némileg hosszabbra nyúlt hallgatás után. - Húsz perccel idősebb nálam. Gyerekként elválaszthatatlanok voltunk, szinte mindent együtt csináltunk. Részben ezért is, meg Corvus miatt is, könyörögtem be magam a Mardekárba. Nem bírtam volna elviselni, hogy külön legyek bármelyikjüktől is, egyszerűen csak… a gondolat hatására már úgy tűnt, mintha megint elveszítenék valaki fontosat. Meg, úgy éreztem, hogy ezt is várják tőlem. Legyek Mardekáros, ahogy szinte majdnem mindenki. A süveg nem oda akart osztani - gondoltam vissza egy szomorú, mégis nosztalgikus mosollyal arra a pár percre, ami alatt ott ültem és egy fejfedőt győzködtem, hogy higgye el, én jobban tudom mire van szükségem, mint Ő. - De visszatérve, szeretném azt hinni, hogy nem csak nekem volt rá szükségem a nehéz időkben, hanem neki is rám. Végső soron, az ikrek egy ember két testben, legalábbis ezt szokták mondani és… szerintem van is benne valami. Közöttünk ez az összhang tizenhét éves korunkig tartott. Nem sokkal azután, hogy betöltöttük egyszerűen csak elment. Egyik nap még ott volt, a másikban pedig már senki sem találta. Hátrahagyott egy levelet, a pálcáját és ennyi. Megszökött a szobatársai pedig átaludták, mindent átaludtak, bár nyilván nem önszántukból - engedtem meg magamnak egy fanyar mosolyt, hagyva, hogy Holden összerakja a nehéznek nem éppen mondható feladványt. - Ha éreztem már előtte fájdalmat, az semmi sem volt ehhez képest. Olyan volt, mintha kitépték volna egy részem. Egy elemi részem. Még zokogni is képtelen voltam, egyszerűen léteztem, de… nem sok mindent lennék képes felidézni. Csak azt tudom, hogy egy idő után már azt is kezdtem megkérdőjelezni, hogy érzek-e még egyáltalán érzek-e még valamit. Egy gurkó, amit szándékosan nem kerültem el az egyik kviddics meccs alatt egészen hatásosan bebizonyította, hogy igen. Szerencsére nem tört el semmim - sóhajtottam, mert utóbb belegondolva, az egy rettenetesen ostoba húzás volt. Sokkal nagyobb baj is lehetett volna belőle, mint ami lett. - Ezután a Mungoban - mert azért mégis csak Pollux Black unokahúga voltam, akit levitt egy gurkó több méter magasról - az unokabátyám megsimogatta a vállam, én pedig elsírtam magam és hosszú percekig keservesen zokogtam. Visszagondolva, az ikertestvérem távozása után ez volt az első kedvesnek nevezhető gesztus, amit kaptam bárkitől is. És ekkor még csak tizennyolc éves voltam - ráztam meg a fejem, ismét némaságba burkolódzva. Hagytam, hogy Holdennek ismét legyen ideje párhuzamot vonni, mert még ha a kronológia nem is stimmelt, szerintem már kezdhetett számára összeállni a kép. Még ha a történet vége, mondjuk úgy: feloldása, még hátra volt. Bár valójában nem neveztem volna annak, még csak megoldásnak sem. Egyszerűen csak…. egy döntésnek, amiről azt hiszem, hogy ennyi év távlatából, már kijelenthetem, hogy helyes volt.
Holden Briggs varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
◈◇ The nights were mainly made for sayin' things that you can't say tomorrow day ◇◈
- Nagyon hálás vagyok. Így nem kell letennem az álmomról, hogy beházasodhatok a családotokba. - Nehéz volt megítélni, hogy ki vágyott erre kevésbé. Én, a Blackek vagy a saját családom. Attól biztosan senkinek nem kellett félnie, hogy amíg egy csepp józan eszem is maradt, elvettem volna egy Blacket vagy egy Fontaine-t. A történtek után végképp nem. És valljuk be őszintén, erre az én utálatomtól függetlenül sem volt túl nagy az esély. Az olyanok, mint Blackék és Fontaine-ék nem vegyültek a magamfajta felkapaszkodott félvérekkel. Hiszen szépíthettünk ezen bárhogy, az ő szemükben valószínűleg pontosan ennyit értem a fivéreimmel együtt: egy sárvérű anya felkapaszkodott kölykei, akik túl magasra jutottak a társadalmi ranglétrán. Talán részben igazuk is volt, hiszen a bátyáimmal a fejünk tetejére is állhattunk, akkor sem tudtunk asszimilálódni az olyan minisztériumi nagykutyák közé, akik generációk óta a felsővezetés tagjai voltak és három évesen már kívülről fújták az etikettet meg a bécsi keringőt. Pedig Maurice és Russel igyekeztek beolvadni, de nyilván tudtuk mindannyian, hogy a mi családunkra legfeljebb az újgazdag jelzőt lehetett ráaggatni - mármint a testvéreimre, azt hiszem, én még ebbe a kategóriába sem tartoztam bele és nem is igazán vágytam rá. - Valahogy nehéz is elképzelni téged a buli lelkeként. Különben van még mit javítanod a lopakodási technikádon. Láttam ám, amikor kilógtál a csapatépítőről este. Hadd találjam ki: a közös zuhanyzót akartad megúszni. - Ha az elmúlt fél órában valamit egészen biztosan megtudtam Cassie Blackről, akkor az az, hogy kifejezetten érzékeny volt a tisztaságra. Nem tudtam kinevetni érte, hiszen én magam is nagyon érzékeny voltam mind a környezetemre, mind pedig magamra - még ha az előző három napom erre most rá is cáfolt. A jelenlegi helyzetet nem lehetett átlagosnak nevezni és úgy éreztem, hogy távolabb kerültem a valódi személyiségemtől, mint eddigi életemben bármikor. Pedig így is mindennapos volt, hogy alapvető jellemvonásaimat nyomtam el a hatékony munkavégzés vagy éppen a családom védelmében. Ha nem így lett volna, most nem állunk itt Cassie-vel hajnali fél négy magasságában, egy eltussolt gyilkosság után. Voltak az életben szükséges rosszak, amiket meg kellett tennie az embernek, bármennyire is kellemetlen volt. És azt hiszem, ez a gyilkosságtól eltekintve annyira nem is volt szörnyű, egyszerűbbnek bizonyult boldogulni az aurorparancsnokság dominancialapú világában, ha az emberről mindenki azt gondolta, hogy egy érzéketlen, agresszív bunkó. Korábban sem voltam jó véleménnyel a Black családról - micsoda meglepetés -, de Cassie szavai csak még inkább megerősítettek abban a hitemben, hogy elbaszottak voltak és a legkevésbé sem jogosultak a kiemelt társadalmi elismertségre. Mégis mit tudtak felmutatni a kirekesztésen kívül? Ha még egy állítólag kellően pedigrés rokont is kiutáltak maguk közül, csak mert nem vallott elég középkori nézeteket... - Annyira nem tűnik nagy veszteségnek, ha egy ilyen ember nem kedvel - jegyeztem meg, bár valószínűleg ezzel a kijelentéssel nem okoztam neki meglepetést. - Sosem értettem ezt az egészet, amit ti műveltek... Ez a fasz vértisztaság-mánia, én egyszerűen nem értem... Mit foglalkoztok ezzel? Mármint a rokonaid. Mindenki tudja, hogy semmit sem befolyásol, nem ezen múlnak a képességek. Még Tudodki is félvér volt, akinek gondolom a rokonaid fele tövig benyalt... Komolyan nem értem, hogyan lehetett ezért annyi embert feláldozni. Köztük az anyámat is, de ezt már nem mondtam ki hangosan, hiszen semmi szükség nem volt rá, anélkül is ott lebegett kettőnk között. Azért kellett meghalnia, mert mugli szülők gyerekeként jött a világra, ennyi volt minden bűne és az olyanok, mint Cassie nagyapja, valószínűleg teljesen értéktelennek tartották az életét. De nem reménykedtem benne, hogy Cassie választ tud adni arra a kérdésre, ami tizenhárom éves korom óta foglalkoztatott. Valószínűleg egyetlen aranyvérű sem tudott volna racionális magyarázattal szolgálni a muglik iránt táplált gyűlöletére és megvetésére. Hiszen nem létezett ilyen, legalábbis én elképzelni sem tudtam. - Hát éppen ez az... Elveknek hátat fordítani egy dolog, de a testvéreidet magukra hagyni soha nem elfogadható - jelentettem ki olyan határozottsággal, mintha egy átlagos munkanapon, a minisztérium második szintjén lettünk volna, én magam teljes parancsnoki díszben. - Helyzeteket ott lehet hagyni, de embereket nem, akik számítanak rád és akikért felelősséggel tartozol. Erre sosincs mentség. Én sem tudtam eldönteni, hogy most Corvus Blackre vagy Charles Briggsre gondoltam. Nem azért gyűlöltem tiszta szívemből apámat, mert félrekúrt és újraházasodott - habár ezt sem tudtam elfogadni, a hűtlenség számomra nem fért bele semmilyen kapcsolatba -, hanem azért, mert utána felénk se nézett. Erre soha nem létezett jogos magyarázat. Elvettem tőle a második fotót is, ezen a képen Cassie alig különbözött a mostani önmagától, hiszen már majdnem felnőtt volt rajta. Éppen csak a tekintete volt egészen más. Vidámabb? Gyermekibb? Talán. És elég hamar választ kaptam arra is, miért éreztem így a fényképpel kapcsolatban. Nem érezhettem át teljes mértékben, milyen lehet ikrekként a világra jönni, még csak közel egykorú testvérem sem volt, akivel hasonló viszonyt ápolhattam volna. De láttam felcseperedni Harpert és Masont, akik olyanok voltak, mint egymás részei és árnyékai, elválaszthatatlanok. Nem igazán tudtam a gyerekkorukból túl sok olyan emléket felidézni, amelyben csak az egyikük szerepelt, mindig együtt voltak mindenhol. Padlóra kerültek Kyle halála után, de csak elképzelni tudtam, hogy mit éreztek volna, ha egymást veszítik el. Igaz, próbáltam inkább nem belegondolni, főleg nem most, amikor Harper egészségi állapota megint romlásnak indult - Merlinre, neki is megígértem, hogy elviszem az orvosaihoz, meg ne feledkezzek róla a nagy önsajnálatban... - Talán jobb lett volna a testvéred képébe átirányítani azt a gurkót, nem? - Hiába bizonygatta nekem, hogy volt oka a két fivére távozásának, én nem láttam. Főleg nem ezután a történet után. Aki hagyja, hogy a testvére így érezzen, pontosabban ne érezzen semmit, az a legrosszabb ember a világon. És ekkor bekúszott a gondolataim közé egy gonosz, kéretlen kis mondat: de hát veled is éppen ezt teszik. Nyeltem egy nagyot, nem törhettem most ilyeneken a fejem. Amúgy is ostobaság volt, hiszen engem nem hagytak el, nem kellett volna semmiféle párhuzamot látnom a két történet között. - Előkerült azóta? Nem mintha megérdemelné, hogy visszafogadd az életedbe...
-Bármikor, hiszen tudtam én, hogy minden vágyad a rokonommá válni - kacsintottam rá, noha mind a ketten tudtuk, hogy ez nem több, mint kósza viccelődés. Holden nem vágyott aranyvérűek közé. Tulajdonképpen az irányunkba táplált, nagyobb részben sztereotípiákon kisebb részben személyes tragédián alapuló, talár alá legkevésbé sem bújtatott véleménye után már azon is meglepődtem, hogy kikezdett egy aranyvérűvel. Hovatovább oly’ mértékig bele is szeretett, hogy képes volt hosszasan a padlóra kerülni. Egy aranyvérű miatt. Komolyan, szerettem amikor a világ ilyen fanyar humorral fűszerezett helyzetek elé sodort. Kivétel persze, ha éppen én voltam ezeknek az elszenvedője. Azt már fele ennyire sem találtam komikusnak. - Meg sem próbáltam elrejteni - rántottam meg nemtörődöm mód a vállam. - A fél társaság olyan részeg volt, hogy az anyját se tudta volna megkülönböztetni egy dementortól, a másik fele pedig pontosan annyira utálta az egészet mint én. De jól sejted, nem fizet nekem eleget a minisztérium azért, hogy kockáztassam egy komoly fertőzés lehetőségét, valami kritikán alul hely, még kritikán alulibb zuhanyzójában - horkantottam a lehető legtöbb nőiességgel, amit képes voltam belecsempészni. Valójában nem is értem, hogy miért emlegettem fel a csapatépítőt, hiszen jobbára inkább elfelejteni próbáltam az ott látott mocskot és igénytelenséget, mintsem élénken emlékezni rá. Igen, egy elkényeztetett aranyvérű voltam, aki hozzászokott a luxushoz, ám pár napot egy tisztességesen takarított, egyszerűbb helyen képes voltam - sokkal inkább lettem volna - eltölteni. Ez a hely azonban mindennek a legalja volt. Talán még magának a legalljának is. Ha másban nem is, ebben úgy hiszem, még Holden is osztotta a véleményem. Nem csak most, ebben a ritka furcsa és kissé talán még életidegen szituációban, hanem általánosságban is. A zsörtölődő, selyemfiú parancsnokok pontosan ugyanannyira adtak magukra - ha nem jobban, néha napján! -, mint az elkényeztetett aranyvérű picsák. - Nem, valóban nem az - engedtem meg magamnak egy apró, elnéző mosolyt, ami sokkal inkább szólt a hat-hét éves, a nagyapja szeretetére áhítozó kis Cassie Black-nek, mint a velem szemben ülő Holden Briggsnek. - De gyerekként ez nem ilyen egyértelmű. Gyerekként az ember azt akarja, hogy a családtagjai szeressék és rá is pontosan olyan kedves, meleg tekintettel pillantsanak rá, mint a testvéreire és az unokatestvéreire - legalábbis azoknak túlnyomó részére. Azt hiszem, voltunk hárman, Orion, a húga és én, akiket nagypapa nem kedvelt. Mi, elkövettük azt a főbenjáró bűnt, hogy nem hasonlítottunk a Black családra sem kinézetben, sem pedig viselkedésben. A különbség mindösszesen csak abban rejlett, hogy míg Orion és Norma vezetéknév alapján nem Black-ek voltak, addig én igen. Ezáltal a felém irányuló elvárások léce oly mértékben lett magasra helyezve, hogy már a nekifutás pillanatában tudhattam: képtelen leszek megugrani azt. Én azonban minduntalan megpróbáltam ezt kudarcot kudarcra, lesajnáló tekinteteket lesajnáló tekintetekre halmozva. Mire pedig észbe kaptam, nagypapa már halott volt. Most pedig itt álltam - ültem - jóval kettőnk versenyének vége után, abszolút vesztesen, mégis némi erkölcsi győzelemmel, lévén ha az ő és a család normáihoz nem is, de magamhoz végig hű maradtam. - Szerintem ha valóban létezik túlvilág, most biztosan elégedetten hangoztatja, hogy ő megmondta. Ő bizony mindig is mondta. A szabad szellemű édesanyámra ütöttem, akit nem kellett volna beengednie a családba - sóhajtottam halkan, mégis kellő hangerővel ahhoz, hogy Holden értse a szavaimat. Ha megkérdeznének, képtelen volnék megmondani, hogy miért, milyen indíttatásból vezérelve osztottam ezt meg vele. Csak úgy, mint sok mást az elmúlt percek folyamán. - Ez nem az erőről szól… nem csak arról - javítottam ki magam sután, hiszen a kviblik esete egyedi volt az aranyvérűek között. Ahány család, annyi eljárás. - Itt a státusz és annak jelentése a fontos,, amit nem pénzben mér az ember. Kicsit olyan ez azt hiszem, mint a mugliknál a királyi család - méláztam el, hogy a lehető legjobb példát tudjam hozni, valami olyasmit, amit Holden is közelebb érezhetett magához. - A kiváltságosok, akik bár nem sokban különböznek a rang, a vér, a vagyon, a szokásjog és a hagyományok mégis kiemelik őket az egyszerű tömegből - mert ilyen egyszerű volt ez véleményem szerint. Hiába próbálta mindenki bonyolultabb köntösbe öltöztetni. - Egy háború mindig ilyen. Félre ne értsd, nem azt mondom, hogy jó vagy éppen helyes, hanem azt, hogy egy háború ilyen. Kegyetlen és áldozatokat követel. Nem hiszem, hogy ettől jobb lenne neked, ahogy azt sem hogy, hogy megbékélnél. Mi több, azzal amit mondani fogok még csak meggyőzni sem akarlak, de… ez nem kifejezetten aranyvér specifikus, lehet ránk fogni és ránk mutogatni, de inkább emberi tulajdonság, mint más. Ha van egy ellenségkép, akit lehet gyűlölni, akin lehet példát statuálni legyenek azok a sárvérűek, az aranyvérűek vagy éppen a vérfarkasok, akkor könnyebb az embereket egymás ellen fordítani. Könnyebb hatalomra kerülni és ott is maradni Egyszerű trükk ez, mégis mindig beválik. A félelem nagyúr, ugyebár - mondtam teljesen nyugodtan, egy burkolt megjegyzést sem téve arra, hogy a bátyja elnöksége alatt is lehettek hasonló esetek, mint az ő édesanyja.. édesanyjuk. A különbség mindössze csak abban leledzhetett, hogy ez az édesanya nem sárvérű volt, hanem vérfarkas, esetleg egy védtelen aranyvérű, mert olyanok is akadtak szép számmal. Hiszen mind a két csoport ellen folytatott már gyűlöletkampányt a Briggs-kormány. Oly’ könnyű lett volna most mindezzel szembesíteni Holdent, de legaláébb oly’ értelmetlen is. Hiszen többek között azt is megtudtam tőle, hogy a testvérei annyira adnak a szavára, mint egy házimanóéra. - Néha a kettő egybeesik - ráztam meg a fejem több mint tíz év lemondásával együtt. Mi mást tehettem volna? Valószínű már a Mungó elmeosztályán nyaralnék, ha folyton folyvást ezen rágódom. - Arról nem beszélve, hogy akkor ő sem volt több, mint egy tizenhét éves gyerek - hiszen ezt sem lehetett kihagyni a képletből, hogy mind a két bátyám fiatal volt még, talán végig sem gondolták, hogy mit tesznek, vagy ha mégis megtették, azt egy gyermek fejének egyszerűségével, nem pedig egy felnőtt éleslátással tették. - Lehet - engedtem meg magamnak egy apró mosolyt - bár akkor már több mint egy éve nem volt része az életemnek… azt hiszem. Ekkorról kicsit tényleg összefolynak az emlékek - ráztam meg a fejem, furcsa volt erről beszélni. Olyan, mintha azokat az éveket nem is én éltem volna meg, mintha csak egy kívülálló lettem volna a saját életemben. Talán akkoriban így is volt, minden bizonnyal a Roxfort festményei és képei is élettel telibbek voltak, mint én magam. - Igen - válaszoltam némi habozás után. - Kétszer találkoztunk az utóbbi hetekben, bár egyiket se mondanám szívélyesnek. Sokkal inkább voltak formálisnak, mintha csak idegenek lettünk volna, nem pedig ikrek. Bár... jobban belegondolva valahol azok is vagyunk, hiszen már nem azok az emberek álltak egymással szemben, akik egykoron. A legkevésbé sem… Ezt azonban ennél jobban nem kívántam részletezni. Lehetett az Caelum bármilyen bűnöző - még én sem tudom pontosan milyen, valójában - nem adhattam ki. Annak ellenére sem, hogy kettőnk közül nem én árultam el a másikat és hagytam ott minden szó nélkül. Bennem, még ha nem is volt indokolt, maradt némi lojalitás az irányába. Nem sok, de ahhoz pont elég, hogy még csak meg se forduljon a fejemben a börtönbe juttatásának lehetősége. - Miután tehát Caelum elment - vágtam bele életem történetének utolsó szakaszába - ketten maradtunk én és az öcsém, Leo. Meg persze az apám, aki még nálam is profibban űzte az önsajnálatba süppedést annak okán, hogy elvesztette a feleségét és a gyerekeit. Vagyis… azoknak egy részét. Tudod, nem tudnám megmondani, hogy a kórház után melyik volt pontosan az a pillanat, ahol… amikor rájöttem, hogy tennem kell valamit, de volt egy ilyen. Egy pillanat, amikor elhittem, hogy erősebb vagyok annál, mint ahogy gondolom, mint ahogy bárki gondolja, végtére is tizennyolc éves voltam ekkor, még a Roxfortot se fejeztem be. Egy gyerek voltam, mondjuk ki, mégis rájöttem, hogy ha nem változtatok, annak nagyon csúnya vége lesz - ráztam meg a fejem, megszakítva ezzel a beszédet, némi levegővételnyi időt biztosítva magamnak is. - Nem tudnám megmondani azt sem, hogy miért és miért született meg bennem az ötlet, hogy Amerikába kell mennem, talán csak adta magát, végtére is, hiába tartottuk csak formálisan a kapcsolatot, ott is voltak rokonaink. Mégis, egy nagyon nehéz döntés volt ez, hiszen nem tudhattam hogy igazam van-e, valóban jót teszek-e magamnak és Leonak, mert ha egy valamiben biztos voltam ebben a nagy katyvaszban, az az, hogy az öcsémet nem hagyom itt. Így végül egy veszekedés és egy kissé igazságtalan, mégis az adott körülményekhez képest elég fair egészség megkötése után leléptünk és öt évig vissza se néztünk. Szerintem… ez volt a jó döntés. Még úgy is, hogy vétettem hibákat, hiszen tizennyolc évesen nem sokat konyítottam a gyerekneveléshez vagy bármihez, ami ezzel jár - nyugtáztam, noha ezek a szavak már sokkal inkább csak magamnak szóltak, nem pedig a parancsnoknak. - Most pedig, hogy őszintén válaszoljak a kérdésedre, azért tettem, mert tudom milyen érzés, amikor az ember bármit megtenne a testvéreiért, ahogy azt is tudom, milyen érzés függni valakitől, vagy éppen valakinek a szeretetétől. Avagy a hálától. Arról nem is beszélve, hogy ha az életem másképpen alakul én is lehettem volna te, ahogy Leo is - ez utóbbi sokkal, sokkal többet nyomott ugyan a latba, amikor azon az éjszaka, amikor távoztam tőle eldöntöttem, hogy pontosan mit, hogyan és miért fogok tenni. Hogy hogyan hágok át tulajdonképpen minden szabályt, amit aurorként be kellett volna tartanom és tartatnom. - Arról nem is beszélve, hogy azért lettem auror, hogy jobbá tegyem a világot, még ha nem is látványosan, csak apránként. Azzal, ha elítéltetlek nem lett volna jobb ez a hely - sőt, meg merem kockáztatni, hogy inkább ennek az ellenkezője volt igaz. - Akármit is gondolsz magadról, nem vagy rossz ember. Jó ember vagy Holden, aki tett egy rettenetesen rossz dolgot, akár hiszed, akár nem. Ezért pedig nem érdemeltél volna halált, már pedig mind a ketten tudjuk, hogy a halálos ítéletedet írtam volna alá azzal, ha letartóztatlak és börtönbe juttatlak - csendesedtem el, várva a a reakcióját most, hogy megkapta a hőn áhított válaszát. Nem tudtam, hogy mire számítsa tőle, lévén várni nem vártam semmit. Sem köszönet, sem hálát, sem ehhez hasonlókat, hiszen nem ezért tettem, ilyesmi még csak meg sem fordult a fejemben. Én egyszerűen csak tettem azt, amit a legjobbnak láttam, még úgy is, hogy a szabályzat és tulajdonképpen a józan ész is ellenem szólt.
Holden Briggs varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
◈◇ The nights were mainly made for sayin' things that you can't say tomorrow day ◇◈
Mindig volt valami ellentmondásos a Lori iránt táplált érzéseimben, ütközött minden sziklaszilárdnak hitt elvemmel. De mindig kimagyaráztam valamivel, ráfogtam arra, hogy Lori nem is olyan aranyvérű, hogy tulajdonképpen kicsit hasonlít a helyzet Genhez, ők ketten kivételt képeztek, ami erősítette a szabályt és még ők maguk is elismerték, hogy nem illenek be a brit aranyvérűek közé. Aztán borult minden, kiderült, hogy Lori pontosan olyan. Ő minden bizonnyal vígan élte azóta is az életét, a MACUSA nyomása nélkül, csak én maradtam hátra szánalmasan darabokra tört szívvel - akár még hálás is lehettem volna Cassie-ék nyomozása miatt, elvégre a mindent felőrlő bűntudat mellett nem maradt időm keseregni a szerelmi bánat miatt, amit még esetlen tinifiúként sem tettem, csak most, felnőtt férfiként. Szánalmas. - Szeretnék belekötni, de ebbe még én sem tudok. Tényleg kritikán aluli volt. Nekem is megfordult a fejemben, hogy haza kéne szökni estére - ismertem be, habár valószínűleg ez nem okozott túl nagy meglepetést. Talán nem voltam arisztokrata aranyvérű, de a rendet és a tisztaságot legalább annyira kedveltem, mintha Black lett volna a nevem, és ahhoz nem kellett Arianne Prewett pszichológiai ismereteivel rendelkezni, hogy ezt valaki azonnal felismerje. Az igénytelenség semmilyen formájával nem lehetett megvádolni, megkockáztatom, hogy az otthonomat és a ruhatáramat jobban rendben tartottam egy igazán szorgalmas házimanónál is, de valószínűleg még borbélyhoz is gyakrabban jártam, mint a legtöbb unatkozó aranyvérű feleség a fodrászához. Nyilván én sem örültem, mikor a csapatépítőn még egy tisztességes zuhanyzásra sem volt lehetőségem, nemhogy még kulturált körülmények között meg is borotválkozzon az ember és rendbe szedje magát. Bár most ezerszer rosszabbul festettem, mint azon a lepratelepen... - Egyetlen gyereknek sem kéne ezt akarnia, mert ennek természetesnek és magától értetődőnek kéne lennie. - Nem voltam naiv, tudtam, hogy nincs így. Apám félredobott, mint egy használt zsebkendőt, a bátyáim ugyanezt tették a saját gyerekeikkel. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a szeretet és törődés legtöbbször családon belül sem egyértelmű. Még akkor sem, ha számomra ez éppen annyira természetes volt, mint levegőt venni. - Holtan már túl sokat nem ér a véleménye. Értettem, amit mondott és közben mégsem. A beszélgetésünknek ez a fordulata kísértetiesen emlékeztetett az utóbbi évek minden csevegésére Maurice-al. Nem kérdőjeleztem meg a politikáját, elfogadtam, hogy ez az ő terepe, hogy a morális kérdésekhez politikai köntösben gyakran más helyes válasz tartozik, mint a hétköznapokban, de ettől még sok minden nem tetszett. - Tudom, milyen egy háború. Én veled ellentétben átéltem. - Tudtam, hogy nem akart kioktatni és lényegében én tettem fel neki egy kérdést, nem sok jogom volt felidegesíteni magam a válaszon. Mégis megtörtént és bár éreztem, hogy nem kellett volna ingerülten és lekezelően válaszolnom, mégsem tudtam moderálni magam és még kevésbé bocsánatot kérni miatta. - A politika és az ellenségkép egy dolog. Nem értek egyet vele, de az lehet egy szükséges rossz. De otthon, a négy fal között ez már nem politika vagy trükk, hanem őszinte meggyőződés, amit továbbadnak generációról generációra. És ezt nem értem, hogyan gondolhatja azt bárki is, kibaszott sokan hogyan gondolhatják azt, hogy a világnak muglik és mugliszületésűek legyilkolására van szüksége és hogyan taníthatják ezt a gyerekeiknek is. Erre te sem mondhatod, hogy ez csak a státuszról vagy politikai trükközésről szól. Majdnem hozzátettem, hogy ellenben a bátyám kampányával. Mert Maurice ezt egy percig sem gondolta komolyan. Nem szerette az aranyvérűeket, nyilván, hiszen ő is őket okolta anyánk haláláért, de ezt az utálatát kiélte volna a családi ebédek puskaporos hangulatában. A vérfarkasok valójában sosem foglalkoztatták, éppen csak meglátta a lehetőséget a közvéleménykutatások színes grafikonjaiban és százalékaiban. Nála ez tényleg csak politikai kommunikáció volt, lehetőség a szavazatok elnyerésére. De a halálfalók nagy része tényleg, a legmélyebb meggyőződéssel kívánta a muglik halálát és nevelte a gyerekeit is a gyűlöletre. Én eközött éles különbséget láttam. Mégsem mondtam ki hangosan, talán már kijózanodtam annyira, hogy burkoltan se kritizáljam a bátyámat, talán belém ivódott annyira a felmentése, hogy egy háromnapos tivornyázás után sem tudtam rosszat mondani róla. Habár a háború említése szokás szerint kibillentett az amúgy is ingatag lábakon álló lelki békémből, mégis csendben végighallgattam. Még akkor is, amikor hatalmas volt a késztetés, hogy újból közbevágjak és kritizáljam a testvérei viselkedését. - Igen, az tudom milyen érzés. Amikor valaki teljesen megváltozik... - Habár nekem egyik fivérem sem tűnt el évekre, hanem az orrom előtt fordultak ki egyre jobban önmagukból. Maurice csak egy ambiciózus, de véletlenül sem törtető, éles eszű fiatal fiú volt, akit elnyelt a politika mocsara. Russel mindig arról álmodozott, hogy egyszer majd nagy ember lesz, de az, akivé vált, sosem szerepelt a tervei között. Most mégis itt voltunk. Én pedig... én pedig gyilkossá váltam. Szép jellemfejlődés mindhármunktól. Eddig úgy éreztem, hogy legfeljebb apró részleteiben érintette a történet a nagy magyarázatot arra, miért is segített nekem. Amikor viszont az öccséhez, Leohoz ért, azt hiszem, végre minden összeállt. Felfogtam, hogy Cassie párhuzamot látott köztem és a kistestvére között, akit ő nevelt fel, túl korán a saját nyakába véve egy olyan terhet, amit nem neki kellett volna cipelnie. - Szerintem is ez volt a jó döntés. - Bár nem kérdezte a véleményemet, mégis meg kellett vele osztanom. - Az nem számít, ha követtél el hibákat, mert csak neki akartál jót és szerintem ennyi a fontos. Én mindig így láttam. És őszintén... egy szobanövénynél is érdektelenebb szülőnél minden jobb. Egy pillanatra elhallgattam, mert nem voltam benne biztos, hogy folytatni akarom a monológot abban az irányban, amerre elindultam. Azonban hamar rájöttem, hogy itt, ebben a percben már nem sok értelme maradt a kényes témák kerülgetésének. - A sógornőm, Russel felesége... Tudod, ő imádta a gyerekeit. Csodálatos nő volt, tényleg, ezt nem az elfogultság mondatja velem. Miután Kyle meghalt, teljesen összetört. Olyan lett, mint egy árnyék, mint aki megkapta a dementorcsókot. Ott van, de csak fizikailag. Nem tudnám megmondani, mikor sikerült két szónál többet kihúznom belőle utoljára. És hiába maradt két élő gyereke, akiknek nagyon is szükségük lenne rá, mégsem tud foglalkozni velük vagy bármi mással a napi nyugtatóadagján kívül. És ennél hidd el, bármi jobb egy gyereknek. Tényleg bármi. - Persze az, ahogy én törődtem Harperrel és Masonnel, nem volt összehasonlítható a Cassie által vállalt áldozattal. Ő tizennyolc éves volt és egy kisgyereket cipelt el magával a világ másik végére. Éppen csak azt szerettem volna vele érzékeltetni, hogy bármekkora hibákat is követett el és bármennyire is alkalmatlan volt a feladatra, az apjánál csak többet nyújthatott a kisöccsének. Nem mondtam ki hangosan, de sokat nőtt a szememben - már ha egyáltalán még volt hova nőnie azok után, amit értem tett. A kijelentésére hevesen kezdtem rázni a fejem. Nem értettem, hogyan mondhat ilyet a történtek után, és főleg ennyire őszintén. Hogyan gondolhatott jó embernek, amikor talán még nálam is többet tudott arról, mi történt azon a szörnyű estén? - Ezt te sem hiheted el. Nem vagyok jó ember, ha az lennék, akkor nem tettem volna meg - tagadtam legalább olyan hevesen, mintha a Wizengamot előtt kellett volna bizonyítanom az ártatlanságomat. Csak most éppen annak az ellenkezőjét szajkóztam. - Tettem már nagyon elbaszott dolgokat, rengeteget. Öltem már embert nem is egyszer. De azután sosem éreztem így, sosem. Persze, ébren tart éjszaka a gondolat, mégis csak nagy dolog kioltani valakinek az életét vagy megnyomorítani egész hátralévő életére, de ők megérdemelték, és idővel túllép rajta az ember, az évek rutinjával egyre hamarabb. De ez más, ez nem munka volt és az a lány nem tett semmit... És... tudod mi nagyon ironikus, Cassie? Egész életemben gyűlöltem azokat, akik megúszták, hogy ártatlanokat gyilkoltak. Kétszer is majdnem ráment az egész karrierem arra, hogy gyűlöltem őket. Egy percig nem bántam volna, ha elveszik a jelvényemet "aurori túlkapásért" vagy fasz tudja milyen polkorrekt nevet aggatnak mostanában arra, ha nyomorékra versz egy tömeggyilkost. Azt gondoltam, hogy majd én jobbá teszem a világot és mennyivel különb vagyok minden korrupt fasznál az egész Minisztériumban. És most itt vagyunk. Elsikáltak nekem egy gyilkosságot. Egy Black sikált el nekem egy gyilkosságot. Nem, ezek után ne mondd nekem, hogy jó embernek tartasz, mert még a saját mércémnek sem tudok megfelelni. És egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy maradt bármi jogom is aurornak nevezni magam.
Egy normális napon kisebb diadalnak éltem volna meg, hogy Holden Briggs nem hogy nem tud belekötni abba, amint mondtam, de még egyet is ért velem. Ez a nap - sokkal inkább még hajnal - azonban más volt. Hangos elégedettség helyett csak némán, bólintva vettem tudomásul a szavait. Képtelenségnek tetszett, hogy örüljek ennek az apró sikernek, mivel Holden sok minden volt - leginkább, részeg, mocskos és büdös -, de valós önnön maga az egészen biztosan nem. Noha volt ebben valami érthető, hiszen ha szabályosan járok el, én piedesztán lennék, a nagybátyám statisztikái az egekben, Holden pedig a börtönben. Vagy már a sírban, amennyire népszerű lett volna azok körében, akiket ő juttatott oda, védőőrizet nélkül -. amire a múltkori beszélgetés alapján nem számíthatott - már az is csodaszámba ment volna, ha egy napot túlél, nemhogy többet. - Igen, de szerintem mind a ketten tudjuk, hogy ez nem így működik - ráztam meg a fejem egy óvatos mosoly kíséretében. Nem sokat tudtam Holden életéről, mindösszesen csak azt a pár morzsát, amelyet legutóbb, az ő lakásán folytatott beszélgetés során oszott meg velem. Arra azonban tisztán emlékszem, hogy az apjáról egy szó sem esett. Ha halott lenne, biztosan megemlítette volna, amikor az édesanyjáról beszélt, de nem tette. Ez pedig arra engedett következtetni, hogy a férfi eltűnt, elhagyta őket. Persze, ennek megannyi oka lehetett, kiváltképp a háborús időkben, de egy gyerekben - mert biztosan az volt, hiszen Merlinre, a bátyjai nevelték fel - bizonyosan a legrosszabb forgatókönyv csapódott le. Azt pedig, még ha teljesen más aspektusból is, de tudtam milyen érzés elhagyottnak, elhanyagoltnak lenni. Nagyon rossz. Egy igazi önmarcangolás, amikor az ember a nap huszonnégy órájának mind az ezernégyszáznegyen percében azon gondolkodik hol rontotta el, mit tehetett volna másképp, miért nem volt elég. Persze, ez idővel csökken, de el sosem tűnik. - Lehet, de a szavak mindig tovább kísértenek, mint a testi fenyítések és nem - emeltem fel a kezem, mielőtt még tovább, még rosszabbá formálódna benne a családomról kialakított kép - engem, sokakkal ellentétben, sohasem vertek meg. Rezignáltan, a lehető legneutrálisabb kifejezéssel próbáltam végighallgatni a monológját, amelyben több szenvedély vegyült szerintem, mint az elmúlt három napjának összes cselekedetébe. Ennek örülnöm kellett volna, hiszen azt jelenthette, hogy Holden Briggs, ha csak apróbb lépésekben is, de elkezdett ismét az a férfi lenni, akinek megismertem. Persze, nem önmaga. Sokkal inkább egy macsó, akinek görcsösen mutatni kívánta magát, hiszen ha másra nem is, arra mindenképpen megfelelő volt ez a fiaskó, hogy rájöjjek: nem akkora seggarc, mint elsőre tűnik, ellenben Jerry Prestonnal, aki nincs mit szépíteni, tényleg egy világi fasz volt. Bármennyire találtam ezt örvendetesnek, vissza kellett fognom magam. Ésszel, nem pedig indulatból válaszolni, hiába több mint tíz év korkülönbség, ebben a szituációban mégis én voltam az, aki képes felnőtt módjára viselkedni. Nem engedhettem meg, hogy a helyzet tovább romoljon. - Pedig de, ilyen egyszerű. A világ sosem volt egy bonyolultan működő gépezet, csak mi szeretjük azzá tenni - szóltam hozzá gyengéd határozottsággal, pontosan abban a hangnemben, amelyet Leoval szemben is használtam hasonló szituációkban. - Gondolj bele, adott egy átlagos félvér család, olyan felállásban, amilyenben csak szeretnéd. Tegyük fel, hogy túlélték a háború borzalmait, voltak veszteségeik, de közepes mértékben, ahogy akkoriban a brit társadalom túlnyomó részének. Nem félnek globálisan az összes aranyvérűtől, de nem is kedvelik őket, tulajdonképpen semlegesen állnak hozzájuk, nem akarnak mást, csak nyugodtan élni az életük - elképzeléseim szerint legalábbis pontosan ilyen lehetett egy átlagos, félvér állampolgár élete. - De aztán jön valaki legyen az bárki, a bátyád, egy magát vezetőnek kikiáltó kellően karizmatikus egyén vagy tényleg, akárki, akit csak akarsz és azt mondja, hogy minden megismétlődik. Minden aranyvérű család veszélyes, neo-halálfaló. Szerinted az átlag szülő mire fogja nevelni a gyerekét? Arra hogy legyen elfogadó vagy arra, hogy féljen, óvakodjon és gyűlöljön, mert az a biztonságos? És a gyerek, ha felnő, szerinted mit fog tovább adni az elfogadást, vagy a gyűlöletet? És ez miben csúcsosodik majd ki? - kérdeztem, noha ez csak költői volt. Mind a ketten nagyon jól tudtuk rá a választ. - Nem működött ez más elven Voldemort idejében sem. Az aranyvérűek veszélyeztetve érezték a pozíciójuk, már-már önmaguk és jött egy vezető, aki kihasználta, majd a maga javára fordította a félelmeik. Félre ne értsd, nem mentek fel senkit, azt se mondom, hogy nincs igazad a bűneiket illetően, egyszerűen csak arra akarok rávilágítani, hogy a történtek a jelenben is bármikor megismételhetik magukat, lévén ismét széthúzás van a társadalomban, nem pedig összetartás. Kihagytam a bátyját, a politikáját és a vérfarkasokat. Kontraproduktívnak éreztem már csak az emlegetésük esestlegességét is, pedig könnyű lett volna, hiszen Maurice Briggs politikája is ezen elvek mentén lett megtervezve és vezetve is. Mégis, hibáztatni, hovatovább: számonkérni e miatt nem lett volna fair, sem most, hogy ilyen állapotban volt, sem pedig máskor, tulajdonképpen. Nem ő irányította a bátyját, sokkal inkább fordítva, Holden egyszerűen csak homokba dugta a fejét, mert az bizonyult számára a legkényelmesebb és legfájdalommentesebb opciónak. Amennyire szántam ezért, legalább annyira meg is értettem. Nekem, sem volt könnyebb elfogadni, hogy Caelum valószínűleg nem éppen a legalitás útját járta. - Senkinek sem kéne tudnia milyen érzés ez - sóhajtottam visszhangozva a korábbi szavait, mert mást nem tehettem. Ugyan meglehetősen személyes témákat fszegettünk, mégsem éreztem volna helyesnek, ha rákérdezek. Főleg annak fényében, hogy sejtettem a válaszát. Láttam a szemében az értetlenséget, majd a megvilágosodást, amint minden összeállt, noha többet kellett rá várni, mint gondoltam. Ezt a háromnapos alkoholmámor számlájára írtam, nem Holdenére. Aki, ha helyesek az értesüléseim, Hollóhátas volt a maga idejében. - Le… -...het, akartam válaszolni, de ismét beszélni kezdett. én pedig inkább hagytam. Mint oly’ sokszor már az elmúlt huszonnégy évben, nem tudtam pontosan, hogy mit is kéne tennem. Mi a lenne a legjobb Holdennek, aki a korábbi, pillanatokig tartó fellángolása után ismét maga volt a megtestesült letargia. Azzal azonban, hogy hagytam beszélni, úgy éreztem: nem lőhetek mellé. A pszichológusom is mindig azt tanácsolta: adjam ki magamból és akkor jobb lesz. Nem könnyebb a közhiedelemmel ellentétben, mert az sosem lesz, csak jobb. Talán Holdennek is erre volt szüksége, hogy elmondjon mindent valakinek, aki nem ítélkezett, nem kérdezett, egyszerűen csak meghallgatta őt és a történeteit. - Sajnálom. Csak részben, de… tudom milyen érzés ez. Talán nem hiszed el nekem, de bizton állíthatom: már az is sokat számít azoknak a gyerekeknek, hogy van valaki, akire támaszkodhatok. - Nekem ezek a bátyáim voltak. Nem apa vagy anya pótlékok, egyszerűen csak családtagok, akik ott voltak és akik segítettek. Akik mellett azt érezhettem, vannak még olyan személyek a világomban, akikre a tragikus történtek ellenére számíthatok. Akkoriban legalábbis így hittem. Sóhajtva ráztam meg a fejem. Éreztem, hogy a minimális javulás egyszeriben a visszájára fordult. Persze, nyilván nem számítottam rá, hogy egyet fog érteni. Furcsa is lett volna. Azonban az is váratlanul ért, milyen mértékig lovalja bele magát az önvádba. Szavai hevessége és éle nyomán már csak a heves gesztikulálás hiányzott. Talán, ha nem olyan fáradt - mint amilyennek látszott - az sem marad el. Valamikor a mondandója vége felé álltam fel, majd léptem a fotel mellé, ahol leült. Ahogy szinte megállíthatatlanul mondta, mondta és még mindig csak mondta szerintem észre sem vette a helyváltoztatást. - Elég legyen! - szóltam rá erélyesebben, mint a mostani vagy a múltkor beszélgetés során bármikor, miközben óvatosan a két kezem közé fogtam az arcát, ezzel kényszerítve arra, hogy ne forduljon el, tartsa a szemkontaktust. Máskor nem tett volna ilyet, ahogy én se, de ez, mint annyiszor mondtam már: egy különleges helyzet volt, nem kevésbé különleges megoldásokkal. Arról nem is beszélve, hogy hiába álltam miközben ő ült, gyakorlatilag egy magasságban volt a szemünk. Miért kellett minden férfinak alulról súrolni a két métert?!- Nem. Vagy. Rossz. Ember. Ha az lennél, ha valóban egy igazi, börtönbe való szar alak lennél, soha az életben nem kockáztattam volna érted mindent, amit elértem, mert lássuk be ezt tettem. Mind a ketten tudjuk. Vásárra vittem a bőrömet egy Briggsért - ha mindenképpen a családjainkkal akart dobálózni, hát legyen, én nem voltam elrontója semminek -, ahelyett hogy felhasználtam volna mindent ellene. Ellenetek, ezzel a nagybátyám malmára hajtva a vizet - hiszem, bár Holden sose mondta ki, ő ezt tette volna, szemrebbenés nélkül, állítom kaján örömmel, amit megfűszerezett volna némi elégtétel is az aranyvérűek, mintsem a családom felé. - De nem bánom, mert még most is hiszem, hogy jól cselekedtem, még ha nem feltéltlenül úgy, ahogy azt elvárták volna tőlem. Szóval ha most képtelen vagy bízni magadban, a nézeteidben az elveidben akkor… akkor bízz az enyémekben. Bízz bennem… - nagy szavak voltak ezek, talán túlságosan is. Alig hét nappal ezelőtt szinte lehetetlenségnek tetszett ez az egész szituáció, mégis itt voltunk. A legszürreálisabbnak mégsem azt tartottam, hogy Holden Briggsnek bizonygattam: annak ellenére, hogy megölt egy fiatal lányt nem rossz ember, csak egyszerűen ember, aki elkövetett egy nagyon rossz cselekedetet; hanem azt, hogy ezt valamilyen, számomra is nehezen megmagyarázható oknál fogva teljesen komolyan is gondoltam.
Holden Briggs varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
◈◇ The nights were mainly made for sayin' things that you can't say tomorrow day ◇◈
- Tudom, hogy nem így működik. És a legrosszabb, hogy egy gyerek mindig magában keresi a hibát, nem? A felnőttek privilégiuma, hogy képesek vagyunk másokat okolni mindenért, ami velünk történik. A gyerekek nem ilyenek. Ha nem kapnak szeretetet, akkor azt hiszik, hogy ők rontottak el valamit. Pedig soha nem ők a hibásak. - Gyerekként számtalanszor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy apám új fia és lánya, valahol a messzi Amerikában biztosan jobbak voltak nálam. Sosem kaptam rá bizonyítékot, hogy velük többet foglalkozott, de a magam hét-nyolc évével akkoriban úgy képzeltem, hogy nekik remek apjuk volt. Nekem sosem jutott sok belőle, még annyi sem, mint a bátyáimnak. Maurice-al, de különösen Russellel még úgy ahogy töltött időt, elmentek néha kviddicsmeccsekre, olykor szerveztek közös programokat, a kamasz fiaival el tudott beszélgetni erről-arról. Velem soha, és ezt annyi idősen a saját fogyatékosságomként éltem meg. Sosem vitt meccsre, sosem játszott velem, sosem beszéltünk néhány tartalmatlan sablonmondatnál többet, általában csak leintett, hogy ne fárasszam, nincs energiája hozzám. Felnőttként már csak ezek "Holden, ne most"-ok és "Holden, maradj már csendben legalább egy teljes percig"-ek maradtak meg, ha volt is más, azokról egy töredéknyi emlékem sem létezett. Vajon a bátyáim jobb apák lettek volna, ha a sajátunk nem dob félre minket, mint egy használt papírzsebkendőt? - Tudom, vagyis inkább sejtem. Nem volt, aki lekevert volna néhány atyai pofont vagy módszeresen lerombolta volna az önbizalmamat, úgyhogy igazából nincs összehasonlítási alapom, csak elképzelni tudom. Már ha eltekintünk Jerry atyai pofonjaitól és kedvesen megfogalmazott kritikáitól, azokból bőven kijutott, és azt hiszem, mindre rászolgáltam. - Halványan elmosolyodtam. Szánalmas vagy sem, de Jerry Preston állt az életemben a legközelebb bármiféle apafigurához. Amíg Cassie a családja elismeréséért tepert, addig én az ő korában Jerrynek akartam megfelelni, és talán ez a mai napig nem is változott. Jerry olyan volt, amilyen, egy morcos, faragatlan tuskó, akinek mindenkihez akadt néhány rossz szava, de többet tett értem, mint az életemben felbukkanó emberek közül a legtöbben - ironikus, hogy egyetlen nap leforgása alatt Cassie Blacknek sikerült őt megelőznie, de erre jelenleg nem akartam gondolni. A gyilkosság és annak eltussolása helyett szerettem volna inkább megmaradni annál az érzésnél, amit az váltott ki belőlem, hogy Jerry hány éven át egyengette az utamat. Ingerülten megráztam a fejem. Tudtam, hogy igazat mond, ahogy az is igaz volt, amit én mondtam neki - egyszerűen csak más-más szemszögből tekintettünk ugyanarra a problémára. Ő aranyvérűnek született, így a társadalom háború utáni ellenérzéseit tapasztalta. Én egy mugliszületésű boszorkány félvér fia voltam, aki átélt egy háborút, ahol az anyámhoz hasonlókat levadászták, mint az állatokat, engem pedig halálra gyötörtek az iskolában a halálfaló tanárok. Nem léteztek azok az érvek, amelyekkel igazán hathattunk egymásra, mert ebben a kérdésben egyszerűen nem állhattunk egy oldalon. - Értem, amit mondasz. De a társadalomban soha nem lesz összetartás, az emberek nem így működnek. És hiába próbálsz racionális érveket hozni, nem ér semmit. Mindegy mit mondunk vagy teszünk, attól még a te rokonaid azok az emberek maradnak, akik miatt megölték az anyámat, az én rokonaim pedig azok lesznek, akik miatt fellökik az öcsédet az iskola folyosóján, mert Black a neve. Egyedül az változik, hogy éppen kinél van a hatalom. - Sosem tekintettem túl nagy optimizmussal a társadalomra. - És ne mondd ki a nevét. A hideg kiráz tőle, bassza meg. Lori nevetségesnek találta, ha rászóltam emiatt, de ő amerikaiként, Cassie pedig a kora miatt nem érthették, az én generációmban milyen érzéseket keltett a Voldemort név. Hiába telt el azóta ennyi év, a beidegződés megmaradt azokból az időkből, mikor kaptál egy Cruciatus átkot a Roxfortban, ha nem elég tiszteletteljesen beszéltél Róla, Akit Nem Nevezünk Nevén, a fejvadászok pedig a Wizengamot elé rángattak mindenkit, aki kiejtette a száján, mert tabu varázslatot szórtak a Voldemort névre, amivel azonnal bemérhették a tartózkodási helyét minden vakmerő ellenzékinek. Ez azonban Cassie-nek csupán családi anekdota lehetett vagy valami olyan, amit a roxforti mágiatörténet órákon tanult meg könyvekből. Megvontam a vállam, kár volt tovább feszegetnünk a családjaink lassú széthullásának témáját. Ő is tudta, milyen az, ha egy testvér kifordul önmagából és én is. Ide nem kellett ennél több szó vagy magyarázat, teljesen megértettük egymást anélkül is. - Nem tudom, én is szeretném ezt hinni. Biztos, hogy azok után, ami Kyle-ról kiderült, szinte lehetetlen elhinni, de ők jó gyerekek, tudod? Tényleg azok, mindketten, nem érdemlik meg ezt a sok szart, ami történik velük. Mármint... Kyle sem volt mindig... olyan. Ő sem így indult, csak... - Újból megrántottam a vállam. Mit mondhattam volna? Hogy a bátyám rossz példát mutatott neki? Hogy senki nem foglalkozott vele eleget? Hogy az unokaöcsém azt hitte, mindent megtehet a neve miatt? Amúgy sem erről beszéltünk, csak az én gondolataim csapongtak, túl sokat agyaltam mostanában olyan problémákon, amelyeken már soha nem változtathattam, ezek közé tartozott Kyle halála és személyiségváltozása is. - Az ikrek viszont egyáltalán nem hasonlítanak rá. Ők csak elszenvedik ezt a sok szart, én meg nem tudok tenni ellene, csak végigasszisztálom. És ez borzalmas, tudod? Nyilván tudta. Ő is azok közé a gyerekek közé tartozott, akit nyakon borítottak az élet nehézségeivel és nem sok mindenkire támaszkodhatott. A szüleire biztosan nem. Nem szoktam hozzá, hogy megpróbálják belém fojtani a szót. A többség nem merte és igazából esélyük sem volt rá - de Cassie nem tartozott a többséghez, én pedig ennél távolabb nem is állhattam volna a minisztériumi hétköznapok határozott kiállású és tekintélyt parancsoló kommandós aurorjától. Így nem meglepő, hogy azonnal elhallgattam, amikor rám szólt, bár talán ebben a meglepetés is szerepet játszott, amitől néhány pillanatra még a mélységes elkeseredésem is mintha elpárolgott volna. Velem soha nem beszéltek így és nem kényszerített rá senki szinte már erőszakosan, hogy felvegyem a szemkontaktust. Sőt, a többség általában kerülte a tekintetemet, ijesztően szigorúnak (és kéknek) találták, ami egy kihallgatószobában hasznos tulajdonság volt, azon kívül már kevésbé. Cassie-t viszont nem tartotta vissza attól, hogy kitartóan az arcomba bámuljon, már-már zavarbaejtően közelről - igaz, ebben az is szerepet játszott, hogy hozzá képest ülve is egy kétajtós szekrényre emlékeztettem. De talán nem is ez volt a legszürreálisabb ebben a helyzetben. Nem az, hogy hajnali négy óra magasságában Cassiopeia Black nappalijában ültem alkoholtól kótyagosan, a kezével az arcomon, mint egy elbaszott mugli filmdrámában, sokkal inkább az, ahogy a szavai hatottak rám. Mikor fordult akkorát a világ, hogy magamban nem, de benne tényleg meg tudtam bízni? Nem hittem el, amit mondott, nem ez ébresztett bennem bármiféle érzést. Egyszerűen csak hirtelen letaglózott a tény: Cassie Black őszintén törődött velem. Ettől a gondolattól bármikor máskor megállíthatatlan röhögőgörcsöt kaptam volna, most csak döbbenetet éreztem, hálát és meghatottságot, ezeknek az egyvelegével pedig nem tudtam, mihez kéne kezdenem. Egyedül abban voltam biztos, hogy nem akartam már megint bőgni előtte. Kerestem a szavakat, amik körülírhatták volna mindezt, de vagy nem léteztek vagy csak az én érzelmekhez kötődő szókincsem nem volt elég nagy hozzá. - Nem tudom, hogy erre mit kéne mondanom. Ebben sosem voltam valami jó... - ráztam meg a fejem. - És azt hiszem, hogy ide egy köszönöm nem elég, pedig hidd el, mindennél hálásabb vagyok... hát mindenért. Nem csak azért, hogy elsikáltad ezt az egészet, tulajdonképpen azért a legkevésbé. Felálltam, hátha javít valamit a megnyirbált magabiztosságomon a kettőnk közötti magasságbeli különbség helyreállása. - Ez most elég nyálasan és önsajnáltatóan hangzik, de tényleg így van: senki nem tett még értem ennyit. Tényleg senki. Általában otthagynak a szarban, és már eléggé hozzászoktam, szóval nem tudom, mihez kéne most kezdenem ezzel. Úgyhogy köszönöm és sajnálom, hogy egy akkora fasz voltam veled mindig, nem érdemelted meg. - A szavaknál könnyebben jött egy talán túl csontropogtatóra sikerült ölelés. A fizikai kontaktussal sosem voltak gondjaim, az érzelmeim másfajta kifejezésével ellentétben. Reméltem, hogy Cassie is legalább sejtette, mennyire, de tényleg mennyire hálás voltam neki. - Figyelj... nincs egy erkélyed vagy valami? Muszáj rágyújtanom. És utána el is takarodok innen, hagylak aludni, egy cigi után teljesen ki fogok józanodni.
