A világ legnagyobb mázlistájának éreztem magam, pedig nem is akartam eljönni erre a koleszos partira - ahogy egyik korábbira sem, csak Gen rángatott el minden alkalommal. Nem éreztem jól magam ezeken a bulikon, én nem ismerkedtem könnyen, nem voltam vicces, nem tudtam őrült sztorikat mesélni, mivel a napjaim minden percét a tanulás tette ki, márpedig a többieket kurvára hidegen hagyták a legfrissebb mágiaelméleti kutatások. Legfeljebb az aurorképző keltette fel bárkinek is a figyelmét, de többnyire erre is hamar ráuntak, mikor megtudták, hogy elsőéves tanoncként nem szökött ex-halálfalókat üldöztem éjjel-nappal. Egyszóval ugyanaz volt a helyzet az akadémián is, mint a Roxfortban: nem sikerült Genen kívül egyetlen barátot sem szereznem és mindenki elkönyvelt egy tanulógépnek... meg egy büdös bunkónak, de talán ez zavart a legkevésbé. Nyilván ezzel együtt járt az is, hogy a lányok továbbra sem akarták rám vetni magukat, és ez csak részben történt amiatt, mert sokan egy párnak gondoltak minket Gennel. Ebbe is beletörődtem, lényegében nem volt benne semmi új és szokatlan, meggyőztem magamat róla, hogy rendben van ez így, a tanulás úgyis fontosabb. Erre ma este, amíg Gen kis időre magamra hagyott, megtörtént a csoda... A legcukibb csaj volt, akivel életemben találkoztam. Elsőéves medimágus hallgató, csinos, szőke, baromi okos, érdeklődő és még a saját erősen selejtes radarjaimmal is érzékeltem, hogy egyértelműen akart tőlem valamit. Komolyan, lehetett ennél nagyobb szerencsém? Azt gondoltam, tényleg megérte eljönni Gennel erre a hülye partira, még akkor is, ha a zene ritka szar volt, a társaság fele a sarokban hányt valami kétes eredetű és biztosan nem legális cucctól (inkább félrenéztem, úgyis messze volt még a jelvényem megszerzése), és már az érkezésünk után néhány perccel sikerült kihúznom a gyufát néhány suttyónál, akik tettek egy-két disznó megjegyzést Genre, én meg elküldtem őket a halál faszára. Nyilván nem tartott sokáig a hihetetlen szerencsém. Abban a másodpercben, ahogy az újdonsült társaságom felvetette, hogy esetleg leléphetnénk innen és én válaszolni akartam, hogy "Merlinre, bassza meg, persze, húzzunk innen", felbukkant Gen - és cseppet sem tűnt boldognak. Én pedig mi mást tettem volna, mint hogy bocsánatot kértem a lánytól és otthagytam a francba, mert Gennek nyilvánvalóan szüksége volt rám? - Történt valami? - kaptam el Gen karját, hogy félrehúzhassam egy csendesebb sarokba. - Valamelyik pöcs rád mászott? Kit kell szétátkoznom?
Mégis milyen ember az, aki sok év elteltével sem tud túllépni egy szakításon, ami nagyjából öt évvel ezelőtt történt? Ha valaki felteszi nekem ezt a kérdést, egész biztosan rávágom, hogy ritka szánalmas és nevetséges, közben pedig meglapulok, mint szar a fűben, titkolva azt, hogy ugyanebben a helyzetben voltam én is. Merlinre, évek teltek el, elballagtunk a Roxfortból, összeszedtem magamnak néhanapján fiúkat - bár egyik sem bírta sokáig -, mégis keserű szájízzel néztem Henryre, akárhányszor csak megláttam. Ami túl gyakori volt, hiába igyekeztem őt tudatosan kerülni. Volt egy olyan érzésem, hogy az összes tanárunk tisztában volt a mi múltunkkal, mert nem lehet véletlen, hogy ennyi projektre képesek összerakni minket párba vagy egy csapatba, hogy együtt kelljen dolgoznunk. Mérhetetlenül bosszantó volt ott ülni és ollóval vágható feszültségben még jó jegyet is szerezni, amikor a kooperáció mindkét féltől szinte esélytelen volt annyira idegesek voltunk a másik miatt. A dominancia iránti harc pedig csak feltett egy nagy lapáttal az amúgy is fékezhetetlen tűzre, de egyikünk sem akart engedni az igazából. És a legrosszabb mégis az volt benne, hogy rá kellett jönnöm a hónapok alatt, hogy még mindig nem tettem túl magam azon, hogy Henry kihajított és még mindig ugyanúgy a karjába ugrottam volna, ha kéri, mint évekkel ezelőtt. Úgyhogy én is szánalmas és nevetséges voltam, ezt pedig minden erőmmel leplezni próbáltam. Még Holden előtt is, bár szerencsémre néha olyan volt, mintha egy totális érzelmi analfabéta vagy egy jól funkcionáló autista és nem látott át rajtam. De a hétvégi akadémiai bulik mindig jól jöttek a kikapcsolódásra, ahol elfelejthetem, hogy Henry Dearborn egyáltalán létezik ezen a világon. Ez a nap is ilyen volt, Holdent elhagytam valahol, valamikor és egy helyes magizoológus hallgatóval beszélgettem, majd táncoltam a többi ember között a tömegben. Már éppen kezdtem azt érezni, hogy jól van, Holden ma este is a kollégiumban alszik a lakásom helyett, mert a srác elég határozott jelzéseket adott arra, hogy hol folytatná a partizást, amire persze én is vevő voltam… aztán megláttam azt a jelenetet. Gőzöm sincs, ki volt a csaj, nem is érdekel, tekintettel arra, hogy nem én voltam az. Mindenesetre Henry két méteres alakját sosem tudtam volna összetéveszteni mással, a tény pedig, hogy olyan szinten egymásba voltak gabalyodva mint a gordiuszi csomó, jobban felzaklatott, mint kellett volna. Biztos nem volt több néhány másodpercnél, amíg őket figyeltem, csak nekem tűnt óráknak az a pár pillanat, de az is éppen elég volt. Szó nélkül fordultam sarkon és hagytam ott a srácot, aki szerencsétlen biztos nagyon értetlenül és csalódottan bámult utánam, de nem tudott meghatni. Meg akartam találni Holdent. Meg is tettem, ő is éppen talált magának partnert az estére. Bevallom, egy röpke pillanatra még el is felejtettem az előző perceket, annyira megörültem, hogy talán nem lesz negyven éves szűz a legjobb barátomból. Gyorsan el is akartam surranni, mielőtt észrevesz, majd megküzdök én magam ezzel az egésszel. Úgysem olyan súlyos, mint amilyennek kívülről tűnhet. Csak sajnos Holden hamarabb észrevett és amilyen lojális tud lenni, azonnal oda is jött. - Nem, semmi, minden oké. Menj csak vissza. Nehogy miattam elszalaszd ezt a lehetőséget.
Talán nem én voltam a világ legérzelmesebb embere és a szakválasztáskor sem véletlenül lapoztam át azonnal a pszichomágiát, de ahhoz igazi idiótának kellett volna lennem, hogy bekajáljam Gen hazugságát. Nem volt minden oké, én pedig nem tudtam vígan visszamenni ahhoz a lányhoz, mikor Gent nyilnvánvalóan felzaklatta valami. Bármilyen szánalmasan is hangozhatott ez a korosztályunk minden hímpéldánya számára, de jelenleg nem létezett olyan nő a földön, akit hajlandó lettem volna Gen elé helyezni. És nem, továbbra sem akartam tőle többet a barátságánál. - Ne nézz már hülyének, látom, hogy valami bajod van - ráztam meg a fejem. Már éppen készültem újból felajánlani neki, hogy megverek bárkit a kedvéért vagy leátkozom a köcsög fejüket a nyakukról (Preston úgyis két napja mutatott nekünk egy menő tarolóátkot), amikor én is kiszúrtam a társaságban a probléma forrását. Valljuk be őszintén, nem volt nehéz észrevenni Henry Dearborn kétméteres sudár habtestét, amint éppen a nyelvét nyomkodta le az egyik közgazdász csaj torkán, a keze pedig nem éppen a lány vállát markolászta. - Ne már, Gen... - sóhajtottam fel. - Most komolyan ő baszta el a kedvedet? Őszintén nem értettem, mi a szar volt ennyire különleges Henry Dearbornon attól eltekintve, hogy biztosan valami növekedési hormonzavara volt és attól lett ekkora állat. Miért kesergett utána még ennyi év után is és mit érdekelte, hogy kiver kavart Henry? De valószínűleg nem is kellett értenem, csak támogatnom őt, mert a barátoknak ez a dolga. - Gondolom, azt még mindig nem engeded meg, hogy patkánnyá változtassam. - Azt azért nem állítottam volna, hogy miután egyik napról a másikra kihajította Gent, egyszer sem töröltem pofán Dearbornt, de a patkánnyá változtatást Gen tényleg nem engedte. Pedig ment volna, jó voltam átváltoztatástanból már akkor is. - Gyere, lépjünk le innen, amúgy is szar ez a buli. Elemeltem az egyik asztalról az első kezem ügyébe kerülő bontatlan üveg piát, majd karon ragadtam Gent, hogy magam után húzva utat törjek magunknak a részeg társaságban. Egészen véletlenül, mikor elhaladtunk Henryék mellett, akkorát taszítottam azon az emberi villanypóznán, hogy ráborult az egyik fotelben smároló párra.
Tényleg nem akartam, hogy otthagyja azt a lányt, neki is kijárt a szórakozásból, pláne, hogy az okos fejével egyszerre végezte az Akadémiát és az aurorképzőt. Néha attól féltem, hogy a halálba hajtja magát a maximalizmusával és akadtak napok, amikor őszintén aggódtam az egészségéért. Általában azokon a napokon tiltottam el mindentől, aminek köze volt a tanuláshoz és rángattam el magammal valahová, legyen az vidámpark, állatkert vagy csak a park, ahol be tudom lökni a kacsák közé a tóba. Utóbbit soha nem értékelte. De ezen az estén végre lehetett volna valakije, valaki, aki mellett a kikapcsolódás legjobb módját választhatja meg, mégis mi volt neki a fontosabb? Én és a lényegtelen nyomorom. - Mondom, hogy nincsen semmi, hidd már el! Inkább menj vissza ahhoz a lányhoz, mielőtt talál valaki mást. -Gondoltam, hogy hozzáteszem, hogy már éppen elég sokáig élte szűzen az életét, hátha attól felháborodik és megembereli magát, de végül elengedtem. Mondanám, hogy azért, mert nem akartam megbántani, de a lelkem mélyén csak örültem neki, hogy mégis engem választott és itt volt mellettem. Követtem Holden tekintetét, mintha nem tudnám, hogy pontosan azt nézi ő is, amit én nem akartam látni egyáltalán. Most sem kellett volna visszanéznem felé, de az emberi agy már csak ilyen. Mindig azt nézed a leginkább, amit nagyon nem akarsz látni. - Jól van na, nem tehetek róla -dünnyögtem elégedetlenül, mert én sem kívántam magamnak ezeket az érzéseket. -Inkább hazamegyek, hánynom kell, ha rájuk nézek. -Eddig sem akartam itt maradni, de most, hogy még egyszer ránéztem Henryre azzal a ribanccal, még biztosabb lettem a dolgomban. A legutolsó, amit akarok, látni az exemet egy másik nővel, pláne így, ezen a helyen. És pláne úgy, hogy annak ellenére, amit mondtam másoknak, attól még nagyon jól tudtam, hogy képtelen vagyok tényleg gyűlölni Henry Dearbornt. Mert Merlinre, még mindig a karjaiba ugrottam volna, ha azt kéri tőlem. Megráztam a fejem Holden kérdésére. - Csak magaddal csesznél ki, nincsen szükséged semmilyen fegyelmi tárgyalásra az Akadémián. Keresztbe tenne az aurori ambícióidnak. -Talán nem volt annyira kritikus a helyzet, mint azt előadtam, de éppen ezért voltam néha én Holden józan esze, hogy eszébe se jusson ilyet tenni. Ha ehhez az kell, hogy kicsit torzítsak a valóságon, hát legyen, az én lelkiismeretemen ennyi nem tud foltot ejteni. Szóra nyitottam a számat, amikor Holden látványosan felborította Henryt, de végül csendben maradtam és egy csipetnyi kárörömmel néztem végig, ahogy Henry próbál lekászálódni arról a szerencsétlen párról, akikre ráborult csöppnyi termetével. Ráfogtam Holden kezére és a műsortól elfordulva követtem őt ki az éjszaka hűvösébe. - Megeshet, hogy erre nem volt szükség. De az is, hogy mégsem zavar, hogy megtetted.
- Lehet, hogy ő talál mást, te viszont nem. És azt hiszem, neked most nagyobb szükséged van rám. - Sok lány létezett a világon, Gen Fawcett viszont csak egy, kettőnk barátságát pedig nem áldoztam volna fel egyetlen ferde éjszakáért sem valakivel, akit éppen csak megismertem. Tarthattak ezért puhapöcsnek és nevetségesnek, de nem érdekelt, mert mások nem érthették kettőnk véd és dacszövetségét, ami segített átvészelni egy háborút és sok veszteséget. Gen volt mellettem, mikor anya meghalt, vele vészeltem át azt a szörnyű évet, vele tanultam magam halálra a könyvtárban, ő állt mellettem minden helyzetben, nem pedig egy random lány egy még randomabb akadémiai buliról. Ennél hogyan lehetett volna fontosabb felszedni valakit? Sehogy, még akkor sem, ha történetesen tényleg egy minden szempontból jó csajról volt szó és a hozzá hasonlók nem túl gyakran érdeklődtek irántam. - Ötször különbet találhatnál nála és nem bírom felfogni, hogy miért hiszed azt, hogy ez a kétméteres pöcskupak életed legjobb fogása - ingattam a fejem rosszallóan. Gen okos volt, kibaszott okos, mégis néha úgy viselkedett, mint akit párszor tarkón simogattak egy terelőütővel egy konfúziós bűbáj után. Annyi logika volt a Henry Dearborn iránt táplált érzéseiben, mint amennyi tudomány a jóslástanban. És ez az egész annyira nem ő volt... Gen senki másnak nem hagyta volna, hogy belérúgjon és utána újra meg újra fájdalmat okozzon neki, miért éppen egy olyan jelentéktelen senkinek engedte, mint Henry? - Ugyan, én vagyok a legjobb az évfolyamon, ha félholtra vernék valakit, akkor is megkapnám a jelvényem - vontam meg a vállam. Azért ebben nem voltam teljesen biztos. A legjobb jegyeket szereztem mindenből, elértem, hogy az összes oktató megjegyezze a nevem az aurorképzőn - még Jerry kibaszott Preston is -, de tudtam, hogy ennyi nem elég, az én ambícióimmal nem. Ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy olykor rezgett alattam a léc, Mr. Preston is megmondta, hogy az önuralmam valahol a béka segge alatt volt és kurvára meg fogom még ütni emiatt a bokámat. Erről azonban Gennek nem akartam beszélni, tudtam, hogy sosem volt képes mit kezdeni az olykor fel-felbukkanó "dühkezelési problémáimmal". A harmadik évünkben kezdődött, gyakran úgy éreztem, hogy anya halála óta csak gyűlt és gyűlt bennem a feszültség, és tehettem bármit, mindig ott volt velem, valami állandó stresszel vegyülő tenni akarás. Az aurori szakmától vártam a megváltást, de néha elfogott a kétely és a lelkem mélyén én is éreztem, hogy az egyenruha és a jelvény sem jelent majd megoldást. De akkor mitől szűnt volna meg ez a folytonos nyugtalanság? Attól biztosan nem, hogy felborítottam Henry Dearbornt, de legalább néhány másodpercig elégedettséggel töltött el és Gen is élvezte a műsort. - Dehogy zavar, igazából tetszett a látvány - forgattam a szemem, majd Gen kezébe nyomtam az üveget, amit az előbb emeltem el az egyik asztalról. - Sétáljunk egyet, még muszáj elszívnom egy cigit. Valószínűleg egyáltalán nem lepte meg, amikor előszedtem a zsebemből egy szál cigarettát és meggyújtottam a pálcámmal. Tizennégy voltam, amikor rákaptam a dohányzásra, onnantól kezdve a roxforti órák közötti szünetek nagy részét kint töltötte velem az udvaron, a diákok titkos cigiző helyén, ahol nem láthatták a tanárok - vagy legalábbis úgy tettek, mintha nem látnák. - Dearborn tényleg nem érdemli meg, hogy még te érezd szarul magad miatta. Komolyan, Gen... Figyelj, kurva okos vagy, jól nézel ki, már amikor nem csinálsz olyan bizarr metamorfmágiás dolgokat, vicces vagy, vannak ambícióid... Egy főnyeremény lennél bárkinek. És nem értem, hogy ezt magadtól miért nem látod és miért hiszed azt, hogy Henry volt a legleg.
