Már nem vagyok képes számon tartani a napokat, heteket, és hónapokat… Abban sem vagyok biztos, hány óra van, s az agyam nem is próbálja felfogni a fali óra mutatóinak állását, pedig ez nem egy zsenialitást igénylő tudás, mégis… Hiába bámulom, csak a tikkeket és takkokat hallom, de nem lennék képes megmondani, hogy ez most fél kettőt jelent, vagy hat óra hét percet, sőt… Csak sóhajtok egyet és inkább el is engedem az idő megállapításának lehetőségét. Aztán bújok. Balra, mert ebből az irányból érkezik kedvenc emberem testmelege, így fejemmel mellkasához dörgölőzöm, majd ugyanezt a lendületet használva át is fordulok a hátamra, s égnek emelt lábakkal folyok szét a puha matracon. Annyira kellemes… Annyira békés…
Mellső lábammal finoman megbököm a Gazdi orrát - mindig ezt teszem, ha a figyelmére vágyom, vagy simit szeretnék kérni, s most utóbbi eset van érvényben. “Csak simogasd a pocimat egy kicsit, kérlek!”, gondolom magamban, s még halk, nyüszögő-puszogó hangokat is kiadok, hogy biztosan elérkezzen hozzá az üzenet. S ha teljesíti sokadig kívánságomat a mai nap folyamán, úgy csak élvezem a simizést és még boldog róka-hangokat is kiadok hozzá, nagyokat mosolygok és kidugom a nyelvem végét, viszont ha esetleg nem tenné, hát ismét hozzá dörgölőzöm, s ezúttal a hasamra fordulok. Nekem mindegy, csak szeretgess!
Nem tudom mikor jött el az a pont, hogy megfeledkeztem magamról… De bevallom, még ha csak gondolatban is: nem tudnék emberként viselkedni most már. Túlságosan megszoktam a rókalétet, a felelősségtől mentes életet, a Gazdimat, a napi szőlő ellátmányt, a közös filmezéseket… Csak azt a fránya horrort nem tudom megszokni, egyszerűen rettegek tőle! Ha Gazdi elkezd vele játszani, én már csúszok is be az ágy alá. Vagy a szekrényébe, mikor hol érzem magam nagyobb biztonságban. Egy szó mint száz: nem akarok ember lenni. Emberként csak csalódtam, hajtottam, aztán megint csalódtam, viszont ebben a formában végre teljes, nyugodt életet élhetek.
Uh? Kíváncsian pillantok fel, mert érzem, hogy a matracon megváltozik a súlyelosztás, kedvenc humanoid életformám pedig közli, hogy az apja akar valamit, s ki is sétál a szobából. De én a szavaiból igazán csak egy dolgot hallottam meg: szőlő. Mosolygok, tutira mondom, hogy mosolygok és el is kezdem örömömben kapirgálni a takarót, mintha lyukat akarnék ásni, majd megfordulok és leugrok az ágyról, hogy amíg rá várok elfoglalhassam magam valamivel… Viszont hirtelen mintha a világ összemenne… És én pofára esek. Az első dolog amit felfogok, hogy rettentően fázom. A második, hogy fájok. A harmadik - s ekkor már két lábra is állok nagy nehezen - hogy meztelen vagyok.
– Merlin faszára! – nyüszítem halkan, s szám elé kapom a kezem, majd gyorsan és határozottan pánikolva kezdek valami ruhaneműt keresni, mert az nem lehet, hogy a Gazdi engem totál meztelenül találjon itt emberi alakban! – Hol egy rohadt pulcsi? A fenébe is…! – Sietősen lekapom azt, amit a gamer szék háttámlájára hányva hagyott még tegnap este, s magamra húzom, de már hallom is a lépteit, így nincs időm nadrágot szerezni… Úgyhogy még jobban pánikolni kezdek, s azonnal lejjebb húzom magamon a pulóvert, hogy legalább a lényeget takarja.
Már azt se tudom mikor van reggel, s mikor van este. Alvásritmusom felborult, hajnalban fekszem, mikor hallom apám már ébredezik, s csupán anyám hívó szavaira vagyok hajlandó felkelni, mely jelzi, hogy már dél van. Igaz, rögtön ébredés után képtelen vagyok enni, azért csak felöltözöm, s megeszem azt a mennyiséget, mely még nem túl sok, de éppen elég ahhoz, hogyha még egy falatot megpróbálnak belém tömni, akkor gyomrom felforduljon, s tartalmával ismét találkozzak. Meglehetősen undorító látvány lenne, így mindenki érdekében csak visszautasítom, ha ismét megkínálnának. Vacsorára amúgy is több tápanyagot viszek be, melyet szüleim már valószínűleg nem látnak, csupán sejtenek, hiszen a családi vacsorák nem az erősségeink. Főleg mióta egyetemista vagyok, már megszokták, hogy este hatig egészen biztosan nem kelek fel az asztalomtól, utána is csak zuhanyozni sietek el, s valamikor este hétkor állok neki valamit összeütni magamnak. Persze az ősök addigra már saját hobbijaikkal vannak elfoglalva, én pedig a gyors étkezést követően ismét csak a szobámban gubbasztok. Alig pár hónappal ezelőttig csak a könyveket olvastam, a jegyzeteimet futottam át, míg a fáradság le nem döntött a lábamról, s időnként képes voltam az asztalom fölé görnyedni, így pihentem, hiába volt az minden, csak éppen pihentető alvás nem. Az életfunkciók ellátásához viszont elég volt ez is. Most viszont már van egy kis szőrmókom, ki igenis elrángat a tanulnivaló elő, ha úgy érzi, már elég volt. Igaza lehet, hiszen vizsgáim már nincsenek, csupán gyakorlati helyem miatt próbálok minél felkészültebb lenni. Ettől függetlenül végezni akarok az általam kijelölt időpontra… De ezt hogyan magyarázzam el egy ártatlan rókának? Hiszen ő csak szeretetre vágyik, meg figyelemre. Hihetetlen még számomra is, hogy mennyire hozzám nőtt ez a bolond, s hogy mennyire olyan, mint egy igazi házikedvenc. Megpróbáltam elengedni, hadd menjen csak, de nem tágított mellőlem. Nem bolondult meg, mikor szobámba zárva várt rám, s így sikeresen meggyőztem a szüleimet, hogy hadd maradjon. Elvégre nem rosszabb, mint egy kutya, sőt kifejezetten okosabbnak tűnik náluk. Csak egy pillanatra kalandozok el, fel sem tűnik, hogy helyezkedni kezdett mellettem Foxy, de mancsának gyengéd érintésére már feleszmélek, s lágyan elmosolyodom, ahogyan lenézek rá. – Mi van, nem volt elég? – kérdezem kuncogva, de csak azért finoman hasát kezdem el vakargatni, sőt még álla alatt is birizgálni kezdem a kis szőrét. Élvezi, látom rajta, mire mosolyom kiszélesedik és egy apró puszit nyomok pofijára. Jobban bánok vele, mint saját humanoid társaimmal… De ha egyszer ilyen édes! – Lassan vissza kéne mennem tanulni, ugye tudod? – Mert bár imádok vele összebújni az ágyon, olvasnom is kéne. Ha szeretné, akkor én szívesen venném, ha ölemben ülne miközben tanulok, s úgy kezdem dögönyözni. Igen, valóban szép elképzelések, csakhogy apám értem kiállt, mire szemeimet megforgatom, mert így aztán tényleg sose fogok tanulni… - Mindjárt jövök… Apa hív, de ha visszajövök, hozok neked szőlőt. – Mert tudom, hogy imádja. Ragadozó állat, mégsem tud ellenállni a édes kis golyóknak, amit megértek, mert… Én sem tudok, s most szigorúan a gyümölcsre gondolok, semmi másra. Túl régen voltam már együtt valakivel, lehet elvonási tüneteim lesznek hamarosan. Viszont Foxy minden szabadidőmet elveszi, melyet annyira nem is bánok. Ezért is akarok itt maradni gyakorlatra, hiába gondolkodtam, hogy másik országba mennék, de a kis rókámat nem hagyhatom el… Apámnak is elmondom az indokaimat, mert nyilván ezzel kapcsolatban kérdez, én pedig nem engedek abból, hogy Foxyt elvegyék tőlem. Ő már hozzám tartozik, ezt nekik is be kell látniuk. Sietek is vissza az én drága társamhoz, kezemben ott a tányér tele friss szőlővel – vagyis inkább frissen vett. Halvány mosollyal nyitok be a szobámba, azonban a fehér szőrmók helyet egy fiú áll előttem, félig meztelen, de ez kevésbé érdekel. Egyik szemöldököm felszökik a magasba. – Te ki a fasz vagy? – Óvatosan az éjjeliszekrényhez sétálok, leteszem rá a tálat, szemem sarkából pedig Foxyt keresem, de sehol nem találom.
Rókaként - vagy bármilyen állatként, ami azt illeti - sokkal szimplább és letisztultabb az élet. Nincsenek felesleges viták, nincsenek fájdalmas szakítások, nincsenek elvárások, se felelősség, se kötelesség. Csak szeretet, finom falatok, simogatások és kellemes melegség. Persze kint a vadonban nem ilyen egyszerű a dolog, hiszen úgy kerültem a Gazdihoz is, hogy az egyik szárnyas dög megtámadott, s a Gazdi sérülten talált rám. Meg is halhattam volna, hiszen visszaváltozni se volt erőm - és nem is akartam. Méltóságteljesen, sarki róka képében szívesebben távoztam volna egyébként is.
Szerencsére erre nem került sor, és azóta boldogabb vagyok, mint valaha. Igaz, néha félek amikor a Gazdi horrort néz vagy valami ijesztő játékkal játszik, s nagyon sokszor hiányzik nekem amikor egyedül maradok a szobájában, ráadásul gyakran nekem kell elrángatnom őt az íróasztalától, mikor túl sokáig görnyed a jegyzetei meg a könyvei fölött, de ezeken kívül tényleg, feltétel nélküli boldogságot érzek. Ha pedig még szőlőt is kapok, akkor igazán tökéletes minden. Örülök, hogy vele kötöttem ki. Jobb életet nem is kívánhatnék magamnak. Szinte már el is felejtettem milyen érzés embernek lenni; milyen két lábon járni, öltözködni, kávét inni - pedig anno nagyon szerettem! -, dolgozni, tanulni, randizni… De valahogy nem is hiányzik ez az egész.
“Nem, nem volt elég! Sosem elég!”, válaszolom gondolatban, s hogy hangot is adjak ennek, nyüszögök tovább, meg kiszalad egy-két halk “eek!” is, s míg el nem kezdi a pocakomat simogatni, ficánkolok kicsit akár egy partra vetett hal. Majd megérzem az érintését és egyből ellazulok, még jobban szétfolyok a matracon - szinte már folyékony halmazállapotúvá válok. Mosolygok, s hangosabban adom ki örömöm hangjait, “eek! eek! eek!”, s az édes kis pusziját követően a nyelvemet is kidugom kissé, s szemeimet becsukva élvezem az ingyen szeretetet. Ám ő a tanulást emlegeti, s még róka aggyal is sikerült megjegyeznem, hogy amikor ez a szó elhangzik ő visszaül az asztalához, és a könyvei fölé görnyed rossz szokásához híven. Közben simogatni szokott, de tudom, hogy ilyenkor nem figyel rám igazán, nekem pedig az összes figyelmére folyamatosan szükségem van. Hiába foglalnám el magam mással, egyedül ő tud engem igazán jól lekötni. Annyira szeretem!
Tiltakozásom jeléül az oldalamra fordulok, fejemet az arcához emelem és az állát kezdem nyalogatni. Akarom mondani puszilgatni, mert én így puszilok! Aztán a nyakát szimatolom, majd a pólóját, majd meg is bököm őt az orrommal, hogy biztosan megértse az üzenetet: "Nem hagyhatsz itt!”, s még egy szomorú pillantással is díjazom, miközben fejemet végül a matracra hajtom és így nézek fel rá.
De aztán csak megteszi, viszont nem tanulás céljából. Mondd is valamit, de abból nekem csak a “szőlő” szó marad meg, s ennyi éppen elég is ahhoz, hogy miután távozik, örömömben ugrálni támadjon kedvem… Ám elég leugranom az ágyról, s máris megtörténik a baj. Majd csak azon kapom magam, hogy ruhát keresek magamnak, pánikolok és fázom, mert se bundám, se édes kis tappancsaim, se habos-babos farkincám, se gomb szemeim. Ember vagyok. Vissza lettem rángatva a valóságba.
S káosz természetesen nagyobb káoszba torkollik, mikor a Gazdi belép a szobába, kezében a hőn áhított szőlővel, ám nem kis rókájával találja szembe magát, hanem egy majdnem teljesen anyaszült meztelen, idegen férfival. A róka pedig sehol. Ennél rosszabbul nem is nézhetne ki a helyzet! – Ehm… – lassan pillantok körbe, majd saját magamra is, hátha nem velem van a baj, de sajnos csalódnom kell. Ember vagyok… – Heee… Úgy értem, b-b-bocsáss meg! Udvariatlan vagyok… Meztelen! – nagyot nyelve igyekszem lejjebb húzni magamon a pulóver szélét, s hirtelen mintha nem jönnének olyan könnyen a szavak, meglehet a hosszú hónapokig tartó rókalét alatt kissé összegabalyodott a nyelvem, s ezért is akartam a mondatot egy már megszokott rókahanggal kezdeni. – Um… – Reszketek, hiszen a bundám oda, de igyekszem egyben tartani magamat a Gazdi előtt. Persze így sem sikerül egy értelmes mondatot kinyögnöm, s amit kimondok az is csak dadogásnak hangzik. – Ha-ha-Haneul. A rókhá-… Hapchíí! – S mindennek a tetejében egy tüsszentés is távozik belőlem, amit még épp időben sikerül a könyökhajlatomba célozni. Miközben véletlenül elengedem a pulóver alját. Ez nem az én napom!
Az állatok eleve sokkal szimpatikusabbak a számomra. Nem bosszantanak, nem beszélnek, s nem ítélnek el csak azért mert olyan varázstalan vagyok, akinek mégis kijutott egy kevés mágia. Egyszerre áldás és átok. Mert tudom, nem vagyok átlagos ember, nem illeszkedhetek be egészen közéjük, hiszen mindig több leszek, annak meg semmi értelme, hogy állandóan hazudjak az elementális képességemről. Ugyanakkor a mágusok lenéznek. Nem vesznek be maguk közé, mert én nem vagyok, olyan, mint ők. Nem mintha közéjük akarnék tartozni. Beképzeltek és kapzsik. Nem, egyik világgal sem akarok foglalkozni. Inkább vagyok magam, hiszen saját elmém az, mely igazán megérthet, s csak magam tudom elfogadni a valódi énemet. S ez nekem pont elég. Meg persze a szőrmókom, ki most is állandóan csak fúrja magát hozzám, ki pont rám vágyik, s engem választott gazdijának. Kíváncsi vagyok, vajon csak azért maradt velem, mert megmentettem? Vajon miért nem harapott meg anno? Megannyi kérdésem volna neki, amiket fel akarok tenni neki, de tudom, semmi értelme sem lenne igazából. – Mit szeretsz bennem, hm? Mivel érdemeltem ki, hogy mellettem maradtál? – hasa vakargatása után csak szépséges buksiját kezdem el gyengéden simogatni. Olyan puha a szőre! Biztos vagyok, hogy a vadon élőéké nem ilyen selymes. Nyilván ez is azért van, mert olyan táplálékot kap tőlem, melynek ilyen jótékony hatása van. Imádom, ahogyan ficánkol, ahogyan hangot ad annak mennyire szereti, s én nem tudok ellenállni neki. Muszáj apró puszit adnom neki, majd még hozzá is bújok, bundájába temetem az arcomat. Így akarok vele maradni. Mellette a tanulás sem tűnik annyira fontosnak, mert az, hogy ő mosolyog – mert én tudom, hogy mosolyog – s ennyire boldog sokkal többet ér. – Istenem, de imádlak! – kap még tőlem pár csókot, egyet egyenesen a szájára adok, mert tudom, nem fog megharapni. Hamarosan viszont mégis visszahúz a kötelességem az asztalomhoz, mennék, s ezt vele is közlöm, mire csak nem enged. Mint egy finnyás barátnő, nem akar elereszteni reggel az ágyból, mert retteg attól, hogy elhagyom őt végleg. Kuncogni kezdem, ahogyan nyalogatni kezd, s ahogyan bújik hozzám, mert ez bizony bújás. Szorosan ölelem őt magamhoz, sőt hátamra fordulok vele, hogy hasamon pihenhessen inkább. – Csak egy kicsit… 10 perc! – Amiből bőven lesz fél óra, mert azok a szemek… Elveszek bennük, egyszerűen olyan gyönyörű az egész lénye. Bármikor lecserélném a szexet a vele töltött időre. Kibírom nélküle, de az is biztos, hogy Foxy nélkül már nem menne. Ezért sem vagyok hajlandó elmenni innen. Tervben volt, hogy talán Amerikába vagy esetleg Európába megyek, de most már… A rókámmal az oldalamon viszont nem mehetek ilyen messzire. Nem tudnám elvinni magammal, még a szomszéd városba való utazás is talán túl sok lenne neki! Pedig nem fogok itthon élni, csak akkor… Olyan bonyolult ez az egész. Most mégis biztosra mondom meg édesapámnak – ki idő közben lerángatott – hogy az országon belül maradok a gyakorlatom idejére. Közben félvállról hallgatom, amiket mond nekem, hiszen sokkal fontosabb, hogy megmossa a szőlőt kiskedvencemnek, tudom már nagyon vágyik rá. Mindig lelkesen készítek neki nasikat, etetem s közben reménykedek, hogy a végén majd vigyorog rám és puszikat kezd osztogatni. Éppen ezért hervad le a mosolyom, mikor szobámban egy ismeretlen férfi van. Foxy sehol, én pedig kezdek ideges lenni. Arcomon nem látszik, de magamban pánikolok, hol lehet a rókám. Kérdőre is vonom érte, miközben próbálom nem összetörni a tányért a kezemben, így inkább le is teszem az éjjeliszekrényemre. – Leszarom mi van rajtad, hol a rókám?! – Most már érezheti, hogy némileg idegesebb vagyok, szikrázó szemekkel is nézek rá, sőt egy nagyobb széllökettel is betámadom őt, ahogyan kirohanok. Az sem tud érdekelni, hogy alig bír beszélni, hogy dadog, mert őszintén? Faszom belé! Nem hebegjen itt nekem, hanem válaszoljon. Még az sem tud megbotránkoztatni, hogy a tüsszentést követően alsó testrészei fedetlenek lesznek. Nem mintha nem láttam volna hasonlót már. – Na jó, elegem van. – Neki is lököm őt a falnak egy nagyobb mennyiségű levegővel, én pedig megtámaszkodom mellette. – Villámgyorsan mondd el mi folyik itt és hol a rókám, vagy esküszöm az utolsó dolog, amit hallani fogsz az a csontjaid reccsenése lesz.
Nem tudnám megmagyarázni, hogy pontosan miért szeretem a Gazdit annyira. Vagy hogy egyáltalán miért fogadom el őt Gazdimnak. Annak idején amikor először változtam át azzal a céllal, hogy többet soha nem fogom felvenni az emberi alakomat, még eszembe sem jutott, hogy majd egy másik ember otthonában fogok kikötni. Vadon akartam élni az igazi sarki rókák között, hátrahagyni minden emberi tulajdonságomat és az állatokkal maradni, mert ők nem tudták összetörni az amúgy is darabokban lévő szívemet. Különben is, az állatvilágot jobban tisztelem mint a sajátomat, s ezért is akartam a részévé válni. De aztán jött a Gazdi… És azon kaptam magam, hogy vágyom a szeretetére. Annyira kedves volt velem, türelmes, megértő és óvatos, mint senki azelőtt, így persze, hogy maradni akartam.
Főleg ezekért a békés pillanatokért, mint amiket most is átélünk együtt. A puha matracon, csak mi ketten, s ő engem simogat, én pedig hálából csak jobban bújok, dörgölőzök, nyüszögök, puszogok, bármit, csak adjon még ebből az édes szeretetből. A kérdésre persze felfigyelek, fülecskéim égnek állnak, s fejemet kissé félredöntve pislogok fel a Gazdira nagy szemekkel. Hogy mit szeretek benne? Hát mindent! És miért maradtam mellette? Nem is tudom… Úgy érzem, ő képes betölteni a tátongó ürességet a szívemben. Nem csak a testi sebeimet, de a lelkieket is gyógyítja szép lassan. Jó hozzám, szeret… Azt hiszem, ez az oka. Finoman lehunyom szemeimet, s füleimet hátracsapva élvezem a fej-simiket. Annyira jól esik, hogy el is tudnék aludni, ha ezt még folytatná néhány percig.
Viszont nem sokáig tudok nyugton maradni, inkább tovább ficánkolok, s több és több hangocskával jelzem tetszésemet, mert örülök annak, amikor csak velem foglalkozik és örülök annak, amikor szeretetteljesen érint. A puszik meg, ah! Nem kell ember agy hozzá, hogy tudjam, ezek a legkedvesebb gesztusok! Imádom őket egytől egyig. Aztán arcát a bundámba nyomja, érzem közben a hőt mit kibocsát, s igen, most már tényleg boldog vagyok. Mosolygok is! Amióta a Gazdival vagyok, nagyon sokat mosolygok. Imád! Én is imádom! Annyira nagyon! Elolvadok a pusziktól, még mondom is neki, hogy “eek! eek!”, majd a számra adott puszit követően megnyalogatom párszor az orrát.
De aztán itt akar hagyni, aminek nagyon nem örülök, hiszen az azt jelentené, hogy egyedül maradnék… Tudom, tudom, lehetnék vele akkor is, mikor ő a könyveit bújja, de nem akarom, hogy mással foglalkozzon. Szükségem van minden figyelmére, hiszen annyira szeretem őt… Inkább próbálom visszaédesgetni, rávenni, hogy maradjon még. Puszikat osztok neki, orrommal bökdösöm, bújok, csak maradjon! Amikor magához ölel, néhány pillanatig még ficánkolok, majd teljesen hozzádörgölöm az arcomat a mellkasához. S amikor fordulunk, tappancsommal megbököm az állát, majd a szájához nyomom, pont miután közli, hogy tíz percünk van még. Az mennyi is? Uh… Remélem majdnem olyan hosszú, mint az örökké!
Nem tudom mennyi ideig tart végül a közös pihenés, de én mindvégig csóválom a farkincámat, ami a boldogság egyik tagadhatatlan jele, s ha esetleg még sor kerülne rá, játékosan vadász pozícióba helyezkedek a Gazdin, hátha kedve támad játszani egy kicsit. Olyan jó ez… Sosem akarom, hogy másképp legyen.
Viszont mégsem tarthat a boldogságom örökké, hiszen amint a Gazdi távozik, a rókaéletem teljesen felborul - és én magam is felborulok, ahogy véletlenül visszaváltozok emberré. Olyan régen voltam már ebben az alakban, hogy legszívesebben undorodnék magamtól, ha lenne időm foglalkozni a kinézetemmel. De nincs, mindössze annyira futja, hogy egy pulóvert magamra rángassak, mielőtt a Gazdi visszatér. Már nem mosolyog, ami miatt legszívesebben rókás sírásba kezdenék, de tartom magam, s különben is, olyan hideg van, hogy a könnyeim biztos az arcomra fagynának!
S ha nem fáznék még eléggé, hát most kapok egy kisebb széllöketet, mi tudom, hogy a fiútól jött, hiszen láttam már őt ilyesmiket művelni korábban… Elementalista. Nem kellett sok ész, hogy rájöjjek. Most már rendesen vacogok, s attól tartok, nagyon csúnyán fel fogok fázni. – Én… Én…! – Én vagyok az, hát nem ismersz fel - kérdezném tőle, de alig vagyok képes kontrollálni az állkapcsomat, sőt, az egész testemet, mert a puha, meleg bundám hiányában minden testrészem külön-külön reszket. Nem is csoda, hogy akkorát tüsszentek ezek után, hogy a tető is majdnem leesik tőle!
Elege van, ennyit hallok meg, majd a jéghideg!!!! falnak csapódok, s hirtelen ő is nagyon közel kerül hozzám… Amivel nem lenne probléma, de többé nem vagyok róka, s nincs rajtam se nadrág, se alsónadrág, s nincs is időm ismét lehúzni a pulóver alját. Érzem, ahogy vér szökik az arcomba. – É-Én vagyok! Foxy! Nem ez az igazi nevem, de… Vvvfff…. – Fogaim egymásnak koccannak a hideg miatt, de most már hallani a hangomban némi pánikot. Remélem hinni fog nekem! – Kérlek ne bánts… – Nyüszítem. – Hfhuu... Rohadtul fázom… – Ezt már csak motyogva teszem hozzá, közben picit toporgok, de szerintem így is hallani fogja.
Pontosan tudom, hogy miért imádom ennyire Foxyt. Nincs olyasmi, amit nem lehet benne szeretni. Olyan édes, játékos, de nyugodt egy állat, aki figyel rám, mintha tényleg mindent értene, amit mondok neki. Néha komolyan túl okosnak gondolom őt egy átlag állathoz képest. Paranoiás is lehetnék, de nem. Azért még mindig úgy viselkedik, mint egy róka, néha elég sok hülyeséget is csinál, amin én csak nevetek. S így nem tudok másra gondolni, minthogy Foxy egyébként egy kimagaslóan intelligens példány, akivel minden mintha könnyebb lenne. Tényleg olyan, mint egy jó barátnő, aki vágyik a figyelmemre, de nem hisztizik, csupán aranyosan szól, ha úgy érzi, nem töltök vele elég időt. Bújik, nyüszög, puffog, s inkább rám fekszik, úgy tesz, mint aki elaludt, mert tudja, hogy vagyok hajlandó zavarni őt. Elrángat a tanulnivalótól, behúz az ágyba, ha már túl késő van, s esküszöm mintha időről időre azért kezdene el rosszalkodni, hogy felfigyeljek ár eszembe jusson, hogy innom is kéne. Sose voltam normális, ha tanulásról volt szó. Rengeteget fogytam a vizsgáim előtt, álmatlanságban szenvedtem, s kiszáradtam, rosszul voltam, amit persze csak a vizsgák után szenvedtem meg igazán, mikor újra normálisan akartam enni. Igyekeztem figyelni, ébresztőt állítottam be, hogy megálljt parancsoljak magamnak, de… Messze Foxy volt a legjobb indok. Nem lehettem beteg, s nem lehetett bajom, mert akkor senki sem gondoskodott volna róla. Mégsem tudom megérteni, hogy mi az, amit ennyire megszeretett bennem. Félnie kéne tőlem, vágynia kéne a szabadságra, a kinti életre, a társaira, és mégis, engem választott minden helyett. Tudom, hogy felesleges feltennem neki a kérdést, látszik is rajta, nem bírja feldolgozni, hogy most mi ütött belém. Így csak fejet csóválok mosolyogva, mintha egyébként tényleg értene is ebből bármit. Inkább csak a buskiját vakargatom, majd puszikkal halmozom el, mert tudom imádja. Egyértelműen kimutatja tetszését, olyan édes hangokat hallat, hogy muszáj felnevetnem. – Nem bírom… Hogy lehetsz ilyen édes, hm? Komolyan ez már bűn! – csikizni is kezdem még mielőtt még arcomat a puha bundába fúrnám és úgy vallanék színt neki. Nem, soha senki nem hallott még tőlem ilyen szépet. Beteges… tuti nem normális ennyire szeretnem őt. De hogy nem lehet imádni, ha egyszer ő is puszikat osztogat orromra. Majd csak még tovább marasztal, én pedig adok nekik maximum 10 percet, melyet úgy kívánok megédesíteni számára, hogy inkább hasamra fektetem, hagyom hadd helyezkedjen el, csak utána ölelem őt át és kezdem el simogatni, sőt fülével kezdek játszadozni és tovább vakargatom, miközben halkan kuncogok, ahogyan mancsa a számhoz ér. Kezemmel finoman érintem azt a helyet, ahol össze kellett varrnom őt. Már régen begyógyult a seb, s bundája miatt nyoma sincs a hegnek, de én emlékszem hogy sírtam érte, s mennyire remeget a kezem miután végeztem. Addig magabiztos voltam, stabil, s csak utána kezdtem rettegni. Pedig akkor még nem tudhattam, hogy ennyire fogunk kötődni egymáshoz. Látom, hogy élvezi a bújást, farka folyamatosan jár, sőt játékra készül így szemet forgatok, de mosolyogva csak hirtelen kissé felülök és úgy teszek, mint aki rá akar támadni. Tudja, hogy sose tenném, s én is tisztában vagyok vele, hogy maximum játékosan csipkedni kezdi az ujjaimat, mígnem azt mondom, hogy feladom és még több csókot kapna tőlem, hogy aztán jutalmul még 10 percet kapjon tőlem. Most viszont apám miatt mégcsak be se tudjuk rendesen fejezni a játékot, mielőtt vissza kell őt tennem a matracra és leérve elmagyarázzam hol is leszek gyakorlaton és miért. Nem húzom sokáig az időt, hiszen én is inkább a kis szőrcsomómmal akarok lenni, így a szőlőt megmosva már el is hagyom a konyhát, s valószínűleg ugyanolyan, ha nem szélesebb mosollyal lépnék be a szobámba. Azonban a rókám sehol, csak egy férfi, aki nagyon nem Foxy. S nem tagadom, ideges vagyok, mert senki sem veheti el tőlem őt! Így egyből neki is esek az ismeretlen embernek, mert nyilván köze van ahhoz, hogy Foxy eltűnt. Pont ezért vagyok vele ilyen durva szóban is és hát… Nem érdekel senki és semmi jelenleg csak az, hogy válaszoljon, szóval a szótlansága csak olaj a tűzre. Ezért csapom a falnak. Veszélyes tudok lenni, ha dühös vagyok, s ha nem jött volna le neki, hát szívesen megmutatom neki mire képes egy levegő elementalista. Szavai viszont hihetetlennek hangzanak. Illetve nem, hallottam már róla, a varázslok körében elterjedt az állat alak felvétele, de nem akarom elhinni. Megragadom a pulcsiját… Ami amúgy az enyém! S odébb húzom azon az oldalon, hol Foxy sérülése is volt. Most nem fedi szőr tökéletesen látni a vékony hosszú csíkot, ami egy rókának halálos volt, egy ember valószínűleg túlélte volna, de a helye… Túl tökéletes egybeesés. Némileg finomabb vagyok most, elengedem és csak sóhajtok. – Húzz fel akkor valamit. – Én pedig visszasétálok az ágyamhoz, ahova leülök, de szemem sarkából továbbra is őt figyelem. – Mi a faszért voltál eddig róka? Ha amúgy ember vagy. - közben pedig elkezdem enni a szőlőt, ami mostantól az enyém
A Gazdi nagyon elszánt ember. Ha kell órákat tölt az asztalánál tanulással, s azt hiszem akkor is pontosan ilyen határozott és céltudatos volt, amikor engem kellett megmentenie. Nem emlékszem arról a napról sok mindenre, csak a fájdalomra, a hidegre, s a félelemre… Meg a bizalomra, amikor ő a segítségemre sietett. Egy vadon élő sarki róka megharapta volna abban a pillanatban, hogy megpróbált volna hozzáérni… De én nem tettem, mert tudtam, hogy jót akart. Hogy amikor a sálát körém tekerte, magához vett és sietve hazavitt, hogy összevarrja a sebemet… Akkor bízhattam benne.
S azóta a kapcsolatunk egészen új vizekre evezett, mert most már az élete szerves részévé váltam, s ő is az enyémé, most már együtt kelünk és együtt fekszünk, együtt eszünk és együtt játszunk, s ha kell még a tanulásban is segítek neki. Azaz, a tanulás közbeni szünetek megtartásában, az ivásban és a mosdószünetekben is. Időnként figyelmeztetni szoktam, megzavarni a koncentrációban, hátha akkor egy kicsit foglalkozik velem is, és közben ledönt egy nagy pohár vizet, ha kell. Ha pedig már úgy érzem, túlságosan késő van, akkor csak finoman beleharapok a felsője szélébe és húzom magammal a pihe-puha ágyikó felé. Lényegében gondoskodok róla, mert ő is gondoskodik rólam… És ez igazán szép.
Nincs rá megfelelő magyarázatom, hogy miért is kötődöm hozzá igazán… Hiszen ember, s épp az emberektől való menekülés volt az egyik oka, hogy annak idején a rókaélet mellett döntöttem, de mintha ő más lenne. Mintha megértenénk egymást, még így is, hogy engem kicsit elbutított az elmúlt néhány hónapban folytatott életmódom, s már az óra leolvasása is nehezen megy. Még nem olyan vészes a helyzet, hiszen szavakkal gondolkodom, s tudom ki vagyok, de legszívesebben ezeket is elfelejteném úgy, ahogy van és csak a Gazdival lennék életem végéig. Vajon sokáig élnék ebben az alakomban? Vagy lerövidülne az életem? De ha csak két évem lenne hátra még azt az időt is szívesebben tölteném a Gazdival, mint magányosan… Vagy mint emberként.
Mert ő szeret, s most is csupa szeretettel halmoz el, puszilgat és szép szavakkal illet, no de amikor csikizni kezd..! Az édes kis róka hangok nevetésszerűvé válnak. Még mindig rókáéra hasonlítanak, de tényleg úgy hangzanak, mintha nevetnék, s hangosabbak is mint a szokásos puszogásaim. A szavai pedig… Tényleg imád… És én is imádom őt. Kell ennél több? Csak mi ketten! Boldoggá tesz… Nagyon, nagyon boldoggá tesz…
Boldogságom farkcsóválásban meg is mutatkozik, s most már a hasán fekve igyekszem őt maradásra bírni, még száját is megbirizgálom mancsommal, s közben elolvadok a vakarászástól. Egész nap ezt szeretném csinálni… Azonban kezét megérzem azon a részen, ahol olyan csúnyán megsérültem, s ugyan nem hagyom abba farkincám csóválását, de láthatóan lelassul a mozdulat, s kezéhez hajolva finoman megszaglászom azt. Mintha csak azt akarnám kérdezni, hogy “miért simogatsz itt?” Nem zavar… Csak éget a kíváncsiság. Végül kezéhez dörgölöm arcocskám oldalát, emlékeztetve őt arra, hogy mennyire hálás is vagyok, hogy megmentette az életemet.
Farkincámat aztán ismét hevesebben kezdem el csóválni, s felkészülök a játékra, mert nincs esély rá, hogy játék nélkül elengedjem őt bárhová is. S amikor ő hirtelen felül, ezzel fölém magasodva, még jobban lepréselem magam, kissé hátracsapom a füleimet és úgy nézek fel rá, közben finom morgást hallatok, de nem olyasmit ami agresszívnek tűnne. Aztán lassan elkezdek felé kúszni, közben felemelem egyik mellső mancsomat, hogy rápacsizzak egyet az arcára, vagy a kezére, ha éppen utóbbit elém tartja. Ha viszont megteszi, egyik ujját a fogaim közé fogom csippenteni, s úgy fogok tenni, mintha heves harcot vívnék vele, miközben talán még a karjába is belerúgok egy aprót, ha úgy esik.
Ám a játék túl hamar ér véget, s a Gazdi mégiscsak itt hagy a szobában, épp annyi időre, hogy a baj megtörténjen… S az Univerzum emlékeztet rá, hogy valójában nem vagyok róka. És valójában semmi keresnivalóm nincs itt. A Gazdi pedig hasonló fogadtatásban részesít, mikor visszatér, pedig tudom, hogy azt a szőlőt nekem hozta, tudom, hogy azért mosolygott mert már várta, hogy ismét hancúrozhassunk egyet a tanulós rituáléja előtt, most viszont még csak nem is örül, hogy lát… Hogy is örülne? Azt se tudja, ki vagyok, nekem pedig csak nehezen jönnek a szavak a számra, hiszen agyam még nem teljesen kapcsolt át emberi üzemmódba, ráadásul annyira fázom, hogy artikulálni is csak nagy erőfeszítéssel tudok rendesen.
A széllöketekkel viszont megijeszt, s haragjával is, hiszen sosem láttam még ennyire dühösnek… Rám sosem haragudott még semmiért. Ösztönösen a bocsánatáért szeretnék esedezni, s ha róka formámban lennék, most teljesen lelapított fülekkel, kissé görnyedten kúsznék oda hozzá csiga tempóban, hogy aztán a kezét nyalogatva fejezzem ki sajnálatomat és bűntudatomat. De így csak annyit tehetek, hogy szavakkal próbálok bocsánatot kérni és közben takargatom magam amennyire csak tudom. Neki viszont más tervei vannak, ugyanis vallomásomat követően szemérmetlenül felhúzza a pulóvert rajtam, hogy szemügyre vehessen. – Mit… Mit művelsz?! – Szemeim hatalmasra kerekednek. Igen, az a seb ott ékelődik azóta is, s ezek szerint az emberi alakomról sem fog soha eltűnni… S ekkor mintha az emlékeim közül egy kellemetlen pillanat fájdalma a fülembe hasítana, s oda is kapnék, de a Gazdi útban van. Tényleg, akkor már soha többé nem hívhatom így, ugye?
Érzem, hogy most már némileg gyengédebben enged el. Ez jó jel, ugye? Hisz nekem? – Köszönöm… – nyüszítem halkan, s sietősen keresek magamnak egy jó vastag melegítőnadrágot. Ez valamennyire segít, de nem teljesen, mert még mindig reszketek egy kicsikét. – Nem akartam ember lenni – vonok vállat, s óvatosan a szőlőre pillantok. Ha róka lennék, ez most nagyon megbántana, de… De emberként sajnos teljes mértékben megértem, miért eszi meg előlem a nekem hozott gyümölcsöt. Nem érdemlem meg többé. – Most se változtam volna vissza, csak… A fene se tudja, mi történt – csóválom a fejemet, közben karjaimat kezdem dörzsölgetni, hátha akkor elkezdek végre felmelegedni. – Sajnálom, hogy átvertelek… De nagyon szerettem a rókád lenni, ha tehetném örökké az maradnék – vallom be kissé szomorkásan, s ismét kezdenek felmelegedni orcáim.
Leleményes, vagy inkább megszállott. Igazából akkora különbség nem is lenne a kettő között, vagy igen? Igen, mondhatjuk, hogy elszánt voltam és magabiztos, mikor Foxyt megmentettem, s amilyen gyorsan csak lehetett elláttam a sebeit. De pont anyám döbbentett rá, hogy egyébként… Megharaphatott volna. Bárhogyan is, de bajom eshetett volna, akár szepszist is kaphattam volna, aztán jól meg is halok. Pedig egyébként szeretek élni. Nincs bennem szuicid hajlam, mint ahogyan azt a nő, ki családunkban valami szülő féle szerepet próbálna betölteni sikertelenül, állítja. Nem, én nagyon is örülök, hogy fiatal vagyok és egészséges, de az állatok… Valahogy mindig prioritást élveztek nálam, így bolond mód megpróbáltam egy vadon élő kis rókát megmenteni. Mintha már akkor is lett volna kettőnk között valami kis kapocs, ami miatt tudta, hogy nem fogok benne kárt tenni. Vagyis szeretném ezt hinni. Foxy egy nagyon különleges lény volt. Hüléyn hangozhat, de ha Foxy ember lenne akkor talán vele még együtt is tudnék maradni. Alapból sok problémám van a humanoid természettel, hiszen önzőek, szemetek és nem lehet bennük megbízni. De ez a kis édes szőrgombóc egészen más, s ha éppenséggel tudnám, hogy pontosan ugyanilyen lenne, mikor emberi alakban, akkor talán azt kívánnám egy kósza hullócsillagtól, hogy adja őt nekem oda, mint férfi. Nem mondom, hogy megérdemlem, hiszen sok emberrel voltam szemét életem során, s tisztában vagyok mennyi szívet összetörtem a stílusommal. Mégsem érzem azt, hogy ennyit nem adhatna nekem az univerzum. Eleget szenvedek így is, hogy egyik világnak sem vagyok tagja, nem vagyok mugli, de varázsló sem. A legkevesebb, amit kaphatok a sok szenvedés után, hogy megszerzem álmaim munkáját és talán ad mellém valakit, akivel le tudom magamat kötni. De amíg ezeket megkapom, addig jó nekem a rókám is, hiszen így is olyan, mint egy pár. Velem van állandóan, együtt alszunk, eszünk, játszunk, s rám szól, ha sokat tanulok, mintha jelezne, hogy innom kéne már, vagy éppen szünetet tartanom. Komolyan néha elgondolkozok azon lehetőségen, hogy esetleg a sok vérvesztés összezavarta a kis buksiját, aztán emiatt okosabb lett, mint egy átlag róka. Persze nem bánom. Szeretem, hogy itt van mellettem, annyira megszoktam már, hogy bele se akarok gondolni milyen lenne az életem nélküle. Nem lennék képes elengedni őt semmiért és senkiért. Ő most már az enyém, hozzám tartozik, szerves része az életemnek. Nem bírnék meglenni az édes kis pofija, puha bundája, és mosolyogtató nevetése nélkül. Még kuncogni is kezdek, mikor elkezdem megcsiklandozni, mert egyszerűen túl édes. – Te…! Vacak… - fogom arcát két kezem közé és csak puszilgatom tovább. Nem is tudom voltam-e ennyire aranyos és figyelmes valaha a párkapcsolataimban. Szerintem nem. Egyik sem érdemelte meg azt, amit Foxy. Kedvéért még egy kicsit maradok is mellette, játszok vele, s most már a farkát is csóválja. Olyan boldog, annyira, szeret, érzem. Mancsára apró puszit nyomok, ahogyan számhoz emeli és még vakargatom is, hiszen látszik rajta mennyire élvezi. De kezem a régi sebhez ér, bár tudom már nem fáj neki, de engem nagyon is zavar a mai napig, hogy olyan csúnyán megsérül. Meghalhatott volna. S érzem, ahogyan értetlenül nézi mit csinálok, mintha nem is emlékezne mi történt vele. – Úgy örülök, hogy itt vagy. – Hogy nem haltál meg, hogy nem adtad fel, hanem csak azért is végigszenvedted velem az éjszakát. Nem minden állat ilyen erős. Foxy egy csoda vagy nem is tudom. Pont még mielőtt elérzékenyülnék hagyom abba a finomkodást vele, s inkább játszani kezdünk, úgy teszek, mint aki meg akarja támadni őt, pedig csak hülyéskedek, s ezt ő is tudja. Mancsával le akar pacsizni, mire a kezemet az arcom elé kapom, ő pedig megcsípi az ujjamat. Halkan kuncogni kezdek, ahogyan próbálom finoman kihúzni a szájából. – Micsoda vérszomjas kis róka vagy te! – nevetek fel hangosan, mert hallom a kis morgását és még meg is rúg. Szeretek vele szórakozni, egészen baráti jellegű az egész. Csak ne szólna rám apám, ne hívna le magához azzal a hülye kérdéssel, hogy hol fogok gyakorlatra menni. Természetesen itthon, hiszen Foxy miatt nem tudok nagyon mozgolódni, s ez nem is baj, elvégre neki itt lesz a legjobb, emiatt pedig én is hajlandón vagyok maradni. Mert ha már egyszer találtam egy olyan lényt, aki feltétel nélkül szeret, akkor teljesen logikus, hogy ennyit megteszek érte. Tényleg olyan, mintha egy párom lenne! S bár magam kívántam, hogy Foxy ember legyen, mikor belépek az ajtón és egy valódi férfi ember látványa fogad, akkor azért nem vagyok boldog. Sőt elég csúnyán is bánok fele, nyilván felháborodok, hogy hol van Foxy, ő mégis mit keres a szobámban – mellékes, hogy alul van öltözve, láttam már ilyet – s még a falhoz is csapom, mert logikusan dühös vagyok, amiért nem tudom hol van az egyetlen dolog, ami igazán számított nekem, helyette viszont csak egy habogó gyökeret kapok, aki azt állítja, hogy ő az a bizonyos szőrgombóc, akivel az előbb még játszottam. Tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan varázslók, akik fel tudják venni állatok alakját, így nem az az első, hogy nem hiszek neki, hanem hogy a pulóveremet felhúzom rajta és magam keresem meg a sérülését. Persze ott éktelenkedik, s most egy pillanatra tényleg megcsap a felismerés, hogy a rókám… Az egy ember. – Nézem a bizonyítékot. – Mert csak úgy ő sem gondolhatta, hogy majd beveszek mindent, amit mond. De mivel úgy fest, hogy valódi a seb, még oda is akarna kapni, így csak elengedem őt, én magam pedig az ágyra fekszem és enni kezdem a szőlőt, amit neki hoztam. Inkább mondom neki, hogy vegyen fel valamit, mert az nem zavar, ha meztelen, az már inkább, hogy remeg. Pedig eskü nincs is olyan nagyon rossz idő. – Aha, tök logikus. – Cinikus vagyok, mint mindig, az is igaz, hogy ő ezt maximum akkor halhatta, mikor barátokkal beszélgettem. Nem kerüli el figyelmemet, hogy a gyümölcsös tálra néz, mire csak forgatni kezdem a szemeimet. – Gyere ide és vegyél. – Nem vagyok teljesen paraszt, csak egy kicsit, így persze még felé is nyújtom, hogy egyen csak a szőlőből. – Random átváltozás? – Nem mintha annyira nagyon tudnám, hogyan működik ez. Az ő sajnálata viszont annál inkább tűnik hasznosnak. Valamit megmozgat bennem, mire csak nagyot sóhajtok, odébb huppanok az ágyon és felemelem neki a takarót. – Gyere már ide mielőtt megfagysz!
Esküszöm, hogy soha, de soha nem haraptam volna meg a Gazdit! Még akkor sem, amikor fel akart emelni miután megsérültem. Akkor sem, amikor megijedtem mert azt hittem visszatért az a ragadozó madár… Soha, de soha nem tettem volna meg! Mert abban a pillanatban, hogy tekintetem találkozott az övével tudtam, hogy ő egy jó ember és bízhatok benne. Bizalmamat így teljes mértékben neki adtam, és azóta is az övé, mert senki soha nem volt még olyan kedves és szerető velem, mint ő.
De hogy én különleges volnék? Nem, azt nem hiszem, mármint… Persze persze, máshogy gondolkodom, mint az “igazi” rókák, de azt nem mondanám, hogy bármi különleges is lenne bennem… Egy egyszerű lélek vagyok, egyszerű kis testbe zárva, egyszerű vágyakkal, mint a “simizz!”, a “szeress!”, az “etess!” és a “foglalkozz velem!”. Gyerek vagyok még, fogjuk rá, hogy agyban sosem leszek több annál… De a Gazdi még ezt is elfogadja. Mert a Gazdi nagyon szeret! És én imádom a Gazdit…
És mivel imádom őt, igyekszem odafigyelni az egészségére. Jelzem, ha innia kéne már, elhúzom az asztalától, ha túl sokat görnyed a könyvei fölött, sőt, még a szőlőmet is megosztom vele, csak legyen egy kis cukor a szervezetében. Bármit megtennék azért, hogy jól érezze magát, nem hiába szoktam viccelődni vele! Csak hallani szeretném a nevetését, mert az mindig olyan édes.
“Vacak vagyok! Igen!” – gondolom magamban, habár neki ezt mindössze rókás kacagással jelzem, lecsapott fülekkel és farkinca csóválással, s az állát próbálom nyalogatni miközben ő puszikat osztogat nekem. Olyan puhák az ajkai, olyan puha az egész arca, hogy imádom amikor hozzám bújik… Ilyenkor érzem igazán, hogy szeret, és hogy tényleg én vagyok az ő kis Vacka. Az ő Foxyja. Még az az apró kis puszi is, amit selymes mancsocskámra ad, azt is annyira szeretem! Na meg a vakargatás… Elolvadok a kezei közt és bizony mosolygok rá, s még a nyelvemet is kidugom!
Persze aztán a sebemre simít, de nem zavar… Viszont megállok a hancúrozásban és csak finoman a kezét szaglászom, hiszen mintha az egész atmoszféra hirtelen megváltozna közöttünk, s mintha most nosztalgikus szomorúságba borulna a Gazdi. De hát itt vagyok vele… Megmentett, élek és virulok. Neki hála… Nagy szemekkel nézek rá, szavait hallgatom, és óh… Kissé félrebillentem a fejemet, majd miután kezéhez dörgölőzök, arcához hajolva ezer meg egy apró puszit osztok az állára. Mert én is örülök, hogy itt vagyok. És hogy rám talált. Nem vagyok én csoda, nem… Viszont ő nekem tényleg egy igazi csoda.
Aztán vissza-támadó állásba pozícionálom magam és finoman morgok rá, aztán ujját gyengéden a fogaim közé csippentem, mert hát valóban egy vérszomjas fenevad vagyok, egy igazi rémálom! A gonoszak leggonoszabbika! De nem engedem el még akkor sem, mikor el akarja húzni az ujját, bele is rúgok párat a karjába, de csak játékosan és gyengén, hogy biztosan ne fájjon neki… Majd egy hirtelen váltás és már csak ölelem a lábaimmal a karját, közben nyalogatni kezdem az ujját.
De egy hang közbeszól, mire a Gazdi itt hagy, s én boldogan várnám őt vissza, csakhogy… Egy csúnya ébresztőt kapok a fentiektől, legyen az Merlin, Isten, vagy az Univerzum sötét energiái, mindenesetre… Az egész világom felborul. És én is felborulok, szó szerint. S mire a Gazdi visszaér, egy félig-meddig csupasz férfiúval találja magát szembe, aki reszket, mert iszonyúan fázik a rókabundája nélkül. Ráadásul a Gazdi annyira csalódik a látványban, hogy még a falhoz is vág, pedig én igazán nem akartam visszaváltozni, meg ártani se neki! Csak megtörtént, és nem tehettem ellene semmit. Most sem tehetek semmit, csak próbálhatom bizonyítani valahogy, hogy tényleg én vagyok az ő Foxyja… És nincsen semmiféle beteg szándékom!
Viszont a Gazdi még így sem hisz nekem teljesen, tök logikusan, így felemeli az egyetlen ruhadarabot rajtam, ami valamelyest eltakarta legprivátabb testrészeimet, és most elemezgeti az oldalamat, keresve azt a bizonyos sebet… És valóban ott éktelenkedik, emberi alakomon még jobban meg is látszik így, hogy nincs egy szál szőröm sem. – É-Értem… Megengedem… – Mert ugye fontos, hogy engedély nélkül ne tegyünk ilyesmit! Persze gondolhattam volna, hogy ez lesz, és mivel az övé vagyok megtehetné igazából az engedélyem nélkül is, de na! Csak tudatni szerettem volna vele, hogy nem baj. Bár figyelmeztethetett volna előtte… De szerencsére egész hamar elenged. – Nekem logikus! Ki akar ember lenni, hmm? Senki! Embernek lenni szutyok… – a végét már csak motyogva teszem hozzá, miközben magamra küzdöm azt az átkozott nadrágot.
És persze most azzal büntet, hogy a szőlőmet eszi előttem, hiszen tudja, hogy imádom… De nem mondhatok semmit, mert én szúrtam el, és teljes mértékben megérdemlem ezt a bánásmódot. Rossz róka voltam… De legalább róka voltam, ahh! Miért kellett nekem éppen most visszaváltoznom?! – Oh? Szabad? – Óvatoskodva nyúlok a felém nyújtott tányér irányába, és épp csak egy néhány kisebb-nagyobb szemet veszek belőle. – Köszönöm… – mormogom az orrom alatt, közben elkezdem rágcsálni a lédús, roppanós szőlőt. Még mindig annyira finom! Szemeim enyhén felcsillannak, de igyekszem ezt elrejteni, mert nincs jogom most boldognak lenni. – Igen… Random. Nem tudom, mi történt. Magamtól sosem változtam volna vissza – sóhajtok fel. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam… Tudom, te rókát akartál, nem embert.
Persze, hiszen ki is akarna embert? Már rég rájöttem, hogy emberek közt lenni szar. Egyedül a Gazdi képez kivételt ez alól, de ő is csak azért szerintem, mert állatként nagyon szeretett engem. Talán emberként nem tudna ugyanúgy. Hé… Hogy is tudna?
Csak nézek rá bután míg fel nem emeli a takarót, ezt viszont már biztos jelnek veszem, s alig kell elhangoznia annak a néhány szónak, én máris becsúszok a pihe-puha, meleg ágyikóba és még a fejemet is a takaró alá rejtem, hogy ne fagyjak halálra. Nem merek felnézni rá… Pedig meg mernék esküdni, hogy most is engem figyel. – Nem akartalak átverni – mondom egészen halkan. – Én tényleg csak a rókád szerettem volna lenni.
Nem normnalis.. Ezt mondta nekem anya, mikor hazavittem Foxyt, s mint valami meszallott kezdtem takaritani, hogy meg tudjam menteni. Emlekszem hogy kiabaltam vele, s hogy neki nincs joga ram azt mondani, hogy nem vagyok normalis, mert ha ez valakinek a hibaja, hat az o.
A figyelmetlenseg ota valahogy sose jottunk ki. Ha eppen beke volt, akkor is csak azert, mert nem beszeltunk egymassal. Foxy maradasat is csak azert engedte meg, mert ha o nemet mond, akkor akovetkezo nap mar osszecsomaglva fogja talalni a cuccaimat. Ha persze apa vetette volna el az otletet, az mas lett volna. Ot legalabb szeretem is. Nem mintha anyat nem, csak ot kevesbe, s emiatt buntudatom sincs.
Azert mar inkabb lett volna, ha Foxynak egyedul kelett volna maradnia. Marmint csak amig labadozott... Aztan en tenyleg megprobaltam elengedni, de nem ment el, s nem mondom, merhetetlenul jol esett, hogy ez a kis vacak ugy dontott, hogy megszeretett. Vagy csak halas volt. De inkabb szeretnek az elobbinek hinni,mert kulonben nem gondoskodna rolam, s nem vagyna ennyire a figyelmemre, igaz? Muszaj valamennyire kedvelnie. - Neha azt kivanom, bar tudnal beszelni. - Mert annyi kerdesem lenne hozza. Nem tudom akarom-e tenylegesen ra valaszokat hallani, de annyi mindent meg akarnek vele beszelni. Mit gondolt, mikor megmentettem, miert ennyire mas, mint a tobbi roka...
Nincs semmi olyan megszallotsagom, amiert szerelmes lennek a kisallatomba, de igaz az, hogyha Foxy ember volna... hm... Egy helyes srac, mert hat, pont tudom, hogy him, s most eppen azon fazisban vagyok, mikor a sracokat jobban kedvelem. Egy csinos lany utan is megfordulok, szerintem egyetemista eveim alatt tobb no volt a repertoaromba, de... Egy fiut sem utasitanek el.
Biztosan akkor is jol bannek vele... Foznek neki, olelnem, elvinnem teat inni, s meg aranyos kis origami viragokat is hajtogatnek neki, miket taskajaba es zsebebe rejtenek, hogy meglepodjon, es jol erezze magat utana, hogy megint o jart a fejemben, ezert kapta tolem. Ezer sem lenne belole eleg, hogy lassa mennyire komolyan gondolom a kapcsoplatot. De o csak egy roka, s nagyon orulok neki igy is! Puszilgatom is, szeretgetem, olelem, s vele egyuitt nevetek. - Hm? Vacak vagy? Az en pamacs Vacakom? - meg jobban belebujok a bundajaba, s most mar hasara adok a csokokbol, persze finom vagyok, nehogy osszetorjem. A mai napig van bennem nemi felelem, hogy valami baja esik, hiaba tudom, nalam van legnagyobb biztonsagban.
Megis nemileg szomoru leszek, ahogyan kezem regi sebhelyere csuszik,mert eszembe jutnak azok az idegtepo pillanatok. Nem is az, mikor becsomagoltam, s elhoztam haza, nem az, amikor mint valami orult probaltam sterille tenni mindent, de meg csan nem is az, mikor ossze kellett varrnom, hanem utana. Eloszor megoldom a problemat, s csak utana panikolok. Apa tudja hogy remegtem, allni alig tudtam, s utana nem aludtam egy percet sem.Hozta nekem sorra a kavekat, majd mikor felkelt ismet kaptam tole teat, sot meg energiaitalt is hozott nekem a boltbol, hogy ne alljon le az agyam hirtelen.
Ahogyan hozzam dorgolozik, en finoman megfogom arcat, s osszeerintem homlokunkat. De aztan vissza a jatekhoz, mert tudom, hogy imadja. - Ah! Te kis... - kuncogok, ahogyan az ujjamra csip, nem faj, nincs vele bajom, meg rugasokkal sem, hiszen nem bant, csak szorakozik. Bolond egy roka, de igy szeretem. S mikor mar csak olel, hat en is csak simogatom szabad kezemmel. - Istenem de nagyon ragaszkodsz te hozzam! - S en is hozza, maradnek is meg vele, ha nem hivnanak le apaek... Semmi ertelmes miatt.
Nem is tudom hogy gondolhattak, hogy magara hagyom a lagjobb baratom?! Egyertelmu, hogy gyakorlatomat is otthon toltom, csak Foxy maradjon velem... Aki amint visszamentem szobamba hirtelen eltunt... Illetyve nem tunt el, csak ember lett es... Ja tudom, en kivantam ezt, de szerintem tok logikus, hogy elsore nem az reakcion, hogy "te jo eg, Foxy, hat valora valt a kivansagom, ember lettel?" hanem inkabb valami olyasmi, hogy hol van a rokam basszus". Mert tok logikusan addig nem hiszem el, hogy a ket egyed ugyanaz, amig fel nem huzom a felsojet, s meg nem pillantom a sebhelyet. - Edes vagy. - forgatom a szemeimet az engedelyere, ami... Jogos nem kertem ki, de mivel azt hittem betoro, vagy roka tolvaj, igy nem is akartam.
- Embernek lenni nem szutyok, csak mas emberekkel kapcsolatot kialakitani az. - mondom, mikozben ledobom magamat az agyamra. Mar most hianyzik a kis szorcsomo a mellkasomrol, ha oszinte akarok lenni... De tulajdonkeppen itt van, s most vizsgalgatom is ot rendesen, mert hat.. amugy alairom, tenyleg helyes. A szep roka szemei azok meg emberi alakban is megmaradtak. Most mar enyhulni latszanak az eddig feszult arcizmaim, s inkabb csak unott fejjel nezek ra, de nem duhossel.
Kozben pedig a neki hozott szolot kezdem el majszolni, mert hat... Ugy dontottem, hogy nekem most kell, legaabb annyira, hogy valami potcselekvest csinaljak, mert nem tudok finom bundajara simitani, mikozben etetem ot. Viszont ugy fest emberkent is nagyon vagyok erre a gyumire, igy inkabb megkinalom. - Eleve neked hoztam, szoval vegyel csak. - Hallhatja, hogy a hangom is sokkal kedvesebb mar, s nem olyan ideges, mint volt. - Vegyel rendesen! Ne azokat a pici vackokat. - osszevont szemoldokkel pislogok fel ra. Nem kell itt remultnek lennie,nem fogom megenni, most mar nem. - Hm? Csalodast? - kezdek el kuncogni halkan. - Nos draga Foxym, ha tudnal a gondolataim kozott olvasni, akkor tudnad, hogy hanyszor kivantam, hogy ember legyel. - forgatok szemet mosolyogva. - Arrol nem is beszelve, hogy gondolom megint vissza tudsz valtozni, ha annyira hianyolnom a kis Vacakom. - kacsintok ra. Valahol eskuszom elvezem ezta helyzetet. Annyire szurrealis, hogy mar szorakoztato.
Meg takarot is felemelem neki, hogy nyugodtan fekudjon be mellem, hiszen latom, hogy megfagy. Amitn magara huzta, en beturom a hatanal az anyagot,hogy egy csepp hideg levego se tudjon bejutni, s bar buksijat is elrejtette, en fel kezzel megis atolelem es simogatni kezdem azt a kis pupot, ami a feje lenne. - Hm? Oh... Hat mar mindegy. - vonok vallat, amit maximum csak akkor lat, ha mar elobujt. - Csrebe viszont meselhetnel, hogy ehm... amugy ki is vagy, mi is vagy, meg mit keresel itt... tudod, hogy meg is ismerjelek, mert te mar nagyjabol mindent tudsz rolam.
Csak a kiabálásra emlékszem, meg a sietségre. A feszültségre a levegőben, a pislákoló fényekre, a homályos arcokra, a fájdalmat követő zsibbadásra… Szédültem és féltem, de az én édes, kedves Gazdim a segítségemre sietett. Mindent megtett, hogy túléljem az éjszakát, ami azt a borzalmas napot követte… Aztán a következő egy-két hét teljesen egybefolyt, majd a hónapok is, s rutinná vált a szokatlan, az ismeretlen pedig szeretetté. Reggelente pattogtam a Gazdi körül, hogy megkaphassam a finomabbnál finomabb falatokat. Nevettem vele, amikor játszottunk. Hozzábújtam, amikor szomorú volt. S amikor el akart engedni, értetlenül pislogtam a tágas vadonba, s csak azon kaptam magam, hogy lábaim nem akarnak elindulni, hogy bármennyire is akartam magaménak tudni a szabadság édes ízét, a Gazdival töltött idő sokkal boldogabb volt, és sokkal kedvesebb. Így hát megfordultam, és visszaballagtam hozzá, a lábainak dörgöltem oldalamat, majd le is feküdtem a cipőjére, hogy ő se tudjon magamra hagyni.
Néha én is azt kívánom, bár tudnék beszélni. Bár értenéd a különbséget “Eek!” és “Eeek!” között, bár tudnád milyen boldog vagyok amióta veled lehetek, s bár lenne róla legalább egy halvány fogalmad, hogy mennyire törődöm veled. Te és én, Gazdi. Csak te és én. Még kezét is megnyalogatom, mert máshogy nem tudom kifejezni, mennyire fontos ő nekem. Miatta nyert új értelmet kívánságom: hogy bárcsak róka maradhatnék örökre. Bár elfeledhetnék mindent, ami annak idején emberré tett, mert mellette egy buta kis szőrmókként is csodálatos életem lehetne.
“Igen! IGEN!” – még hangosabban kacagok a puszik miatt, s pisze orrocskámmal elkezdek a hajában turkálni, tényleg egy Vacak vagyok, de ez tőle a legszebb bóknak hangzik, s imádom, amikor így hív. Persze aztán kicsit elszomorodik, amitől én is szomorú leszek egy pillanatra… Igen, az a nap mindkettőnk számára borzalmas volt, mindketten féltünk, de utána hiszem, hogy mindkettőnk élete csodálatos irányba indult el, mert végül hamar barátok lettünk. S ezt bizonyítja az az édes kis pillanat is, amikor homlokaink összeérnek… “Gazdi, ígérd meg, hogy sosem hagysz el.”
Persze aztán folytatjuk a játszit, kicsit meg is bolondulok közben, és igen, ragaszkodom hozzá… Nem is tudom, miért. Talán azért, mert még soha senki nem volt ennyire jó hozzám, mint ő. Mintha a kötelékünk valami egészen más világban született volna. Bújnék még, adnék még neki puszikat, hogy ezt bizonyítsam, de nincs az a mennyiségű szeretet, amivel igazolni tudnám, hogy mi ketten lelki társak vagyunk.
Csakhogy… Van valami, amiből kevés is elég, hogy a mi lelki-társi kapcsolatunk tönkremenjen. Például egy csúnya árulás. Átverés. Hazugság. S én ezeket elkövettem, aminek itt is az eredménye, mert most emberi alakomban állok előtte, vacogok, s bűnbánóan pislogok magam elé, mert bizony a legjobb barátomat vágtam át… – Emberként nem lehetsz szabad. Mindenki elvár tőled valamit – teszem még hozzá. – És igen, az emberi kapcsolatok… – Óh, de hülye vagyok. Tényleg… Én is egy ilyen miatt menekültem el. Hátrahagytam az egész életemet Londonban, mert pont egy ember törte össze a szívemet - ami ennek gondolatára most össze is facsarodik a mellkasomban.
S ha ez nem lenne épp elég fájdalmas, a Gazdi még a szőlőmet is elveszi! Ah, büntet. Ez büntetés, ő is tudja. Persze megérdemlem, de… Óh! Végül csak-csak adni akar belőle, aminek nagyon megörülök, de igyekszem visszafogottan kifejezni örömömet. Vennék is, de csak néhány apró szemet s azokat is diszkréten, viszont rám szól, mire összerezzenek kissé, s ösztönösen visszahúznám a kezemet. – O-Oké… – Most már nagyobb szemekért nyúlok, s le is török egy kis darabot a fürtből, amin legalább tíz-tizenöt lédús szőlőszem lóg. Viszont hiába az ízletes csemege, nem segít a helyzeten, mert épp most vettem el Gazditól az ő kis Foxyját… Helyette kapott egy két lábon járó szerencsétlenséget. – Mmm – bólintok, közben lenyelem azt az egy falatnyi szőlőt, amit ízlelgettem eddig. – Eh? Tényleg ezt kívántad? – kíváncsian emelem rá pillantásom, s ha most meglennének a róka testrészeim, farkincámat enyhén csóválnám, füleimet pedig kíváncsian emelném fel. – Üm, igen. Gyakorlatilag bármikor vissza tudnék változni, ha van hozzá elég erőm… Meg kedvem. Meg motivációm. – Vajon erre vágyna? Bár tanultam volna legilimenciát! Szeretném tudni, hogy mit is akar most pontosan.
Aztán persze észreveszi, hogy majd’ megfagyok, így a takarót felemelve helyet kíván maga mellett, én pedig szinte repülök a melegbe. A vastag bundám nélkül - főleg ennyi idő után - rettentően nehéz elviselni még ezt az egyébként kellemes hőmérsékletet is. A fejemet is eldugom a puha anyag alá, mert nem tudom, hogyan kellene most viselkednem, s mert szégyellem magam… De mintha most a Gazdi körbeölelne, s még fejem búbját is simogatni kezdi. Nem értem… Nem haragszik? Azt mondja, már mindegy. És még kedves is velem, talán… Nincs minden veszve? – Oh! Igaz is… – Hiszen semmit nem tud rólam! Mármint, nem ismeri Mae Haneul-t, csak Foxy-t. A kettő pedig sokban különbözik! Lassan kidugom buksimat a takaró alól. – A nevem Mae Haneul… De elég, ha a Han-t jegyzed meg – kezdek bele a magyarázkodásba. – Huszonhat éves vagyok, a Bivaly évében születtem, a… A horoszkópom Oroszlán… Varázsló vagyok, a szüleim is azok. – Mi lehet még fontos? Annyi minden jut eszembe, de nem tudom, mire lenne kíváncsi. – A dél-koreai varázslóiskolában tanultam, majd elvégeztem a Bestiagondozó szakot az Akadémián. Jelenleg sárkánykutató gyakornokként dolgozom… Azaz dolgoztam. Nem tudom, mi vagyok most… Egy hasztalan kis róka? – pillázok fel rá. Az biztos, hogy nem sok hasznom van. Mielőtt eljöttem volna, fontos kutatásokhoz tettem hozzá a részemet, hatalmas, gyönyörű bestiákkal dolgoztam együtt, most meg… Henyélek, tömöm a fejem, és háziállatot játszom.
