heaven lost an angel || Sha Qingyuan

A víz:
Most jönne az, hogy olyan lassú vagyok, mint egy folyó... Ehm... Nem mondom azt, hogy ADHD-s vagyok és emiatt hiperaktív, mert egyébként pont nem, de azért lajhár tempóm sincsen. Nyugodt vagyok, mint egy tó, elvagyok magamban, s kevés dolog húz fel igazán. Csak a békémet megzavaró emberek képesek feldühíteni, akkor viszont legalább olyan veszélyes vagyok, mint egy viharos tenger.
A türelem nagy erényem, meg az is, hogy képes vagyok egy helyben maradni, mozdulatlanul akár órákig is, hogyha tanulni akarok. Rossz tulajdonságom viszont, hogy ilyenkor elfelejtek enni, meg inni is, úgy kell elrángatni a könyvek és jegyzetek elől, hogy valamilyen táplálékot méltoztassak már bevinni, meg ha mást nem, hát akkor egy pohár vizet rakjak ki magam mellé az asztalra. Cserébe legalább mondhatjuk, hogy okos vagyok.
Elég sűrűn megkapom, hogy nagyon jeges tudok lenni. Távolságtartó vagyok a legtöbb emberrel, maximum is talán két személy áll közel hozzám, nekik is egy jó ideig tartott, mire a bizalmamba férkőztek. A kapcsolatok sem igazán kötnek le, s bármiféle megbánás vagy lelkiismeretfurdalás nélkül dobom ki az embert. Tulajdonképpen megbántani se nagyon félek őket, ha kell...

A föld:
Anyám egyik kedvenc mondata, hogy hülye vagyok, mint a föld. Ezt csak azért hangoztatja annyira, mert feledékeny vagyok. Nem a tananyagot illetően, de úgy... Minden más, mintha az egyik fülemen be a másikon pedig kimenne. Az a bizonyos pohár víz is azért marad le mindig az asztalomról, mert mire eljutok a szobámig, már nem is emlékszem, hogy megkértek volna, igyak többet. A szobámban lévő növényeket sem locsolom soha, ennek ellenére mindig virágoznak... Biztos a sok pozitív energia miatt, ami nem belőlem árad. Néha komolyan úgy érzem magamat, mint a föld, vagy egy darab kő. Vagyok, létezem, de különösebben nem adok hozzá semmit az emberek életéhez, mivel eleve messzire kerülöm őket. Zavarnak, bosszantónak, s csak kihasználnák a bennem rejlő lehetőségeket. Pont, mint a földet, a természetet.
Viszont nyugodtan mondhatjuk, hogy elég erős akaratom van, s kitartók elképzeléseim mellett. Persze belátom előbb - vagy inkább utóbb - ha rossz döntést hoztam.

A tűz:
Nem vagyok túlságosan lobbanékony, bár elismerem, hogy az emberi hülyeség határtalansága az én határaimat elég könnyen átlépi, s emiatt sokan lobbanékonynak gondolnak. Utána persze erdőtűzként terjed a haragom, nem kímélek senkit sem a szavaimmal, gyakran a düh miatt nem is tudom kontrollál milyen sértéseket vágok mások fejéhez. Ennek ellenére sem nem bánom meg a dolgot. A legtöbben meg is érdemlik azt, amit kapnak tőlem.
Szenvedélyesnek tekintenek, hiszen megállás nélkül tanulok, plusz munkákat vállalok, segítek egy-két kutató munkában is, s emellett még egy rókát is nevelek otthon, akit saját magam foltoztam össze. Holott addig csak kevés igazi gyakorlatom volt. Szerencse, hogy ezt ő nem tudja.
Apám szerint eléggé veszélyes vagyok. Úgy is mondhatjuk, hogyha valaki túl sokat próbál meg játszadozni velem, akkor az könnyen megégetheti magát. Velem nem lehet kitolni, nem lehet megmondnai nekem, hogy mit csinálhatok, mert visszacsapok. Túlságosan makacs vagyok, s nem félek olyan eszközökhöz nyúlni, amik másoknak árthatnak. S nem, akkor sem lehet biztonságban az ember, ha esetleg azt érzi, hogy kedves vagyok vele. Csak idő kérdése, mikor unok rá az illetőre, vagy mikor szerezem meg tőle, amit akarok, s később már feleslegessé válik.

De mi a francért a levegő?
Az egyedüli elem, melyet igazán nem tudok magamhoz kapcsolni, s mégis Tornádó Tibi lett belőlem! Mármint szerettem volna, ha ennyire menő lehetnék, hogy ekkora szeleket legyek képes uralni, csakhogy nem voltam azon a szinten. Nem mondom, már nem voltam kezelhetetlen és haszontalan, de akkor sem passzolt hozzám.
Túl gyenge, túl lágy, s tulajdonképpen mire is jó a levegő? Belélegezzük, életben tart, csakhogy ez nem én vagyok. Az állatokkal szemben talán igen, mert ők a mindeneim, sose hagynám őket magukra, de az emberek... Előbb söpörnék rajtuk keresztül, minthogy megmentsem őket. Nem kívánok szerves része lenni életüknek. Nem vagyok én egy önzetlen és jó ember, aki csak úgy feláldozná magát másokért. Sőt kifejezetten önző vagyok és szívtelen. Nincs bennem gyengédség, illetve nem a humaniod életformák irányába.

Hideg. Azt mondják kitísztitja az ember fejét, kijózanít, megnyugtat, jót tesz a bőrnek, s kellemesebb halálnak minősül, mint a fulladás. Nyár van, mégis kabátban sétálok, arcomat maszk takarja, kesztyűvel védem mancsaimat, s bár hó nincs, túrabakancsomat felvettem, hiszen tudtam, hogy egy nagyobb sétára fogok készülni.
A napnak csupán halovány fénye sütött át a fenyők sűrű ágain keresztül, a földet itt-ott fedte csak el a zöld, hol nagyritkán virágok bukkantak ki. Illatukat nem lehetett érezni, de elmém játékból mégis elhitette velem, hogy minél mélyebbre jutok a rengetegben, annál intezívebben csap meg az édeskés illat, mely kísértetiesen emlékeztett nagymamám gyógyteájára, pedig legjobb tudásom szerint is abban a gyömbér volt a domináló íz.
A levegőt betöltő aroma azonban túl csábítónak ígérkezik, így maszkomat levéve szippantok egyet, mélyen szívom magamba a hideget, s arcomon már meg is jelenik az enyhe pír, arcomat egy selymes széllöket simogatja, még szemeimet is lehunyom, hogy élvezzem a pillanatot. Anyám tudom dühös lenne rám, ha tudná, megint kijöttem ide, egyedül, s mert a végén tüdőgyulladást kapok, ha nem vigyázok magamra. Bagoly mondja verébnek... Sajnos az elmúlt 14 évben sűrűn kellett hallania ezen szavakat, melyek pontosan ugyannyira fájtak neki, mindegy mennyi idő telt el. Csakhogy egy gyermek nem felejt. Szokás mondani, a család mindig megbocsájt, s én meg is tettem, csakhogy rémálmaimban a mai napig üldöz a férfi arca, ki elragadott a játék sorról a boltban. Anyámnak talán soha fel sem tűnt volna, hogy elfutottam mellőle, mert hát... Mit tesz egy gyerek, ha édesanyja azt mondja neki, hogy csináljon, amit szeretne? Nyilván megtehettem volna, hogy engedelmes és türelmes porontyként nem hisztizek azért, hogy nézzünk játékokat, de sose voltam az engedékeny fajta, s így bizony amint elengedte a kezem már rohantam el.
Tökéletes préda voltam, csakhogy amire nem számított a támadó - s bevallom én sem - hogy küzdelmem közepette hirtelen odébb tudom lökni egy levegő fuvallattal. Utólag tudom, csupán a meglepetés ereje miatt tudtam megszabadulni tőle, s elrohanni, egyébként semmi esélyem sem lett volna... Így is csak azért nem kapott el az a szörnyeteg újra, mert apámnak volt elég esze, hogy megkeressen. Mert őt legalább érdekeltem.

Azóta felnőttem, s már nem kell a kezemet fognia senkinek. Így természetes, s nem úgy, ahogyan anyám gondolja, hogy még most is szükségem lehet rá, hiszen óvatlansága miatt köztünk egy méteres szakadék húzódik most már, bármennyire is igyekezett hibáját kijavítani. Most kéne elmesélnem, hogy ezen apró tragédia miképp faragott belőlem egy tuskó és érzéketlen emberi lényt, ki csak játszadozni kíván mások törékeny szívével, csakhogy ennek semmi köze sincs személyiségemhez. Nem, magamtól gondoltam mindig is idegesítőnek az embereket, sőt meglehetősen irritálónak találtam a legtöbbjüket, ha pedig akadtak kivételek, nem kívántam egy-két alkalomnál több időt fecsérelni rájuk. Nem köthetem le magam, eleve magányos karriert választottam, ami sok tanulással jár. Ez volt a kifogásom. A gyakorlatban pedig csak túl sok energiát és túl sok időt vett el, azon túl, hogy el kellett volna viselnem egy másik életformát, aki a szexuális kielégítésen kívül igencsak kevés hasznot hozott az életembe.
Akkor már inkább állatot akartam tartani, ők messze jobbak voltak, hiszen nem beszéltek, s valóban megvolt a feltétel nélküli szeretet. Micsoda csapás, hogy szüleim sosem akartak kiskedvencet! Anno Kínában túl kicsi lakásban éltünk, s nem is nagyon volt ideje senkinek gondoskodni róla. Egy hörcsög vagy egy nyuszi persze lehetett volna, de mindig jött a panasz, hogy büdös és hangos... Mikor apám új állást kapott Izlandon 8 évvel ezelőtt, azt hittem, hogy megváltoznak a dolgok. Naivan reménykedtem benne, hogy mivel több fizetése lesz, hogy majd családi házban élhetünk, akkor kaphatnék egy kiskutyát, vagy macskát. Szakítottam volna rá időt, ha éppenséggel adtak volna nekem esélyt...

De ha nem ők, hát az élet biztosítani kívánt nekem egy kis szeretetcsomagot... Vagy kihívást, kérdés milyen szempontból nézzük. Kellemes sétámat ugyanis hangos nyüszítések zavarták meg, s mint jó állatorvos jelölt, természetesen próbáltam megkeresni a hang forrását. Szemeim persze egyből megakadtak a fehér bundán, melyet vörös folyadék szennyezett be, sőt túl sok is borította az állatot és földet. Hiába kezdett el szívem hevesebben verni, s éreztem, kezeim remegnek - bár a hideg miatt tették volna. - Semmi baj... - hangom lágy és nyugodt, annak ellenére is, hogy én nem vagyok az. Nem állítom, hogy nem félek, hogy megharapna, de bevállalható, ha cserébe megmenekül, igaz? Kesztyűmet leveszem, ahogyan a róka mellé térdelek, párszor megsimogatom, hátha megnyugtatja, közben a sebet nézem.
Nem élné túl egyedül idekint. Túl sok vért veszítene, s egészen biztosan elfertőződne a sebe, ha valami csoda folytán túlélne. A kerekek forogni kezdenek fejemben, hogyan is tudnék segíteni rajta. Nem lakom messze... Viszont az állatorvoshoz nem érnék el időben gyalog, de még futva se. Éppenséggel... Éppenséggel tudom mit kéne csinálnom, ezt tanulom évek óta, csak a hely... Anyám megöl, de lehet még apám is kidob otthonról, amiért egy vadállatot vinnék haza. Megéri? Egyetlen róka élete...

Kezem automatikusan mozdul, nyakamban lévő sálat letekerem, s az állatot körbe kötözöm vele, nem hagyhatom, hogy kihűljön. Nyűszítése a szívemíg hatol, nem győzöm csitítgatni, s mondani neki, hogy minden rendben lesz - nagyon remélem igazat mondok. S amint kellően bebugyoláltam, karomban tartva, óvatosan kelek fel, majd sietős léptekkel indulok meg haza. Szaladnék is, ha nem tudnám, hogy azzal csak ártok neki.
Nem szoktam sírni, nem vagyok érzelmes, de aznap este, mikor arra vártam, hogy vajon megéli-e a másnap reggelt, s hajnalban, mikor elkezdett mozgolódni, talán egy kósza könnycsepp kicsordult a szememből.

Nem átlagos magasságú kínai. Sőt kifejezetten magas vagyok, még apámat is lehagytam. Rejtély, honnan örököltem ilyen jó géneket, bár lehet csak a megfelelő táplálkozás miatt vagyok ennyire óriási. Most... Persze a magasság gondoltam... Csak. Ami miatt egyébként elég nehéz néha olyan ruhákat találni, amiket fel is vennék. Effektíve szeretek nagy pulcsikban flangálni, meg kényelmes, nem feszülős nadrágokban, de nem áll tőlem messze az ing és öltöny sem. Főleg azért, mert az egyetemen próbálok okosobbnak kinézni, hogy a tanáraim el is higgyék, hogy egy áldott jó gyerek vagyok, s csak a tudásvágy hajt.
Nem vetek meg a kiegészítőket és sminket sem. Ugyan nem fogok gyűrűt és fülbevalót hordani az iskolába, de az utcáre simán, s ha kedvem van, hát előkapom én a szemhéjpúder palettámat és szemceruzámat is. Nem mondom, hogy egy művész vagyok, vagy éppen profi, de azért a csajok se utálják rajtam a sminket... Hát még a fiúk.