ár annak gondolata is deprimáló, hogy ennyi kezdő társaságában kell letöltenem az elkövetkezendő éveket, s ahogy végignézek az előadóterem sorai közt, nos nem tagadom, gyomrom felkavarodik, fejemben pedig a feszültség egy finom, alig-alig érezhető formája jelentkezik, akár egy enyhe migrén, s csak nyom és nyom, mert egész testem figyelmeztetni próbál, hogy nem fogom tolerálni a csoportos illetve páros feladatokat, az ostoba kérdésekről nem is beszélve. Eldöntöttem, amennyiben lehetőségem nyílik rá, kérvényezni fogom, hogy minden munkát egyedül végezhessek el, mert nem hagyhatom, hogy valamelyik birka lehúzza az eredményeimet. Tökéletesség a célom, precizitás és kifinomultság. Ez a csőcselék pedig első látásra tudom, hogy képtelen lesz ezen pontok bármelyikének teljesítésére.
Mégis, szívem csendes ritmusban ver, mert bízom a képességeimben, s tisztában vagyok vele, hogy ezt a diplomámat is könnyűszerrel meg fogom szerezni, épp csak kisujjamat kell majd megmozdítanom s a pozitív eredmények sorra fogják követni egymást. Egyedül a társas munkákat kell kijátszanom, de ahogy tavaly is megtettem, úgy idén is megteszem majd.
Lassan, megfontolt lépésekkel közelítem meg a kiszemelt helyet. Egyetlen szaktársam sem ül ebben a sorban, mintha csak számomra őrizték volna meg, tudván, hogy nem szívlelem a társaságot. Jegyzetfüzetemet s könyveimet puhán csúsztatom a padra, táskámat magam mellé helyezem s zakómat szétgombolva el is foglalom a sor közepét - hogy mindenki egyenlő arányban legyen távol tőlem -, majd íróeszközeim kikészítése és a mai dátum feljegyzése után hátradőlök. Amíg magamra koncentrálok s a tanulmányaimra, tudom, hogy ez a szemeszter is nyugalmasan fog telni. Mindent elterveztem, a meglepetések leghaloványabb esélyét is kizártam, mert nem hagyhatom, hogy bármi is figyelmem rovására váljék, így hát…
Mozgást érzékelek szemem sarkából, így annak irányába fordítom pillantásom - egy mamlasz, afféle neandervölgyinek tűnő jelenség foglal helyet mellettem, teszem azt, meg sem kérdezte, hogy szabad-e… – Ehm, elnézést – szólítom meg –, de ez itt az én helyem. – közlöm vele, hiszen egyértelmű, más is tiszteletben tartja, hogy az én személyes terem tágabb az átlagnál, s annak körkerületén belülre lépni mindenki számára szigorúan tilos, de ő… – Meg kell kérjelek, hogy keress másik padsort… Ugyanis zavarsz.
z iskola egy csodálatos dolog! Főleg ha az embernek nem kell tanulnia, nincs házija és a tanárai megengedik, hogy aludjon órán, vagy bármi, csak ne zavarja őket meg a tanításban. Nem tudom, hogy új szakomon vajon milyenek lesznek a profok, de remélem olyanok, mint az előzőn és nem kell túl sokat dolgoznom most sem. Bár rebesgették, hogy lesz csoportmunka, amibe muszáj beleadnom, mert köcsög még nem vagyok annyira, hogy azt mondjam, haljon meg a másik lova is, amiért engem hidegen hagy ez a szak is.
Esküszöm, hogy én nagyon próbálkozok, csak éppen motivációm nem akad semennyi sem így… Inkább bulizgatok, nyaggatom a csodás uncsijaimat, ügyelek a húgomra, vagy adott esetben a lakótársaimat fogom nyaggatni, hogy bulikázzanak velem egyet, bár eddig még nem sikerült a koliba beesnem, mert minden estémet valaki más ágyában töltöttem. De ma már biztosan hazamegyek, mert a végén még megörülnek a többiek, hogy nincs is harmadik szobatársuk, aztán elkezdik használni valami tárolónak az ágyamat. Nem, nem majd lehet ezután az óra után szépen lefekszem aludni. Van ezek után valamink? Asszem akadna még, de eh… Ott aludjak, vagy otthon? Nyilván otthon, még a végén beáll a nyakam, azt hogy fordulok én a szexi palik meg csinos lányok után este?
Amint belépek a terembe, kiszúrom az egyedüli srácot, el is döntöm, hogy nem ülök le mellé, csak aztán… Aztán pont az tűnik fel, hogy amúgy látom. Mármint nem úgy, mert persze látom az embiket, de a szép kis pofikájuk az nekem kimarad, s most itt van előttem ez a srác – akit sose láttam – és olyan tisztán látom arcvonásait, hogy magam is meglepődöm. Pedig az aurájából süt az utálat, talán egy csepp bánat is, de főleg a negatív energiát bírom felfedezni benne. Mondanám, hogy ezek után kötelességem felvidítani – ami másnaposan nem lenne olyan nehéz – de nem ezért döntök úgy, hogy leülök mellé, hanem mert érdekel, hiszen amióta az eszemet tudom, sose láttam senki arcát. Meg olyat se hallottam még, hogy baj, hogyha ugyanabba a padsorba ülök. – Ehm… Oké, vágom, gázos, ha melléd ülök, meg minden, de mi a gond azzal, hogyha ebbe a sorba esek be? – nézek rá kérdőn. – Mármint… Szinte tuti leszünk annyian, hogy valaki más is ide fog ülni, csak mondom. – Az akcentusából elsőre megmondom, hogy angol és állítom, hogy emiatt is olyan arrogáns. Mindig is úgy gondoltam, hogy van bennük valami felsőbbrendűségi érzet.
"h
e grabbed my hair in a way that made me understand the difference between rugby and football."
inden előadás a túlélésről szól. S nem, most nem is a kezdetlegesen összeállított tananyagról beszélek, avagy a professzor előre meg nem tervezett, s határozottan kaotikus magyarázatáról, melynek hetven százaléka nem kapcsolódik a tantárgyhoz semmilyen formában; most a diáktársaságról van szó, erről a tömegbe gyűlt elefántcsordáról, a zsivajról és a folyamatos, valamint teljes mértékben felesleges beszélgetésről mivel zavarják nyugalmamat, s mit el kell viselnem megannyi napon. Szánalmasnak tartom, hogy nem létezik rendszer a magamfajta egyszemélyes közönség számára, hogy nekünk, kevésbé szocializált, de tanulni vágyó fiataloknak nem biztosítanak menedéket egy izolált helyen, ahol zavartalanul hallgathatjuk ugyanazt az előadást, s ahol nincs szükség ostoba kérdések megválaszolására.
Talán meg is látszódhat rajtam, habár megnevezni nem tudnám ezt a lélekállapotot, mindenesetre arcom enyhe fintorba rándul, a levegőt mélyen és lassan szívom be, majd élesen fújom ki miközben figyelem az egyre csak be-becsordogáló tanulókat, egyre többen vannak s egyre hangosabbak, egyre kevesebb gondolatomat hallom, mert csak az ő hangjuk tölti be a teret. Az oxigénemet olcsó női és férfi parfümök mocskolják be, szinte lélegezhetetlen, homlokomban érzek is némi nyomást, mire összecsippentem orrnyergemet… Kiábrándító.
Ám kiábrándulásomat fokozza egy jelenés, egy sötét arc melyhez sötét haj és sötét szemek párosulnak, s legyező hosszúságú szempilláival mértéktelenül pislog rám, pedig kérésem egyszerű volt s könnyedén teljesíthető, ő mégsem mozdul, s visszakérdez. Érthetetlen számomra, hogy miért találja nehéznek a feladatot. Tán testi problémákkal küzd? Avagy feketeállománya éppen ebben a pillanatban sérült meg s ez akadályozza őt a távozásban? – Benne vagy a látószögemben, ez már éppen elég, ehm, hogy is fogalmaztál? “Gázos”? – Szemöldökeim ugranak egy aprót. – Kötve hiszem. Ugyanis “valaki más” számára egyértelmű, hogy ebben a padsorban nincs több szabad hely – közlöm, s finoman végigpillantok rajta. Langaléta, rendezetlen. Akcentusa árulkodó: az amerikai kontinens lakosságát erősíti, s sejtéseim szerint azon belül is latin vérű. Ez megmagyarázná magas melanin termelésének külső jeleit - bőrszíne magas százalékban vörös színű, mit a kék és a zöld arányai alakítanak barnává némi sárga tónussal, íriszei szinte feketék, s haja szintén. Mindennek tetejében közvetlen, mi egyértelműen megpecsételi teóriámat. – Tehát ismét meg kell kérjelek, hogy távozz. A jelenléted megzavarja a koncentrációmat, a koncentrációm megzavarása pedig romló tanulmányi eredményekkel járhat, ha pedig megromlanak az eredményeim, biztosra veheted, hogy pokollá fogom tenni az itt töltött összes percedet. – Arcom rezzenéstelen marad, s hangomban ugyan nincs nyoma a fenyegetésnek, sőt, meglehet számára kissé robotosan hangzik a közlés, ám minden egyes szót komolyan vehet, mert számomra nincs fontosabb a tökéletességnél. S az, hogy ő éppen az én privát szférámban kíván helyet foglalni, megrontja az esélyeimet a tökéletességre.
"y
ou are", he says, "the absolute worst idea I've ever had."
inden előadás igazából csak arról szól, hogy a tanár elhiggye, hogy érdekel minket az a tárgy, amiről pofázik, de közben meg mindannyian tudjuk, hogy semmi olyan értelmes dolgot nem mond el, amit ne tudnánk elolvasni egy könyvben vagy ne kereshetnénk meg neten… Persze ha nem mágiáról lenne szó. De a lényeg ugyanaz marad, hogy bejönni ide, s azt hallgatni, ahogyan a professzor fényezi magát egyébként tök felesleges. Pláne, hogy korán vannak az órák. S bár nem vagyok egy zseni ezekből a tárgyakból, elismerem, de ha kellő energiát és időt belefektetnék, akkor könnyen meglehet, hogy átmennek én mindenből másodjára! Mert elsőre elég nehéz, lássuk be… De mivel egy lusta geci fasz vagyok, így nem vagyok hajlandó túl sokat foglalkozni a tananyaggal. Ugyanígy az új szaktársakkal sem szeretnék különösebben összegabalyodni most, hiszen eleve hulla vagyok, még érzem az italozás utána fejfájást, meg jövőre már úgysem fogunk találkozni, mert szinte biztos, hogy innen is ki fogok bukni. Persze direktbe nem leszek elutasító, meg paraszt. Lelkesen köszönök mindenkinek, mintha amúgy bárkit is ismernék – amúgy lehet csak nem látom ugye az ismerős arcokat… - s ülnék is le valahova leghátra, ahol még akad szabad hely, ha nem pillantanám meg azt a szempárt. És itt a hiba, hogy látom a szemeket, az érzéstelen arckifejezést, s emiatt máris le kell magam dobnom az ismeretlen fiú mellé. Árad belőle a negatív energia, körülveszi őt a sötétség, mármint… Inkább a szürkeség, meg némi igenis erős sötét vörös van körülötte. Uh, ez bizony dühnek tűnik, de hé… Ha az én fehér frissességemmel összekeveredik akkor már rózsaszín lesz, ami meg ugye a szerelem lenne… Na nem mintha létezne szerelem első látásra, de gondolom, hogy annyira izgalmas lenne, mint most nekem, hogy valakinek látom az arcát 23 év után. Viszont ő annyira nem díjazza az én vidámságomat, sőt mintha idegesíteném őt, pedig csak ülök mellette… Persze egy széket ki is hagyhattam volna, de ehm, nem akartam?! Nyilván hiszen közelről szeretném őt bámulni. – Ja gázos… Nagyon profi lehetsz a szótanulásban! – vigyorgok rá. Tipikusan olyan embernek nézem, aki felcsapja az értelmező kéziszótárt és naponta 5 új kifejezést tanul, mert miért ne tenné?! – Vagy mindenki érzékeli, hogy mennyire egy gyászhuszár vagy, aki előbb kezd el sértegetni, minthogy egy hola-t kinyögjön, mikor valaki a „látószögébe” merészkedik. – Szépen pillázok rá, arcomon továbbra is ott a mosoly, mintha amúgy kedves lennék vele, bár amúgy… Nem vagyok bunkó, csupán társalgok és egy kis játékos csipkelődésnek mindig van helye. -Én pedig ismét elmondom neked, hogy nem megyek odébb, mert lusta vagyok, nincs kedvem, ki akarok veled tolni… Annyi kifogásom van, hogy Temzét lehetne vele rekeszteni, úgyhogy add fel Felség, nem megyek el innen, szóval vagy te emeled fel a formás ki hátsód, vagy megtűrsz szépen. – A fenyegetését eleve nem veszem komolyan, hiszen… Amúgy is pokol az életem néha, hogyan lehetne még ennél is rosszabb?! Ugyan már gyerekek, ezek csak üres szavak, nem lesz itt semmi para.
"h
e grabbed my hair in a way that made me understand the difference between rugby and football."
gyenesen megalázónak s időpazarlónak találom ezt a megkezdett társalgást, s különösen azt, hogy ennyi átlagon aluli intelligencia szinttel rendelkező egyénnel vagyok körülvéve. Hiszen már a szövegértési képességei is kétségesnek tűnnek, elég csak figyelembe venni, hogy hiába kértem meg immáron sokadjára, hogy foglaljon helyet valahol másutt, ő továbbra is itt ül szinte közvetlenül mellettem s zavar. Zavar a beszédével, zavar a pillantásával s a folyamatos ellentmondásával. A zavar érzését jól ismerem, s a frusztrációt is, ezeket egészen hamar megtanultam életem során, mert ilyenkor légzésem mindig kissé hevesebbé válik, s kényszeredetten ökölbe szorítom jobbomat, mert az izmok s idegek, melyek bőröm alatt húzódnak, szinte könyörögnek, hogy feszítsem be őket. Most is így teszek, s mély levegőt veszek, majd magamra erőltetek egy halovány mosolyt. A mosoly szimpátiát kezdeményez. Szinte rögtön abba is hagyom a mosolygást.
– Valóban az vagyok, s éppen ezért ilyen primitív megfogalmazással nem szokásom élni – célzok most a “gázos” szóra, mi egyike azon szlengben használt kifejezéseknek, amiket én sosem, még streamelés közben sem alkalmazok. Ugyanis a szó ezen értelemben való használatának semmi értelme nincsen. – “Gyászhuszár”, huh? Ezt a szót feljegyzem magamnak. Közvetlenül a “Neandervölgyiek nyelvezete” kategóriához. S ha már a Neandervölgyieknél tartunk megígérhetem, “kedves iskolatársam”, hogy innentől kezdve le fogom butítani a mondanivalómat a te szintedre, hogy biztosan megértsd. – Közlöm rezzenéstelen arccal, s igazán nem értem, ő mégis miért mosolyog most. A mosoly elviekben a boldogság egyik egyértelmű jele, akkor ő most boldog, vagy..?
S valóban úgy fest, hogy a valamivel precízebb fogalmazásmódom már kihívást jelent ennek a pleisztocéni ősegyednek, ugyanis folytatja az ellenkezést és semmilyen jelét nem mutatja annak, hogy hajlandó volna távozni. Egészen lábujjaimban érzem az ismerős feszültséget, s halántékom is enyhe lüktetésbe kezd, szemöldökeim pedig finoman ugranak egyet, ám arckifejezésem ezen kívül semmiben sem változik meg. Végül válaszra sem méltatom, csupán lassan körbepillantok a teremben, hol sehol sincsen már szabad padsor, mindössze sajátom, s ide továbbra sem merészkedik senki, csak ez az idegen aki még mindig nem képes megmozdulni… Végül visszafordulok jegyzetfüzetem felé, s óvatosan mellkasomat dörzsölgetni kezdem a zakó alatt. Gyenge fájdalmat érzek, de nem vészes. Felsóhajtok, s mellkasomat tovább masszírozva, finoman véve a levegőt ismét a primitív életforma felé pillantok. – Legyen. Maradj csak. De egy hangot sem akarok hallani, világos? Nem leszünk haverok, nem leszünk “egy csapat” vagy bármi ehhez hasonló, ha csoportmunkát kapunk az én verziómat fogjuk beadni, és csak akkor szólunk egymáshoz ha feltétlenül szükséges. – Közlésem egyértelmű, s igyekszem az ő szintjén megfogalmazni azt, talán így meg is érti… – Talán téged nem érdekel ez az egész, de én a maximális eredményekre hajtok. Nem fogom engedni, hogy ezt elrontsd nekem, én ugyanis azért vagyok itt, hogy tanuljak is valamit.
"y
ou are", he says, "the absolute worst idea I've ever had."
ehet a pofija szep - oh baratom, de meg milyen szep! - de akkor sem tul kedves. Amit nem vagok, mert szerintem en tokre normnalis mod ultem le melle, meg koszontem is, vigyorogtam, mint a tejbetok, meg mint a tokos is, az is biztosan, de helyette csak elkuld, pedig nem is szorosan mellette ulok, meg hat... Mit zavarja? Vagyis... Ertem en, lehet nem bejovos neki az emberek kozelsege, ami nagyon nagy kar, mert nekem viszont tetszenek a barna szemei, foleg azok, mert vegre lathatom is oket. Marmint, egyszer az eletben latok valamit. Vagy csak kepzelodom, de ha ez igy van, akkor ez a legszebb illuzio, amit valaha lattam. Meg akkor is, ha idaig erzem, hogy mennyire frusztralt es mennyire ideges, csak ugy arad belole a mereg, amit az en pillecukor illatu es nagyon baba rozsaszin kodom vissza is vag egybol, lepereg rolam. Elvegre nem tud jobban megbantani, mint sajat szuleim, meg amugy is... tulsagosan lefoglal az, hogy nezegessem. Probalok diszkret maradni, de nem vagyok ra kepes. Cserebe viszont vigyorgok, mint egy bolodm, mert talan tenyleg megorultem! Viszont nnem hat ra. Ahhhh szomoru. -Varj kitalalom! Te is olyan zseni vagy, aki azt hiszi attol lesz kulonbb, ha ugy beszel, mint egy 18 szazadik karakter a konyvekbol. - Ocsem, pedig mennyire rosszul gondoljak! Nem attol lesz valaki okos, hogy nagy szavakat hasznal, vagy fancy kifejezesekkel dobalozik. Nem mondom, elhiszem, hogy okos, csak eppen azt nem fogtam fel soha, hogy miert kell jatszani az elokelo emberket hozza, aki nem "alacsonyodik" le a kozemberek szintjere. Talan csak a kozeg, amibol jottem, amiatt nem erdekelt soha, hogy megvalogassam szavaimat, de hatarozottan nem az a gond, hogy buta lennek. Inkabb csak vigyorgok ra, s a fejemet razom. - Segitsek meg boviteni sztoradat ilyenekkel? - Csak ennyit kerdezek, mert nem tud megbantani. Oh ha tudna, hogy mennyire nem kell lebutitania azt, amit mond. Gyanitom ha en kezdenek el itt beszelni neki a a szivizomrol es kulonfele billentyu betegsegrol es kezelesi modjukrol, akkor o nezne ram ugy, mint aki sik hulye ehhez a terulethez. Csak hat en nem kotom senki orrara, hogy nem vagyok ostoba, csak zsenialitasom egy olyan szakhoz kapcsolodik,amit nem enged apam elvegezni. S most erzem, hogy a sok duh es ingerultseg mellett egy enyhe kis... talan felelem, vagy panik szeru is megjelenik benne, keze mellkasara csuszik, nekem pedig lefagy a mosoly az arcomrol. Gorcs? Szuras? Mellkasi tajek... Feluleti? Mondjuk minden belso szervi fajdaloma feluleten erzodik. Vitamin hiany? Arcszin sapadt, de nem rosszabb egy atlag angolenal. Verkeringes rendben tunik az arcszin alapjan. Gornyed... Nem izom gorcs. Sziv bajos? Lehet... Ha sokaig csinalja szolok neki, hogy takarodjon a gyengelkedore... De legalabb aazt elertem kozben, hogy mellette maradhassak, s igy ujra enyhen mosolyogni kezdek ra, mikozben fel... empatizmusommal azt is probalom figyelni mikor lesz sulyosabb az allapota. - Nyugsag van, en sem lopni akarom napot, megcsinalom beadandot es segitek, amiben tudok. - vonok vallat, s inkabb kinyitom az ures jegyzetfuzetemet, amibe most se fogok semmit sem irni, vagy ha igen, akkor annak a fele megint csak az lesz, hogy hallottam, d enem ertem.
"h
e grabbed my hair in a way that made me understand the difference between rugby and football."
yanítom, ő is egyike azon idő- és oxigénpazarló egyéneknek, kik csupán azért járnak az Akadémiára, mert szüleik kényszerítik őket, s éppen csak a jelenléti ív létezése akadályozza meg őket abban, hogy egész hetüket az iskolán kívül töltsék, vagy éppen kollégiumi szobájuk falai közé burkolózva. Meglehet, csak az esti alkoholfogyasztások érdeklik őt, a hangos - fülkárosító - zene, a tánc, izzadt testek találkozása, agysejtjeinek rombolása… Mennyi elvesztegetett perc… Ha nekem volna ennyi felesleges időm, azt is önmagam fejlesztésére fordítanám, hiszen ezért vagyok itt; hogy egy jobb verziómmá válhassak. Hogy átvehessem az összes tudást, mit e hely nyújtani képes számomra, elolvashassak minden kötetet, mit az Akadémia hatalmas könyvtára rejteget, s a professzorok minden szavát papírra vethessem, hogy aztán koponyámba gravírozhassam őket.
De ez… “Ő”, nos… Ő valóban csak zavarni tudja a levegő áramlását, sőt, olyasvalakinek tűnik, ki önnön ostobaságából, s makacssága révén akkor is az árral szemben fog menni, ha az halálos vizek felé próbálja sodorni őt. Vakmerő lenne? Vagy egyszerűen csak hiányzik belőle valami? Most is csak vigyorogni tud, mi úgy rémlik, pozitív érzelmekhez köthető. S éppen ezért nem értem, mégis milyen okból teszi ezt, s közben miért bámul rám úgy, mintha kirakati dekoráció volnék. – Ó, nem. Mindösszesen így hangzik az, amikor egy művelt ember megszólal – sóhajtok fel. – Ha a megfelelő társaságban töltenéd a szabad idődet, tudnád miről beszélek – jegyzem meg. Hiszen egyértelmű: minél nagyobb tudással rendelkezik valaki, annál bonyolultabban képes kifejezni magát. Ez egyszerűen így van, ezt a szabályt nem én írtam.
De hiába sértegetem szándékosan, róla mintha lepattanna minden bántó szó. Pedig úgy tudom, Neandervölgyinek nevezni valakit rosszindulatú dolog, s erre határozottan nem az ostoba vigyorgás a megoldás. Talán azért nem veszi magára, mert azt sem tudja, miről beszélek? Ennyire alacsony szinten lenne az intelligenciája? – Kérlek. Minden vágyam, hogy elveszítsem még néhány agysejtemet. – Arcom ugyan rezzenéstelen marad, de szarkasztikus voltam. A szarkazmust jól ismerem, jó barátságot ápolok vele. Mi ez? Bizsergek.
A bizsergés pedig hamar átterjed mellkasomba, s szúrás formájában kezd kínozni, ugyan gyengén, de épp elég zavaró, s ösztönösen dörzsölni kezdem a területet. Állíthatom, hogy ezt is az agyi szinten apoptózis-közeli állapotban lévő padtársamnak köszönhetem. Habár, kiváltó okát nem is kell keresnem, elég… Elég a tudat, hogy ott van, s hogy nem múlik, hiába igyekszem lenyelni, s az érintett terület dörzsölgetésével enyhíteni, de az mintha csak erősödne. Arcizmaim megmozdulnak, érzem a finom rándulást szemöldökeimnél s szájkörnyékemen, de ez sem akadályoz abban, hogy tartsam magam… – Remek. Hozd a legjobb formádat. – Feladom… Nem tágít, s én nem vagyok abban a helyzetben, hogy erőszakosabb módszerekhez folyamodjak, hát maradjon csak…
Finoman lehunyom szemeimet, csak egy pillanatra, s légzésemre fókuszálok, a fájdalmat igyekszem mellkasomban tartani, hiszen ki tudja, merre indulna tovább. Már ha egyáltalán lehetséges, hogy én irányítsam, mert ugyan hiszem, hogy képesek vagyunk némileg kontroll alatt tartani saját testünket, annak nyűgjeit már nem biztos, hogy szabályozhatjuk. Szemeimet kinyitva végül óvatosan a barlangi egyed felé fordítom pillantásomat… Frizurája csapzott, rendezetlen s rettentően göndör… Orrának furcsa alakja van, a Svájci Matterhorn hegyére emlékeztet, girbe-gurba, éles, vége csúcsos, mégsem tűnik ki arcának többi része mellett, mintha harmóniában volna minden vonásával. Fülei… Akár egy Indiai elefánté. A füljárat arányában megfelelő, de eltörpülni látszik lapát vastagságú kagylójához képest, s gyanítom két-három sornyi - azaz hat vagy kilenc - fülbevaló is elférne fülcimpáján. Ajkai átlagos vastagságúak, álla finoman ívelt, s arcán itt-ott sötét foltok árnyékolják leborotvált arcszőrzetének helyét. Szemei… Érdekes alakúak, külső részük kissé lefelé görbül akár ártatlan kiskutyáé, fekete szempillái pedig rettenetesen hosszúak. Nyakán ádámcsutkája élesen körvonalazódik. Tekintetem tovább siklik rajta, s megállapítom, vállai igencsak szélesek… Talán edzi őket. Ha ennyi energiát fektetne szemöldökeinek rendezésébe is, már-már tökéletes alapanyag lenne egy modell ügynökség számára.
Minden bizonnyal tisztában van adottságaival, s innen ered az arroganciája. Szemeimet forgatva fordulok vissza jegyzetfüzetem felé, melynek megkezdett oldala üresen áll, s csak ekkor tűnik fel, hogy a professzor már belevágott előadásába, én pedig egyetlen szavára sem figyeltem eddig. Kezemből a toll kicsúszik, elmémet hangyák ezrei tapossák, az ocsmánynak aligha nevezhető padtársam felőli oldalon testemben némi hőt vélek felfedezni, mintha ő küldené ezt a melegséget, s jobb lábamat járatni kezdem, mert mellkasom mostanra lángol, s fel sem tűnik, hogy az oda szorított tenyerem most ökölbe szorul, ujjaim közt meggyűrve drága ingem anyagát. Érthetetlen… Már napok teltek el, talán hetek, mióta utoljára éreztem ezt a fájdalmat, sehogy sem áll össze a kép, mégis miért most?
"y
ou are", he says, "the absolute worst idea I've ever had."
