half a fish, yet a softie

J, mint jószívű: Mert ha azt látja, hogy egy kisgyerek le van törve, akkor simán leül mellé beszélgetni, s megpróbálja megnevettetni. De ugyanez igaz minden ismerősére. Megérzi, ha valaki bánatos körülötte, és egyszerűen szükségesnek érzi, hogy segítsen. Lehet rá számítani, ha valamire megkérik, akkor sose kérdez vissza, csak cselekszik, mert nem hagyna senkit sem cserben. Ő tipikusan az a fiú, aki az utolsó falat sütit is odaadja másnak, ha úgy érzi, hogy ettől boldogabb less az illető.
U, mint udvarias: Főleg azokkal szemben, akiknek udvarolni akar. Sose hagyná, hogy valaki más fizessen az első randin, nem vág be mások elé, s mindig előre köszön, még azon tanároknak is, akikről tudja, hogy megbuktatták. Tisztelettudó, még ha fejben ki is átkozná az adott embert a világból. Egyszerűen ilyennek lett nevelve.
D, mint döntésképes: Megvan a maga véleménye, s elképzelése mindenről. Ezeknek pedig hangot is ad, akár vitába is száll másokkal, hogy bizonyítsa az igazát. Mindig tudja mire vágyik, neki nincs olyan problémája, hogy két dolog közül vacillál. Ha pedig egy kritikus pillanatban kell dönteni, azt mindig jól átgondolja, de nem töpreng rajta túl sokat, mert az csak elbizonytalanítja. S ami a legjobb, hogy nem képesek megváltoztatni azt mások, mert ő hisz magában és abban, hogy helyesen cselekedett.
E, mint energetikus: Néha azt hinné az ember, hogy vénásan adagolják neki, az energiaitalt, pedig amúgy nem is szokott inni. Egyszerűen csak mindenben talál valami pozitívat, s igyekszik abba a gondolatba kapaszkodni, abból erőt meríteni, majd mosolyogva túlélni a napot. A világban így is rengeteg szomorú és magányos ember van, nem szeretné gyarapítani ezt a számot, inkább próbál valamit tenni ellene és mások napját bearanyozni. Ha pedig nem sikerül, akkor csak saját maga megy el úszni vagy futni egy kört, mert az viszont tény, hogy túl sok felesleges energiája van, amit nem a tanulásra fordít, akkor sem, ha tudná egyébként.

M, mint makacs: Nem hallgat másokra, néha túlzásba is viszi, s annyira játssza a keményfejűt, hogy végül ő húzza a rövidebbet. Mégis úgy állítja be, mintha nem az ő hibája volna, mintha az ő döntésével semmi probléma nem lett volna, s emiatt aztán képes napokig, sőt hónapokig is haragudni valaki másra. A tanuláshoz való hozzáállása is azért olyan, mert csak azt képes hajtogatni, hogy ő túl hülye az egyetemhez, így értelme sincs a tanulással elpocsékolni az időt, holott meglenne az esze hozzá, csak nem akar neki időt szentelni, meg úgyis eldöntötték helyette, hogy túl buta.
I, mint idegesítő: Az állandó pattogása és a komolytalansága miatt sokan idegesítőnek találják, sőt bosszantja az embereket, hogy nem képes lenyugodni, vagy egymagában meglenni hosszabb ideig. Pedig az igazság az, hogy gyerekkori traumája óta egyszerűen csak fél attól, hogy egyedül fog maradni, így igyekszik magára vonni minden figyelmet, amit csak tud. Emiatt pedig előfordulhat, hogy túl sokat beszél, s nem hagy senkit nyugságban.
L, mint lusta: Ha valamihez nincs kedve, akkor egyszerűen nem csinálja meg. Ő tipikusan olyan, hogyha csak nem sürgősen kell elintézni, akkor addig hanyagol mindent, ameddig csak tudja. Ezért sem sikerül soha befejeznie egy beadandót sem, s emiatt nem is tanul rendesen a vizsgákra. Inkább fekszik az ágyában vagy elmegy bulizni, csak ne kelljen a könyvek fölött görnyednie.
E, mint egocentrikus: Ugyan ha a barátairól vagy családjáról van szó, akkor nem képes önző lenni, de mindenki mással szemben igen! Pláne azon emberek esetében, akiket utál. Általánosságban elmondható, hogy azt nézi, neki mi lenne a legjobb, emiatt is került már összetűzésbe a haverjaival, hogy mindig mindent úgy szervezett, hogy neki legyen jó, másokat pedig meg se kérdezett.
S, mint sértődékeny: Mert bár türelmes alkat, elég könnyű beletaposni a lelki világába, ami miatt aztán képes jó sokáig haragudni. Könnyű megbántani, igazából, ha valaki már csak egy picit is felemeli a hangját, akkor bevágja a durcit. A férfi egót könnyű összetörni, ez rá határozottan igaz, hiszen bár elsőre nem látszik, azért néha fél, hogy az emberi kapcsolatait illetően hibázni fog, s emiatt elveszít mindenkit. A kritikát viszont nehezen tűri, ezért is van az, hogyha valaki hibát fedez fel benne, akkor leginkább csak megsértődik.

Prozopagnóziám van... Akkor jöttünk rá, hogy nem látom az emberek arcát, mikor a játszótéren egy idegen férfihoz rohantam oda, mert ugyanolyan színű felső volt rajta, mint édesapámon. Mert az egyébként tök normális volt, hogy az unokatestvéreim között nem nagyon bírtam különbséget tenni elsőre, holott az ő esetükben még könnyebb volt a beazonosítás, mint az idegen embereknél. Az ismerősöknél mintha halványan, de valamit látnék, mintha az agyam képes lenne egy arcot elképzelni, miután már tudom milyen személyiségük van, de addig… Semmi. Valakik úgy képzelik ezt el, hogy amúgy látok mindent, csak nem emlékszem rá, én viszont semmi mást nem vagyok képes feldolgozni, csak a pacát, az elmosódott vonalakat, még a színeket sem vagyok képes felismerni. Nem tudom, hogy a saját anyámnak kék szeme van-e, vagy zöld… Hogy én magam helyes vagyok-e vagy sem, én nem látom az ember lelkét tükröződni íriszeikben, csak egy összefüggő paca, ennyit tudok az agyamba vésni.
S így akaratom ellenére sem tudom megjegyezni az embereket, nem tudom a nevén szólítani az illetőt, mert ha újra látom is, nem biztos, hogy megjegyezem a hangját elsőre, vagy hogy milyen az öltözködése, ezzel pedig elveszítem a szimpátiájukat, és a lehetőséget, hogy barátkozzak. Nem mondhatod el nekik Jude, kinevetnének, nem értenék. Inkább váltam volna nevetség tárgyává, ha akadt volna egyetlen ember a társaim között, aki megérti, hogy nem tehetek erről, nem direkt vagyok feledékeny, s ha hagyna nekem némi időt, akkor megtanulnám felismerni. De nem, mert ez szégyen, nem szabad tudnia senkinek, csak a szüleimnek beszélhetek róla. Segíteni viszont nem tudtak, mert nincs megoldás, s így csak szenvedtem a magánytól, mert az anyám nem volt ott, apám dolgozott, s még barátaim sem akadtak.
Egy gyerek pedig mit csinál, ha egyedül van, nyilván sír. Minden napom, miután hazamentem azzal telt, hogy a szobámba zárkózva itattam az egereket, s titkon vágytam arra, hogy valóban ott teremjen egy, mert ha más nem is, hát talán egy állat velem lesz. Mert az nem lehet, hogy senki nem szeret, igaz? Vagy tán tényleg annyira elfuserált volnék, hogy meg se érdemlem, hogy normálisan próbáljak élni…? Elhallgattam azt, ami miatt más lehetek, azt mondták, ha ezt megteszem, akkor könnyebb lesz! De mi lett könnyebb? Csak az, hogy önmagamat marcangoltam, hogy saját magamat hibáztattam, amiért elrontottam, amiért nem voltam képes egészségesnek születni, mert anya és apa nem hibázhatott, csak én.

A gyermeki agy csodákra képes, akár egy másik világba is képes elrepíteni az illetőt, átélheti a legnagyobb kalandokat, viszont az én elmém annak idején csak arra volt képes, hogy szidja saját magát, hogy meggyőzzön, velem van baj. S mikor már szinte elhittem, hogy mindent magamnak okoztam, hogy egyedül én vagyok ezért felelős, lábaim előtt megjelent egy kis plüss, mit úgy foltoztak össze, a két fekete gombocska engem fürkésztek, én pedig őt bámultam könnyáztatta szemeimmel, látásom homályos volta, de így is rájöttem, hogy mi más benne. Az első lény, mely nem egy paca volt a számomra, s aki barátkozni akart. Apró lábait kapkodta és igyekezett követni mindenhova, mire megsajnáltam, és táskámba rejtve vittem magammal. Ha otthon voltam pedig a zsebemben utazott, vagy a párnámon osztozkodtunk, éreztem, hogy bújik hozzám, hogy szeret.

Még akkor sem ment el mellőlem, mikor az érzések eluralkodtak rajtam, mikor minden dühét éreztem a saját apámnak és anyámnak. Hallottam őket, nem volt újdonság a veszekedés, de az igen, hogy mikor megpillantottam a körülöttük lévő színeket, egyszerre éreztem én is idegesnek magamat, ordítottam velük és hisztiztem, hogy fejezzék be. Egy pofon, ez volt a jutalmam, mert nyilván mit tudhatta apa azt, hogy nem kiakadásomban mondtam mindent, hanem mert éreztem őt, mert összekevertem az érzéseinket. Hónapokba telt, mire felismerte, hogy empata vagyok, majd megint idő volt, hogy találjon mellém egy oktatót, akivel megtanulhatom irányítani magam. Ijesztő volt… Úgy éreztem nem tudom magam kontrollálni, hogy minden attól függ, hogy a körülöttem lévőknek milyen a hangulata, s elveszítem azt, ami miatt én, én vagyok, mert nem bírom irányítani, nem tudok másokat kizárni.
De a tanárral minden könnyebb volt, s az életem egy fokkal könnyebb lett. Nem csak arra volt jó, hogy végre ki tudtam zárni az embereket, így csak az aurájukat láttam, de könnyebben be tudtam azonosítani az embereket. Bár a személyiség változik, a kisugárzásuknak megmarad az egyénisége, így arc nélkül is képes voltam valamiről megjegyezni a legtöbb embert.
Viszont minden jóban van valami rossz… 11 éves koromra képes voltam ismerkedni, könnyebb volt a beilleszkedés is, barátokat is szereztem, s mikor a szobámba rohantam, hogy elmeséljek mindent Milo-nak, az első igazi társamnak, ő csak az ágyamon ült, nekidőlt a párnámnak, de meg se mozdult. Hiába kérleltem, hogy ne játsszon, hogy nézzen rám, s hallgasson meg, ő nem reagált. Örülnöm kellett volna, ezt mondták, hiszen ez azt jelenti, hogy már nincs rá szükségem, de nem tudtam. Mert a szívemhez nőtt, mert szerettem, s hiába vannak most már mellettem emberek is, szükségem volt rá.
Főleg azért, mert túl sok titkom volt ezen a ponton. Nem mondhatod el, hogy anyád szirén. Nem tudhatják meg, hogy empata vagy. Senkinek sem árulhatod el az arcvakságod. Miért nem?! Miért kell ennyire komolyan venni ezt a szarságot?! Mintha bárkit is érdekelne, hogy mi vagyok, vagy ki vagyok. Rengeteg nyomást helyeztek rám azzal, hogy sose beszélhettem senkinek se semmiről. Csak egyre nőtt bennem a feszültség, s a stressz, hogy mennyi mindent el kellett hallgatnom, míg az egyik családi összejövetelen ki nem akadtam és el nem meséltem mindent az unokatestvéreimnek. S mondanám, hogy nem akartam, de nem így volt. Görcsösen vágytam arra, hogy valakinek panaszkodhassak, hogy legalább egy ember legyen, akiben megbízom annyira, hogy bármi van, mesélhetek. Mindegy, hogy ez túlcsorduló érzelmek voltak, vagy a vérszomj, melyet évekig telt teljesen elnyomni, s ami miatt annyit hiányoztam az iskolából, meg az arcvakság, ami miatt a két idősebb uncsimat sűrűn összekevertem. Nem bírtam a nyomást, úgy éreztem összeroppanok, a szívem felrobban, s az agyam kiég, amiért figyelnem kellett kinek mit mondok. Elfáradtam, kimerültem, testileg és lelkileg, holott még csak kölyöknek számítottam.
S mikor azt hittem, hogy egy leesett egy kő a szívemről, mikor megkönnyebbülhettem, hogy ők megértik, s ennek, meg úgy mindennek ellenére szeretnek… Akkor jött az egyetem. Titok, vagy sem, de nem bírom a politikát. Nem értem, nem izgat, sose foglalkoztam vele, s ha apa beszélt is róla, ignoráltam. A biológia, az fogott meg, így pedig elég egyértelmű volt, hogy medimágus akartam lenni. De hát én ahhoz túl hülye vagyok! Ez volt otthon a mondás, hiszen ezt látta apa. Nem érdekelt, nem tanultam, s így meg is állapította, hogy én egyszerűen túl buta vagyok. De azért csak próbálkozzak elvégezni egy varázsjogi karos szakot, mert akkor tud segíteni munkát szerezni. Direkt, vagy sem – direkt volt – nem sikerült. Egyik szak se, amit elkezdtem, s most az idegen nyelveket gyűröm, de már most mondom, hogy fel fogom adni. Nem. Akarom. Akkor inkább már munkanélküli leszek.

Magas vagyok, viszont nem túl vékony. Illetve a csípőm keskeny, viszont nem mondanám magam piszkafának, tekintve, hogy eléggé izmos vagyok. Mármint érted, ELÉG izmos, vagyis szépen ki vagyok gyúrva. A nők imádják is – meg a pasik is *kacsint* -, ahogyan az arcomat is, de erről nem tudok nyilatkozni. Amivel tisztában vagyok, hogy inkább apámra ütöttem a sötét hajammal és barna szemeimmel, meg persze a bőröm színével. Ecsetelhetném, milyen jól nézek ki, ami igaz is alkatilag, de jobb, hacsak szimplán rám nézel.
Akkor az is feltűnhet, hogy többnyire pasztellszíneket hordok, és inkább sötétebb árnyalatokat, azon belül is egyszerűbb ruháim vannak. Hiába vagyok pán, attól még nem fogok szoknyát húzni, meg direktbe flitteres felsőket hordani – bár ha rám szórják a glittert sem halok meg. De jobb szeretem a sima póló – szigorúan galléros – és farmer párosítást valamilyen bőrdzsekivel és sportcipővel. Ez adja meg azt a laza, de magabiztos kisugárzásom.