Már jó pár hónapja jár a suliba, de még mindig szenved attól, hogy sosincs egyedül. Azt hitte majd megszokja, hogy szobatársai vannak, hogy újra be kell járnia órára, hogy annyi diák veszi körül, s sosincs egy perce sem egyedül, maximum mikor azt hazudja, hogy tanuni megy, pedig csak elbújik valahova, ahol nem látja senki. Vagy esetleg titokban az akadémistákat lesi, nézi, ahogyan a kertben sétálgatnak, s keresi közöttük az egyetlen ismerős arcot, a szép koreai fiút, akit még valamikor a tanév elején látott meg, s azóta nem telt el úgy nap, hogy ne akarta volna látni. Időnként mikor szerencsés volt még oda is ment hozzá beszélgetni, de elég gyorsan lerázta mindig. Aztán egyre kevesebbszer akart vele beszélni. Tulajdonképpen már nem is akart, mert úgyis csak beszólt volna neki, elhessegeti, vagy mogorva lett volna vele, holott igyekezett felé normálisabban közeledni. Most kivételesen őszintén, hiszen Brozival való beszélgetése után ez tűnt a leglogikusabbnak. De a kviddicsmeccsen történtek után viszont valahogy már nem akarta keresni a társaságát. Köszönt neki, de ennyi volt. Úgy érezte az a bizonyos eleme, mely csak és kizárólag a fiúra volt hangolva most lemerült, s muszáj valami módon feltöltenie magát. De ma is, reggel már ment a kviddics edzésre, ami kivételesen csak a két terelő között volt, mert muszáj volt kiadnia magából a feszültséget. Persze úgy, hogy közben játssza a cuki srácot, ami így nehéz. De legalább sikeresen eltört pár fát közben. De nem akart sokáig a haverjával együtt maradni, inkább elment még edzős felszerelésben a faluba. Illetve oda indult, de ahelyett, hogy a további emberi társaságtól szenvedett volna, letért az ösvényről, s a mellette lévő erdőben próbált keresni egy tisztást, ahova ledobhatta magát. Fején – az egyébként lemerült – fejhallgatójával dobta el magát a füvön, s csak csukott szemmel élvezte a csendet. A ruhája feszült rajta, pedig így is a legnagyobb méretet kapta, sőt még varázslattal próbálták is méretre szabni, de még mindig olyan volt, mintha a mellkasán és a karján túl feszes lenne. Vagy egyszerűen ő volt hülye, mert egyébként nagyon is kényelmes volt benne játszani, csak mikor nem seprűn volt gondolta azt, hogy mintha direktbe azért ilyen lenne, hogy nézegethessék másik az izmait. Mondjuk a fél csapatom buzi vagy annak néz ki szóval nem is csoda… Mélyet sóhajt, ahogyan végül kinyitja a szemét és az eget kezdi bámulni. Én is buzi vagyok… legalább félig. És utálom, hogy igazad volt kisherceg. Bár jelenleg őt magát is egy picit utálja. Illetve ez így nem igaz, nem utálja csak… Haragszik rá, amiért annyi próbálkozás után is csak kizárni képes őt.
Amikor Szöszke kilépett a kávézó ajtaján, kvázi otthagyott engem egyedül, azt hittem soha többé nem látjuk egymást. Aztán a tanév kezdetén, mikor már kezdtem elfeledkezni a kis találkozónkról, ismét megjelent. A Hollóhát egyenruhájában. Meglepett… De tudtam, hogy ebből még probléma lesz, hiszen sokat beszélgettünk, sokat tud. Úgyhogy a legbölcsebb döntés az volt részemről, hogy mint mindenki mást, úgy őt is kartávolságon kívül igyekeztem tartani. S ő mégis jött, annyiszor próbált velem ismét beszélgetést kezdeményezni, s én épp ugyanannyiszor próbáltam őt lerázni, mert tudom, sosem leszek kész megnyílni felé.
Viszont csak nem bírtam ki, nem tudom miért, de a kviddics meccsen szívatni kezdtem, pedig én akartam, hogy békén hagyjon… Utána nem is nagyon keresett már, csak köszönt, csak néha a pillantásomat kereste, s titkon én is az övét, hiába voltam vele mindig köcsög… Jól esett, hogy ennyire igyekezett. Mélyen belül még sajnáltam is, hogy végül feladta, de nem hibáztathattam érte… Jobb volt ez így.
Esténként közösen próbáltuk kielemezni a helyzetet Nathaniellel és Noodle-el, de egyikünk sem jutott megoldáshoz, egyszerűen nem értettük sem az én oldalamat, sem az övét. Nem értettük, miért piszkálom a fiút akkor is, amikor ő csak szimplán elkerülne engem, s azt sem, hogy ő miért akart mindenáron társalogni velem az elején. Hogy miért van köztünk ennyi kimondatlan szó, s mit is jelent a csend, mi kettőnk közé beállt most. Ezen már tényleg semmi sem segíthet…
Nem sűrűn szoktam vajsört inni, s annyira az édességeket sem tömöm magamba - legfeljebb péksüteményeket, de azokat is csak reggelire egy jó kávé mellé. Most viszont szabad perceimben azonnal a Mézesfalást vettem célba, majd egy nagy zacskónyi nassolnivalóval átmasíroztam a Három Seprűbe, hogy aztán két elviteles pohárnyi vajsörrel - mert egy pohár nem lenne elég - kivonuljak a kedvenc helyemre: az erdőbe, ami a falu mellett húzódik. Azon belül is a kedvenc tisztásomra, mert itt mindig sikerül összefutnom pár kedves madárkával, meg miegyéb jószágokkal, akikkel megoszthatom a bánatomat.
Most azonban nem látok sem madarat, sem őzet, sem varázslényeket, csupán egy szőke hajkoronát, egy fejhallgatót, s egy sötétkék kviddics egyenruhát. A sors gúnyolódik velem, mert az nem lehet, hogy a világ összes helyszíne közül Szöszke éppen az én kedvenc tisztásomat választotta magának. Pedig ahogy közelebb sétálok már látom is, hogy ez bizony tényleg ő. Csukva van a szeme, s csak békésen szuszog, ruhái itt-ott megfeszülnek rajta ahogy lélegzik. Csak állok tőle nem messze egy kis ideig, majd egy-két méterrel odébb leteszem a hátsómat a fűbe, s szó nélkül kezdek kutakodni az édességet rejtegető zacskóban. S hogy miért is maradtam itt? Mert ez az én titkos helyem. Neki nem kéne itt lennie..!
Nem szólok hozzá még akkor sem, mikor szemem sarkából látom, hogy kinyitja a szemeit. Nem tudom, hogy vajon direkt nem-vett eddig figyelembe, vagy tényleg nem tűnt fel neki, hogy itt vagyok… A fene se tudja. De nem is kellene, hogy érdekeljen, hiszen én vagyok az, aki eddig folyton elhajtotta őt. Nem érdekel!
scared to get close
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Csend, s nyugalom, többre sem vágyott soha. Ennek ellenére gondolatait egyetlen ember köré rendezi, egyetlen fiú arca tűnik fel lelki szemei előtt, ki talán még álmában is üldözi őt, mert nem bír tőle szabadul. A ragyogó arcától, a pimasz, de tüzes természetétől, meg igenis felkeltette érdeklődését, s egészen odáig fajult ez, hogy arcában saját bátyjáét látta… Nem! Ez így nem igaz. Csupán hasonlóan csillogó szemekkel kezdte figyelni őt. Ez pedig veszélyes. S miért? Mert tudja milyen a rajongás, tudja milyen kötődni, ő pedig nem akar. El is felejtette, illetve próbálta. Hosszú idő telt el, már-már reménykedett, hogy tényleg képes lehet túllépni rajta, hiszen az elérhetetlen embereket hiába üldözné. De… Neki meg kellett jelennie. Fel kellett bukkannia, s ő ezt egy jelnek vette. Azt hitte akkor ez az a pont, hol tényleg érdemes foglalkoznia a sráccal, mert van esély rá, hogy ő… Nem! Nem lehet meleg. Vagy mégis? Annyira összezavarja, s csak azt érzi, hogy a közelében akar lenni. De ő ellöki magától, mely mélyen érinti. Pont, mint a bátyám. Ezt gondolja magában, s már fel is adta a reménykedést. Ezért edz keményebben, meg mert az előző meccsen annyira leszerepelt. Persze a fiút hibáztatja, ki már a legelején elkezdte csesztetni. Olyankor bezzeg nem tudta őt elfelejteni. Legszívesebben beleütötte volna a gurkót a közönségbe, de mikor az ellenfél csapatkapitánya megtette… Akkor egyből lecsapta volna. Még megsérül! Mintha amúgy foglalkoznia kéne vele. S most az edzés után a fűben fekszik inkább. Néha jön csak ki, mikor már nem tudj amit kezdjen magával, mert se a könyvtárban nincs csend, sem pedig a klubhelyiségben. Fejhallgatója pedig használhatatlan, pedig… Nem kéne más neki, csupán egy kis zene, hogy megnyugodjon. Mindig segített neki. Most azonban csak a magány, s friss levegő, mely megtölti tüdejét… Ez az, ami talán használ. De az egyedüllét tenné a legjobbat néki, mégis… Érzékeli, hogy valaki magányszerájába sétál. Mégsem hajlandó vele foglalkozni, hiszen csak elmegy, ha meglátja, már foglalt a hely. Nincs olyan hülye, ki egy ismeretlen ember mellé ülni le, igaz? Csalódnia kell, ugyanis csak nem nyugszik az a bizsergető érzés. Sőt, egyre erősebb, s esküszik, érzi, ahogyan mellé ül. Ez persze elementális képessége miatt is működik, pont hallja és feltűnik neki másik jelenléte, amíg a földön közlekedik. Pár percig még gondolkodik. Most kinyissa a szemét? Elhajtsa? Vagy ő menjen el? Esetleg álljon le flörtölni? Nem… Ő nem akar. Nem amíg nem Tristan az. S csak azért is erőt vesz magán, szemhéjai mozgolódni kezdenek, mígnem az éles fény el nem vakítja. Várja, míg hozzászokik, nem akar homályosan látni, élesben szeretné megtekinteni magának azt a bizonyos illetőt, ki képes volt behatolni ide, kinek volt elég bátorsága ahhoz, hogy mellette maradjon. – Minden ember közül… Pont te? – mélyet sóhajt, ahogyan meglátja maga mellett a srácot, sőt még vissza is esik a földre, muszáj párat pislognia, mielőtt levenné fejéről a fülest, de nem ül fel. Többé nincs kedve távoznia. – A meccsen… Miért voltál ilyen köcsög? – Mert más nem érdekli, s reméli most, hogy kettesben vannak, talán válaszol is. – Vesztettünk. Remélem örültél. – Oldalára fordul, de inkább el tőle. Valamiért nem tud a szemébe nézni.
Igazából nem mondanám, hogy bajom van Szöszkével. Mármint kifelé azt mutatom természetesen, hiszen csak úgy tarthatom őt megfelelő távolságban, ha eltaszítom minden lehetséges formában, ehhez pedig szemétnek kell lennem vele, de… Igazság szerint nem utálom. Sőt, nem is nem-kedvelem. Semlegesek az érzéseim, vagy talán egy kicsit komplikáltabbak, nem tudom… De semmiképpen sem utálat az, amit érzek. Legbelül még sajnálom is, hogy nem lehetek jóban vele, s hogy még szánalmas is vagyok mindennek tetejében. Mert ha legalább nem lennék ennyire szánalmas, közelebb is kerülhetnék hozzá, lehetnénk haverok vagy ilyesmik. Látok benne potenciált, csak éppen bennem nincs elég hozzá. Mert félek, és ez a félelem sosem fog megszűnni.
Valami mégis vonzhat hozzá, hiszen gyakran kúszik vissza a gondolataim közé, s gyakran ábrándozok arról, hogy vajon egy alternatív univerzumban ahol én normális vagyok, mik lennénk mi ketten. Hogyan alakult volna a kávés balesetünk? Hogyan reagáltam volna arra, hogy ő a Roxfortba jár? Hogyan köszöntem volna neki vissza, amikor odajött hozzám? De mindez csak ostoba képzelgés, hiszen esély sincs arra, hogy megváltozzak és nyissak felé.
Most is a magányt keresem, meg az édességet, hiszen ezek helyettesítik azt az érzést, amit a Szöszkével közös emlékek már nem tudnak megadni. Frusztrált vagyok, főleg a fiú miatt, meg mert van egy enyhe bűntudatom amiért annyira sokat beszólogattam neki a meccsen, s ezeken csak és kizárólag a nasi meg a vajsör segíthet. Szerencsére ritkán kerülök ilyen helyzetbe, így az elhízásra sincsen esélyem. De azért majd igyekszem nem felfalni mindent egyszerre…
Ám a titkos helyemre érve pont a gondolataimat ostromoló fiúba botlok, aki elsőre észre sem veszi, hogy megérkezem. Elsétálhatnék, mondván, hogy akkor máshol keresek majd menedéket, de megmakacsolom magam, hiszen ez az én helyem, s így le is ülök tőle valamivel messzebb, hogy nekikezdhessek a csendes nasizásnak. S addig felé sem pillantok, míg ő meg nem töri a csendet. – Ez az én titkos helyem – közlöm vele, közben bedobok a számba egy mindenízű drazsét… Hmm. Vajas kifli. Aztán végre felé fordulok. – Szóval kérdezhetném ugyanezt én is.
Nézem, ahogy visszadől a fűbe, majd egy újabb drazséért nyúlok. Ennek furcsán sárga színe van, szóval vagy citrom lesz, vagy valami váratlanul gusztustalan. S éppen akkor kezdem összerágni a cukorkát, mikor Szöszke kérdez, s mivel nyers tojás íze kezd szétterjedni a számban, fintorgok. – Uhh, pillanat… – Gyorsan lenyelem és iszom rá egy kis vajsört. – Egyébként… Fogalmam sincs. Általában mindenkivel köcsög vagyok – vonok vállat, majd a zacskóba nyúlva kiveszem a drazsés dobozt és odanyújtom a fiúnak. – Nem tudom, miért kellene örülnöm neki – sóhajtok fel, majd magam elé veszem a dobozt és kiveszek egy újabb drazsét. Rózsaszín. – A veszteség is része a játéknak. És az esély arra, hogy veszíteni fogtok épp ugyanakkora, mint arra, hogy győztök. – Közlöm. A drazsénak egyébként eper íze van. – A következő jobb lesz. Főleg ha annyit edzel, hogy a szabadidődben is a kviddics egyenruhádat viseled – halványan elmosolyodok, bár ha még mindig nem néz rám, ezt nem fogja észrevenni.
Gondolkodok kicsit… Visszaemlékszem arra a napra, a beszélgetéseinkre… Idegenek voltunk, akik azt hitték sosem látják egymást viszont, s éppen ezért volt olyan könnyű társalogni vele. Nem voltak feltételek vagy szabályok, sem ígéretek. – Olvastam néhány kötetet a pszichológiáról… – mondom egészen halkan, közben egy fűszálat kezdek birizgálni magam előtt. Emlékszem azt mondta, hogy érdekesebb vitatkozni egy témáról, ha mindkét fél tisztában van az alapokkal, s én annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, hogy nem fogunk többet találkozni, nagyon sok időt fektettem a pszichológiai tanulmányok olvasgatásába. Magam sem értem, hogy miért.
scared to get close
Damien Morton varázslatosnak találta
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Sosem volt meleg ellenes. Nem volt velük baja, csak inkább nem elegyedett velük. Talán attól tartott, hogy a végén beléesnek, mert ha a lányoknak olyan nagyon könnyen ment, akkor a fiúkkal is hasonló lehet a helyzet, nem? De talán a legrosszabb az lett volna, ha viszonozni kezdené őket. Nem, az nem lehetett. Már így is éppen elég bonyolult volt az élete, eleget szenvedett, nem kellett neki még az is, hogy a társadalom nagyobb része kinézze a szexualitása miatt. Jó volt neki az, hogy időnként összekeveredett egy csinos lánykával, de nem született belőle semmi komoly. Bár álcája nagyon nem ezt a stílust diktálja neki, nem tud mindenben hazudni. S mégis, ez a bizonyos Tristan, kinek angol kiejtése igenis szép, mégis saját nevét koreaiasan hajlandó csak mondani, annyira felkeltette érdeklődését, hogy félő volt, tényleg belé van esve. Pedig azon kívül, hogy annyira érdeklődött a pszichológia iránt és egyetértettek az emberek iránti utálatban nem csinált semmit. Sértegette, de valahogy mégsem úgy, hogy túl fájó legyen. S a találkázás végén nem tudta csak úgy elfelejteni őt. Egyre inkább azon törte a fejét, miért tudta annyira jól kiolvasni belőle, hogy csupán csak egy szerepet játszik. Nem volt értelme, hiszen éppen csak összeért kezük, mikor kiborította kávéját, de ő csak bocsánatot kért. Nem volt logika ebben, mindegy hányszor játszotta le fejben a jelenetet. Ez a gondolatmenet pedig odáig ment el, hogy lassacskán már nem csak emiatt jutott eszébe, nem csak ekkor látta lelki szemei előtt a fiú arcát. Idegesítette, felejteni akart, de csak találkozniuk kellett az iskolában is. Ő persze megörült egy pillanatra, azt hitte ez majd segíthet kitalálnia, mi is van köztük. De az állandó elutasítás neki sem kedvezett, lelkesedése alább hagyott, sőt egészen ki is fújt, míg nem sikerült talán végleg feladnia. Ennek ellenére frusztrált volt miatta, pláne a meccsen, ahol képes volt szidni őt. Állította, hogy Tristan volt a hibás a gyenge teljesítményének. Büntetésképen pedig kétszer annyi időt töltött a pályán. Már egészen meg is feledkezett a munkájáról, mert nem érdekelte egyik Granger-Weasley gyerek sem, csak a saját sikere és önös kis érdekei. Arra viszont álmában sem gondolt, hogy frusztrációjának tárgya pont mellette akar majd kilyukadni. Eleve ha annyira szeretné őt lerázni, hát miért marad mellette? Annyi kérdése van, de nem számít arra, hogy nagyon válaszolna bármelyikre is. Viszont makacs emberként nem kel fel, még akkor sem, ha jelenleg azt kívánja, bár elnyelné a föld is. Csupán annyira kezd el mozogni, hogy maga mellett nézegesse a füvet. – Nincs rajta a neved, szóval nem tudtam és nem is érdekel. – von vállat és inkább vissza is csukja a szemeit. Egy kérdést azonban feltesz, azt amelyik a legjobban izgatja. Mert hát… Olyan szemét volt vele a meccsen, biztosan élvezte látni, ahogyan veszítenek. Tudja ő, hiszen ahogyan mondja is, ő mindenkivel köcsög, így bizonyára jól esett neki, hogy pont ő annyiszor bénázott. – Az öcséddel is? – Mert nem tudta elkerülni a figyelmét, hogy osztályába két fiú is van, ki hasonló ázsiai vonásokkal rendelkezik és a családnevük is megegyezik. S a szemüveges közülük gyakran hangoztatta mennyire ki nem állhatja, hogy a bátyja is ide jött át. – Sose vesztettem még. – Nem kviddicsben, nem akkor, amikor terelt, mert a gurkó előbb csapta pofán az ellenfelet, minthogy elkaphatta volna a kvaffot. De most inkább csak tőle elfordulva hallgatja őt, mert érdekli a válasza. Kivételesen beszél hozzá, ez már jó hír. Vagy nem? Ez csak újra felkeltené érdeklődését a fiú iránt? – Hála neked minden kicseszett szabad pillanatomat a pályán töltöm. Múltkor eltörtem a kezem, annyira megküldött a partnerem. – Fel is emeli balját, hogy megmuttassa, egészen pontosan a felkarja tört el. Persze azóta rendben van, de kegyetlen rossz érzés volt. Következő szavait hallja, mely ismét a pszichológiára koncentrál, szemei pedig kinyílnak, de nem fordul felé. – Remek! – csak ennyi a válasza, de magában egy kis melegséget kezd érezni, s hiába próbálja azt mutatni, hogy nem érdekli már, azért akaratán kívül csak kinyílik egy kis virág, mely a két fiú között éppen csak elkezdett bimbózni… A fránya föld mágia ugyebár.
Nem volt jó ötlet idejönni, nem volt jó ötlet leülni a közelében és beszélgetésbe elegyedni vele, én mégis megtettem, és most itt vagyunk, szavakat dobálunk egymás felé és próbálunk ezekből a szavakból valamiféle témát kovácsolni… De még mindig van bennem némi félsz, némi aggodalom, hogy talán most fogok átlépni egy olyan határt, honnan nincs visszaút, s az eddig jól felépített védelmi vonalamat áttöri majd ez a fiú. Nem akarom, hogy erre sor kerüljön, ám egy részem mégis afelé irányít, hogy megengedjem neki.
Persze ő semmit sem tud belső harcomról, ezért is haragudhat rám annyira amiért ignoráltam őt. Hozzá se kell érnem, hogy érezzem a dühöt ami belőle árad, pedig általában érintés kell hozzá, most viszont olyan, mintha az egész tisztás dühös lenne rám. A válasza is olyan, a kisugárzása is, a testtartása is. Pedig fekszik. Pedig rám sem néz. De érzem. Idegesítő, mert nem akarom, éppen ezért kerülöm annyira az embereket… – Legközelebb felírom valamelyik fára – forgatom a szemeimet. Valóban nincs jelezve sehol sem, hogy ez az én helyem lenne, s nem is birtokolhatom, hiszen nem vettem meg ezt a területet, de most elgondolkodom rajta, hogy talán érdemes volna felvásárolnom ezt a tisztást. A családnak hála lenne rá pénzem… Építtetnék ide egy kellemes kis házat és egyedül élnék itt, távol mindenkitől. Szépnek hangzik…
A kérdés nem ér váratlanul, s őszintén meg is válaszolom; igen, én mindenkivel szemét szoktam lenni, nem kivételezek, hiszen mindenkit egyformán igyekszek távol tartani magamtól. S ez nem csak idegenekre vonatkozik, hanem családtagokra is. Egyszerűen túl nagy a kockázat… Ha valaki kedvel, az hozzám akar majd érni. Én pedig nem akarom, hogy hozzám érjen bárki is. – Igen. Bár őt szimplán csak kerülöm, ha tehetem – válaszolom valamivel halkabban. Sajnálom, hogy Aidan is áldozatává vált a hülyeségemnek, de nem tehetek ellene semmit… Rettegek. – Ismered? – kérdezek vissza, hiszen valahonnan csak meg kellett tudnia, hogy van egy öcsém. De bár ne tudná… Most bizonyára nagyon csúnyán elítél, amiért a saját testvéremmel is így bánok. Pedig ha tudná az igazat talán megértene.
A kijelentésén viszont elcsodálkozom. – Sose? Egyetlen egyszer se? – Meg sem próbálom elrejteni, hogy meglepett. – Ezek szerint maximalista vagy? Vagy valami őstehetség? – Tovább érdeklődöm, pedig pont ezt nem kéne, de nem tudom megállni, hogy ne kérdezősködjek. Közben még meg is kínálom a drazséval, de szerintem nem vette észre, úgyhogy inkább visszaveszem a dobozt és egyedül nasizok tovább. – Ne kend rám. Ha annyira magabiztos lennél, nem vetted volna magadra amiket mondtam – vonok vállat ismét, közben a nagyon is épségben lévő karjára pillantok. Hmm… Nem is olyan nudli, mint elsőre gondoltam. – A partneredet hibáztasd inkább, amiért eltörte a karodat – mutatok rá.
Aztán újabb drazséért nyúlok, ami ezúttal barna színű - kockázatos, de meg merem kóstolni. Csokoládé… Szerencsém van! A kutya konzerv nem biztos, hogy olyan finom lett volna, bár ki tudja, manapság már olyan finom illatúak az állateledelek, hogy talán az ízük is egészen jó lehet. – Igen… – Így most már tudnánk vitázni a témáról, hiszen ezt akarta, nem? Vagy már mindegy is? Mindegy, persze. Hiszen én egyértelművé tettem, hogy nem akarok vele jóban lenni. Akkor mégis mit csinálok most? Szemem sarkából némi mozgást érzékelek, így oldalra pillantva észreveszem, ahogy egy kis virág lassan kinyílik kettőnk közt. S mintha a tisztás hangulata is kezdene megváltozni… Csak bámulom a színes bimbót, de mintha a gyomrom bizseregni kezdene… Ezen a helyen nem szokott ilyen virág nőni, tudom, mert eleget járok ide… Ráadásul túl gyorsan nőtt ki a semmiből, s én nem rendelkezem elemi mágiával, így ez csak Szöszke műve lehetett. Ami azt illeti, tökéletes lenne egy nyaklánchoz… De nincs szívem kitépni. – A kedvenc részem a gyerekkori traumák hatásairól szól… Bár van néhány dolog amit nem egészen értek. – Nem tudom, miért próbálok beszélgetni vele erről… Vagy úgy bármiről… De azon kapom magam, hogy szeretném, ha válaszolna… Ha felém fordulna és elfogadná a nasit amit kínálok neki.
scared to get close
Damien Morton varázslatosnak találta
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Talán nem kellett volna maradnia. Vagy egyszerűen ignorálnia kellett volna a fiút. Elvégre ő is ezt tette, nem? Mégsem tudta. Vagy nem akarta. Talán csak direktbe akarta bökni a csőrét azzal, hogy nem mozdult el. Vagy kíváncsi volt, hogy hirtelen miért támadt kedve ahhoz, hogy nem tagadja le ismeretségüket, s most itt ül mellette, békésen, sőt még beszélni is hajlandó. Nem kedves, egy kicsit sem, de nem is várta. Eddig sem akart tőle többet, csak egy esélyt, hogy valahogy… Hát… Egyébként mit is akart? Figyelmet. De az ő figyelmét. Esélyt. De csak tőle. Tristant akarta. Ezt Brozival már beszélték, nem lett okosabb, ellenben annál jobban összezavarták a saját érzései és gondolatai. Érteni akarta magát, s csak meg akart bizonyosodni arról, hogy amit gondol, az elmélete a fiút illetően helyes-e vagy sem. Erre viszont sosem volt lehetősége. Mert sosem került végül közel hozzá Emiatt is ismerte meg az öccsét. Azzal bíztatta, hogy Tristan szereti ellökni a másikat. De ez nem volt neki kielégítő. Sőt ahogyan gondolkodott erről, egyre dühösebb lett, mert tudta, hogy akkor ő is csak egyike a többieknek. Pedig reménykedett benne, hogy köztük volt valami, hogy a nyári beszélgetés nem tűnik el nyomtalanul, de amint mások ott voltak körülöttük már messze nem az a Tristan volt, akit megismert. Vagy nem is tudta. Elvégre nem ismerte. De szerette volna. - Az se érdekelne. – Egyébként sem teheti a magáévá, hogyha nem veszi meg, akkor viszont el kéne keríteni, mint magánterület, vagyis tényleg nem tudna belépni ide, akár akarna, akár nem. Közben azért csak felhozza a testvérét a fiúnak, csakhogy tisztában legyen, azért valamennyit így is sikerült róla kiderítenie. Nem eleget, messze nem, mert a kistesó legalább annyira titokzatos, ha nem még rosszabb, mint a bátyja. – Hmmm… Nem hibáztatlak. – Bár nem ismeri a fiatalabb Brightmore-t. Ez leginkább arra ment, hogyha teheti, akkor ő is kerüli a bátyját. Bár neki sikerül is, hiszen most már két külön országban élnek szerencsére. Nem lenne képes megint a bátyja árnyékában élni, s hallgatni, hogy ő mennyivel jobb. – Nehéz nem ismerni az évfolyamtársam, pláne úgy, hogy a háztársam pasija és mást sem hallok, csakhogy Dan milyen okos és helyes és bátor. Plusz ő a kommentátor a meccseken. – Egyszóval igen, ismeri. Bár elvileg nehéz nem ismerni a nevét, főleg valami esküvői balhé után, amiről ő lemaradt, bár pletykák alapján még szerencse, hogy nem volt ott. S ha már meccs, akkor át is térnek arra, hogy a fiú mennyire boldog lehetett amiért vesztettek. Pedig ő aztán nincs ehhez szokva. – Amin terelő voltam, nem. – Lazán válaszol, többet sem mondd annál, mint amennyit szükségesnek érez. Valahol viszont tetszik neki, hogy egyébként érdeklődik. Talán egy kissé bele is pirulna, ha nem lenne annyira fáradt. – Agresszív. – És maximalista egyébként, nagyon jól mondta, de leginkább csak szereti elverni az embert. – De igen, rád kenem, mert megtehetem és meg is teszem. A partnerem nem hibás, nem ismered. Nem direkt volt, csak én hajtottam túl sokat, mert kiakadtam rád. – Azóta persze rendben van, már nem is fáj neki, sőt olyan, mintha soha nem történt volna semmi. Legalább edz arra is, ha esetleg a griffendél terelői meg akarnák őt küldeni. Továbbra sem hajlandó ránézni. Még akkor sem, mikor a pszichológiát említi, pedig… ez az a téma, mellyel igazán le tudnák venni őt a lábáról. Fel is figyel rá, bár ennek túl látványos jelét nem adja. Mindössze az a kis fránya virág jelzi, hogy igenis izgatott és jól esik neki, hogy végül olvasott róla. A fiú viszont tovább beszél, ő pedig nem bírja tovább a hisztit folytatni. Ha átbeszélnek mindent, hát előbb szabadul tőle. Így morogva, de felül és felé fordul. Csak ekkor pillantja meg a kis növényt, mire szemei kipattannak és mélyet sóhajt. – Fránya érzések… - motyogja. Elég erőteljesen bámulja, mintha el akarná hervasztani, de erre nem képes azért még. – A gyerekkori traumák így elég tág fogalom. A gyerekek alapból sokkal bonyolultabb lelkek. Kérlek pontosíts, hogy milyen jellegű a trauma, melyik korosztályról beszélünk… Szóval, hogy úgy értsem is és értelmes választ tudjak adni. – De szemeit le sem veszi a növényről, mely mintha közben még táncolna is. Igen, minimálisan tudja őket irányítani, de azért ennyire nem kell boldognak lennie.
Ha valamit meg tudok érteni az az, ha valakit nem érdekel semmi. Mert ebben az állapotban nem árthat nekünk semmi, nem vagyunk sebezhetőek, nem vagyunk kitéve mások ártó szándékának, s nem tartanak minket vissza mindenféle morális kérdések; mert ha nem érdekel minket semmi, nincsenek határaink, nem jön el az a pillanat mikor azt mondjuk “elég”, s nem teszünk fel magunknak ostoba kérdéseket miközben saját magunk védelmére kellene koncentrálnunk. “Helyes ez így?” “Biztos jól cselekszem?”
Szöszke nem tűnik ilyennek: az első találkozásunkkor megmutatta foga fehérjét, a Roxfortban viszont szöges ellentétét alakítja, aranyosnak próbál tűnni, mindenkire mosolyog és úgy tesz, mintha csak egy idétlen kis cukorfalat volna. Ez a fajta színjáték bizonyítja, hogy neki vannak még céljai, talán határai is, és nem csak létezni próbál az éter hideg feketeségében. Irigylem valamiért… Bár nekem is lennének céljaim.
– Nem-e? Mmm... – elgondolkodtató, vajon miért jött ide? Ez a kis tisztás emlékeztetné őt az otthonára? Vagy csak magányra vágyott és csendre? Ki tudja… Én mindig a magányért jövök ide, meg mert kevés ember jár ide, s így biztonságosabbnak érzem itt tölteni a szabad délutánomat, mint a kollégiumban. Két lakótárssal, ráadásul… Drew még hagyján, vele ellennék csendben és nyugalomban, de Liam az agyamra megy. Irányíthatatlan, és nincsen tekintettel senkire saját magán kívül. Ja, meg az orosz istene, na őt viszont nagyon is tudja tisztelni. Annyira, hogy ha csak megkérdőjelezem a létezését, egyből nekem ugrik.
– Ezt hogy érted? – Igaz, hogy megvan az okom rá, hogy kerüljem Aidant amennyire csak tudom, de ennek nincs köze a személyiségéhez, vagy ilyesmi. Egyszerűen őt is távol tartom magamtól, mint mindenkit. Csak így vagyok képes túlélni. De ha Szöszke egyetért velem, annak biztos meg van az oka. Viszont… Itt üt vissza, hogy mennyire nem is ismerem a saját testvéremet. – Pasija? – suttogom magam elé. Szemeim elkerekednek, s nem is azért, mert annyira zavarna, hogy az öcsém vonzódik a fiúkhoz, sokkal inkább azért, mert fogalmam sem volt róla. – Azt tudom, hogy ő a kommentátor, de várj már… “Pasija”? Van valakije? – Aki fiú… Drága Merlin, még csak nem is sejtettem.
Láthatóan Szöszkét zavarja, hogy elvesztették a legutóbbi meccset. Bár nem egészen értem, miért olyan nagy baj ez, ugyanakkor az is igaz, hogy nem vagyok csapatjátékos… Ha benne lennék egy kviddics csapatban és veszítenénk, arra fognám, hogy nem csak rajtam múlott, s így nem is hibáztathatom magam érte. A többiek is ugyanolyan bénák voltak. Vagy éppen csak ők voltak bénák, én pedig a bénaságuk áldozatává váltam. De nem gondolom, hogy ennyire jó lennék ebben a sportban. Már annak is örülök, hogy a konditeremben megállom a helyem. – Veszíteni is tudni kell – sóhajtok fel. Persze tényleg frusztráló lehet úgy veszíteni, hogy az egy külsős személy hibájából történik, azaz gondolom Szöszke szeretné rám fogni az egészet és nem gondolni arra, hogy talán a csapattársai is bénák voltak aznap. – Ez nem ellenkezik kicsit a Cukimuki Daniel szerepével? – Jobb szemöldököm feljebb szalad. – Tehát beismered, hogy annyira alacsony az önbizalmad, hogy néhány beszólástól teljesen szét tudsz esni? – kérdezek vissza. Más magyarázatot nem találok arra, hogy mégis miért vette ennyire magára, amiket bekiabáltam neki. – Miért akadtál ki rám? Másra számítottál? – kíváncsiskodok tovább.
Közben félreteszem a minden ízű drazsét, s inkább keresek magamnak egy kis tejkaramellát a zacskónyi nasi közt. Ezzel nem lehet melléfogni! S csak bámulom azt az édes kis virágot, ami a semmiből termett köztünk, nem is értem… Azaz sejtem, hogy ezt Szöszke varázsolta ide, de nem értem, miért… Mindenesetre nem tudok nem mosolyogni rajta; még ha halványan is, de ott csillog az a kis görbe a szám szélén. Aztán Szöszke felül, s még motyog is valamit, mire némileg meglepetten pillázok rá, majd óvatosan félrepillantok és egy hajtincsemet kezdem birizgálni. Nem tudom, mit csinálok… Inkább csak folytatom a témát, amibe belekezdtem, közben kicsomagolok egy darab karamellát és sietősen betömöm. – Kiskamaszok… Mentális, fizikai és szexuális bántalmazása. – A szavak óvatosan hagyják el számat, közben rá sem tudok nézni… Helyette a kis virágot nézem, s a még meg nem kezdett vajsörért nyúlok, amit aztán felé nyújtok szó nélkül. Fogadd el, kérlek…
A kis virág mintha táncolna, azaz arra emlékeztető apró, alig észrevehető mozgásba kezd, szinte már olyan, mintha örülne a friss levegőnek, a napfénynek, a szavaknak… – Milyen aranyos… – motyogom egészen halkan, s még valami mosolyszerűt is produkálok mellé közben gyengéden rásimítok a puha szirmokra.
scared to get close
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Altalaban azt szoktak mondani, hogy aki fold elementalista, az egyebklent is jobban szeret termeszetben lenni. Ebben nem volt egeszen biztos, mert attol fuggetlenul, hogy ilyen magiaval aldotta meg sors, meg nem feltetlen lesz Tarzan, s nem tolti minden idejet szabadban. Persze ahogyan egyre idosebb lett, ugy egyre tobbet jart ki. Ausztralia veszelyes hely, meg a muglik is annak tartjak, s akkor nincsenek is tisztaban milyen remes kis varazs dogok elnek ott pluszban. s most nem akar nagykepunek hangzani, vagy valami, de mintha ot az allatok es novenyek egyarant szerettek volna. Legalabbis jobban, mint az emberek. Cserebe pedig o is probalta megerteni oket. Nem tudott beszelni az allatokkal ugyan, de meg mindig jobban bant talan veluk, mint az atlag.
Most is leginkabb azert jott ki, mert kellett neki az ismeros kornyezet,ahol lehet nem sokat jart eddigi eleteben, megis otthonosabb volt, mint a negy fal kozott, ahol egy szerepet jatszott. Itt lehetett onmaga, Damien volt, nem Daniel, s tettethette,hogy zenet hallgat, hogy ritmusra massza meg a hegyeket, s ha felert a tetejere, ameddig csak leghulyebbek mentek el, akkor meg talan tancolni is elkezdett. Igen, o is kepes volt jol erezni magat, sot igenis a csaldi tragedia ellenere, szerinte ritka jo elete volt, s a szulok, meg a bvatyja nelkul ez csak meg jobb lehetett.
De most megis itt fekszik a fuben, egyetlen emberre gondolva, akinek meg is kellett jelennie, pedig probalna elfelejteni ot, probelne tullendulni, megsem hajlando elengedni ez szerencsetlen koreai ot. - Nem... Jogom van kijonni es pihenni. - S most mar csak azert sem maszik odebb, pedig egy pillanatra megfordul fejeben, hogy mind a kettejuk bekejenek erdekeben inkabb csak elmegy egyet setalni, s talan a koveket hasznalja majd gurkonak, ugy vezeti le a feszultseget. Deeeee... elmult.
Kerdesere melyet sohajt, s csak megrazza fejet, mintha nem ismerne a sajat occset.- Aidan egy dolog, hogy bosszantoan lenezo, de egy manipulativ dog is idonkent. Latnod kene hogyan mosolyog egyesekre, s hogyan tiporja oket a foldbe, ha mar nem kellenek neki. - Mar csak ezert is orul az alcajanak, mert ezek alapjan nem tunik tul hasznosnak a fiunak, s igy nem kell mindenbe belemennie, amit mond neki. Nem fel tole, egyszeruen nem akar lebukni azzal, hogy nem jatssza a mindig bologato fiucskat.
Kerdese azonban meglepi, felm szemmel ra is nez, s neman kerdezi, hogy meg ezt sem tudtad? Meg o is tisztaban volt a batyjanak friss parkapcsolataival, pedig nem voltak joban. - Elliot Edelhard. A Pride of Potree terelojenek, Jeason Edelhard occse. Hollohatas. Nagyon szoke, tengerkek szemek, nagyon okos, bajital manias ES Brightmore pasija, pedig az ocsed nagyon probal ugy tenni, mint akik nincsenek egyutt. Egyeb kerdes? - Nem mondja, hogy meglepi, amiert neki kell kioktatnia Tristant a sajat occserol, de azert ez hataropzottan egy nem vart fordulat volt szamara.
Pont olyan, mint a multkori kviddics meccsuk, amit el is veszitettek. Ette magat miatta, mert tudja, hogy sokkal jobban tud ennel jatszani, de nagyon is leszerepelt. Taln Danielhez melto volt, de o mindig is arrol volt hires, hogy csontokat torott meccseken. Ehhez kepest pedig talan egy embert talalt el legutobb, minden mas luft volt. - Nem... - Csak magaban morog, mert o sosem veszit. Ha a csapat megis, akkor is tudja, hogy o mindent megtett, hogy az ellenfel jatekosai meghaljanak. Ez most nem volt meg, s csak azert nem, mert Tristannek el kellett mindent rontania. - Ki a szart erdekel Daniel? - Bar ez igy furan hangozhat, mert igy magarol beszel harmadik szemelyben, mikozben o maga tudja, hogy csak egy szerep az egesz. - Csak a batyam miatt jatszom ezt el. - Inkabb fonoke az, de mindenkinek azt adja be, hogy Rochus a testvere, szoval olyan mindegy mar. - Nem az a bajom, hogy valaki beszolt, az bajhom, hogy TE szoltal be. Fogd mar fel Brightmore. - Ha nem o mondta volna ezeket, akkor vallat se randitott volna, mert ennyire nem kepes foglalkozni masokkal. De Tristan volt, s tole fajt a legjobban. - Mondjuk kussban is maradhattal volna, ja.
De mindegy mennyire haragszik ra, az erzesei nem hazudnak, s az franya virag is kinyilik kettejuk kozott, amit ha nem tudna, hogy faj neki, akkor most lecsapna. Valahol halas is, hogy inkabb temat valtanak, mert a pszichologia mindig jobb, mint az erzelmek. Arrol nem is beszelve, hogyha olvasott ezekre, akkor talan nem lesz olyan egyoldalu a beszelgetes. - Kiskamasz.. Az a 10-13 eves kor, igaz? Hm... Nos a fizikai es mentalis nagyjabol osszefugg. Mar olyan tekinteteben, hogyha fizikailag bantanak, akkor mentalisan is meg fog terhelni. Ez pont az a kor, ahol a gyerek legbefolyasolhatobb, mert elhagyja gyerekkort es muszaj egy sajat szemelyiseg kialakitania, ahol ugymond magara talal az illeto, szoval ja seulekeny... Plusz ha megszivta, akkor pont azon a kornyeken kellett volna... szoval ja szexualisan is funkcionalnia, szoval a szexualis bantalmazas okozhatja, hogy irtozni fog tole, esetleg nem is tud neki felallni a trauma vegett, mert mint egy veszjelzo az agyban, abban a pillanatban onbunteto impulzosokat kezd erezni, ki tudja lehet meg fajdalmat is kepzel oda. - von vallat. - Ez kielegito valasz volt? - Fel sem tunik neki, hogy mikozben beszelt fele nyujtottak egy adagnyi vajsort, keze megall a levegoben, szaja enyhen nyitva, s eloszor az italra, majd a fiura nez. De csak-csak elveszi azt. - Koszi. - Pedig nem szereti.
Aztan akaratan kivul is nezi, mikor a kis viraghoz er, mire megborzong. - Nem szereti. - razza fejet. - Fel az emberektol, mert altalaban leszakitjak. Ha nem akarsz neki PTSD-t adni, akkor eloszor a levelet simogasd. Meg mondjuk beszelgess vele. Hidd el, utana kicsit nyitottabbak.
– Ehm… Erre nem tudok mit mondani – vonok vállat, s inkább annyiban is hagyom a dolgot. Igaza van, ez a hely nem az én tulajdonom, s így nem is küldhetem el őt. Persze megtehetném, hogy addig idegesítem, míg magától el nem menekül, de… A lelkem mélyén annyira talán mégsem vágyom rá, hogy elkergessem innen. Hiszen lehet, hogy ő is ugyanazért jött ide, mint én; hogy távol lehessen a való élettől, s az azzal járó problémáktól. Ez pedig pont egy olyan hely, ahova a valóság nem szívesen teszi be a lábát.
Mondjuk ha beszélgetünk róla… Nos, akkor annyira ez a tisztás sem képes biztonságot nyújtani, s a fájdalmas igazságtól sem védhet meg minket. – Ez… Valamiért nem lep meg. – Lehet, hogy nem ismerem annyira az öcsémet, de amiket Szöszke elmond róla sajnos nem érnek újdonságként még így sem. Van Aidennek egy furcsa kisugárzása… Azaz, amennyire én látom határozottan nem egy hétköznapi jelenség, bár ezt otthon sosem mutatja. Ahogy azt sem, hogy egyébként az életében zajlanak az események, hogy bepasizott például… Ez viszont határozottan meglep, mert nem rémlik, hogy valaha bármi jelét is adta volna ennek, sőt, én komolyan azt hittem, hogy ő képtelen bármilyen értelemben is vonzódni másokhoz. Előbb néztem volna aszexnek és aromantikusnak, mint melegnek. – Hogy ki? – Alig hallhatóan szólok közbe, mert nekem az Edelhard név semmit sem mond, még így sem, hogy Szöszke magyarázatot ad hozzá. Feltételezem az a “Pride of valami” egy ismert kviddics csapat, de őszintén, annyira nem követem nyomon a sport világát, hogy fogalmam sincs kik azok. A Roxfort meccseit is csak azért nézem meg, mert Szöszke játszik… Valamiért érdekel. Nem tudom, miért. – Oké, igen. A titkolózás jellemző Aidenre – bólintok. – És nincs több kérdésem… Kösz az infót.
Furcsa jelenség lehet számára, hogy én feleannyit se tudok a saját öcsémről, mint ő… Talán ezért sem folytatom a kérdezősködést, pedig szívesen érdeklődnék még. Azt mindenképpen meg akarnám tudni, hogy szerinte jól érzi-e magát. Hogy boldog-e, hogy rendben van-e… – Ha sosem veszítesz, nem fogod értékelni a nyereséget – jegyzem meg, habár nem hiszem, hogy kíváncsi a véleményemre… Elvégre úgy fest én tehetek róla, hogy dekoncentráltságában rosszul teljesített a legutóbbi meccsen, persze mondhatnám, hogy csak ő tehet róla, de talán tényleg az én hibám. Ki tudja. – Hát… Mindenkit, akit át akarsz verni vele. – Szemeimet forgatva pillantok félre, “meg persze engem”, tenném ösztönösen hozzá, bár magam sem értem, miért akarnak ezek a szavak kicsúszni a számon. Szerencsére vissza tudom őket fogni mielőtt hülyeséget csinálnék. – A bátyád miatt? Mit nyer a bátyád azzal, hogy hazudsz másoknak? – Éget a kíváncsiság. Talán a testvére kényszeríti őt? Vagy ez valami hatalmas scam része lenne? – Én? – Muszáj vagyok visszakérdezni, mert nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem a hangsúlyát… Ugyanis ha jól értettem, az azt jelentené, hogy kimondottan tőlem esett rosszul hallgatnia a beszólásokat. – Miért én? – toldom meg kérésem egy újabbal, s érzem, ahogy némi melegség szökik az arcomba. De aztán az el is tűnik onnan, s még arckifejezésem is egészen elkomorodik. – Könnyebb lett volna “kussban maradnom”, ha nem kellett volna folyamatosan a kamu bocsánatkéréseidet hallgatnom. Rohadtul idegesítő, csak mondom – a válasz ösztönösen bukik ki belőlem a megszokott nyers és nemtörődöm hangszínemen. Majd felsóhajtok, és csak morcosan turkálni kezdek a nasik között.
Szerencsére túllendülünk ezen a témán s a pszichológiáról kezdünk beszélgetni, közben pedig le se veszem pillantásomat a kis virágról, mi a semmiből nyílt ki kettőnk közt. – Mhmm, igen – erősítem meg. Tudtommal kiskamasznak a 10-13 évesek számítanak. S ahogy hallgatom a magyarázatát, egyre erőltetettebbnek érzem a szám sarkában ragadt kis mosolykezdeményt, mely le is hervad ahogy egyre mélyebbre merülünk a gyermekkori traumákban. Nem is értem, miért kérdeztem rá pont erre… Bármi mást is felhozhattam volna, de tessék, most még a levegőnek is rossz szaga van az orromban, a tejkaramella keserű, a tisztás pedig szürkének tűnik és élettelennek. Szöszi szavai fájdalmas pontot érintenek, s mintha nem is a mostani önmagam lennék, hanem a taknyos kis Tristan, aki szakadt ruhákban, megtépázott lélekkel és szégyenkezve esett haza élete legrosszabb napján. – Igen… Persze. Köszi – bólintok egészen lassan, s a vajsört közben úgy nyújtom át a fiúnak, hogy ujjaink még véletlenül se érintkezzenek. Majd csak egy hümmögéssel válaszolok a köszönetére.
A kis virág piszkálása azonban valamennyire visszaráz a jelenbe, és segít, hogy ne törjek össze egy ilyen kemény téma kivesézése után. – Oh? – kérdőn pillantok Szöszkére, majd ismét a kis virágra, ezúttal azonban különös megértéssel kezdem figyelni. Hasonlítunk, én és ez az aprócska élet… Mindkettőnket megrémisztik az emberek, és mindketten félünk attól, hogy bántani fognak minket. – Miről szeretnek beszélgetni a virágok? – Mutatóujjam középső percével finoman a zöld levélre simítok közben. – Félő, hogy nem vagyok a szavak embere…
scared to get close
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
