Nem volt erőm megtartani az óráimat, sem kedvem, mert a szégyenérzet három hosszú héten át folyamatos kísértésben futkosott végig a hátamon, akárhányszor egy szőke tincset láttam a Roxfort folyosóin, vagy egy jóízű lányos kacagást hallottam a terem végéből. Minden, de minden arra a borzalmas éjszakára emlékeztetett, mely egyébként annyira csodásan indult, s amilyen szépen kezdődött, olyan katasztrofálisan ért véget - mert nekem pont azon az estén kellett figyelmetlenül lehúznom egy egész koktélnyi szerelemdrogot. Vagy minek is nevezhetném azt a förmedvényt, ami az egész reproduktív szervrendszeremet megbolondította, a józan eszemet ködbe borította, s a szívemet jéghideggé fagyasztotta.
Sokszor gondolok vissza azokra az óráknak tűnő percekre, mikor szégyentelenül csókoltam Annamarie Vogel pihe-puha ajkait, már-már örömmel töltenének el az emlékek, de bemocskolja őket a tudat, hogy bántottam őt, hogy fájdalmat okoztam törékeny szívének és rémes múltbéli pillanatokat idéztem fel benne. Ennél jobbat érdemelne, nálam jobbat érdemelne. Az azt követő napokban el akartam ásni magamat, egészen a föld felszínétől hat láb mélységbe, mert épp a férgek közé való vagyok, ott a helyem köztük, elzárva a Nap ragyogó fényétől. Eh… De nem tehetem meg, mert sajna kötelességeim vannak, így összesen egy napot hagytam ki - amikor is a drogot igyekeztem kiüríteni a szervezetemből folyamatos rókázások és egyéb barátságos módszerek segítségével. Nem tudhattam, meddig fog tartani a hatása, így minél előbb meg akartam szabadulni tőle.
Ám a három hét nem csak arra volt elég, hogy felemésszen a bűntudat; szép lassan visszatértem a megszokott rutinhoz, a megszokott tanmenethez, s a megszokott stílushoz, amit kisdiákjaim annyira szeretnek tőlem. Folytattuk a közös munkát, mintha mi sem történt volna, mintha Spade professzor egyetlen atomja sem változott volna meg az utóbbi időben, pedig az igazság az, hogy nagyon is megváltoztam, éreztem, hogy egy bizonyos Vogel kisasszony hogyléte folyamatosan dolgoztatja az elmémet, kérdések halmozódnak kérdésekre, s ott van az a bizonyos hiányérzet is, hiszen… Hiszen hiányzott a szép arca, a csillogó szemecskéi, s a merész megszólalásai. Most mintha túl nyomasztó lenne a csend.
Még így is, hogy ma - hosszas kihagyás után - végre ismét megjelent az óráimon. Nem vártam, hogy ugyanazt a szintet hozza, mint eddig, sőt, nem is csodálkozom, hogy még csak rám sem méltat nézni, mégis… Egész végig kongott az üresség és a némaság a teremben. Olyan, mintha csak szellem lett volna az iskola falai közt. Az óra első felében folyton felé-felé pislogtam, figyeltem, hátha ki tudok valamit olvasni az arcvonásaiból, a tartásaiból - mert nem tehettem meg, hogy csak úgy a fejébe nézzek -, de semmi. Így hát meg sem próbáltam kommunikálni vele.
Tán nem is csoda, hogy amint vége az órának, ő felpattan és sietve megkísérel távozni, viszont nem hagyhatom annyiban a dolgot, beszélnem kell vele… Elsősorban bocsánatot kell kérnem. Másodszor, meg kell kérdeznem, hogy jól van-e. Harmadszor pedig… El kell magyaráznom, mi történt. Nem akarom, hogy egy perverz szörnyetegnek tartson, mert nem vagyok az. Hinnie kell nekem. – Ms. Vogel – szólítom meg, még mielőtt kiléphetne az ajtón. Nem nézek rá, nem merem felvenni vele a szemkontaktust, mert így, hogy egy légtérben vagyunk, csak még jobban szégyellem magam. – Maradna néhány percre? Szeretnék beszélni Önnel… Az elmúlt három hét lemaradásairól – fűzöm hozzá, torkomat kissé megköszörülve, s most végre veszem a bátorságot, hogy felé pillantsak, de ha esetleg összetalálkozna a tekintetünk, úgy azonnal elfordítom az arcom, mert… Mást se látok, csak azt az emlékképet. Mikor rettegve nézett fel rám és könyörgött, hogy hagyjam abba. Hánynom kell magamtól.
Undorodtam magamtól, nem tagadás; három hétig tartó önutálat, igen, ezzel büntettem magam a megbocsájthatatlan tetteimért, pedig ismerem magam, s meg mernék esküdni, hogy soha nem lennék képes ilyesmire, mégis… Megtettem, bántottam őt, úgy igazán… Még talán szerencsés is volt, hogy nem találkoztunk azóta, így nem kellett a szemeibe néznem, hiszen akkor… Óh, akkor én magam vetettem volna véget a tanóráknak, én lebegtettem volna meg a fehér zászlót, mert nem bírtam volna elviselni még egy percet.
Ám az idő múlása segített elhalványítani ezt a gyomorforgató érzést bennem, s most már csak arra vágyom, hogy megmagyarázhassam tettem miértjét a lánynak, s hogy bocsánatáért esedezzek, hiszen az a férfi, akit ő látott azon a borzalmas estén, az nem én voltam. Szer hatása volt, ezt most már jól tudom, s gyűlölöm, hogy korábban nem jöttem erre rá, hogy ott helyben nem fújtam visszavonulót, mielőtt még a baj megtörténhetett volna. Tudnia kell, hogy az a szörnyeteg ott… Az nem én voltam.
Ám ahelyett, hogy elküldenék mindenkit az óráról s annak minden maradék percét a lánnyal való társalgással tölteném, hagyom, hogy ő csak elsüllyedjen padjában és úgy tegyen, mintha nem is lenne ott, én pedig magyarázok, bár magam sem tudom miről szól a tananyag, de előadom a jól betanult monológot, felrajzolom a táblára a jól memorizált ábrákat, s az előre kikészített házi feladatot is kiosztom, mikor közeledünk az óra végéhez. Amikor pedig már semmi mondanivalóm nem marad, távozásra bírom a kis diákjaimat, további kellemes napot kívánok nekik, emlékeztetem őket a közelgő dolgozatokra, majd édes, kedves Annám pillantását keresem, s meg is szólítom, hogy maradásra invitáljam. Ostoba indokkal persze, de legalább így sikerül rávennem. Talán gonoszság tőlem, hiszen nekem, a tanárának nem mondhat nemet, de muszáj, mert másképp nem érhetném el, hogy kettesben maradjunk.
Kísértenek a szörnyű este emlékei, hiába is igyekszem őket elhessegetni lelki szemeim elől, újra és újra abban a hotelszobában találom magam, vagy éppen a szórakozóhelyen, s a hibát keresem az egyenletben, a pillanatot, ahonnan minden csak egyre rosszabbra fordult. Kizárólag magamat okolom óvatlanságomért, senki mást. Ám tudatomnak egy összeszedettebb fele emlékeztet, hogy miért is vagyunk most itt, kettesben: Bocsánatkérés. Empátia. Magyarázat.– Köszönöm. Nem szeretném sokáig húzni az idejét, ígérem, gyors leszek – válaszolom, s magamban hálás vagyok, amiért csak-csak maradni képes, és nem menekül el amint lehetősége nyílik rá.
S amint minden diák távozik, mindkettőnk kifejezése szinte szinkronban változik meg; az övén félelem és távolságtartás egyértelmű jeleit látom, míg sajátom bűntudatot és szégyenérzetet tükröz. Most őszinték vagyunk. Mind a ketten. – Tudom, tudom, valójában nem ezért akartalak marasztalni – bólintok, s egy intéssel is igyekszem jelezni, hogy egyáltalán nem került bajba a hiányzása miatt. Igazából megértem, hogy nem jelent meg az óráimon mostanában, a helyében ugyanezt tettem volna, sőt… Felsóhajtok, s inkább az asztalomra ülök, mit sem törődve a tanároktól elvárt etikettel. – Bocsánatot szeretnék kérni – jelentem ki egészen halkan, s még csak palástolni se próbálom, hogy mennyire rosszul érzem magam a történtek miatt. – Ami azon az estén történt, Anna… Tisztában vagyok vele, hogy most bizonyára ez az utolsó dolog, amiről beszélgetni szeretnél, de tudnod kell, hogy soha… Soha, de soha nem tennék ilyesmit veled, vagy bárki mással. Rettentően sajnálom, hidd el… Nem tudom, mi ütött belém… – Szégyenemben tarkómat kezdem masszírozni, meg talán saját magam nyugtatásáért is teszem. Habár, jelen helyzetben egyáltalán nem segít. – Szóval csak szeretném, ha tudnád, hogy tényleg sajnálom. Szégyellem magam… Te ennél jobbat érdemelsz.
Az idő alattomos és kegyetlen gyilkos. Ha valami igazán fáj, lelassul, a másodpercek heteknek tűnnek, a percek éveknek s az órák évszázadoknak, ha viszont valami jó, valami kedves és édes, minden nap másodpercek alatt telik el, a hetek percek alatt, a hónapok órák alatt. Tehát ha szomorúság tölt el, tovább szenvedsz. Ha boldog vagy, örömöd csupán néhány pillanatig fog tartani. Azok az örömteli percek drága Annám mellett mindössze egyetlen másodpercnek tűnnek a múltamban… De a bűntudat, na az látszólag évekre nyúlik vissza.
Bűnös vagyok, ostoba, nem több vagy jobb az Azkaban foglyainál, mert erőszakos cselekedetet követtem el a számomra legkedvesebb személy ellen, bántottam őt, traumáit felelevenítettem, s tetteim mögött nem szerelem vörös rózsabimbója nyílt, hanem mérgezett szív fekete vadvirága. Rosszul vagyok magamtól… S félő, hogy az én Annám is rosszul van tőlem.
Mégis marasztalom, s ő mégis marad, kínos pillanatok követik egymást, majd a többi diák távozásával igazi érzéseink helyet kapnak; az ő fájdalma s az én bűntudatom. Soha nem volnék képes olyasmit tenni, mit azon az éjszakán elkövettem, s fel sem tudom fogni, miféle szerelemdrog az olyan, mi egy magamfajta férfiból képes szörnyeteget csinálni… Nem újdonság, sosem volt kérdés, hogy belőlem hiányzik a testi szerelem iránti vágy, sosem éreztem azt a sokak által ismert izgalmat, amikor más megérintett, és sosem kívántam felfedezni ezt a fajta örömöt. Ezért sem értem… Mégis hogy lehettem ennyire óvatlan? Ennyire felelőtlen, idióta! – Senki mással – csóválom a fejem. Visszakérdezését nem egészen értem, de… Tudnia kell, hogy én nem vagyok ilyen. – Senkivel sem bánnék ilyen kegyetlenül – egészítem ki. S ez, ebben a formában igaz is. Kezemen sokak vére szárad már… Sok ép elmét tettem sötét disztópiává… De lelket és testet ilyen formában sosem bántanék. Ezt a büntetést senki sem érdemli meg.
Ám most, Annamarie Vogel édes arcocskájára pillantva mintha haragot látnék lángra gyúlni, s könyvei a padon landolva nagyot csattannak, ám nem rezdülök, nem mozdulok, s szúrós tekintetét is állom, miközben ő vészesen közel sétál hozzám. Figyelek, figyelmem csak az övé. S érthetetlen számomra, hogy haragjának forrása nem is az, amit tettem, hanem az, amit mondtam. Hogy bárki másnak is megkegyelmeztem volna. Ha nem volna a helyzet túlságosan komoly, s nem fájna szívem a szavaktól, most bizonyára nevetnék… A megkönnyebbüléstől, vagy a lány reakciójának abszurditásától? Fogalmam sincs. Némán bámulok rá, emésztem válaszát, emésztem azt a finoman csengő kérést…
– Hallgass ide – sóhajtok fel, s pillantását keresem sajátommal, melyben Annám ezúttal némi gyengédséget is felfedezhet. – Nem játszottam veled, erről szó sincs. Sosem állt szándékomban átverni téged, bántani vagy erőszakoskodni, épp ezt mondom… Nem akarom, hogy tarts tőlem egyetlen ostoba ballépés miatt, mert ahhoz már túlságosan megkedveltelek. – Vallomásom talán nem az igazi, de… Ez lenne az első, hogy valakinek ki akarom önteni a szívemet. Nincs elég gyakorlatom hozzá. – Azt próbáltam elmagyarázni, hogy… Nos gyanítom, aznap este valaki drogot tett az italomba – számat húzva közlöm, s már maga az emlék is csak felforgatja gyomromat. – Mert magamtól, tiszta tudattal sosem bántanálak és sosem kényszerítenélek ilyesmire. És igen, azért álltam le akkor is, mert benned nem akartam kárt tenni. Ahhoz túl fontos vagy nekem. – Az utolsó mondatot nagyot nyelve teszem hozzá. Mi ez? Mellkasomban a kis ketyere ki akar szakadni a helyéről. Bizsergek, melegem van. Beteg volnék? A szerelemdrog. Visszajött a hatása. Erről lesz szó… Mégis, jobbomat lassan megemelem, s finoman odébb söprök egy kósza szőke tincset, mely a lány arcába lógott, épp csak érintve őt, szinte félve, hogy ezzel is csak elijesztem majd. – Nem vagy vak, tudom. És bármennyire vagyok jó a hazudozásban, tudom, hogy így is észrevetted már… Bár én nem “tetszésnek” írnám le, annál ez sokkal komplexebb érzés, nincs is rá megfelelő szó… – Azaz, a legmegfelelőbb szót túl korai lenne kimondani. – Csak abban vagyok biztos, hogy bármit megtennék, hogy újra mosolyogni lássalak.
