the color violet || Vito & Rochus

sitt-csatt, dirr-durr! - hangutánzó szavak, a pofon és öklös kombinációját képviselik, s gyakorta alkalmazzák őket játékos kontextusban, akár üres fenyegetések és jelentéktelen, lendületben hiányt szenvedő verekedések felvezetése vagy aláfestése gyanánt. Ám az én csittem, csattom, dirrem és durrom valódi volt, sokadik azon a napon, s fárasztó is volt, bevallom nem igazán tudtam beleadni apait és anyait, de még csak saját belső erőmet sem adhattam hozzá, mert valóban, erőtlen voltam és kialvatlan. Ritkán ért a csalódás, mikor nem voltam képes kivéteni egy ütést, ám most kettőt is sikerült átengednem s egyiknek nyoma a bal arccsontomat díszíti néhány festékcseppel együtt, a másiké pedig gyomorszájam környékét. Leginkább utóbbi sajog, de ez sem olyasmi, mit néhány pohár hideg mézes whisky ne tudna orvosolni.
Hangoztatják, méghozzá elég sokat, s ezt magyarázom naphosszat annak a lökött Damiennek is, hogy ne keltsünk feltűnést, ne keveredjünk a figyelem középpontjába, csak ha szerepünk és a helyzet úgy kívánja, de most én követtem el ezt a hibát, s engem ért a - szép szóval élve: - lecseszés, így csak természetes, hogy kedvenc báromat célzom meg az est fénypontjának megteremtéséért. Mert ebben a bárban bizony megannyi különös lélek fordult meg, többek közt olyanok, kik nem az átlagos pár- vagy partnerkeresési normáknak felelnek meg; akadnak nők, kik nők társaságát kívánják élvezni, s férfiak, kik férfiakkal kívánják melegen tartani paplanjukat, sőt, nemtelenek és névtelenek is erősítik a létszámot, ahogyan sok más is, mégis… Kevés estén akadok össze olyasvalakivel, ki érdeklődésemet felkelti, s képes is azt fenntartani. Leszoktam a kezdeményezésről, meglehet ez az oka, figyelmemet pedig inkább a csicsergő pezsgőre, a csörgedező poharakra és a mélyen búgó basszusra fordítom, mert igen, azt hiszem legénybúcsú megy a terem túlsó felében, a sikolyok és kacagások erről árulkodnak, no meg a megtéveszthetetlen dísz szalag és tiara kombinációja az egyik fiatalemberen, kit voltaképpen csak nők vesznek körül ma este - talán leánybúcsú ez, nem is legény.
Felsóhajtok, poharam tartalmát vizsgálgatom, s mintha a magány most intenzívebben ütlegelné elmém ajtaját, nem is kívánja gondolatmenetemet tovább ereszteni, avagy engem szabadjára engedni. Rémisztő, hogy az agy így ellen tud állni önnön magának, nemde? S ha hirtelenjében nem szólítana le valaki, most bizonyára ezt a belső csatát várnám ki, türelmesen. Ám nem, az idegen hangja szertefoszlat bennem minden kialakuló képet, szót vagy harcot.
– Tessék? – fordítom felé pillantásomat, várva, hogy elismételje mondandóját, ugyanis maga a tény, hogy hozzám szólt eljutott a tudatomig, ám a tartalom már nem. – Elnézést, kissé elkalandoztam – fűzöm hozzá, s ez lenne az a pont, ahol egy aprócska mosolyt villantanék neki, de ilyesmihez most se kedvem se erőm nem akad. Így csak annyit kaphat tőlem, hogy némileg megenyhül az egyébként mindig merev arckifejezésem.

alóban, a verekedés nem volt a legokosabb döntés, ám konfliktusba keveredtem s abból nem volt alkalmam kihátrálni - no meg nem is szokásom ilyen lépésekhez folyamodni -, így természetes, hogy megkaptam a nekem járó büntetést, a szidalmazást, mintha iskolában lennénk, vagy éppen az árvaház hideg falai közt… Kiérdemelt volt, mégsem értettem vele egyet. Főleg azzal a bizonyos csittel és csattal, mikkel illettek, mert azt nem említettem, hogy egyébként arcom és gyomrom nem a verekedés során sérült meg, azt a két ütést már a szervezetbéli felettesem osztotta nekem, pedig ott is fenntartottam mindkét karom, felvettem a védekező állást, de már túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy sikeres is legyen a védés. “Te iszákos balfasz”, s egyéb finom jelzők is elhangoztak, “sírba viszel minket is”, no meg a jó öreg “maradtál volna a nácik közt”, pedig állíthatom büszkén s magabiztosan, hogy nem tartozom utóbbiak közé, és soha nem is vágytam hasonló nézetek követésére. Túl akarok élni, habár… Nem. A túlélés erős kifejezés volna. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok elég erős a halálhoz, de elég gyenge sem. A két állapot közt lebegek egy üres térben, túlzás vagy sem, de egyik irányba sem vágyódom igazán; sem a végső nyugvás, sem a valódi élet felé.
Tudniillik egyébként, hogy képességeim messze meghaladják az elvárt szintet, s fénykoromban volt is bennem elég motiváció, hogy hasznosítsam őket. Gyors voltam, s ritkán igényeltem a pálcahasználat csalóka játékát, tökéletesen alkalmaztam a “mugli” fegyvereket, s a mai napig megvan hozzájuk szakértelmem és gyakorlottságom, mégis… Az idő, az el nem múló fájdalom, a fel-feltépődő sebek elszívják erőmet, s most már igaz, nem vagyok több egy “iszákos balfasznál”.
Combomon, majd térdemen tapogatom az izmokat, csontokat és porcokat, érzem, nyilall, szúr, húz, ég, minél többet gondolkodom, annál intenzívebben térnek vissza a kellemetlen érzések. Hiányolom a sétapálcát, most jól jönne, pedig már hosszú évek szálltak el fejem fölött azóta, hogy annak a rozoga háznak a teteje rám omlott, azaz ránk, hisz’ nem voltam egyedül… Mit egykor otthonomnak hívtam, később üresen kongó folyosók és por volt csupán, de még hallottam gyermekkorom visszhangjait a padló nyikorgásában, s a dohos levegőt megtöltötte a vizezett zabkása emlékének halovány illata, majd a fehér falakat festék lepte el, s az a látkép, mi álmaimban kísért, igen, ott történt, hogy lábamat egy reccsenéssel megtörte a nehéz tető súlya… Szörnyű vihar volt azon az éjszakán.
Meg sem rezzenek, hiszen lelkem figyelmének csak felét szentelte az emlékek közti vándorlásra, másik fele éberen szemmel tartja környezetét, hallgatja a muzsikát s a nevetést, várja a következő kör whiskyt, s neki hála figyelek fel most is a fiatalember érkezésére. Kellemes csalódás, hogy nem veszi magára elkalandozásomat, s emiatt máris szívesebben kezdek társalgásba vele. – Ha nem fontos, meg is tarthattad volna magadnak – jegyzem meg, ám ezúttal már csak-csak megjelenik egy apró görbület szám szélén, miközben italom utolsó cseppjeit gördítem le, s ez a görbe jelzi, hogy ugyan nem kötekedésnek szántam szavaimat, csupán egészséges, mondhatni “játékos” ellenállásnak. Elvégre a jóért meg kell küzdeni, márpedig ez az “iszákos balfasz” tartogat néhány kellemes meglepetést a tarsolyában. – Bölcs döntés – bólintok, majd követem mozdulatát a mellettem lévő üres bárszék felé. – Csak tessék – intek a kiszemelt hely felé. Fél szemmel elemzem, ahogy helyet foglal, s egész lényével felém fordul. Éreztetni kívánja, hogy enyém a társasága, okos húzás. Vonzó. Magabiztos, szociális. Nem játszik. Ez érdekes lesz… – Minek köszönhetem a társaságodat, kedves…? – hangsúlyommal befejezetlenné teszem a kérdést, várom, hogy kiegészítse azt a nevével.

rkezésemkor nem vettem számításba, hogy valaki megszólít majd, hiszen kevesen veszik a bátorságot, hogy megtegyék e lépést; az esetek többségében szemkontaktus által dől el, hogy kivel, s hogyan töltöm az estémet. Ám ma nem kerestem senki tekintetét, s nem is szenteltem teljes figyelmemet a tömegnek, nem volt meg bennem a vágy, hogy bájcsevelybe elegyedjek egy vadidegennel s hazugságokat halmozzak hazugságokra, mégis, ez a fiatal, s igencsak jóképű férfi éppen engem szemelt ki magának. Csodálkozhatnék, s megkérdezhetném, mégis miért épp a legsötétebb, s legkedvetlenebb vendéget választotta a sok közül, mikor a leánybúcsúsok körében is akadt néhány szép fiú, sőt, a pult másik felében is iszogatott egy magányos férfi, nálam jóképűbb, érdekesebb, nyitottabb. Ám nem teszek fel ilyen ostoba kérdéseket, felesleges volna, s csak azt a kevéske sármomat rombolná a magabiztosság egyértelmű hiánya.
Így hát mit sem tehetek, minthogy helyet generálok némi csipkelődésnek, egy apró mosoly-kezdeménynek, s úgy teszek, mint aki nem fájlalja lábát, s mint akinek nem okoz problémát a flörtölésbe belemenni, pedig érzem, hogy ez nem az én estém… Azaz, ki tudja. Talán ez a férfiú meg fogja változtatni a hozzáállásomat.
– S akkor már mindegy is mit mond az ember, nem igaz? – kérdezem, közben megüresedett poharamat visszateszem a pultra, halk koppanással, szinte észrevehetetlenül. Figyelek, s igyekszem nem törődni a pulton meg-meglátszó foltokkal, miket csak bizonyos szögben fed fel a lámpák fénye, pedig megtehetném, hogy felhívom rá a pult túloldalán ügyeskedő férfi figyelmét, de nem teszem, nem az én dolgom, mégis… Szúrja a szememet, bánt, idegesít, mert lehetne ez a hely higiénikusabb is, úgy talán többen látogatnák. Mégis, a mézes whiskyjük sosem fogy el, ezért is vet engem ide a sors megannyi estén.
Figyelmem az idegen férfi mozdulataira irányul, ahogy egyik kezét a pulton pihenteti, másikat a lábán, szinte már számítógépes pontossággal ki van számítva mindkettőnek a helye, mintha szánt szándékkal tenné, jelezné, hogy nem készül semmi gyanúsra, pedig nekem most ez olyannyira nem számít… Ám azt meg kell jegyeznem magamban, hogy ha hozzám kíván érni akár csak a kisujja begyével is, kezet kell előtte mosnia. Alaposan, szappannal.
Míg italainkra várunk, kezdeményezek egy témát, nos, a legegyszerűbbet; diszkréten puhatolózok, kíváncsi volnék, milyen szándékok vezérlik, amiért éppen az én keserédes társaságomat választotta a megannyi zsenge, vidám fiú helyett. Hiszen messziről süt rólam, hogy nem csak testem, de lelkem is fáradt, s ez el is veszi másoktól a kedvet a beszélgetésre; tán vonzza ezt a férfit a sötétség? Vagy ő maga is hasonló, fekete vizű tengereken evez, s lékelt bárkáján igyekszik túlélni a vihar-keltette hullámokat? Pillantása nem ezt sugallja. Sőt, pillantása emlékeket idéz fel bennem, zavaró, s igyekszem lenyelni a görcsöt, mi mellkasomat szorítja, de nehéz, mert ez az édes tekintet olyan, mint… Sóhajtok egy aprót, s inkább előre fordulok, közben ujjaimmal üres poharam szélén játszom. – Elég magabiztos lehetsz, ha előre tudod, hogy arra sor fog kerülni – jegyzem meg, s igyekszem egy újabb apró mosollyal rejteni belső konfliktusomat. Mert tudom, hogy ő és Uwe két különböző személyek, s utóbbi már a talajt táplálja maradványaival egy évtizede, mégis… Az őzgida pillantás megzavarja racionális gondolkodásomat. – Rochus. A vezetéknevem ráér később – most ismét megkísérlek a szemeibe nézni, közben mantrázom, hogy ő nem Uwe, hiszen látom, itt van előttem, tudom, elmém mégis ocsmány játékot űz velem s folyamatosan rá emlékeztet.
Nézem az elém tolt italokat, legszívesebben mindkettőt le is hajtanám, de nem volna illendő, így csak elveszem az egyik poharat s finoman koccintásra emelem. – Örvendek a szerencsének, Vito. – S ha koccintunk, úgy kortyolok egy aprót a mézszínű folyadékból. – A neved olaszosan cseng, de nem tűnsz olasznak. Ehhez van valami izgalmas történeted is, vagy csak ki akarsz tűnni a tömegből?

eglehet, nem múlt el nap úgy sosem, hogy ne kívántam volna ebbe a szinte már unalmasan ugyanolyan ízű mézes whiskybe fojtani minden érzésemet - mégis, szerelmese lettem ennek a keserédes italnak, ahogy szerelmesévé váltam ennek a mocskos helynek is. E szerelem talán nem egészséges, s annyira nem is szerelem, inkább csak önnön magam iránt táplált gyűlöletem egy csavaros, érthetetlen kompenzálási kísérlete, ki tudja, talán az alkohol bódító hatása, s a mézes utóíz az egyetlen oka, hogy még kapaszkodom az élet gonosz, sötét mancsába. Karmait belém döfte már megannyiszor, bőrömet sértette, lelkemet tépte, szívemet marcangolta apró cafatokra, én mégis fogtam, s mai napig fogom is érdes ujjait, állom a szúrást és a penge kínzó csavarodását mellkasomban, de hogy miért…?
Ám e férfi most minden látható s nem látható sebem ellenére megszólított, s már-már bókolásra adná a fejét, csak szánjam rá szabad perceimet, érdekes, szinte azt hinném, hogy valóban érdeklődik, s nem csak az egyértelmű kiszolgáltatottságomra kíván lecsapni. Mert kiszolgáltatott vagyok, minden kiéhezett férfi számára könnyű préda vagyok ma este, de nem választásból; mert ha bordáim közt nem kísértene a kongó üresség, most nem fogadnám örömmel idegenek melengető társaságát, így van, meg sem kísérelném lealacsonyítani magam erre a szintre. De… Már lesüllyedtem rég. – Nem – csóválom a fejem, de azért némileg mosolygok mellé, hogy ne érezze kényszeres ellenállásnak válaszomat. – Nincs szükségem üres bókokra, egy kellemes társalgásra viszont annál inkább – fűzöm hozzá. Ismerem tükörképemet, régtől s túl jól ahhoz, hogy a jött-ment dicséretek kíváncsi fülre találhassanak.
Kíváncsiságom egyébként is más irányba terelődik, egészen pontosan az idegen férfi különösen pontos megmozdulásaira, mintha szánt szándékkal azt a benyomást kívánná kelteni, hogy nem rejteget rossz szándékot. Kezei jól láthatóak, túlságosan is, s akárhogy is nézem, pozíciójáról ordít, hogy “nem akarlak bántani”, szinte már zavar, hogy ilyen egyértelművé kívánja tenni, mert ez pontosan az ellenkezőjét sejteti… Ám nem sokáig tudom ezt elemezni, tekintete ugyanis találkozik az enyémmel, s arca helyén máris egy másik arcot látok, egy régit, egy ismerőset, egy olyat, mely félelmet kelt bennem. Tudatomat igyekszem emlékeztetni, hogy nem Ő ül mellettem, nem Ő pillant rám ily’ édesen, de így is kénytelen vagyok elfordulni tőle. – Mmm… – bólintok, s várom a kifejtést, elvégre ez a válasz önmagában nem túl kielégítő… S meg is kapom a folytatást, ám meglep, hogy érdekesnek tart. Nem mondanám magamra, hogy egy különösen izgalmas személy volnék, s határozottan nem vagyok jó társaság. – Valóban? Úgy gondolod, hogy ez a beszélgetés hosszabb lesz tíz percnél? – kérdésem egy egészen valóságos, halk kuncogás kíséretében hangzik el, kezd szórakoztatóvá válni ez a kis társalgás még számomra is. – És mondd, mi egyebet súgnak még a megérzéseid? Szerencsésnek érzed magad ma este?
Hajt a kíváncsiság, hogy vajon feladja-e egy idő után a heves próbálkozást, avagy sem? Elege lesz-e a csipkelődésből vagy tán élvezi, hogy többszörös elutasításban részesülhet? Meglehet, elég mazochista ahhoz, hogy még a nemleges választ is mosolyogva fogadja. S talán elég szadista is, hogy cserébe továbbra se hagyjon békén, én magam pedig szintúgy rendelkezem elég mazochizmussal ahhoz, hogy hagyjam neki. Ördögi kör ez, melyből sosem lehet kiszakadni, s jelenlegi állapotomban nem is kívánok kilépni belőle.
– Egyesek szerint varjút jelent, noha nem kérdezted, s annyira nem is számít azt hiszem… De eléggé találó – jegyzem meg. Elég csak rám nézni… Mindig feketében, s mindig csak görnyedek a bárpult fölött, mint valami eleségre váró varjú, s károgok az ostobaságaimról, főleg, amikor senki nem kéri ki a véleményemet. Igaz, a denevér is éppen hozzám illő patrónusalak, nem hiába vagyok képes azzá változni s nem egy hosszú nyakú, kecses hattyúvá. Nevetséges is volna, ha csinos fehér tollacskákkal, s hatalmas fekete tappancsokkal tapicskolnék a tóparti sárban, ugyan már…
Poharak csilingelése az intő jel, hogy a valóságban kell maradnom, hiába én kezdeményeztem a koccintást, egészen eddig a pillanatig nem voltam teljesen jelen. De talán ez fel sem tűnt a fiatalembernek. S míg ő az italát vizsgálgatja, én a sajátomba rutinosan kortyolok bele, s folytatódik a már megszokott mézes íz a nyelvemen. Kellemes. Meglehet, nem mindenki értene egyet választásommal, de számomra éppen az édessége az, mi vigaszt nyújt ebben a sötét, kesernyés világban. – Méz – bólintok. – Nem garantálom, hogy a szívedhez fog nőni – figyelmeztetem, hiszen különösen a férfiak körében nem gondolom, hogy népszerű volna ez az ízesítés. Mert a férfiak valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem hajlandóak felvállalni, ha édesszájúak, s inkább isszák a Pokolba való cukrozatlan hosszú kávéjukat, no meg a száraz Jack Daniel’s-t, s csak akkor majszolnak bármi édeset, amikor senki nem figyel. Ostobaság, hiszen söröshordó méretű hasuk így is, úgy is elárulja őket. Kapzsiság, mértéktelenség, pazarlás, felesleges fogyasztás.
– Kiváló megfigyelés, habár nem is állítottam, hogy angol vagyok – válaszolom, s még egy mosolyt is csatolok szavaim mellé, majd nyelvemmel csettintek egyet, s játszva megforgatom szemeimet az elhangzottakra. – Így sajnos már el is vesztetted az érdeklődésemet. – Nos, igen. A whisky kezdi megtenni hatását. Közben figyelem reakcióját az itala kóstolása közben, s ugyan nem mutat különösebb változást az arca, mintha szemeiben észlelnék némi csillanást, s ez nem a jobbik fajta fény… Utálja. Szinte biztos vagyok benne. Valamiért ezt is szórakoztatónak találom, de nem teszek rá megjegyzést. – Jó tudni. Egyébként akkor jobban csodálkoznék, ha csokoládébarna lennél, tekintve, hogy errefelé a nap aligha süt. – A ködös Anglia… Kimondottan szeretem, hogy itt még csak esélyt sem kapok a leégésre. – Hmm igen, a fehér csokoládé tényleg kielégítő… De nem nevezhető igazi csokoládénak, hiszen a kakaóvajon kívül semmilyen kakaóbab elemet nem tartalmaz, a csokoládé lényege pedig éppen a kakaó jellegzetes íze lenne – magyarázom egy komisz mosollyal. – Tehát, áruld el, miben jobb a fehér csokoládé az igazi csokoládénál? Mit tud nyújtani? – Ha szemfüles, most rájön, hogy nem is igazán a fehér csokoládé értékére vagyok kíváncsi.

ülső szemlélőként az ember azt vallaná: a fájdalmában megrekedt férfi nem életrevaló, s csak a helyet foglalja mások elől, pazarolja a levegőt, pazarolja az ételt s pazarolja a Föld-adta erőforrásokat, mert jelenléte haszontalan, felesleges, hanyagolható. Hasonlóképp éreztem önmagam iránt, s gyakorta még mindig eszembe jutnak ezen érzések. De egy évtized talán elég arra, hogy legalább az önmagunk iránti gyűlöletet enyhítsük, ha magát a fájdalmat nem is vagyunk képesek megszűntetni. Pedig óh, mit meg nem adnék egy nap nyugalomért… Huszonnégy óráért, mit érzelmeim teljes hiányában tölthetek, emlékek nélkül, személyiség nélkül, mert tudom, hogy akkor nem volna ilyen nehéz dolgom, nem lenne szükségem drasztikus lépések megtételére a zsibbadás elérésének érdekében. Nem fordulnék kedvenc mézes whiskymhez, nem kortyolnám úgy, mintha isteni ambrózia volna, s nem képzelném magamat a nevetgélő leánybúcsúsok közé, nem dédelgetnék ostoba fantáziákat a boldogságról.
Hiányzik a szabadság érzete, az élet színei, hiányzik az öröm, mit egyetlen őszi szellő, s néhány sárga falevél képes volt kiváltani belőlem, hiányzik a melegség, mit szívemben oly’ sokat éreztem megannyi évvel ezelőtt. Meglehet, pontosan ezért keresem most is idegen férfiak társaságát, mert úgy fest - s talán ez a csúf igazság -, csak ők képesek felidézni bennem azt a bizonyos érzést, mit régóta hajtok. Szívem kongó ürességét csak ők tölthetik meg. Ha csak egy órára is… Csak egy percre…
Felmerül bennem a kérdés, “talán ő lesz az?”, s ez már sokadjára cikázik végig gondolataim síkján, minden estén, mit ezen a kellemetlenül kellemes helyen töltök. Minden alkalommal, mikor egy férfi felém sétál, netán tekintetünk találkozik is, talán helyet foglal mellettem, s meghív egy italra. Sokan ígértek már kellemes társaságot, s igencsak sokszor előfordult, hogy ígéretük szöges ellentétével szolgáltattak a kibérelt hálószoba falain belül, hol már senki nem vethetett ránk rosszalló pillantásokat, s nem jegyezhették meg, hogy mit ő tesz, az nem helyes. De nem akadt megbánásom, a fájdalomnak ezen formája nem okozott bennem kétségeket, s nem nyomta lelkemet oly’ sötéten; inkább magamhoz öleltem, szerettem, gondoskodtam róla, s minden levegőbe fagyott momentumát hosszasan, édesen fogadtam magamba. Taszító volnék? Meglehet. De a realitás talaján csak ez az érzet képes engem megtartani.
– Tényleg? Akkor bizonyára valamit nagyon jól csinálsz… – Mosolyom némileg szélesebben díszíti arcomat. – Vagy nagyon rosszul – toldom még hozzá. Kit mindenki kedvel, az nem mutatja meg valódi személyiségét. Csak cserélgeti álarcait, igazgatja magát mások ízléséhez, addig fűzi-csavarja-fonja a szálakat, míg a külvilág felé mutatott képe meg nem felel célszemélyének, s így sosem igazán önmaga. Elgondolkodtat, vajon ez a széparcú férfi is éppen ezzel a problémával küzd? Vagy netán élvezi színjátékának gyümölcsét? S a mosolyok, flörtök és csillogó pillantások alatt miféle személy lapul meg?
Igen, talán tekintete túlságosan emlékeztet múltam egyik kísértetére, s így nem vagyok képes sokáig állni az őzgida szemek fürkészését, mert szúrják szívemet, s lelkemet tiporják, hiába nem ugyanaz viseli őket, ki elmémre örök sötétséget borított húszas éveim kezdetében, nem, ő határozottan nem Uwe volt, mégis… Csak az ő arcképét látom magam előtt. Időbe telik, mire képes vagyok elhessegetni. – Áh. Úgy már más – bólintok, hiszen magam is tudom, hogy engem kiismerni talán egyenesen lehetetlenség, s határozottan nem kivitelezhető tíz perc leforgása alatt, habár állítják, hogy vannak mintáim, mik kiszámíthatóvá tesznek… De titkaimat még a matematika sem képes megfejteni. – Annyira határozott vagy, hogy lassacskán szurkolni akarok neked – kuncogok halkan. – Kár volna ezt a magabiztosságot elpazarolni. Még az a szerencséd, hogy szórakoztatsz, így nem kell félned az elutasítástól – jegyzem meg, s valóban, érdekes társaságnak bizonyul… Éppen megfelelőnek arra, hogy pillanatnyi magányomat enyhítsem vele.
S ezt csak bizonyítja, hogy még nevem jelentéséből is képes egy egészen filozofikus irányú beszélgetést kreálni, szinte már olyan, mintha felkészült volna ebből a témából, s most csak elém tárná előre begyakorolt beszédét a varjak szimbolikájáról. Nos, bármi is legyen az igazság, azt meg kell hagyni, hogy ügyes. Habár, válaszom meglehetősen eltér az általa adott opcióktól, hajt a kíváncsiság, vajon miként fog reagálni rá? – Igazából a megjelenésemre akartam célozni vele. – A humor nem az erősségem, habár reménykedem benne, hogy próbálkozásomat értékelni fogja s nem talál ostoba viccem süket fülekre. Ám van szavaimnak igazságalapja, s ha jobban megfigyel rájöhet, hogy nem csak szimbolikus értelemben hasonlítok egy varjúra.
A mézes whiskyt, akár sok más alkoholt, csak szeretni vagy gyűlölni lehet. Nincs köztes pont, nincsen semleges vélemény, senki sem állíthatja, hogy nem érez iránta semmit, s azt hiszem ez rólam is sokmindent elárul - engem mások vagy szeretni vagy gyűlölni képesek, s előbbire a példák száma kereken nulla, utóbbira pedig oly’ sok, hogy már képtelen vagyok nyomon követni. Félelmet keltő a tudat, hogy talán ebben a teremben is akad valaki, kinek utálata levegőmet mérgezi. – Igen, nos a kettő együtt mégsem biztos, hogy megfelelő lesz az ízlésednek – jegyzem meg, habár engem tenne talán a legboldogabbá a tudat, hogy valakivel osztozhatok a mézes whisky iránti szeretetemen, de tudom, hogy erre kevés az esély.
– Igazán? Akkor kérlek, nyűgözz le – kérem, s még egy finom intő mozdulattal jelzem is felé, hogy átadom neki társalgásunk színpadát. A reflektorfény őrá fókuszál, a közönség őt figyeli, s a zajok, a zene az ő jelenetét kísérik. Várom, hogy levegyen lábáról, mert titkon vágyom rá, hogy ő más legyen…
Figyelem az ízlelés pillanatát, szemeimet diszkréten rajta tartom a fiatal férfin, s hamar fel is tűnnek a csalódás, s undor finom jelei, tekintete kellemetlenül rezzen meg, mégsem szól semmit, sőt, úgy tesz, mintha nem zavarná őt a - számára - rossz íz. – Hmm… – szűkítem rá pillantásomat, ám mosolyom árulkodó. – És mégis mi vett rá, hogy a csodás olasz borvidékeket lecseréld erre az esős, unalmas szigetországra? – kérdezek rá. Bevallom, érdekel a válasza… Olaszország gyönyörű, s ugyan csak hallomásból ismerem, szívem elenyésző vágya meglátogatni egy nap. Meglehet, erre csak öregségemben kerülhet majd sor - ha egyáltalán megérem az öregkort.
– Ez pontosan így van – bólintok. – Bár az új tapasztalatok gyűjtésének egyik kockázata a csalódás is – fűzöm hozzá, hiszen én magam is vágytam annak idején a “másra”, s az ilyen impulzusaimnak gyakorta kellemetlen végeredménye lett. De, ez is része világunknak. Nincs olyan, hogy tökéletes, s nincs olyan, hogy biztonságos. – Nehéz elérni valamit, ami ennyire ritka, s minél ritkább valami, annál nagyobb az ára is. Ezt az árat pedig sok esetben nem éri meg megfizetni – csóválom a fejemet. Épp eleget fizettem már az ostoba vágyaimért. Ám a férfi most már a tökéletes boldogság elérését ecsetelgeti, s tudom, hogy a csokoládé valójában egy átvitt értelmet hordoz, s igazából róla szól mindez, de nem tehetem, nem hihetek abban, hogy egy idegen, mint ő, képes engem a boldogság útjára vezetni. Nem, ennyire naiv nem lehetek. De ahelyett, hogy ezt szóbahoznám, mindösszesen elmosolyodok, s pillantásomat végigvezetem rajta, miközben ő végső ajánlatát felteszi - ó igen, szívesen belekóstolnék, többet sem kell mondania… Válasz helyett whiskym maradékát lehúzom, majd korábbi italaim árát s a kiérdemelt borravalót néhány bankó formájában a pultra helyezem, végül felkelek a bárszékről, habár lábam tiltakozna ellene… Azonban most figyelmen kívül hagyom próbálkozását. Ez túl jó lehetőség, nem mutatkozhatok gyengének.
Szó nélkül, lassan sétálok el Vito mögött a kijárat felé, ám menet közben finoman a bal vállára simítok, majd onnan hátán keresztül kezem átsiklik a jobb vállára, s épp csak egy pillanatra megállok, hogy hátrapillantsak rá. – Kint megvárlak – adom meg válaszomat a kérdésére, s hacsak nincs kifogásolnivalója, úgy szavaimnak eleget téve kilépek a bár ajtaján, hogy amíg ő megérkezik, magamba szívhassak egy kis friss levegőt. A város szmogja és mocska érződik benne, de még így is tisztább, mint amit odabent kellett belélegeznem.

karj!” “Szeress!” - Szinte némán kérlelem, tegye meg, fogadjon karjai közé, nevezzen sajátjának, legalább csak ma éjszakára, avagy kizárólag ma éjszakára, hiszen lelkem nem volna képes többet befogadni belőle, mégis… Ha csak egy rövid időre is, de vágyom a szerelmére. Olyan rossz volna ez? Hiszen nem ismerem, s nem bízhatok meg benne, ahogyan senki másban sem, erről a sors születésem percétől fogva gondoskodott, mert Árulásban nőttem fel, s végzetem is maga az Árulás volt. Pedig nem kívántam oly’ sokat, nem vágytam csillogó ékszerekre, bőségre, gazdagságra, kényelemre, csupán két ölelő karra, puha ajkakra, mik ajkaimat csókolják, lágy pillantásokra, mik csak engem figyelnek, s néhány édes szóra, ám ezeknek is magas az áruk, s tárcám tartalma nem egyenlítheti a tartozást, ahogy szívem sem képes megfizetni azt. Magányra lettem ítélve, s míg mindenki a Nap felé fordítja virágát, hogy magába igya a meleg, édesgető fényt, én sajátomat behúzom s megvárom a Hold érkezését, mert a hideg, hamis fény az egyetlen, mit képes vagyok magamhoz fogadni, s mi engem igazán éltet. Ez a hamis kép, mely egyetlen éjszakán át tart csupán, s ahogy a Nap ismét közeleg, az álom is véget ér.
Ez az idegen férfi a mai álom, a mai vágy, s a mai adag holdfény, habár megeshet, hogy ez is hatalmas kérés, megtörténhet, hogy nem fogja melegen tartani lepedőmet a hajnal érkezéséig, eme játéknak kockázataival tisztában vagyok, mégis… Reménykedem. Keresem a megváltást, s talán most éppen ez a férfi fogja elhozni azt számomra. Ám a siker titka a stratégia, sajátom azonban igencsak… Nos, egyedi felfogású; mert míg mások bókokkal és lágy szavakkal csavarják ujjuk köré kiszemeltjüket, én apró szúrásokkal és csípésekkel próbálkozom, mely sok esetben az egyenes bukáshoz vezet, de nem ma este… – És mégis rám esett a választásod? Rossz ízlésre vall – válaszolom egy csalafinta fél-mosollyal, s egészen nevetségesnek találom, hogy éppen bennem lát potenciált; bennem, ki mézes whiskyvel mossa le rossz szájízét egy hosszadalmas nap után, s ki görbít a bárpult fölött, mint egy vén, kiéheztetett varjú. Belphegor, maga a Lustaság démona is szégyenkezne fölöttem, pedig fogaskerekeimet nem is a lustaság rozsdásítja igazán, hanem a fáradtság; az az elviselhetetlen, csontokat csikorgató fáradtság, mikor ujjaim megmozdításához is lelki erőt kell vennem, mert ha nem teszem, úgy izmaim mozdulatlanságukban elsorvadnak az idő siető múlásával. Nem voltam mindig ilyen - óh, nem -, erőm teljében fürge voltam, kiszámíthatatlan, kegyetlen, s mindenek felett precíz, mancsaim puhábbak voltak egy alattomos rókáénál, s könnyűszerrel ürítettem ki mások zsebét egy kellemes társalgás közben, ujjaimat észrevétlenül tapasztottam drága, jól őrzött holmikra, s micsoda büszkeséggel töltött el, mikor mágiahasználat nélkül hajtottam végre mindezt! Mire testemmel képes voltam, az volt a valódi varázslat, nem volt szükségem sem kántálásra, sem pálcasuhintásra, lábaimat a sebesség apró, pattanó szikrákként hajtotta előre, szinte művészi volt, igen… Emlékszem minden ütésre, minden küzdelemre, olykor mostanság is megkívánom az abból fakadó erőt és adrenalint, de nem megy, képtelen vagyok ugyanazt elérni ezekkel a rozoga, fáradt izmokkal. Roncs vagyok, egy elhagyatott épület omladozó maradványa, egy hasznavehetetlen, elöregedett gépezet, s már csak a mézédes halált várom, de azt oly’ buzgón, mint gyermek a születésnapi ajándékait. Születésnap… Magam sem vagyok biztos benne, mikor is ünnepeltem meg a sajátomat utoljára.
Arcomat melegség tölti meg, habár a szavakat még nem dolgoztam fel, tudatalattimhoz mégis eljutottak s csengésük megindította keringésemet, északi irányba szívem hevesebben kezdi pumpálni a festéket, mert ez az üde, fiatal, szinte már festménybe illő szépségű fiatalember nevetésemet dicséri. Tán még sosem hallottam ezen szavakat elhangzani, irányomba nem, s ez most felébreszt álomvilágomból - nem is, kirúg onnan, s többet vissza sem enged. – Óh? – Őszinte, pillantása erről árulkodik, s ha figyel, úgy enyémben szintúgy őszinte meglepettséget, s némi zavart fedezhet fel. – Öhm… Köszönöm – felelem szinte motyogva, alig hallhatóan, s nyelek egyet, mert kizökkent szerepemből, még ha csak néhány pillanatra is, de megtörténik, s ez idő alatt a mellkasomban dolgozó ketyere sebesen verdes, szükségem van néhány mély levegővételre, hogy lenyugtassam. S csak ezután, torkom megköszörülését követően folytatom a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. – Irigylésre méltó a kitartásod. Szinte már olyan, mintha kétségbeesetten vágynál arra, hogy megkaparinthass. – S normális esetben ez megrémisztene, de ma este nem, mert tudom, hogy ez csak egy éjszaka lesz, s arra éppen megfelelő még egy olyan túlbuzgó férfi is, mint ő. Ahhoz, hogy kihasználjuk egymást, nincs szükségünk sem ép észre, sem ép lélekre. Ép testre annál inkább… Habár abból én hiányban szenvedek, de talán most az egyszer tehetek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Humorosnak aligha nevezhető próbálkozásom megfelelő közönségére talál, s ez némileg megkönnyebbít, így megengedek magamnak egy újabb halk nevetést, melyet egy valamivel élettel telibb követ, s némi fejcsóválás, mikor a férfi képzeletem elé tárja azt az ostoba képet; bevallom, sosem figyeltem meg járásomat igazán, de abban biztos vagyok, hogy nem rázom magam úgy, ahogy a varjak körében szokás. Ám ahelyett, hogy ezt válaszolnám teljes komolysággal, bátorkodom kissé kihúzni magam, s hajam nemlétező hosszú tincseinek egyikét a “vállam mögé söpröm”, gőgösen, hercegnői eleganciával. – Mégis mit gondolsz? – kérdezem játszott fennhangon, ám néhány pillanat kivárása után ellazítom hátizmaimat s ismét felveszem egy méltóságát vesztette férfi pozícióját a bárszékemen - de az az ostoba görbe ott virít ajkaim szélén, s még hallatok egy aprócska kuncogást. – Túl sokat ittam… – jegyzem meg egy szemforgatással. Valóban, józanon feleannyira se lettem volna bátor, hogy így viselkedjek emberek közt… De még kettesben sem.
Ám Vito-ra nincs ilyen jó hatással a mézes whisky, sőt, úgy fest, egyenesen utálja választásomat, miért egyáltalán nem hibáztathatom… No de az almás whisky? Végigfut a hideg a hátamon az említésére is. – Nos, legalább nem kell tartanom tőle, hogy rájársz majd az itteni készletre. – Hiszen én csak ezért jövök ide. Mert itt rajtam kívül senki más nem issza a mézes whiskyt.
– Tragikus családtörténet – bólintok, mintha jegyzetelnék, s fejben meg is teszem. Ez egy közös pont, habár… Az övé talán fájdalmasabb, hiszen ismerte őket. Ám nem tűnik túl zaklatottnak miatta. – Ó, tényleg? Csodásan hangzik – mosolygok rá halványan. Ami azt illeti, életemben egyszer kóstoltam pitét, az almás volt, s meglehetősen száraz… Már elfelejtettem az ízét. Túl rég volt. – Művészlélek, aki jól keres. Mmm… Akkor lehetsz zenész esetleg. Habár… – tekintetem kezeire téved, s az egyikre finoman rásimítok, majd közelebb húzom magamhoz és úgy kezdem vizsgálni. – Ilyen puha ujjakkal nem lehetsz az. A gitárhúrok miatt megkeményedtek volna az ujjbegyeid – állapítom meg, majd finoman a tenyerére simítok. – Ha sikeres producer lennél, kerülnéd az ilyen hangos helyeket, hiszen a hallásod lenne a legfontosabb munkaeszközöd… Ha dobolnál, karjaid megviseltek és fáradtak lennének, s most épp jeges vízben áztatnád őket, hogy enyhítsd a fájdalmukat, csuklódat tartást segítő kötés fedné… Hmm. Nem, egy zenésznek nem ilyen keze van – pillantok rá végül, s elengedem. – Szóval? Miféle művész vagy te valójában?
Őszintén hajt a kíváncsiság, s szinte izgatottan várom válaszát, habár pillantásom ezt nem tükrözi, de valóban hallani szeretném, hiába nem kívánok ebből a történetből sorozatot kreálni, mégis… Sorra teszem fel kérdéseimet, pedig tudom, hogy nem volna szabad. Nem kerülhetek közel hozzá. – Áh, már értem. És miért pont London? Ha nem bánod, hogy megkérdezem – érdeklődöm tovább, s tudom, most együttérzést kellett volna mutatnom felé a keresztapjával való kapcsolatának megromlása miatt, de… Nem ismerem azt a fájdalmat, amit egy családon belüli viszály képes lehet kiváltani. S így csak több kérdést teszek fel, másról, s más irányba terelem a beszélgetést. – Sosem jártam még ott… – vallom be kissé ábrándozva. Sokszor lebeg előttem Olaszország, megannyi másik, számomra ismeretlen táj mellett. Norvégia hideg hegyvidéke, Görögország sós tengere, Hollandia tulipánmezői, Kína rizsföldjei, Ausztrália kopár sivatagja, Brazília vad dzsungele, s óh, még a büszke Amerika is… Félő, hogy rövidre szabott életem során nem fogom bejárni az egész világot, de ha megtehetném, bizonyosan mondom, megtenném.
– S aki túlságosan mer, az saját bátorságába bukik bele – fűzöm tovább a gondolatot, elvégre… Sokat mertem. És sokat veszítettem. Már nem látom értelmét az erőltetett küzdelmeknek. – Igazán? És mit nyernél vele? – kérdezem, hangom tükrözi őszinte érdeklődésemet, s nyoma sincsen benne gúnyolódásnak vagy szarkazmusnak, mindössze a színtiszta kíváncsiság hajt, mint a mai este folyamán oly’ sokszor.
S ez a kíváncsiság végül beleegyezésbe, vágyakba torkollik, így az időt tovább nem húzva hagyom el ülőhelyemet, hogy egy finom érintéssel a férfi tudtára adjam: vele akarok menni. Bárhova visz, készségesen követem, mert ostobaság volna tagadnom, hogy kettőnk tökéletes kémiai reakciója miatt pattognak köztünk a heves kis szikrák a levegőben.
A kinti várakozás nem tart sokáig, s megérzem Vito jelenlétét mellettem, ám szemeimet lehunyva tartom, mert a hűs éjszaka kellemesen simítja arcomat, s magamba akarom szívni az érzést, a pillanatot, mi majdhogynem gyönyörű… – Máris – bólintok, s még egy utolsót sóhajtok, egy nagyot és jólesőt, mintha minden légvételemnek hálát kívánnék adni, pedig… Kinyitom szemeimet, s végül Vito felé fordítom tekintetemet. Jóképű, még ezekben a sejtelmes, tompa fényekben is. – Bocsáss meg. Odabent annyira fülledt volt már, hogy most kimondottan jólesik a friss levegő – közlöm egy zavart mosollyal, s amennyiben nincs több mondanivalónk egymásnak, úgy követem őt, mígnem megpillantom a motort, mi feltételezhetően hozzá tartozik. – Biztos jó ötlet most motorra ülnünk? – kuncogok, célozván az alkoholmennyiségre, mi a máját terheli, s sajátomat is. Ugyan az esetleges eltávozás gondolata nem feszélyez, de a mugli rendőrség túldramatizált büntetései annál inkább. Kár lenne, ha a kék-piros szirénák elrontanák az esténket. Mindenesetre közelebb lépek, s hagyom, hogy a sisakot a fejemre varázsolja, habár sosem díjaztam ezeket, de ha őt megnyugtatja a tudat, hogy véd engem valami az úton, hát tegye csak rám…
Segítségével felmászom mögé, s igyekszem kényelmesen ellazítani lábaimat, főleg a fájót, mert ugyan képes voltam eddig fenntartani a látszatot, hogy erőm teljében vagyok, most ismét érzem a szúrást, a lüktetést, a húzást s nyúzást, mintha most csontig hatolna, de elrejtem, nem mutatom, óvatosan szívok s kifújok. Majd megérzem a férfi mozdulatát, ahogy feneke ágyékomhoz ér, bizserget, finoman préselődik hozzám, s kicsal belőlem egy halk nyögést, mely éppen akkor hangzik el, amikor a motor felmorran, s hirtelen kapok a derekáért, kissé szorosan ölelem át. Nem szokásom motorokra ülni. Nem szokásom ennyire izgatottnak lenni. Ugyanakkor Vito sem egy átlagos férfi… Tudom, s kár is volna tagadnom.

a ez volna az utolsó éjszakám az élők sorában, be kell ismernem, jobb partnert nem is választhatnék a végső percek letöltésére. Mert úgy fest, megtaláltam azt a személyt, kivel a kommunikáció könnyed, egyenes, s egy cseppet sem összezavaró, kinek szándékai talán nem oly’ sötétek és önzőek, mint megannyi férfinak, s meglehet, kellemesen fog telni a közösen eltöltött idő. Nem kívánok naiv lenni, nem hazudnék saját magamnak, de azt látom, s lelkemmel érzem is, hogy most jó helyen vagyok, s egy potenciálisan jó partnerrel. Magamban kérlelem - hiába állítottam korábban másképp -, hogy ne szeressen, ne akarjon túl sokáig, ne tartson karjai közt a hajnal érkeztéig, mert csak saját szívét, s enyémet törné apró darabokra. Nem állok készen, soha nem is fogok kész lenni arra, hogy valakit a megüresedett helyre beengedjek, bármennyire is vágynék rá, hogy legféltettebb álmaimat valósággá alakítsa, nem engedhetem.
Ám most még nem jött el ideje annak, hogy ezt a férfi tudtára adjam, nem, most még élvezhetem fesztelenül a társaságát, ecsetelgethetek vele filozófiát, fizikát, kémiát, s akármi egyebet, mi eszünkbe juthat egy-egy pohár whisky mellett. Ezekben a pillanatokban még nem kell tönkretennem a hangulatot, ráér később is, mikor már nincsen szükségünk egymás testmelegére. Mert látom - hiszen ezért közelített meg -, hogy neki is szüksége van erre, még ha magának nem is szívesen vallaná be. De hogy egyedi volnék-e? Vagy az ő ízlése volna oly’ egyedi, hogy éppen egy magamfajta romhalmazt válasszon ki magának? Nos… Kétségeim támadnak, de nem közlöm őket vele, csak egy mosollyal, s vállrándítással nyugtázom, hogy bármi is legyen az igazság, nem változtat a tényen, hogy ő idejött hozzám, s én helyet adtam neki a mellettem lévő üres széken. Történetünk, habár rövid lesz, de így is úgy is kezdetét vette, ezt semmi sem változtathatja meg.
S úgy tűnik, valóban sikerült megtalálnom a tökéletes partnert egy magányos éjszaka megszépítésére, hiszen elérte, hogy még egy apró nevetést is hallassak, mi egyébként lehetetlen feladatnak bizonyult az átlag ember számára, s ő mégis megtette, fel nem foghatom, hogyan, de… Megtette. S most kiül a zavar az arcomra, ahogy felvonja rá figyelmemet, s még meg is dicséri a hangot, mi örömömet kifejezte. Tetszett neki, ezt mondta, én pedig legszívesebben azt mondtam volna rá válaszul, hogy “nevettess meg még egyszer”, mert színt vallok: jól esett. Görcsösen kapaszkodnék ahhoz a néhány cseppnyi boldogsághormonhoz, mi elszabadult érrendszeremben, de ennek nem adom semmiféle jelét. Megvan a bája a szánalmas, sötét személyiségeknek, de az én bájom hajszál vékonyságú jégen táncol, s az bármelyik pillanatban beszakadhat alatta, hogy aztán alásüllyedjen a túlzások hideg vízében.
– Nehéz elengedni a dolgokat, amik jó érzéssel töltenek el minket – állapítom meg, s feltételezem, ő is éppen ezért nem kíván elengedni, de mint mondtam, éppen ez a definíciója a kétségbeesett vágyakozásnak. Akar, rettentően, mert… Mert mit tudom én. – Akkor bizonyára örömödre szolgál majd a hír, hogy erre az estére a tiéd vagyok. – Egyelőre csak ennyit ígérhetek, csak ezt az estét, s nem is szabadna megfontolnom, hogy több időt nekiadjak az életemből, de ahogy mondtam, nehéz elengedni azt, ami örömet okoz számunkra… S ő most kimondottan pozitív hatást gyakorol rám. Olyannyira, hogy most önként próbálkozom meg egy valódi nevetés kicsikarásával, pocsék előadásom pedig tökéletesen eléri a célt: Vito felnevet. Kellemes hang, a fülnek simogató, s mintha mellkasomban némi melegség áradna szét, egyik kezemet rá is fektetem a széles felületre s szívemet nyugtatom, mert az most vadul zakatol; mégis mi ez? Valóban, az alkohol kezd megbolondítani, igen, ez lesz a probléma forrása. – Hmm. Most az egyszer megbocsátom, de többet ne forduljon elő, ha kérhetem – hajolok közelebb, s a szavakat halkabban formálom meg, hogy csak az ő fülét érjék. Nem kell tudnia a kis játékunkról senkinek, hiszen ez csak a miénk, csak nekünk szól, s csak a mi jókedvünket táplálja.
Ám hogy az alkohol részegített-e meg igazán? Nem, s ez egyértelműen látszik; ennek az idegen férfinak mérge fertőzött meg, nincs mit tenni, áldozatává váltam a sármjának, a hangjának, s fürkésző tekintetének. Kész vagyok átadni magam mindennek, amit ő ma este nyújtani tud nekem - s cserébe megjutalmaznám, bármivel, amit csak kér. Míg a világ többi része pihen, én az ő boldogságát szolgálom, s míg a Nap fel nem kel a horizonton, ő a magáénak tudhat. De csak és kizárólag addig, egy perccel sem tovább. – Nem – csóválom a fejem, egy halovány mosolyt engedve a szám szélére. – Valami egészen más is… Attól tartok, teljesen megbolondultam tőle – fűzöm hozzá egy valamivel lágyabb tónust megütve. Merlin, Isten, bárki is átkoz engem odafent, kérlek, csak ma estére add meg nekem őt… Valami vonz hozzá. Valami összeköt vele. Valami, ami egyúttal irgalmatlanul megrémiszt.
Csak mosolygok, s ismét, mostanra már sokadik alkalommal hallatok egy apró kuncogást, s ha jobban belegondolok, valóban elég harmonikus ez… Ő az almás whisky ízvilágát kedveli, én a mézesét, s így tökéletesen kiegészítjük egymást - és nem kell tartanunk tőle, hogy ezt konfliktust szőne köztünk. S ha ez a harmónia önmagában nem lepne meg eléggé, nos, elhangzanak a szavak, miket én magam szoktam hangoztatni oly’ sűrűn, s mikkel magamat nyugtatom egy-egy sötét pillanatban. – S mit ér egy bűnöző a mentsvára nélkül? – egészítem ki kérdését, hiszen mindig így hangzik el tőlem a bölcs mondás, mert mindkettő vagyok; úriember s bűnöző. De hiába volnék mindkettő, hiába lényege életemnek ez a kettősség, ez az ellentét, nekem is kijárnak olyan emberi apróságok, mint egy különleges sütemény - s mit ad Merlin, Vito fel is kínálja ennek lehetőségét. Ám tudom, mit jelentene ez… A jövőt. Napokat, melyek túlnyúlnak a main, közös percek, melyek a holnapi napfelkelte után kerülnek eltöltésre. Nem ígérhetem meg neki.
– Talán egyszer – válaszolom halkan, s arcomról lefagy a mosoly, gyűlölöm magamat és gyűlölöm őt is, amiért ilyen nehéz helyzetbe hoz, bár nem tehet róla, de kénytelen vagyok gyűlöletemet felé is kivetíteni, hiszen fájdítja szívemet az ostoba sütemény, s annak gondolata, hogy ő szívesen elkészítené a kedvemért.
De mintha a szavak nem egyeznének cselekedeteimmel, hiszen elhessegettem a közös jövő esélyét, most mégis lágyan érintem kezét, s közben elméletemet mesélem neki, keresem a választ a kérdésre, keresem helyét a művészek világában, hova állítása szerint tartozik. S ez a pillanat, bár valójában rövid, hosszadalmas másodpercekre nyúlik. Békés, nyugodt, meleg. Mint az első finom napsugár egy hideg tavaszi reggelen. Pillantásában látom, hogy ujjaim gyengéd játéka izgalomba hozza őt, de nem szólal meg, hallgatja türelmesen jelentéktelen mondanivalómat, majd egyetért: nem, ő valóban nem zenész. – Festő? Milyen stílusban dolgozol? – érdeklődöm, hiszen - bár még nem került szóba -, mindig is mutattam némi rajongást a festészet iránt, még ha a múltam egy groteszk eseménye mindezt tönkre is tette számomra. Azóta lassacskán visszataláltam a festmények iránti szeretetemhez, s gyakran látogatást is teszek a helyi művészeti múzeumokba, hogy szemügyre vehessek néhány alkotást. Talán ez, s a zene a legszebb dolog, mit az emberiség megalkotott, s az egyetlen dolog, mi reményt kelt még egy hozzám hasonló vén varjúban is. – Óh? Nos… – lesütöm szemeimet s elmosolyodok, valóban kihagytam a zongora lehetőségét a korábbi elemzésemből, pedig az egyik legfontosabb hangszer a klasszikus és modern zene világában. – Ez megmagyarázza, miért olyan szép formájúak az ujjaid – jegyzem meg. Közismert a sztereotípia, miszerint a zongoristáknak hosszú, szépen ívelt ujjaik vannak, s ez igaz Vito-ra is. A zongorán való intenzív gyakorlás egyik gyümölcse pedig a kiváló kéz koordináció, valamint a remek motoros reflexek.
Csak egy bólintással nyugtázom, hogy hagy kérdezősködni; megesett már, hogy a kiszemelt partner megunta a kérdéseimet, pedig az ő esetében mindössze olyasmik felől érdeklődtem, mik könnyítettek volna a kommunikáción szex közben. Ám Vito más, ő a személyiségemet kutatja, s én is az övét igyekszem kiismerni, mintha többről lenne szó kettőnk közt némi kalandnál, mintha mi valóban egy jövőképet alapoznánk meg. El kell keserítsem… Erre nem vagyok képes. Azaz nem kívánok képesnek lenni rá. – Mmm… Való igaz, tele van lehetőségekkel, emberekkel és kalandokkal, bár ha engem kérdezel, az igazi értéke sokkal rejtettebb. – A Brick Lane például egy elsőre kevésbé szimpatikus környéknek tűnhet, ám ez a valódi művészlelkek egyik kedvenc gyülekezőhelye, telis tele különleges falrajzokkal, nem egy vintage témájú üzlettel, s még egy eldugott piac is található ott, ahol egyedi, kézzel készített ruhadarabokat lehet vásárolni a divat különböző korszakaiból. A hetvenes évek, húszasok, s a tizenkilencedik század is meg-megjelenik, s ugyan nem vonzott sosem a divat világa, még én magam is elcsodálkoztam a különlegesebbnél különlegesebb öltözeteken, miket ott árultak. Bevallom, az egyik kalapomat ott vásároltam egy mugli hölgytől.
Verona, a szép Verona… Vágyam, hogy egyszer ellátogassak oda, s ahogy elnézem, Vito is szívesen térne vissza oda. Ismerem ezt a tekintetet, némi fájdalom rejtőzik benne, bizonyára a honvágy tehet róla. Bátorkodom ismét megérinteni kézfejét, ám most csak egy pillanatra, s nem is mondok többet. Nem ismerem ezt az üres, keserű érzést, hiszen sosem akadt hely, mit otthonomnak nevezhettem volna - számomra az otthon személyekben élt, s miután őket elveszítettem, már nem akadt semmi, mit ily’ mértékben hiányolhattam volna. Irigylésre méltó, hogy neki van egy ilyen dolog az életében.
– Ezt… Ezt sajnos nem ígérhetem meg. – Érzem, hogy arcomat elönti a melegség, s mintha elmém egy szeglete zsibbadásnak indulna, emlékek, ismét próbálnak a felszínre törni s meggyötörni, hallom az édes hangot, mi nevemen szólít, s a világot is nekem ígéri… S ugyanez a hang, később világomat lerombolván invitál, hogy tartsak vele, csak ő és én, csak mi ketten és senki más, erről gondoskodott, most már csak rá számíthatok. Majd rá sem. Hiszen ő megszűnt létezni.
De most még talán élvezhetem azt, mit Vito készségesen nekem kíván adni, csak ma estére elfogadhatom, bármit is jelent ez a szeretet, mivel magához próbálna láncolni; s miután tudtára adom, hogy vele fogok tartani, kilépek a bár régies épületéből, hogy némi friss levegőhöz jussak. Ezek a csendes, rövid pillantok azok, mik a valóságot álomszerűvé varázsolják, s ezek azok, miket gond nélkül kiélvezhetek még akkor is, ha körülöttem az egész bolygót lángok emésztik.
Megérzem az érintést oldalamon, s bocsánatkérőn pillantok fel Vito szép arcára - fenébe, hogy ilyen magas -, de ő megérti, s megadja nekem azt a néhány momentumot, mire szükségem van, mielőtt tovább indulnánk. Követem őt motorjáig, melyet bizonyára alapos gondossággal ápol, s meg is jegyzem, hogy tán túl sokat ittunk ahhoz, hogy most ezzel közlekedjünk. – Legyen. Rád bízom a sorsomat – mosolygok, s hagyom, hogy végezze dolgát, majd a sisakot kissé meg is igazítom magamon, hogy biztosan kényelmes legyen. Kettő volt nála, feltételezem azért, mert már előre sejtette, hogy nem egyedül fog távozni innen - ezt teszi ez a hely a betévedő férfiakkal. Párba állítja őket, netán triókba, s vonzalomtól részegen engedi őket útjukra.
Minket is megrészegít ugyanaz az erő, a láthatatlan mágnesesség, mi kettőnket összekapcsol, s érzem már azt az ismerős szexuális feszültséget a levegőben, minek hála a férfi még ingerel is; szerencsére hangomat elnyomja a motor morgása, s így büszkeségem egy részét megtarthatom. Simítása a kezemen jóleső, általa kellemes hideg fut végig a hátamon, még jobban hozzá is simulok testemmel válaszként, s szemeimet lehunyva várom, hogy útnak induljunk. Érzem, hogy sebesen száguldunk az úton, talán gyorsabban is, mint azt szabadna, de nem bánom, mert az adrenalin, mit ez felszabadít bennem csak jobban izgalomba hoz. Lassan kinyitom szemeimet, s ámultan figyelem a mellettünk elsuhanó fénycsíkokat, épületeket, járókelőket. Most minden más oly’ nyugodtnak tűnik, olyan, mintha csak ő és én sietnénk ennyire, senki más.
A helyszínre érve óvatosan elengedem őt, s felegyenesedek, hátam kissé fáradt a görbítéstől, ám nem is ez jelenti a legnagyobb problémát - hanem a lábam, minek fájdalmát eddig oly’ buzgón igyekeztem elrejteni. Elfogadom Vito segítségét, s továbbra is próbálom figyelmen kívül hagyni a lüktetést, a szúrást és a nyilallást, s csak felmosolygok erre az idegesítően magas férfira, aki épp most veszi le rólam a fekete sisakot. S ahogy ő államat érinti, már enyhén hátra is billentem fejemet, hogy könnyedén felajánlhassam neki az ajkaimat. Már vártam a bizsergést, mit csókja váltott ki egész testemben, s most, hogy megkapom azt, nehezemre válik elengedni. Ó, nem lököm el… Csak hozzásimulok, akár egy édes kiscica, s nyelvemmel csatlakozom az övéhez, hogy együtt táncoljanak ebben a mézédes, izgató csókban.
Ujjaimat az övéivel összekulcsolom, s így követem őt befelé, ám ha menet közben van rá lehetőségem, esetleg liftezés közben, vagy csak a folyosón sétálva, meg-megállítom, s a falnak lököm hátát, hogy újabb csókokat lophassak tőle, mert most, hogy megízleltem ajkait, egyszerűen nincs erőm távol tartani magamat tőlük, s igazság szerint nem is szeretném. Mert mint azt sokszor hangoztattam, ma este az övé vagyok - és csakis az övé.

ito, mondd… Miért nehezíted meg ezt nekem? Miért teszed sanyarú sorsom még sanyarúbbá, miért lengeted meg előttem azt a bizonyos mézes madzagot, mikor te is tudhatnád, hogy te, s én… Mi ketten nem lehetünk egymáséi, nem most, nem ebben az életidőben, mert lelkem romlott, testem roncsolt, s szívem apró szilánkokban, melyeket összeragasztani már nem lehetséges. Kérlek, ne fájdítsd mellkasomat tovább, ne kínáld fel szerelmedet ezüstözött tálcán, ne kérd, hogy fogadjam magamévá és viszont adjam sajátomat, mert nem tehetem, képtelen volnék rá… Rettegek, s e félelem fertőz, e félelem rohaszt és pusztít, s nem kívánlak magammal rángatni ebbe az ében sötétségbe, hiszen fényed túl ragyogó, túl drága ehhez… Add másnak, szeress mást, szeress olyasvalakit, kinek lelke nyitott kapukkal várja tiszta szerelmedet, kinek karjai ölelnek majd a hűs éjszakákon, s kinek testmelege, akár megszeghetetlen ígéret, elzár a téli fagytól.
Ahogy mondod, elmém akadályoz, mert oly’ terhet cipel, mit sosem kívánnék még legmegátalkodottabb ellenségemnek sem, nem átkoznám fejét senkinek azzal, miben én magam szenvedek, mert ez nem puszta szívfájdalom, s nem puszta gyász, ez horror s horrornak el nem múló, festékben áztatott látképe, éjszakai kísértet, s nappal visszhangja, el nem múló kín, mi most is gyötör, testemet s lelkemet egyaránt tiporja porba. Könnyeimet elsírtam már mind, kongó üresség és jégpáncél maradt csupán, s egy férfi, kinek árnyékában a halál régi ismerősként jár, kezét fogja s vezeti, de büntetés ez számára, semmi egyéb… Titkon vágyik, hogy csatlakozhasson testvéreihez, s addig is csak vár, vár, s idejét igyekszik múlatni olyasféle találkozókkal, miknek most te, Vito, te is áldozatává váltál. Sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám. Szerelmed édes, akár a méz, de nem, még egyszer mondom, nem fogadhatom el.
– Nem mindig akad választásunk… – pillantok félre, mert bármily’ mértékben is vágyom rá, hogy örökké az enyém lehessen ez a csodás pillanat, csak kölcsönbe vehetem. Nem bízhatok meg benne, nem adhatom magam neki, mert félő, paranoiám igazzá válna. S, hogy egyszer elbuktam, többé nem engedhetek meg magamnak egy újabb bukást. Habár most más, most nincs féltenivalóm, mégis… Az árulás, a birtoklás iránti vágy, az ölés puszta lehetősége mindig fennáll, s egy újabb groteszk jelenet szemtanújának lenni, arra nem állok készen. Megijesztesz, Vito, vágyakozó pillantásod régről ismert rettegésbe taszít. Boldogabb nem is lehetnél, állítod, de higgy ennek a vén varjúnak, akadna más, ki még boldogabbá tehetne. Csorbult csésze ajkaidat csak megvágná, festékedet serkentené s kávédat, teádat fémes ízzel mérgezné, nem vágyhatsz erre, igazán nem…
Engedd, hogy csak ezt az estét élvezzem, engedd, hogy nevessek, s érintésedet enyémnek tudjam csak erre az éjszakára, ígérem, a reggel úgy jő el, mintha sosem léteztem volna, hűlt helyemen nem fogod hiányolni senki ölelését, s ha mégis, úgy hidd el, a sors küldeni fog mást, jobbat, szebbet, s fiatalabbat, kinek egészsége remek, s mosolya valódi, őszinte. Nem kell tartanod a szívfájdalomtól, hiszen bájod magával ragadó, s te magad tiszta vagy, bármit is érzel most, meg fogod találni mással. Ígérem. Megígérhetem, hiszen… Én is megtaláltalak téged.
S valóban, e bolondság ragályos, fertőző, gyógyíthatatlan, de talán többre nem is vágyom, számomra ez épp oly’ édes, épp oly’ gyümölcsöző, a tavasz illatát idézi, a nyár záporait képviseli, az ősz ködös reggeleit s a télen fogyasztott forró kávé hőjét, a hőt, mi testünket megmelengeti, mi szívünket megdobogtatja; te vagy most ez számomra, s ez a momentum, mit adsz nekem. Filozófiád megfog, s hasonlóságunk megtart, azaz megtartana, nem engedhetem, de nem is tagadhatom e vonzást, s a kettőnk harmóniáját, hiszen gondolataink összeköttetésben állnak, egyazon folyót dagasztják, s együtt csordogálnak egyazon irányba, mintha mindig is összetartoztak volna. Mintha te, s én mindig is összetartoztunk volna. Érzem, ezt szavakba nem öntöm, de érzem, hogy ha nem ezen csillagzat alatt találkoztunk volna, egyek lehetnénk. Büntetés vagy számomra, Vito, ha Isten létezik, vagy Merlin vigyáz ránk, bárki is uralja a világ körforgását, gyűlöl engem, s gyűlöletből küldött téged hozzám.
– Új irányzat lehet, mert még sosem hallottam róla – csóválom fejemet egy halovány mosollyal, hazugságnak jellegzetes szagát érzem a levegőben, de nem teszek rá megjegyzést, hiszen meglehet a hazugság ártatlan szándékból fakad, meglehet csak tetszeni kíván nekem, bár honnan is tudhatná, hogy számomra mily’ kedves egy-egy szép festmény? – A kortárs alkotások jellegzetes szépsége, hogy általuk megkérdőjelezünk mindent, mit eddig ismertünk. Új elméletek, új filozófiák, új látószögek… – A “ma” ettől gyönyörű, a “ma” ettől különleges. Ő a határ, mit átlépni képtelenek vagyunk, a tikkek és takkok lassú folyását követjük, de megelőzni őket sosem leszünk képesek, a múltba vissza-vissza tekinthetünk, látogathatjuk, ha megvan rá minden eszközünk, ám a jövőnek csak halovány pillanatképeit sejthetjük, s azokban sem bízhatunk igazán, hisz’ a jövőt egyetlen döntés is megváltoztathatja, jól tudom, hisz’ én magam is képes volnék betekinteni a még el nem hangzott szavak közé - habár bevallom, az Ő érkeztét nem volt alkalmam megjósolni. – Meglehetősen – bólintok, s mosolyom most némi rosszaságot tükröz, olyasmit, min csak ő s én nevethetünk, mert célzásai bohók és mocskosak, ám ha van mocsok, mit még az én kényszeres elmém is képes elviselni, az ez volna. Élvezem, őszintén, hiszen ezért vagyunk itt, azaz eddig ezért voltam itt, most azonban vágyaim tengerének vize zavaros, felszínén nem látok túl, a benne úszó halak elmosódnak, színeik tompák s életlenek, nem tudom kivenni őket igazán. Mintha már magam sem lennék benne biztos, hogy mit is akarok valójában.
Talán ezért is teszek fel megannyi kérdést; hogy eltereljem figyelmemet saját bizonytalanságomról, különben is, az olasz férfi személyisége sokkalta érdekesebb történet, mint szívem zavara. A szép Verona, s a kevésbé szép London kontrasztja olyasmi, mit szívesen ecsetelgetnék, s Vito úgy fest, partner volna ebben, hallgat, válaszol, kérdez, s hosszú percekre el is feledteti velem, hogy valójában milyen szándékkal kezdtünk el társalogni, ő és én. Nevem pedig valósággal angyali szimfóniaként csendül fel miként kiejti, jégpáncélom olvad, az ökölnyi, éltető ketyere hevesen dolgozik mellkasomban, s vörös árnyalatot pumpál beesett arcomba, meglepő módon e férfi ismét zavarba hozott, nem vitás. – Az… Nos… – nagyot nyelek, s megigazítom ingemnek gallérját, mely mintha most fojtana, s levegőmtől kívánna megfosztani, pedig tudom, levegőmet valójában Vito veszi el, akarva akaratlanul… – Elsőre nem tűnhet barátságos helynek, de van egy környék… Az utcai képzőművészet és a kultúra melegágya, igazi rejtett szépség. Nem adja vissza a tipikus London képet, de épp ettől olyan különleges – magyarázom, habár szavaim nem tükrözik a Brick Lane valódi értékét, hiszen maga a hely is egy vizuális kincs; s nincsen olyan szöveg, mi igazán dicsérhetné azt, mi igazán csak a szemet kápráztatja. S ha nem volnék zárkózott, ha nem tartanék a változástól, most felajánlhatnám, hogy megmutatom neki, hogy kezét vezetem mindvégig s felfedem előtte London egyik titkos gyöngyszemét… De félő, hogy sosem lesz bátorságom hozzá.
S mintha ő pontosan tudná, mi zajlik le elmém sötét útvesztőjében, úgy idézi William Shakespeare sorait, melyek arra tanítanak: eljön az idő, mikor gondolat s logika nem segít előrébb, s ilyenkor érdemes a spontaneitás vadregényes vizére merészkedni, mert a fenti erők kijelöltek számunkra egy utat, s pontosan tudják, mire van szükségünk. – Engem az az istenség gyűlöl – szavak, mindössze suttogás formájában hagyják el számat, s gyanítom, a bár terét betöltő zene el is nyomja őket, figyelő fülekre nem találhatnak, de ettől még igazak, s azok is lesznek mindörökké. Mert érzem a gyűlöletet, érzem a büntetést, érzem a kínt.
S most érzem a szuroksötétet, mi bekebelezni készül, emlékek hadai ostromolják jégbe borult váram ingatag falait, testem merevvé válik s mozdulatlanná, ahogy lelki szemeim előtt groteszk jelenetek sorozata játszódik végig, újra és újra, egy soha véget nem érő körforgásért, pedig mit meg nem adnék, ha csak egy percre abbamaradhatna végre… Felejteni kívánok, de nem tudok, nem tehetem, kezem reszket, ám mintha valami megérintené, s ki is zökkenek, mielőtt a lejtőn lecsúszva magával ragadhatna a mélység. Felsóhajtok, s csak egy halovány mosolyt mutatok Vito - kedves, drága Vito… - irányába, mielőtt kérdését megválaszolva, s egy apró ígéretet megtéve távoznék. Az ígéret így szól: megvárlak.
Ígéretemet nem szegem, várok rá az est kellemes hűvösében, hagyom, hogy a szellő gyengéden simogassa arcomat, s tüdőmbe friss oxigént engedek, egészen meg is szédít, de jó érzéssel tölt el. Majd ő megérkezik hozzám, oldalamra simít, biztat, nem siettet, s ez annyira jóleső, megértése szívet melengető. – Tartok tőle, hogy tényleg így lesz – hangomban szórakozottság csilingel, s igen, hiszem, hogy Vito a sorsommal játszadozik jelenleg, habár bevallom, ennek az ittas motorozás volna a fő oka, s egyelőre nem látom bele azt, mire ő utalhatott szavaimmal. Pedig lelkem mélyén érzem, hogy ez most már, s ő változást hordoz, azt, mitől annyira rettegek… De mellette mégsem tűnik oly’ ijesztőnek, hiába üvölti minden ösztönöm, hogy menekülnöm kellene.
Az út gyorsan, s bajtól mentesen zajlik, s igazán élvezem a sebesség okozta adrenalin hullámot, felpezsdít, szikrákat szór, elektromosságot vezet érrendszerembe, úgy tűnik, szenvedélyem a veszélyérzet… Vagy csak azért hiszem ezt, mert Vito mögött ülök ezen a rettentően hangos járgányon… Meglehet, mással nem élvezném ennyire a gyorsaság szelét. Szinte már csalódnom kell, mikor lelassítunk, s végül le is fékezünk, mert utaztam volna még, élveztem volna még a fénycsíkok váltakozását s az elmosódott világ kivehetetlen látványát, bevallom, ha az ecset precízen mozogna kezeim közt, megfesteném, mit az elmúlt percekben láttam… De így csak emlékeim közt őrizhetem tovább.
A csókot azonban ajkaim is vigyázzák majd, mert ezt az érzést ígérem, sosem fogom elfelejteni; mert oly’ gyengéd, oly’ bársonyos, egészen üdítő, bizserget, óh, de még mennyire… Testem az övéhez préselődik, kezeim mellkasát simítják, majd egyik a vállára szorít, s végül tarkóján állapodik meg, mit ujjaim gyengéden cirógatnak, igen, ez most tényleg csodás érzés. S úgy hiszem számára is, hiszen máris indulunk, nyugodt lépéseink szinte sietősnek tűnnek, mintha kívül csak sétálgatnánk, belül viszont rohanunk, hogy minél előbb falak rejtekében egymásba olvadhassunk. Nem csak én érzem ezt, tudom, ő is… Nem kell ehhez a fejébe látnom, teste, s pillantása mindent elárul. Meg is mosolygom, most olyan, mintha ismét titkos szerelmeket dédelgetnék a Durmstrang falai közt. Mikor még minden egyszerűbb, s kellemesebb volt.
A liftek egyik varázsa, hogy a szűk, zárt tér, a hideg falak, a hosszas másodpercek, mialatt két személy csendben várakoznak, nos… Mindez mintha könyörögve kérné a bent lévőket, hogy falják fel egymást, váltsanak heves, érzéki csókokat, érintsék a másik testét, mint Szent Grált, mitől csodát várnak, s pontosan ez az a csapda, mibe most én is beleesek, s amint a lift ajtaja bezárul, ajkaim Vitoét pecsételik. Sokszor, vadul, vágyaktól fűtve. S ő viszonozza, válaszol ki nem mondott vonzalmamra, egészen addig, míg egyetlen idegesítő hang jelzést nem ad - s a varázslat véget ér, mi ketten pedig egy utolsó, szinte már túlzottan hangos csók után elhagyjuk a dobozt, mi minden bolond szívet még jobban megbolondít. Őrültség, mert most én magam is cinkosan mosolygok, olyan csillogó vigyorra nem telik tőlem, mint amit Vito villant meg felém, de mit megtehetek, azt megteszem. S ekkor hangzik el egy név, homlokom ráncba szalad az értetlenség nyomán, ám kiegészül keresztnévvel, majd egy emlékeztetővel; mert ő szólt, hogy vezetéknevét csak akkor árulja el, ha kettesben leszünk. S igaza is volt, mert most valóban csak ő meg én vagyunk, s teljes nevét fel is fedte előttem. – Hát persze… – kuncogást hallatok, majd előre megyek, óvatosan körbepillantok, s közben mosolyom egy halovány változatával az arcomon közlöm: – Anslinger – mert ez volna a sajátom. – Rochus Anslinger. És ugyan nem kérdezted, de német név. – Habár magamat németnek nem igen nevezhetem, hiszen árvaként nőttem fel, s az ország maga idegen maradt számomra. Nem kötött oda más, csak egy megörökölt birtok, minek gondját a régről hűséges szolgálók és gondnokok viselik, s kik most egy olyan urat szolgálnak, akinek csupán nevét ismerik, arcát pedig mindössze kétszer - vagy háromszor - láthatták. Ez volnék én. Egy úr, ki legenda csupán.
Nem pazarlom időmet felesleges nézelődésre, hiszen ez is csak egy lakás, egy a sok közül, s meglehet, egy számomra igencsak rejtélyes és vonzó férfi tulajdona, mégsem kelti fel érdeklődésemet. Mert bevallom, a tulajdonnál számomra többet ér maga a személy. Életem nagyobb részében nem rendelkeztem semmivel, mit sajátomnak nevezhettem, csupán szeretteim voltak, kiket a magaménak tarthattam, s így megtanultam értékelni azt, mit pénzzel nem lehet megvásárolni. S Vito Spadaro gyengéd csókját sem lehet megvásárolni, mit nyakamra ad, ahogy közelebb húz magához. Beleremeg kevésbé sajgó lábam, de időm sincs viszonozni, avagy csillogó szemeimnél többel kifejezni tetszésemet, hiszen néhány pillanat alatt a férfi karjai közt találom magam, súlyomat megtartja, s akár egy úri hölgyet, úgy cipel magával - feltételezem - a hálószoba felé. – Mégis mit művelsz?! – kapaszkodok belé, szinte kétségbeesetten, de a nevetés akaratlanul is felszakad belőlem, s arcomat elbújtatom a válla takarásába, hiszen ez… – Annyira megalázó… – mondom ki hangosan, habár sokkal inkább sikeredik motyogásnak, mintsem kiejtett szavaknak. Egészen a hálószobáig tűröm, ám amint az ágyat megpillantom, mellkasára csapok - gyengéden, de érezhetőn. – Tegyél le. Így bánni egy férfival, komolyan… – forgatom szemeimet, de még így is érezhető hangsúlyomban, hogy valójában nem vagyok dühös. Méltóságomból veszítettem egy keveset, de talán sosem rendelkeztem sokkal belőle… S ha letesz, ha megengedi, hogy ismét férfinak érezzem magam, nos, felsóhajtok, s alattomos ujjaimat puha hajtincsei közé futtatom, majd azoknál fogva húzom magamhoz közel, hogy ismét megkóstolhassam édes ajkait. Vágyom rá, testének melegére, s szégyentelenül bevallom, vágyom arra, hogy bizonyos pontjait magamban érezhessem, vágyódom rá, amióta szemet vetett rám a bárban, s olyan csodálkozón fogadta, hogy bókjait elutasítottam. – Ígérd meg, hogy felfalsz ma este – suttogom a szavakat ajkai közé. Akarom. Kérlek, Vito, tedd meg… Tégy tönkre.

e vagy maga az Ördög; keresztúti démon, mely lelkemért cserébe boldogságot ígér, s én ezen alattomos üzlet megkötésére adnám fejemet - oly’ csábító ajánlatod, olyannyira tisztának s őszintének tetszik, szinte már el-elfogadnám, csak hadd vethessem magam karjaid közé, hadd burkolózzak szerelmed melegébe, hadd rejtőzzek el a világ elől, csak még egy kicsit, csak még néhány percig… Szíved szívemet szólítja, csalogat magához, s mint Vénusz Légycsapója, ha közel merészkednék tudom, magába zárna s többet el nem engedne, higgy nekem, vágyom rá, de értsd meg, tiéd örökké nem lehetek. Bolondoké a világ - valóban így volna? Hagynom kellene, hogy sorsom döntsön felőlem, adnom kéne egy esélyt a boldogságnak, mit oly’ buzgón kínálsz, hiába is ellenkezik vele testem minden apró porszeme? Vito, nehéz döntés elé állítasz… Ám e döntést meg kell hoznom, bármennyire is lesz fájó hallanod az igazságot. Nem adhatok neked éveket, sem hónapokat vagy heteket, a néhány órát, mit önként nyújtok feléd - be kell érned ennyivel.
Persze tudom, önzőség, s érzem, hogy kínoz, mert engem is épp ennyire kínoz a tudat, hogy a reggeli percek lesznek az utolsók, miket szép arcod szemlélésével tölthetek, hangodban s forró bőrödben csak addig s nem tovább gyönyörködhetek, mert igen, horror gyötri lelkemet, s e horrort nem kívánom megosztani senkivel. Elég, ha engem kísért, elég, ha engem öl meg lassacskán, nem rántanálak magammal téged is. Ne tévesszen meg a látszat, mosolyom s pillantásaim ne fessenek előtted hamis képet, mert nem vagyok sem gyönyörű, sem ragyogó és fényes, nem, én maga vagyok a színtiszta sötétség, csupán romjai és hamvai annak, ki egykoron voltam. Habár fiatalabb koromban sem voltam épp egy áldott főnixmadár, tollaim nem voltak aranyból s szárnycsapásaim nem borították lángba mindazt, mi útjukba került. Varjú voltam mindig is, s az is maradok.
Csóválom fejemet, s értetlenség telepszik arcomra, hiszen hogy is volna választásunk? Nem is… Hogy is volna választásom? Fejem fölött a sors már rég ítéletet hozott, ez az ítélet végigkíséri utamat s alóla kibújnom nem lehetséges, hiszen megérdemlem, magamnak köszönhetem ezt az átkot, mert nem tanultam meg, hogy másokban megbízni talán a legnagyobb hiba, mit véthetek. A leckét megkaptam, az ostorcsapások nyoma lelkemet sebzi, s most már tudom, sosem felejtem, hogy a bizalom olyasmi, mit megadni soha nem szabad. S ez alól Vito sem képezhet kivételt, nem, amíg józan eszem irányítás alatt tart.
Így kérlek, Vito, értem ne serkentsd festékedet, értem ne áldozd tested életerejét, add másnak, add olyasvalakinek, ki viszonozni tudja mindezt, s ki viszont fog szeretni feltételek, félelmek s kétségek nélkül, mert én nem tehetem meg érted! Nem adhatok neked többet egyetlen éjszakánál, ezt te is tudod, hát miért teszed ezt ily’ nehézzé? Miért nem engeded el kezemet végre?
De mégis kit kívánok én átvágni? Érzem akaratát, érzem vágyait, s viszonzom is mindet, hiába tagadnám, hiába titkolnám, ott tombolnak bennem a szenvedély lángjai, a tűznyelvek egyre csak magasabbra csapnak az égen, felhőket égetnek porrá, erdőket zabálnak fel, városokat pusztítanak el, s nem tudom őket megállítani… Ha így néz rám, s ha folytatja eme bűnös játékot, esküszöm, én magam is szupernovaként fogok lángra lobbanni menten. Pedig csak beszél, s nem is oly’ bonyolult témáról, vagy olyasmitől, mi zavarba hozhatna, mégis érzem, hogy szívritmusom zavaros, heves, őrült…
– Mmm… – Gyanús, valóban gyanús, de talán kivételesen elhihetem ennek az új, s érdekesnek tűnő ágazatnak a létezését, nem kérdőjelezem meg, hiszen olyannyira beleéli magát a magyarázkodásba, hogy már-már egészen valóságosnak is hangzik. Mosolyom pedig kiszélesedik, hiszen szórakoztat, még ha a fele sem igaz. – Kérlek, ha úgy adódik, mindenképpen mutass rá példát. Kíváncsi volnék, hogyan valósul ez meg gyakorlatban – cinkossá válik pillantásom, mintha csak kihívás elé állítanám, s így is van, kihívom, bizonyítson. Hitesse el velem, hogy a “dark perfekcionizmus” nem csak csodás agyának hirtelen jött kreálmánya, hanem a tökéletes, s tagadhatatlan valóság.
S ha mi volnánk Akhilleusz és Patroklosz, ahogy azt gondolati síkodon állítod - miről nem tudhatok, de nem vitás, az én fejemben is megfordult eme hasonlat -, akkor én volnék Akhilleusz, sarkam, mi vesztemet okozhatja pedig nem más, mint saját átkozott szívem. A szív, mit ellopni készülsz, drága Patrokloszom, Rómeóm, az fog engem az elkerülhetetlen mélységbe rántani, míg levegőm végleg el nem fogy; nyilad sarkamba fúrja magát, s amilyen sebesen érted a szerelem szakadékába zuhantam, oly’ gyorsan fogok földet érve eggyé válni a kegyetlen végzettel. Hinni akarok neked, az új kezdetnek, s az új lehetőségnek, mit most felajánlasz, de hitem elsorvadt rég, csorbult vagyok s hasztalan, test a lélek nélkül, múlt s jelen a jövő nélkül. – Te talán nem tartasz a változástól? – kérdezem, ám kérdésem egészen ártatlanul cseng, s egyfajta jelzésként, hogy én magam rettegek az újtól, a mástól, az ismeretlentől. Hiszen már az is elárult engem, mit jól ismertem, hát akkor mit rejthet az, miről fogalmam nincsen, s érinteni sem érintettem még soha?
Érzem, kémiánk tagadhatatlan, s humorunk is összehangolódott, akárcsak gondolataink, s jót szórakozom eme tökéletes kémiai reakción, de már a puszta tény, hogy létezik s ily’ tökéletesen működik, megijeszt… Félek. Igazán, olyannyira félek, nem győzöm hangsúlyozni, hogy porrá égett lelkem reszket, ha csak arra gondolok, hogy ő a közelembe férkőzhet…
S mégis, ellentmondok saját magamnak, félelmemet megtagadom, mert kérdezek, folyton s folyvást gyűjtöm a morzsákat róla, oldalakat írok, s az oldalakat regénnyé fűzöm össze, mert minden könyv, mi Vito személyéről szólna, nos, egy igazi remekmű lenne, ez tagadhatatlan. Ő maga is egy remekmű. Egy tökéletes alkotás, egy márványszobor, olyan, mit megannyi évszázaddal ezelőtt a görögök fabrikáltak, tökéletes Dávid, széles vállú, büszke Dávid… Mit meg nem adnék, ha örökké lábai előtt heverhetnék, ha kezét csókolhatnám s ajkait ízlelhetném sajátjaimmal, míg testünk el nem kopik, s helyén csak por maradna, semmi más. Mit meg nem adnék, ha e jégszívet lecserélhetném, ha félelmemből erőt kovácsolhatnék, s ha Uwe alattomos emlékképe nem kísértene hosszú nappalokon s éjszakákon át, óh, mit meg nem adnék, ha ennek az olasz férfinak múlhatatlan tulajdonává válhatnék! Még így is, hogy zavarba hoz, s gondolataimat felborítja, sőt, talán pontosan ezért vágyom rá annyira… Mintha életet lehelne belém, feltámasztana, pedig azt hittem már síromban heverek rég, s csak a földet nem szórták még kopott, sötét koporsómra. – Akkor a Brick Lane éppen neked való hely – jegyzem meg mosolyogva, pedig tudom, most nem arra a különleges környékre célzott, sokkal inkább rám, hiszen én magam is épp annyira vagyok barátságtalan, s ha különleges nem is, de egyedi biztosan. Érdekes, rendkívüli ez a vágy, mit érez irántam. Pedig még nem ismer, igazán nem, s nem is túl régóta, mindössze néhány perce… Mégis, lelkünket egy, még az idő múlásánál is hatalmasabb erő köti össze.
Sajnálom, őszintén s igazán, hogy látnia kell, hogy ki kell várnia, míg elmém átkozottul mély bugyraiból vissza-visszamászom, s azt is, hogy ehhez segítséget kell nyújtania, mert magamtól úgy fest, talán sosem érkeztem volna a felszínre, sosem kaptam volna levegőért, s csak csúsztam volna lejjebb és lejjebb azon a gonosz spirálon, mígnem mindennek legaljára érve ott ragadok a legsötétebb ponton. De nem, Vito kihúz onnan, talán még épp időben, mielőtt túl messzire távoznék a valóságtól. Tőle. S ezért - ugyan szavakba nem öntöm - rettentően hálás vagyok. Megmentőm. Szeretőm… Arcára simítanék, mosolyognék rá, de előbbi nem esik meg, s utóbbi is csak haloványan, mielőtt távozásra invitálnám, hogy végre egy csendesebb környezetben folytathassuk édes csevegésünket.
A motor száguldását élvezve, karjaimat e férfi forró teste köré fonva úgy érzem: most minden békés. Mintha minden problémám elszállt volna, s a sötét olaj, mibe szárnyaim ragadtak, mintha leoldódott volna fekete tollaimról, mintha szállnék, repülnék, hajtanám a csillagokat az égen, s az ő fényét követném, vonzz, akár tűzrakás a csúf molylepkét, utcai lámpa a cserebogarat, édes halál a halni vágyót. De bátran, s tárt karokkal várom a halált, ha ez azt jelenti, hogy a túloldalon Vito vár majd rám. Talán a Másvilágon egymáséi lehetünk örökké, s nem csak erre a néhány szép órára.
Hátamon keze nyomán kellemes libabőr fut végig, ahogy érkezésünket követően ajkaink csókban forrnak össze, mintha mindig is ide vezetett volna minket a felsőbb erő, szinte olyan, mintha Cassiopeia és Perseus csillagképei közé vésték volna, hogy mi ketten itt és most egymást ölelve fogjuk életünk első közös csókját váltani. Sorsszerű íze van, otthonos meleget nyújt, s a fagy, mi elmém leghátsó szegletét kínozza, most mintha nem is létezne. Pedig ott van, tudom, érzem, de mindez egyáltalán nem számít ezekben a gyönyörű percekben.
A lift zárt terében folytatjuk csókcsatánkat, hol ügyes kezei már egészen más tájékon is érintenek - s kikérem magamnak, fenekem nem apró -, az élvezet és izgalom forrósága siklik végig egész testemen, s finom, puha nyögés szökik ki ajkaim közül, miket a mézes csók elnyel, s ha tehetném itt és most odaadnám magam neki, de a csilingelő végszó félbeszakít minket. Kénytelen vagyok újabb - sokadik - sóhajt hallatni, vágyakozót, mert akarnám még, de tudom, hogy az ajtó túloldalán úgyis sor kerül majd mindenre, mit szívünk s testünk ma este kíván.
– Igazán? – nézek rá kíváncsian. – Sprechen sie eigentlich Deutsch oder beherrschen sie nur wenige wörter? – Titkon remélem, hogy érteni fogja szavaimat, habár abban is volna bőven szórakozási lehetőség, ha egyetlen hangot sem lenne képes lefordítani belőle. Kettős érzéseim támadnak - mint ma már annyiszor. S mialatt ő talán mondandóm jelentésén töri fejét, vetek néhány diszkrét pillantást lakására, s azonnal szemet is szúr a zongora, ahogy egy-két lépést beljebb haladok. Örömest hallgatnám Vito játékát, talán később meg is kérem…
Gyengéd csókjára jóleső sóhajjal felelek, ám a romantikus pillanat hamar átalakul valami egészen mássá, s nevetés zengeti a teret, hiszen karjaiba vett ő, mint holmi bajbajutott királylányt, s hiába is szólok, hogy ez megalázó, ő csak kacag, s még hercegnőként is szólít, borzasztó módja a flörtölésnek de meg tudom neki bocsátani, hiszen nevetése akár az ambrózia, simogat, cirógat, olvadásnak indítja jégbe zárt szívemet. Így hát csóválom fejem, mosolygok rá, s szemeim is tán csillogásba kezdenek, mígnem elérjük a hálószobát - a helyet, hol végre egymáséi lehetünk.
Kényelmetlen az öltözet, mi elválaszt minket, ezt most már belátom, mert így, hogy teljesen egymáshoz préselődünk érzem, eggyé akarok válni vele, egy testen kívánok osztozni vele, mert csak így bizonyosodhatok meg róla, hogy valóban elég közel vagyunk egymáshoz. Mi ez? Miért dédelgetek ilyen lehetetlen vágyakat? S mégis miért van rám ez az idegen férfi ilyen intenzív, leírhatatlan hatással?
Tekintete az enyémbe fúródik, fürkész, mintha elmém legsötétebb titkait kívánná kiolvasni onnan, s oldalra dönti fejét, akár egy kíváncsi kölyökkutya, én pedig készségesen üzenem íriszeimmel: “Pusztíts el. Tégy tönkre. Tégy velem, amit akarsz!” Mert ha már romjaim hamvakká lesznek, váljanak azzá őáltala. Égjenek az ő tüzében. Szinte perzselnek ajkai, pedig csak egy rövid pillanatra találkoznak enyéimmel, mégis, lángolok. – Ebben nem kételkedem – felelem lágyan. Látom, nem kell ehhez túl jól ismernem őt - tudom, mire képes.
Viszonzom kiéhezett csókját, s mialatt ő ingemmel foglalatoskodik, az én kezeim sem állnak meg, ismerkedőn siklanak ruházata alá, felfedezik izmos felsőtestének minden szegletét. Bőre akár hevített vas, kemény s forró, mégis lágy és selymes, összezavar ez a kettősség, de vágyom rá, hogy ne csak ujjaimmal, hanem nyelvemmel is megízlelhessem minden egyes pontját, s ennek, valamint a puszik és csókok bizsergető egyvelegének hatását sóhajok és halk, édes hangok sorozatával hálálom meg - különös, ilyesmit még sosem éreztem, pedig megannyi férfival volt már dolgom, mégis, mintha Vito egészen más volna. Mintha az ő szerelme valódi lenne, s ezt minden rezdülésébe beleöntené.
Enyhén hátrabillentem fejem, hogy helyet adjak neki, s szemeimet lehunyva kizárólag az érzésre figyelek, ő megharap, mibe beleremegek, s egy sóhaj-nyögés szabadul fel csókra éhes ajkaim közül. Hogy édes volnék? Lehetetlenség… Tán íz-érzékelőid is megbolondultak, Vito, nem csak az a szenvedélyes szíved? – Bolond vagy – fejezem ki gondolataimat hangosan is, s úgy nézek fel rá, de értékelem drága szavait, értékelem, hogy dicsér. S hátrálok, egészen addig, míg lábaim az ágy szélébe nem ütköznek, engedek a gravitáció húzásának, ahogy ez a káprázatos férfi ledönt a matracra, még kissé hátrébb is mászom, hogy biztosan kényelmesen felférjünk mindketten, közben le sem veszem kéjes pillantásomat róla. Lábaimat enyhe terpeszre nyitom, invitálom, helyezkedjen közéjük, hiszen így jó, így helyes, így kényelmes… Faljon fel, szűnjek meg létezni, tudom, akkor fogom elérni élvezetem csúcspontját, ha teljesen a sajátjának tud, s felégeti egész testemet.
Türelmem fogytán, s most már határozottabban ragadom meg az anyagot, mi elválasztja őt tőlem, húzom felfelé, tűnjön el végre az útból, mert csak őt akarom, mezítelenül, súlyát akarom érezni magamon, bőre súrlódjon sajátommal, ágyéka préselődjön enyémhez, hadd érintsem fedetlen fenekét, fogaimat hadd mélyesszem mellkasának puha izmába, körmömmel hadd végig karcoljam hátának ívét; kérlek, hadd tapintsalak úgy, ahogy te tapintasz most engem…
S ha hagyja, hát lehámozom róla, mi felsőtestét rejti előlem, hogy aztán kétségbeesett kezeimmel hátára, vállára s tarkójára simíthassak, majd közelebb is húzom magamhoz, ha engedi, s vállára csókolok, puhán s kissé nedvesen, megadom neki a szerelmet, mire olyannyira áhítozik, ha nem is mondja ki, de tudom, hogy némán erre kérlel. Öt ujjam lejjebb csúszik, derekára simít s enyhe nyomást helyez rá, hogy egyik vágyam teljesüljön, s nadrágjaink idegesítő anyagán keresztül összepréselődhessünk, végre, mert ezt a bizsergést kerestem most. Enyhén lökök csípőmmel, kimondatlanul könyörgök, adja nekem azt az euforikus érzést, vegyen birtokába… Tiéd vagyok, Vito, használd hát ki.

zívemet nem kovácsolták aranyból, drága Vito-m, nem, vasból van az csupán, rozsdás vasból, fogaskerekei, kalapácsai lassú s fáradt ritmust diktálnak, hidd el, nem ér az egyetlen pennyt sem, nem érné meg érte küzdeni senkinek sem. Ha te vagy Lucifer, a bukott angyal, kit a keresztények hőn szeretett istensége kitaszított a Mennyből, nos, talán még te magad sem tudod de a sötétséget keresed, meglehet ez vonz olyannyira téged, ezért vagyok számodra most még oly’ érdekes, de el fog ez múlni, hiszen eme sötétség csak pusztításra képes, kártékony élősködő csupán, s te fényedet is lassan kioltaná, ha a közelébe engednéd; ne engedd hát, menj, messzire tőlem, ahogy az éjszaka távozik úgy menekülj te magad is… Kegyetlen vagy, valóban, nem mutatsz semmiféle könyörületet szomorú szívem fölött, nem, te élve felfalnál ha tehetnéd, tekinteted ezt sugározza, s egy részem gyűlöli, hogy így vágysz rám, ám a másik… A másik részemben fel-fepislákol a rég kialudt láng. Ne éltesd, Vito, ne tégy olajat a tűzre, inkább szórj rá homokot s temesd el mindörökké, mert nem tudnék újabb fájdalmat elviselni, lelkem túl sokat szenvedett már. Tudom, nem élet ez, nem teljes és nem emlékezetes, de védenem kell magamat, mert miket láttam s megéltem a múltban azok csak arra tanítottak, hogy jobb, ha elzárom magam mindentől s mindenkitől - tőled is.
Szavaid szépek, sokat ígérnek s ékesen csengnek, ám hinni neked képtelen vagyok, Vito, bár elhihetnék mindent, mi ajkaid közül kicsúszik, de nem tehetem, mert hittem másnak is, hittem a szerelmes vágyaknak, ám annak árát meg kellett fizetnem, s ezt az árat nem kívánom ismét megfizetni - nem is volna miből, hiszen mindent elvettek tőlem, mi számomra egykor kedves volt. Nem maradt semmim, pótolni az elvesztett kincseket pedig egyszerűen nem lehet, s ha mégis sikerülne valahogy, nem… Nem bízhatok meg benned. Bármily’ mértékben is vágyom rá, nem tehetem. Nem fogadhatom el szerelmedet, s nem fogadhatom el bilincseinkből kovácsolt gyűrűdet, talán kegyetlennek s túlzásnak hangzik ez, de inkább csúsztatnám balta alá mind a tíz ujjamat, minthogy gyűrűd az egyiket ékesítse, mert rettegek attól, mit az az egyszerű karika jelképezne. Kérlek, Vito… Újra s újra kérlek, érts meg engem… Ősi szerelmünket elátkozták, engem elátkoztak, nem lehetek a tiéd.
Meglehet, valóban, testünk múlandó s előbb vagy utóbb hamuvá leszünk, de lelkünk örök, érzéseink örökké kísérnek minket s szerelmünk sem múlhat el az idő kerekének forgásával, igazat adok neked, mert ez igenis így van, de… Lelkem az, mi fáj, Vito, s e fájdalom is örök. Lelkem az, mit egy másik a túlvilágról is kísért, sötét emlékeken s vörösre festett rémálmokon át, s ez a festmény legyen bármennyire is egyedi és művészi, képtelen vagyok tovább nézni, mert beleőrülök, megőrülök… Nem kérhetlek arra, hogy osztozz velem ezen az őrületen, elég, ha engem kísér ily’ sebesen a halál oltára felé.
Nem, nem, kedvesem, nem fogadhatok el ekkora áldozatot tőled, kérlek, vond vissza ezt a borzalmas ígéretet! Hagyd ezt a vén varjút meghalni magányában, feje fölött már elszálltak a jó évek, s csak a lassú rothadás vár rá, gerince elsorvad, szíve lelassul, szemei elhomályosulnak, ez a sors vár rá, hiszen teste talán fiatal még, de lelke öregíti, s már csak a halál kegyelemdöfése válthatja meg őt. Jobbat érdemelsz, olyasvalakit, ki ajánlatodat örömmel fogadja el s szerelmedet feltételek nélkül viszonozza. Kinek démonjaival nem kell megküzdened, s ki saját két kezével tépné ki szívét a mellkasából, csak hogy neked adhassa azt.
– Mmm – tekintetem tükrözi, miképp gondolatok hadseregei vonulnak át elmémen, beletelik néhány másodpercbe, s összeszűkült pillantásokba, míg az ötlet megszületik. – Fesd le azt, mi számodra a legkedvesebb – feleletem lágyan hangzik el, s közben pillantásommal az övét keresem, igen, talán ez a legjobb s legbiztosabb válasz, s ugyanakkor sokat el is árulhat róla, nem mint festőművészről, de mint személyről.
Te talán halottnak érzed magad s követnél engem bárhová, legyen az a Pokol égő katlanja vagy a Sztüx folyó rejtelmes vize, tudom, de én valóban halott vagyok, s hiába adnád nekem szerelmed melegét, kihűlt szívemet fel nem támaszthatod, bármennyire is igyekeznél, annak eredménye nem volna… Mert azt, mi bennem életet tartott ellopták tőlem, s a tolvaj emberségem utolsó ép darabját is kiszakította mellkasomból, mert a végső lövést én vittem be, töltényem fejét hasította, festéke szeretteim festékével keveredett s így élénkítette a vörösben tündöklő falakat, Vito, azon az éjszakán mindent mit sajátomnak tudhattam, elveszítettem… Tartok tőle, hogy az, mit szemeid előtt látsz, a férfi kit szívbörtönödbe zárnál valójában árnyék csupán, egy test, mi Rochus Anslinger visszhangját hordozza, üres kivetülése annak, ki egykor voltam.
– Tartok tőle, Vito, hogy a helyzet ennél sokkalta bonyolultabb – fejemet csóválom, pedig kívánom, bár képes volnék tárt karokkal várni a változást… Nem kívánok megfutamodni, mégis megteszem, mert félelmem nagyobb úr a vágyaimnál, pedig megesküszöm, én is érzem, mit ő olyannyira érez. Érzem a szikrákat pattogni kettőnk közt, érzem a levegőben lebegő melegséget, a rózsás köd édes simítását arcomon, de nem, tagadnom kell érzéseimet, mert azok elenyészők a fejemben uralkodó terrorhoz képest. A könyvet nem nyithatom ki, lapjaimat nem írhatom tovább, s a nevét nem véshetem minden új oldal közepére, mert sajátomét, s néhai szeretteimét sem merem még csak elolvasni sem a már megírt papírlapokon, különben csak elfog a pánik, s a keserű szívszúrás érzete.
De a holnap még messze van, még nincs itt az ideje a következő fejezetnek, s így nyugodtan élvezhetem azt, mit ez a gyönyörű férfi egyetlen éjszakára nyújthat nekem, mert feltételeimhez tartom magam; ez csak egy éjszaka lehet. Még talán felnevethetek, s nem kell tartanom a következményektől, talán ennyit még megtehetek. Ismerkedhetek, kérdezhetek, szórakozhatok, mindaddig míg ez a plátói románc plátói marad nincs veszítenivalóm s nincs félnivalóm, hiszen tudja ő is, hogy ez csak mára szól. Különleges, igen, ez tagadhatatlan, s még megannyi részlet akad festővásznán, mi felfedezésre vár, vágyom rá, hogy tájképének domborulatait megsimíthassam, hogy ujjbegyeimet végigvezethessem édesvizű folyóján, s bele is kóstolhassak a hömpölygő folyadékba, mely forrásánál mindig a legízletesebb, igen, bejárnám az összes hegyet s völgyet, mit titkon rejteget. Ha ez az éjszaka örökké tarthatna…
Talán nem volt bölcs döntés elárulnom kedvenc titkos helyem nevét, mert így most rám lelhet, ha oda vetne az utam megtalálhatna, ám az alkohol ereimben túlságosan dolgozik, s nem is tűnik fel a hiba, mit vétettem. Titkon még reménykedek is, hogy egymásba botlunk a Brick Lane barátságtalannak tűnő utcáin, meglehet épp egyazon falra festett társadalomkritikát szemléljük majd, s vállaink egymásnak súrlódnak, vagy ugyanabba a vintage kávézóba lépünk be egy forró italért, ám megeshet az is, hogy ugyanazt az elegáns, kézzel készült kalapot emeljük le a polcokról, bármi megtörténhet… Kettős érzéseim vannak, mert eszem s szívem üvölti, hogy nem szabadna, ám lelkem és testem vágynak rá, hogy a sors megmozdítsa belső gépezetét s elvégezze dolgát.
Léket? Óh, nem… Hajóm nem kapott léket gondolataim viharos tengerén, nem; süllyed az, mert egy tengermélyi szörnyeteg tekerte köré csápjait, s rántja magával lefelé, maga a Kraken támadta meg puszta festék iránti szomjúságból, s mit te egyszerű gesztusnak szántál, kezed érintése, ez az mi engem kiemel most a sós hullámok alá rántott hajómból, mielőtt a rémséges lény hegyes fogai közé vett volna engem is. Megmentettél, s ezért most hálás vagyok neked.
Nem hiába döntök úgy, hogy követlek ma este bárhová, nem hiába ülök mögéd szörnyű, morgó masinádra, s kapaszkodok beléd, ahogy szerelmes kapaszkodik szerelmesébe; mert érzem, tudom, hogy ezen az éjszakán a te védelmedet élvezhetem. S amikor otthonod elé érkezünk, éppen ezért vetem magam karjaid közé oly’ könnyedén, s simulok testemmel a tiédhez, mintha mindig is itt lett volna helyem. Oh, Vito, mit művelsz te velem? Hogy vagy képes rávenni, hogy egyetlen percet se tudjak csókot és érintésed nélkül tölteni, mi ez a furcsa érzés, mivel engem megtöltesz most? Megszállottaddá fogsz tenni, nehéz lesz kibújnom paplanod alól a reggel érkeztekor…
Most is, a te hibádból kezdek ismét nevetni, ezen az estén sokadik alkalommal, pedig ennyit úgy hiszem, már évek óta nem nevettem. – Áh – bólintok mosolyogva, s tudom, azaz nyugtatom magam vele, hogy az első s legfontosabb dolog, mit mindenki megtanul annyi nyelven, amennyin csak lehetséges, az a “szeretlek” - és ez Vito esetében is így van. – Egyébként semmi baj. Én sem beszélem tökéletesen, pedig az anyanyelvem – vonok vállat, ám nem szívesen vallom be, hogy nyelvtani tudásom hiányosságát az olvasásbéli nehézségeim okozzák. Nem festene rólam jó képet a tény, hogy nehezemre esik az írott betűket értelmezni, hogy nem ismerem fel a papírra vetett szavak egy jelentős részét, s hogy az ábécé helyes sorrendjére sem emlékszem tisztán. Talán ezért is mondható el rólam, hogy nem vagyok a szavak embere. Az angol nyelvet is puszta szerencséből sikerült megtanulnom, s kényszerből, hiszen szükség helyzetében még a legostobább ember is kénytelen adaptálódni.
Bár ellenzem, de szórakoztat, ahogyan karjai közt a hálószobába visz, mert ezzel belecsen némi humort a kettőnk édes éjszakájába; humorból pedig sosem elég, hiszen ez teszi a világot egy kevésbé sötét hellyé. Ez, s az olyan pillanatok, miken mi osztozunk most, a csókok miket váltunk s az érintések, mikkel egymás testét dicsérjük, igen, ezektől válik minden sóhaj oly’ reszketeggé, minden légvétel oly’ türelmetlenné, mintha sürgetne minket az idő - pedig egyedül a szenvedély diktál ilyen siettető tempót.
Vágyom a szenvedésre, az édes fájdalomra mit ő felkínálhat nekem, a valóság gyötrelmes szorítására, szúrására, csapására, mindenre mi csípheti hófehér bőrömet, s mi arra erőszakkal kényszeríthet pírt, mert ezek tartanak meg a jelen hideg síkján, ezek emlékeztetnek rá, hogy a pillanat valóságos, s a miénk, csak a miénk… Tekintetem csak erről árulkodik, ezt a vágyat csillogtatja meg hideg íriszeimen, s csak remélem magamban, hogy talán a szavak igazi jelentése eljut plátói szerelmem gyönyörű elméjéig, s hogy teljesíti egyetlen kívánságomat.
Újabb kegyetlen simítások követik egymást, s ő ezeket ajkainak gyöngéd, cirógató mozdulataival hálálja meg, minden kis érzést libabőr és sóhajtás követi, ismerős az az eufória, mi most átjár, miközben fejemet félrebillentve helyet adok neki… Mint hosszú éhezés után először harapni frissen sült cipóba, épp oly’ kedves, épp oly’ jelentős. Közelebb kerülök hozzá, simulok, bújok akár hízelgő macska, szinte dorombolnék, ha képes volnék rá, s óh, mikor nyakamba szív..! Testem szinte könyörög, hogy fogait mélyessze belém ahol csak éri, legyen vámpírom ma estére, töltse ki időmet túlromantizált parazitaként, vegye lelkemet, tegyen magáévá… Szemeimet lehunyom, mert ez túl jó, hiába tart néhány pillanatig, képtelen vagyok reszketeg lábaimat kontroll alatt tartani, összeesnék karjai közt ha tehetném… S édes hangja, a nyögések mikkel jutalmaz eggyé válnak az ereimben csörgedező festékkel, forr a sűrű folyadék odabent, égek, épp’ csak nem füstölök… Kezem meglehet hideg s élettelen akár a sarkvidéki jéghegyek, de belül lángolok, Vito, hinned kell nekem.
– Engem okolsz saját mohóságodért, Vito Spadaro? Micsoda illetlenség – kuncogok, mint holmi bájos hercegnőcske, s igen, kínálom neki testem, most is, miközben ő még talán-tán igyekszik féken tartani belső ösztöneit… De élvezem, szeretem űzni eme átkozott játékot, szeretem az egér szerepét, s szeretem húzogatni az oroszlán bajszát, mert a büntetés annál ízletesebb.
Felsője lekerül, végre valahára, s most már bőröm fedetlen bőrét érintheti, óh, ha volna időm végigtapintanám a sötét, mesterséges mintákat testének egyes pontjain… De ennél türelmetlenebb vagyok, s még vízszintes helyzetben is igyekszem saját malmomra terelni a vizet, több érzést s impulzust kicsikarni a lassú momentumból, ágyékomat partnereméhez dörgölni, de nem engedi, elkapja ravasz kezeimet s a matrachoz szorítja őket, ám nem ijedtséget fedezhet fel tekintetemben, nem… Csillogást annál inkább, s ajkaim is enyhe mosolyra görbülnek, mintha stratégiám mindig is erre a végkifejletre lett volna megtervezve. – Tán nem szabad? – Csalódnék, ha azt mondaná, szabad. Nem olyan férfinak tűnik, ki engedékeny… De nem bánom. Ha irányítása alá vesz, nem kell aggódnom a magam felelősségei iránt, s végre szabadon lehetek rabszolgája… S hogy biztassam, hát nem mozdítom kezeimet.
De mintha most már ő is sietne, mintha türelmetlenségem hatással volna rá, csókjai gyorsak és felületesek, mert keze munkájára jobban ügyel - mozdítom csípőmet, s ösztönösen tenyerébe simulok ágyékommal, hangszálaim közös erővel alkotnak egy hangosabb, s kéjesebb nyögést… Majd ahogy lefelé pillantok s végignézem miképp gombolja ki nadrágomat ügyes ajkaival, nagyot nyelek, melegséget érzek medencémben szétterjedni, mert bolond képzelőerőm már tovább fűzte a gondolatot, már lát maga előtt olyasféle képeket, miket nem volna illő papírra vetni, de néhány másodpercem van csupán, hogy elmélkedjek, mert a zavaró ruhadarab eltűnik, azaz minden eltűnik rólam, vágyakozó tagom marad csupán, miről ő most gondoskodni kíván… Csókokkal hinti körbe, nyelvével felfedezi, s most már markolom ujjaim közt a lepedőt, paplant, bármi is van alattam… Nem, erre senki sem készíthetett volna fel, mert most szívja, mintha az életet is ki akadná szipolyozni belőle, félelmet keltő erővel dolgozik rajta, ám bennem ennek a félelemnek semmi nyoma, nem, izmaim az élvezettől remegnek meg, hangomat a kéj édesíti s így tölti meg a levegőt, nem is, ez már nyüszítés. Szégyenteljes nyüszítés. Hátam pedig feszesen homorít, csípőm kitolja magát; elvesztettem az irányítást magam fölött s már most csillagokat látok, mintha Vito Spadaro személyesen gondoskodna arról, hogy az ég összes fényes pontját lehozza nekem. Mohón fal, közben másutt is stimulál, s talán érezheti is ujjai s körmei alatt, ahogyan combomban az izmok meg-megfeszülnek - talán most fogok bajba kerülni, érzem, mert egyik kezem már mozdul is, s kétségbeesetten kapaszkodik bele selymes hajába, szorítja azt reszketegen, közben ajkaim közül kiszalad ennek a szemet gyönyörködtető férfinak neve, szólítom, de csak mert másra nem futja, más szavakat nem vagyok képes megformálni, hogy tudassam vele: túl jó. Túlságosan jó… Kegyetlenül jó….!

zt mondod, az arany gyenge fém, s mégis állítod, hogy szívemet abból kovácsolták - mondd Vito, gúnyt űzöl belőlem? Erről volna szó? Nevetsz keserűségemen, összevert ábrázatomat szórakoztatónak találod? Netán ez a szánalom, mit magamból sugárzom a világ felé, számodra vonzó? Összezavarsz, kérlek mondd meg… Mondd, hogy mégis miért nézel rám most így? Miért vágyakozol erre a rozsdás vasdarabra, mi mellkasomban dolgozik? Öreg már, megfáradt és gyenge, valóban, gyengébb mint a te kevésre becsült aranyad… Csoda, hogy élek még. Nevezhetném isteni csodának, de ez is csak egy átok… Megpihennék, eltűnnék a világ felszínéről, s bevallom most, hogy találkoztunk, téged is vinnélek magammal végső menedékemre, ha megtehetném, s ha te is erre vágynál. De mégis hogy vágynál..? Nincs az a férfi, ki értem félredobna mindent; te sem vagy ilyen, hiába szeretnélek ebben a mérgező, romantikus közegben elképzelni.
De mégis hogy gyűlöljelek? Hogyan gyűlöljem a szerelmet mit kínálsz, mikor az oly’ édes, oly’ vágyakat fakasztó és meleg, akár egy kandalló tüze a tél fagyos éjszakáin, akár a Pokol lángjai mik bűnömet kiégetik a húsomból, egyszerre simítod lelkemet s okozol kibírhatatlan fájdalmat, Vito… Megbántasz, de inkább bánts meg ma este százszor, elviselem… Jobban, minthogy nélküled távozzak innen. Bárcsak hallanám, amit gondolsz most… Mert soraid közt nem tudok olvasni. Pillantásod akár a kétoldalú üveg egy kihallgató szobában: mert te könnyedén látsz engem, ám én íriszeid mögé nem látok, csak saját tükörmásom pislákol vissza rám. Frusztráló, mert önnön magamat hosszasan sosem vizsgálnám, ellenben téged elemeznélek, részeidre bontanálak s minden sejtedet egyesével helyezném a mikroszkóp alá, csak értselek meg, csak ismerjelek jobban, mert hiába rettegek az általad nyújtott jövőképtől, vágyaimnak nem tudok parancsolni - vágyaim tárgyává pedig te válsz. Lassan, de magabiztosan. S vágyom rá, hogy bízhassak szavaidban, hogy minden hang mi édes ajkaidat elhagyja valódi legyen s őszinte, igaz és becses, de hogy is adhatnám neked bizalmamat, mikor épp ez a báj volt, mi engem sok éve már a veszteség szuroksötét szakadékába taszított? Onnan kimásznom sosem sikerült, meggyötört testem az egyik sziklalépcsőn fekszik, s csak távolról bámulja a szakadék fölött elterülő színtiszta eget, a nappalok s éjszakák váltakozását, mert manapság csak a megfigyelés művészetét vagyok képes űzni, a cselekvés nem erősségem többé. Kívánom, hogy az legyen, de energiám nem maradt hozzá. Pedig ha volna, ha erőm teljében volnék, már karon ragadtalak volna, s az egyik árnyékos sarokban, hátamat a hideg falnak döntve húztalak volna magamhoz, hogy mézes csókokat váltsunk míg ajkaink zsibbadásba nem kezdenek… De így nekem van szükségem bátorításra, mert a sors úgy alakította, hogy járni se legyek képes segítség nélkül, nemhogy rejtett helyeken bűnözni, s hogy hiányoljam azt az átkozott járóbotot s fájdalmat tűrjek mindahányszor egy széparcú férfi pillantásomat elkapja. Rettegek… Köteleidet végtagjaimra szorítottad, s úgy irányítasz, mint holmi marionett bábut, így próbálsz életet lehelni belém. Félelmetes módja ez a szerelemnek.
S ha már szerelem, kérlek ne ess túlzásba… Lehet a szerelem bármily’ erős, lehet túlvilági mágia, átkomat nem törheti meg, mert képtelenség, hogy a kegyelemdöfés iránti vágyamat enyhítse, netán el is mulassza, mert vallom készségesen, vágyom a halál feketeségére, a megpihenés gondolata komfortot nyújt. Vito, ha te volnál a Kaszás, netán maga az Ördög, s azért jöttél, hogy magaddal vigyél örök Poklodba, hát kérlek ne húzd az időt, ragadd meg kezem s rángass a mélységbe, mert képtelen vagyok még egy percet ebben az ocsmány világban eltölteni. S ha mégsem Ő volnál, hát ígérem várni fogok rád a mélyben… Talán ott egymáséi lehetünk majd.
De most még élvezem társaságod, némán könyörgöm, hogy folytasd megkezdett szavaidat, fesd le nekem legszebb képedet, nyűgözz le… Mert ezekben a pillanatokban elfeledkezhetek mindenről, mi nyomja darabjaira hullott lelkemet, s csak bámulhatom tökéletesre faragott arcodat, az arcot mit tán sosem leszek képes elfelejteni. – Ha könnyű lenne, az nem is volna feladat – halk kuncogás távozik ajkaim közül, s csak figyellek, nézem a mosolyt mely’ megszépít, szinte látom lehunyt szemhájaidra festve azt a megannyi érzést, mit a képzeletedben kialakított kép fakasztott szívedben. Kívánom, bárcsak láthatnám mit te látsz most elmédben, mert minden bizonnyal gyönyörűséges lehet… Olyasmi, ami még talán egy magamfajta jégszívű vén varjút is könnyedén megmelengethet. S megsúgom, de csak gondolataim síkján mert elárulnom nem szabad: ez az ökölnyi jégdarab mellkasomban most épp érted dobog. Hiheted, hogy csak egód képezi ezt a gondolatot… De igaz. Szívem érted dolgozik ily’ hevesen.
Kérésed viszont elkeserít, mert félek már csak szavakba önteni helyzetem mivoltát, félek kimondani őket, mert akkor valósággá válna minden mit eddig igyekeztem elmém egy rejtett zugában tartani, elzárni egy sötét széf legbelső sarkába, mert… Nem, beszélni róla lehetetlenség, kérlek ne kényszeríts arra, hogy megtegyem… – Képtelen vagyok rá – sóhajtok, s fejemet lehorgasztom keserűségemben. Tudod, Vito… Bármit megadnék, hogy ez a románc örökké tarthasson, megmártóznék rózsavizedben s áztatnám benne hideg bőrömet míg csak lehetséges, megtisztulnék a mocsoktól mivel átkom beborított, de fizikai képtelenség volna. Minden csontom, minden idegem s izmom ellenzi, hogy akár csak egy lépéssel is közelebb merészkedjek selymes vizű tavadhoz. A változást a szél hozza, az fújja ide messzi tájakról, ám engem apró szemcséjű porrá zúzott az évekig tartó fájdalom, finomabbra mint a Szahara forró homokja; s ha a szél megérkezik, magával fog sodorni s darabjaimat szerteszórja az éterben. Azokat felszedni s újra összerakni lehetetlenség volna még számodra is, hiába oly’ erős az irántam táplált szerelmed.
S éppen ezért - hogy legalább ma este beteljesíthessük sors-rendelte szerelmünket -, a változásnak ellen fogok állni, mert míg az nem ostromolja váram falait, a tiéd lehetek. Míg a nap fel nem kel holnap reggel, a tiéd lehetek. S míg fogságba nem ejtesz mérgező börtönödben, a tiéd lehetek. Mert a gyógyszer, míg egy-egy korttyal iszod, gyógyít… Ám ha az egészet elfogyasztod, pusztít. S te, te átkozott… Te el kívánsz engem pusztítani. Állíthatod, hogy nem így van, s hogy csupán szívemet kívánod elrabolni, de szív nélkül a test nem élhet tovább, így ha sajátomat magadhoz veszed, úgy nem marad mi engem életben tartson. De talán jobb volna így… Vedd csak el. Add meg te nekem a hőn áhított kegyelemdöfést. Meglehet ez a vágy hajt, mikor felszállok mögéd morgó monstrumodra, mikor a megalázó sisakot fejemen viselve derekadat ölelem, s mikor veled egyensúlyozom a lift irányába, s képtelenségnek tűnik elengednem téged, érintenélek, csókolnálak míg el nem kopik bőröm… Gyűlöllek, mégiscsak, mert olyasmit teszel velem mit tíz éven át tiltottam meg magamtól, s minek megtiltása jól bevált módszer volt önmagam megvédésére. Hallom kérésed, hiába nem mondod ki, szinte hallom néma könyörgésed, hogy ne hagyjalak magadra, s bűntudat kerülget a gondolattól, hogy mégis megtegyem a hajnali órákban… Hogy mikor alszol, némán osonjak ki ajtódon, s még-még megrészegedve hoppanáljak haza, bár hazának nem is nevezhetném, de biztonságban volnék legalább, biztonságban tőled, s a rengeteg érzelemtől, miket kiváltasz belőlem.
Van szabály, s miattad megszegem, mert ugyan igyekszem rideg és távolságtartó lenni, melletted úgy fest lehetetlenség, mert pontosan tudod mit mondj vagy mit tégy, hogy engem nevetésre bírj, hogy pillantásomba apró csillanásokat csalj, s hogy arcomat melegség vöröses árnyalatával áraszd el. Gonosz vagy, Vito… Maga a megtestesült gonoszság és kegyetlenség. Mégis, minden percben megbocsátom neked bűneidet, azokat is, miket még el sem követtél. Ezt teszem most is; most, hogy közelebb húzol és szeretőként érintesz. Kezem mellkasodra csúszik - pont úgy, mint szeretőnek szeretője. – "Sah ein Knab ein Röslein stehn, Röslein auf der Heiden, War so jung und morgenschön, Lief er schnell, es nah zu sehn, Sahs mit vielen Freuden. Röslein, Röslein. Röslein rot, Röslein auf der Heiden." – Szavaim Goethe versének sorait idézik, gyengéden akár egy harmatcsepp, pedig gyűlölöm e verset, gyűlölöm jelentését, mégis, ha te volnál a fiú s én a rózsaszál, úgy letörhetnél, nem bánnám igazán. – Folytatnám, de csak ennyire emlékszem – szemeimet forgatom, pedig a történetet tisztán fel tudom idézni, ám a versszakokat nem, hiába egyszerű s rövid… De már azért is hálás lehetek, hogy ennyi megmaradt belőle. Számomra az efféle tudás nem maradandó, hiszen olvasni sem tudok igazán, vagyis nehezen, s ezt a verset annak idején hallásból tanultam meg.
Fogaidnak nyoma bőrömön elveszi eszemet, kit érdekel a vers, kit érdekel anyanyelvem csúfsága, mikor itt vagy te, s itt van ez a közös nyelv, mit mindketten kiválóan beszélünk? S nem, most nem az angolos egyszerűségről beszélek, sokkal inkább a szenvedélyről, a szexről, testeink kapcsolódásáról, mit felvezetsz érzéki tetteiddel… Így megértjük egymást, s így te meg én egyek lehetünk. – Tán kéred vissza? – szemöldökömet megemelem, ám játékosság csillan fel szemeimben, tudhatod, hogy csak tovább húzogatom bajszodat, csak küzdök a pillanatért, mikor végre szabadjára engeded futótüzedet s lángba borítod vele egész világomat. – Mit művelünk egymással? – kérdésedre halk kérdéssel felelek, ujjaimat finoman futtatom végig selymes hajtincseiden, s csak egy kis időre, egy momentum töredékére lehunyom szemeimet, élvezem gyengeségedet, lélegzeted csiklandozását nyakamon, ölelésedbe olvadok és szabad kezemmel izmos hátadra simítok, komfortot nyújtok védtelen perceidben.
Ám ahogy én sem, úgy te sem vagy képes a védtelenségben lebegni, szükséged van a magabiztosság erejére, így azt újra magadévá téve ágyadra löksz, s ha tehetném hosszú órákig csodálnám egyeneseidet s görbéidet, minden kivonalazódó izmodat, s a sötét mintákat mik bőrödet díszítik, kérdeznélek jelentésükről, kérdeznélek a fájdalomról, mit minden egyes fekete vonalért elviseltél, hiszen ismerem a tetoválás művészetét, s eme hibátlan munkákról mindent tudni akarnék… Én magam még egyet sem viselek, de legalább ezret készítettem már. Pillantásomat óvatosan futtatom rajtuk végig, követem lepkédnek szárnyait, az idegen szöveget mi karodon díszeleg, s végül mégis megragadom balodat, hogy a csuklódat fedő ábrát is szemügyre vehessem… Nem elemezhetem sokáig, nem húzhatom az időt, mégis bátorkodom egy puha csókot lehelni rá, talán ennyi romantikát s érzékiséget megengedhetek magamnak. “Gyönyörű vagy” - csak ennyit kívánok mondani ezzel.
Kínzol, s mesterien teszed, nem hagyod, hogy kezeim titkos ügyeskedésbe kezdjenek, teljesen leszorítasz mégis izgatottá teszel minden mozzanatoddal, ezért is hívlak ki tekintetemmel, mert vágyom rá, hogy goromba légy velem s megbüntess… Gyermeteg vágy ez, de nem tagadom létezését, előtted nem. – Nem szokásom követni a szabályokat – mosolyom kiszélesedik, rosszaságról árulkodik, ám hamar sóhajba fullad minden épségben maradt gondolatom, hiszen elmémet elgyengíted szorító ujjaiddal, nem engeded az ereimben csörgedező vörös folyadék áramlását, s így megszédülök, de jóleső szédülés ez, s az az egy perc mit ebben a zsibbasztó állapotban töltök a legédesebb mind közül. Ám nem sokkal édesebb annál mit ajkaiddal nyújtasz nekem, nyelved játékával megőrjítesz, mézes-mázos hangokat kényszerítesz ki belőlem, tán fel is falsz… Bolond vagy, Vito, drága Vitom, bolondságod pedig irányíthatatlanná teszi testem. Képtelen vagyok szabályaidat követni, s mozdulatlanul elviselni a kínt, minek engem kiteszel, körmeidnek szúrása felpezsdít, érzem, hogy téged is épp annyira lázba hoz ez, mint engem… Hogy is tudnám ezt kőszoborként kivárni? Persze, hogy mozdulok, s persze, hogy hajadban keresem kapaszkodómat, vibráló hangodat érzem magam körül, mi csak újra nyüszítésre késztet; lassan kétségbeesett állatnak nézel majd, mintsem élvezkedő férfinak. De te ennél kegyetlenebb vagy, nem hagyod, hogy átadhassam magam ajkaid munkájának, elengedsz, mert hóhér vagy te, nem szerető…
Húzásodnak engedek, ugyan meglep, de öledbe mászom, pihegek s tettetett ártatlansággal pillantok rád, akár egy megfáradt őzgida, szavaid s kuncogásod azonban megtörik színjátékomat, s rosszasággal telt mosolyt villantok rád inkább. – Vagy csak húzni akarom az időt, mert túlságosan kielégítő vagy… – motyogom épp mielőtt megcsókolnál, oly’ puhán, mintha most először tennéd, s még óvatos akarnál lenni. Kezemmel követem kérésedet, válladra csúsztatom ujjaimat, majd szaténosan fénylő tincseid közé túrok, meghúzom őket s fejbőrödet masszírozom, de tudom, hogy mindez csak édesgetés, hogy valójában valami igazán gonosz dologra készülsz. Majd ajkaim sajátjaid helyett ujjaiddal találkoznak, el is válnak egymástól finoman ahogy tovább puhítasz az apró simításokkal, pedig tudom mit kívánsz tőlem, s az egy cseppet sem gyengéd és édes tevékenység… Közelebb simulok, szándékosan préselem ágyékomat a tiédhez, érezheted izgatottságomat, ha figyelsz, de tudom, a te eszed most egészen máshol jár… – Mhmm… – cinkos mosoly görbül szám szélén, a felvezetés csak igazolja korábbi feltételezésemet - s kérdésed végére sem kell érned, már beengedem azokat a zongorás ujjakat. Nyelvemmel finoman táncolom őket körbe, mintha egészen mást cirógatnék így, meg is szívom őket, s fogaimmal gyengéden karcolom meg bőrödet, de neked ennyi nem elég, s - kevésbé művészi fogalmazásmóddal élve - a torkomat is fel kívánod fedezni azokkal a hosszú ujjakkal. Ám ismerem ezt az érzést régről, s bármennyire is szeretnék nem-túl-vonzó hangokat kiadni, ellenállok az öklendezési kényszernek, nyelek s köréd nyögök, mert volt már rosszabb is, volt már kellemetlenebb is. S ha Vito Spadaro zongorás ujjairól van szó, nos, bármit elviselnék. Szempilláim alól pillantok rád, közben bőrödet épp csak súrolva simítok végig alkarodon, majd csuklódon állapodik meg kezem, hüvelykujjammal s körmömmel cirógatom a vékony felületet; közben óvatosan lökök csípőmmel, hiszen én is vágyom az izgatásra… Kérlek, Vito, add nekem mindened!

stobaság volna szívedet enyémnek dedikálnod, s te nem tűnsz ostoba férfinak, Vito, nem látom pillantásodban a naiv csillanást, mely azt sugallná, hogy ez az első szerelem mi fejét üti lelkedben, s éppen ezért, mert a tapasztalat többet beszél mint adott pillanat szenvedélye, tudnod kellene, hogy mellettem maradni öngyilkossági kísérlet csupán, s nem érdemes bele energiát fektetni. Drága idődet ne pazarold rám, ne gondozd ezt a gyenge aranyszívet, mert ha megolvadni nem is fog, de darabokra törhet még, s mint hamis arany, felfalja majd az idő korróziója. Neked gyémánt való, melynek csillogása örökké tart, s mely gyönyörű akár egy kristályos hótakaró, melyet szerethetsz s becsülhetsz életed fennmaradó éveiben. Hagyj fel reményeiddel, mert ennek a hamis aranyszívnek a tenger fenekén van helye.
Vágyom tested hőjére, vágyom a szeretetre mit nyújtani képes vagy, de a félelem mely elmémet rágja hatalmasabb minden érzésnél, minden akarásnál és vágyakozásnál - mert rettegésünk erős ösztön, s én annak oltárán áldoztam életemet. Túl sok szörnyűség, túl sok szenvedés, mit hátam mögött hagytam… S nem kívánlak téged is belesodorni ugyanebbe a gyilkos áradatba; mert ki Rochus Anslingerhez közel ér, azt magával ragadja a sodrás, s a folyó végén már sem vár, csak a végtelen mélységekbe ömlő, kegyetlen vízesés. Egyenes út a Pokol legmélyebb bugyraiba, hol a halál keblén fekhetsz majd, örökké várakozva, hogy csatlakozhassak hozzád. Félő, hogy ez egy olyan sors, mire senki sem vágyik - szerintem te sem, Vito. Bármennyire is tagadod. Ne kérdezd hát, miért küzdök románcod ellen, hiszen a válasz elkeserítő volna, s elég ha annyit tudsz: magamért teszem. Önző vagyok, s önzőségemet nem szégyellem, a boldogságot inkább megtagadom magamtól, de szívemet soha többé nem adom oda senkinek, bármit is ajánljon fel cserébe. Nem tudnék több sebet elviselni bőrömön - sem pedig elsötétült lelkemen.
Valóban védelmezni próbálsz, Vito? Kérlek, áruld el… Miért tennéd? Miért adnád fejed efféle ostobaságra, mikor magad is láthatod, hogy engem védeni felesleges? Törött árút nem éri meg védőcsomagolással körbevonni, mert már annak szorítása is csak kettéroppantaná, s a védő szándék hiábavaló volt. Nem éri meg összeragasztani a darabjaira tört porcelán csészét, mert már sosem lesz többé ugyanaz, funkcióját sosem lesz képes ugyanúgy ellátni s dísznek pedig ocsmány darab volna, így hacsak nincs valamiféle szentimentális értéke, el kell azt dobni - mert már nem ér többet egy zsáknyi szemétnél. S neked is ezt kellene tenned! El kellene dobnod. Mert nem érek már semmit sem. Javíthatatlan vagyok. Helyrehozhatatlan.
De mégis mit akarsz mondani ezzel? Miért kívánsz magadhoz láncolni, miért állítod, hogy hozzád tartozom? Sosem tartoztam hozzád. Sosem tartoztam senkihez. Kikkel egy fedél alatt éltem, s kiket igazán szerettem, ők sem birtokoltak engem soha, s mikor valaki mégis megpróbált birtokába venni… Gyenge szívem maga körül összefacsarodik, érzem a kétségbeesett lüktetést, s jobb térdem ismét enyhe fájdalomba hajlik, mert fáj már a tudat is, hogy egyedül maradtam ebben a mocskos világban. Ezen te sem tudsz változtatni, Vito, s nem is kívánom, hogy próbálkozz vele. Csak hagyd, hogy édes éjszakánk végén kisétálhassak ajtódon, s hátra se pillantsak többé.
Addig pedig… Hadd élvezzem melegségedet, szerelmedet, mézes mérgedet, melyet felkínáltál nekem, hadd tudhassam magamnak eme forró pillanatot, hadd tegyem el emlékeim tárházába, s mint festményt egy kiállítóteremben, hadd akasszam ki azt váram belső falaira, hol mindenki jól láthatja… Mert bár nem mutatom, de értékes vagy számomra már most, s talán soha többé nem találkozom senkivel, ki nálad értékesebb helyet foglalna el rozoga szívemben. – Biztos vagy benne, hogy menni fog? – játszva, mégis finoman billentem félre fejemet, mintha azt szeretném, hogy a te önbizalmad is épp így billenjen meg. Pedig csupán fel kívánlak tüzelni, hiszen bárki láthatja, hogy te bizony rendelkezel némi versenyszellemmel - s én valamiért ezt rettentően vonzónak találom. Nem szeretsz veszíteni, látszik rajtad. Látszik a lángokon, mik tekintetedben fellobbannak, s fényesebben ragyognak a Napnál is.
Most azonban azok a lángok kialszanak, s rád sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, legjegesebb pillantásodat veted most rám, mert hallgatásod épp oly’ hűvös, mint - feltételezem - tekinteted, tudom, haragszol rám amiért érzéseiddel játszom, pedig nem kívántam lelkedbe taposni, csupán sajátomat védem attól, hogy lángjaid felemésszék… Mert félő, ha bizalmamba férkőznél, s utána árulásoddal felégetnéd azt, nem csak szívem perzselődne meg, de elmém utolsó épségben maradt szekciója is hamuvá égne. S már így is sok helyen bolondnak tartanak, meglehet saját munkatársaim is összesúgnak hátam mögött, mert látják s érzik, hogy rég elvesztettem emberségem jelentős részét. De a csend, melyet rám nehezítesz talán még az őrületnél is rosszabb sors, mert bevallom férfiasan, gyűlölöm, hogy nem szólsz hozzám… Gyűlölöm azt az egy percnyi némaságot, s gyűlölöm, hogy most nem harcolsz elutasító szavaim ellen. Tán feladtad? Részem örömmel fogadná, ha nem volnál már mellettem, de egy másik részem, egy titkosabb és sokkal őszintébb részem megtörne, ha feléd fordulva hűlt helyedet találnám csupán. S épp ezért, mikor érintésedet érzem vállamon, mintha gyomromban megmozdulna valami, egyfajta bizsergést észlelek, s melegséget, mely mellkasomat megtölti. Csak felsóhajtok, s félve ugyan, de ismét rád pillantok. Gyönyörű arcodra, mely szívem különös ritmusára hatással van.
Meglehet, ez az egyetlen finom gesztus tehet róla, hogy mégis követlek veszélyes, kétkerekű masinádra, neked adom bizalmam s derekadat átölelve neked adom életemet is, majd otthonod falai közt rejtőzve csókjaimmal igyekszem egybeforrasztani lelkeinket, mert bár összeolvadhatnánk egy nagy halmazzá, bár nem kellene soha kettéválnunk s bár megállhatna körülöttünk az idő, hogy e pillanatban örökké elveszhessek, mert akkor sosem kéne aggódnom, hogy árulást követsz majd el, és sosem kellene attól tartanom, hogy életemtől megfosztasz egy nap. Mert mi ketten egyek volnánk. Bár egyek lehetnénk.
Házaspár? Ó, ha olvashatnék gondolataidban most felkacagnék, hiszen még csak most találkoztunk s te már is házaspárként említesz minket, mintha mi ketten mindig is egymáshoz tartoztunk volna, s talán így is van, de… De talán túlzásba esel most. Mert az nem lehet, hogy minket frigy kössön össze. Nincsenek tündérmesék. Csak a kőkemény valóság létezik, s az ostoba kis vers, melyet anyanyelvemen igyekszem felidézni neked - hogy lenyűgözhesselek. – Nincsenek nagy elvárásaid, ahogy látom – kuncogva fogadom puha csókodat, mely’ megszédít, mint mindegyik amit eddig tőled kaptam. Lassúságod pedig olvadásra kényszeríti testemet, mintha jégpáncélom már csak tócsa volna csupán, te pedig a láng, mely lassan el is párologtatja azt. S aztán, ahogy a levegővel eggyé válok, lángod felfal majd, hogy belőlem táplálkozva tovább élhessen. Gyönyörű sors volna… Csábító ajánlat. Csábít, hogy ennyire akarsz engem… Ugyanakkor megrémiszt.
– Ne – csóválom fejem. – Ma estére add nekem – kérlellek, mert ha eszedet visszakövetelnéd most, rájönnél, hogy mellettem örömre sosem lelhetsz, s akkor elküldenél. Eltaszítanál magadtól és még ezt az egy csodás éjszakát sem adnád meg nekem. Akkor pedig teljességgel összetörnék. De úgy fest, nem akarod elvenni tőlem a boldogságot mit ajánlasz, sőt, csak jobban ragaszkodsz hozzám mint eddig, s védtelen pillanatodon osztozol velem, menedéket keresel karjaim közt, mit megadok neked, s cserébe ugyanezt kínálod fel nekem. Túl szép ez, túl jó, túl meleg… Már-már képtelenségnek tűnik kiszakadnom biztonságos ölelésedből. – Mmm? – lágyan csendül hangom, s várom, hogy mondandódat befejezd, de nem teszed, csak hagysz nekünk néhány pillanatot, hogy tovább lebeghessünk ebben a csodás, lila ködben.
Hatalmadért nem kell küzdened fölöttem, engedem, hogy bábúdként irányíts s matracodra taszíts, de nem tudom figyelmen kívül hagyni a bőrödet díszítő mintákat, kidolgozottságukat, s pillantásomban felcsillan némi vágy, hogy én magam is hasonló szépségeket festhessek rád, pedig kezemben nem volt tetováló tű már egy évtizede - hiszen a festék látványa taszít… De ha megengednéd, egész testedet sötét ábrákkal fedném. Most azonban csak csókjaimmal fedhetem be forró bőrödet, s meg is teszem, egyiket egyenest a csuklódat díszítő tetoválásodra célzom… Ám mit én kimondatlan bóknak szántam, te egészen másnak észlelhettél, mert most légzésed furcsa, pillantásod lángol, szavaid figyelmeztetnek… Tán érzékeny pontra tapintottam? Tested feszült, mintha kérne még a csuklódra adott kényeztetésből, óh, szíves örömest megadnám neked, Vito, de figyelmeztetésed fenyegető, s ösztöneim azt súgják, nem volnék képes később két lábon kisétálni azon az ajtón, miután végeztél velem.
De még ennek gondolata is csak jobban felizgat, még jobban vágyom a tőled kapott impulzusokra, s igen, valóban siettetnélek, mert már nem bírok várni rád, de te nem akarod ezt megadni nekem… – Állok elébe. – Vigyoromhoz kihívó tekintet párosul. Gyerünk, Vito… Nyújtsd el éjszakánkat. Sose érjen véget. Neked még ezt is elnézném… Csak tedd meg, kérlek. Tarts itt örökké. Mert ahogy nyakamra fogsz, ahogy vigyoromat viszonozva fenyegetőzöl, óh, sose érjen véget..! Bizserget, csiklandoz ez a veszélyérzet. Láthatod te is… Bennem partnerre lelhetsz minden sötét fantáziádban.
S óh, mit édes nyelveddel művelsz, ahogy szavaidat tudod forgatni úgy azt is túl jól forgatod körülöttem, túl jól játszol a neked osztott lapokkal, már-már feladnám s engednék az érzésnek, de nem engedhetem, hogy ily’ hamar szálljak ki játékodból, mert az szánalmas volna, s még csak most kezdtük el… Így hajadba kapaszkodom, s igyekszem visszafogni testem reakcióit, hangomat pedig szabadjára engedve jelzem, mennyire jó mit velem teszel, de te kegyetlen vagy, Vito… Kegyetlenül félbeszakítod az egészet, s kínzol finom érintéseddel, melybe belereszketek, mert ahogy rám pillantasz most, az csak még érzékenyebbé tesz… Ám most sikerül meglepned, ahogy öledbe húzol, s én beléd kapaszkodva igyekszem ártatlannak tűnni most előtted, mert ahogy te szeretsz mocskosan játszani, úgy én is élvezem, ha húzhatom az oroszlán bajszát, s te, szerelmem, te vagy a legveszélyesebb oroszlán, mely’ közelébe valaha merészkedtem. S igen, ördögi rosszaság bújik meg édes pillantásom mögött, de szavaim őszinték - mert ha nem hagytad volna félbe tevékenységedet, túl hamar értem volna el a hegycsúcsot, abban pedig nincs semmi öröm, ha ilyen gyorsan engedek a szenvedélynek. Tovább akarlak élvezni, hallgatni akarom édes hangodat, úgy, ahogy most is hallom miközben hajadat finoman meghúzgálom. Újabb érzékeny pontra leltem? Megöl a kíváncsiság…
De talán egész lényem, s minden mit teszek egy érzékeny pont számodra, hiszen elég ujjaiddal finoman eljátszanom, s benned máris vad lángok gyúlnak, vadabbak mint valaha, megállíthatatlan futótűz ez, pedig mást sem teszek, csak ugyanazt, mit később nemesebbik testrészeden is kívánok tenni, ujjaidat épp úgy ízlelgetem mint azt fogom hamarosan. S az sem rémiszt meg, hogy beljebb nyomulsz, s határaimat súrolgatod, nem hagyom, hogy gégereflexemet beindítsd, sőt, gonoszságodért cserébe én magam is gonosz dolgot követek el. Karodra simítok, majd ujjbegyeimmel csuklódat édesgetem, mert tudom ez számodra talán az egyik leggyengébb pont - ezt bizonyítod is azzal, hogy rögvest kihúzod ujjaidat, s inkább torkomat ragadod. De csak újabb vigyort kapsz tőlem válaszul. Nem rémisztesz meg, Vito… Mert vonzódom a veszélyhez, mit elém állítasz. – Utálom a szabályokat, erre már rájöhettél volna… – Ugyan légvételem kissé kétségbeesett tempóra vált, tekintetedet szikla szilárdságával állom, sőt, kihívás elé állítalak. Bánts, kérlek… Büntess meg, amiért szabályt szegtem. Bármit megtennék, hogy egy kicsit jobban érezhesselek ma este… Mert félő, ha nem éreznélek most eléggé, emléked ideje előtt elhalványulna.
Hátam ismét a matracot éri, s kissé kapkodom a levegőt, de izgatottan figyellek, ahogy öltözéked maradékától megválsz, s felfeded előttem gyönyörű tested egészét - ám ajkaim elnyílnak, s pillantásom kitágul, ahogy törzseden lejjebb futtatva tekintetemet, szembe találom magam, nos… Azzal a bizonyos legnemesebb testrésszel, mely már-már királyi méretekkel bír, s igen, most már kezdem érezni a veszély nyomását a levegőben, mert az ott bizony még egy magamfajta tapasztalt férfinak is hatalmasnak számít…Csak bámulok rá, majd felnézek a szépséges arcodra, keresve a válaszokat kimondatlan kérdéseimre: ez igazi? De mégis hogy kellene nekem… Ma este minden bizonnyal eltávozom az élők sorából.
Nagyot nyelek, de torkom mintha hirtelen kiszáradna, s szempilláim sűrűn járnak fel-le, ahogy sokat pislogva gondolom át a helyzetemet… S kérdése sem segít, hangvétele sem, mert tudom, képes volna rá, s a legijesztőbb az egész helyzetben az, hogy talán még élvezném is a bomba-biztos fájdalmat, mit lehetetlen méreteivel felkínál, s most nem túlzok, nem szexualizálom túl ennek a gyönyörű férfinak a létét, őszintén mondom: lehetetlen. A természet úgy alkotta meg őt, hogy egyszerre legyen álom s átok… – Vito… – hirtelen ötlettől vezérelve ülök fel, s így most arcom csípője magasságába kerül, majd mindkét kezemmel finoman simítok felfelé combjain, közben lehunyt szemekkel, kismacskás hízelgéssel dörgölöm orromat s arcom legpuhább részét csípőjének két oldalához. – Engedd, hogy előbb én kényeztesselek téged… Olyan jó voltál eddig hozzám. Hadd viszonozzam, hmm? – édesen pillázok fel rá, vágyakozón, s egy finom mosollyal a szám sarkában. Az nem lehet, hogy ennek ellen tudjon állni… – Vagy… Vagy egyszerre is lehet…