Hihetetlen, hogy máris itt a tanév vége. Innen nézve már legalábbis úgy tűnik, hogy gyorsan elmúlt ez az év, de ez igazából nem így van. Az elmúlt hónapok is bőven tele voltak mindenféle szarsággal, kezdve azzal, hogy elszaporodtak itt a náci seggfejek a tavalyi események óta, ennél fogva egyeseknek kész túlélő tábor lett ez a suli. De amúgy meg tényleg hihetetlen, hogy már vége, és hamarosan végleg elhagyjuk a Roxfortot. Nem mondom, hogy hiányozni fog... Igazából egyenesen várom, hogy végre kiszabaduljunk innen, várom a nyári szünetet, de ugyanúgy az életem egy újabb fejezetét is. De azért, elismerem, lesz néhány dolog, ami miatt talán kicsit visszavágyom majd. A kviddics edzések például. És néhány olyan iskolatársam, akikkel meglepően jóban lettem mostanra, és jövőre valószínűleg nem sokat lesz alkalmunk találkozni.
A ma este, azt hiszem, függetlenül attól, hogy sokan ünneplésnek akarják felfogni, egyben búcsú is, és érezhető a nosztalgikus hangulat az egész társaságon. Valójában pont emiatt haboztam, hogy egyáltalán el akarok-e jönni. Néha még mindig küzdök az empatikus képesseim kordában tartásával, és a legkevésbé sem vágyom rá, hogy a védfalamon átszivárogjon a diáktársaim nyálas, ragadós érzelgőssége. Amire, lássuk be, nagy esély volna képességek nélkül is, mert töményen jelen vannak a mindenféle érzések a diákok között, a tábortűz körül minden irányban.
Ám ennek ellenére mégis itt vagyok, mert nem akarok kimaradni, és mert igazából néhány haverral már megalapoztuk a jó hangulatot egy kis Lángnyelv whiskeyvel a Mardekár klubhelyiségben, aztán már nem volt nehéz rábeszélniük, hogy csatlakozzak a bulihoz én is. És megjegyezném, alapozás alatt nem azt értem, hogy seggrészegre ittuk magunkat. Főleg nem sok jelenlevőhöz képest. Ahogy elnézem, én még eléggé figyeltem a mértékletességre. Igazából kész röhej a sok szabály, amit a tanárok felállítottak a mai estével kapcsolatban, mintha bármit is számítanának. A többség így is megoldotta, hogy becsempésszen valamit, vagy már eleve beállva érkeztek. Sőt, bármibe fogadni mernék, hogy némelyek nem csak alkoholt fogyasztottak... Nem is értem, a felügyelők ezt hogy nem veszik észre, de bevallom, annyira nem is érdekel.
A haverok hárman három felé párolognak el mellőlem az érkezésünk után, és mivel azt a lányt, akivel én találkozni szeretnék, még sehol nem látom, inkább hamar más ismerősök után kutatok. Így kötök ki egy farönkön a tűz mellett néhány DS társammal. Köztük Hollyn Shelbyvel, aki miután a másik oldaláról eltűnik a csaj, akivel eddig beszélgetett, felém fordul, hogy a jövőbeli terveimről kérdezzen. Én meg eltűnődöm, hogy vajon részeg-e már ő is, vagy csak udvarias akar lenni, és azért dobja be a témát... Hisz jól tudja, hogy merre készülök jövőre. Szerintem már mindenki tudja, akivel egy kicsit is jóban vagyok, miután egész évben az auroroktól tanult varázslataimat tanítottam nekik. De azért elmosolyodom, és kicsit még izgatott is leszek, ahogy megosztom vele, már a nyárra is tervben van, hogy újabb órákat veszek a minisztériumban. Az elemi mágiámat is fejlesztenem kell amúgy is. Aztán ahogy Hollyn válla mellett felpillantok, találkozik a pillantásom a seggfej pasijávéval, aki igencsak dühösnek tűnik. Persze ez nem újdonság. Az év legnagyobb roxforti rejtélye, hogy ez a kettő mégis mi a halált keres egymás mellett?
“To run away from trouble is a form of cowardice and, while it is true that the suicide braves death, he does it not for some noble object but to escape some ill.”
Ideges. Nem tudja, hogy pontosan miért, de valamiért biztosan, elvégre Theoról van szó és neki aztán igazán nem esik nehezére felhúznia magát: még biztosan tüske benne, hogy az apja megmentette a kicsapástól, hogy emiatt vagy ezáltal tartozik neki valamivel, mégis csak sínen tartotta az életét pedig Theo, Merlin legyen a tanúja, nagyon küzdött, hogy elbassza azt. Most meg, itt a Tábortűz mellett, amikor valami ennyire állandó, mint a Roxfort, elmúlik, nem tudja, hogy hálás legyen-e: valószínűleg nem ártana legalább megköszönnie, hogy lehetőségeket hagyott neki, nem akar belegondolni, de néha nem tud semmi máson kattogni csak ezen, hogy mi lett volna ha az idősebb Theodore nem jár közben és hagyja, hogy eltanácsolják az iskolából a folytonos összetűzései miatt: valószínűleg lelépett volna otthonról és valami rosszéletű haverja pincéjében húzná meg magát, hogy a végén valaki olyan legyen aki sosem akart lenni. Most meg bezzeg lehet valaki, de Theonak fogalma sincsen kivé szeretne változni, nem akarja itt hagyni az iskolát és a jól megszokott életét, nem akarja a nyarat otthon, Hollyntól távol tölteni, nem kíváncsi a családjára, nem akar egyedül lenni, nem akar semmit csak itt maradni és folytatni a hét éven át megszokott életét.
De az élet nem ilyen, az élet hirtelen és előre megjósolhatatlan: az emberekkel folyton történnek dolgok, mindig változik valami és Theo ezt nem szereti. Nehezen alkalmazkodik a változásokhoz, nehezen találja a helyét új szituációkban, mert habár régen egy nagyon nyitott és barátságos srác volt, mára sokkal zárkózottabb lett, aki igazán csak azokkal érzi jól magát, akik képesek voltak át és megtörni a páncélját.
Adat nézi a tábortűz másik oldalán, felé ráz egy zacskót amitől Theo arcára elégedett mosoly csúszik. Sietve körbe néz, hogy meg tudja keresni a csaját, ha valamit, hát azt nem szeretné, hogy Hollyn meglássa amint megint valamit beszed vagy felszív: rögtön megtalálja, úgy érzi bármikor, bárhol felismerné Hollynt - ott áll Denny Lestrange oldalán és láthatóan meglehetősen jól érzi magát. Nem tudná megmondani miért zavarja ez ennyire, ha Hollynt másokkal látja - talán azért, mert tudja, hogy mennyivel jobb embereket is meg tudna magának szerezni a lány, hogy mennyire más figyelmet is kaphatna, mennyi törődést vagy odaadást másoktól.
Rögtön ökölbe szorul a keze, az agyára egyfajta vörös köd száll amitől alig tud gondolkozni, amitől dühösnek érzi magát, amitől ütne, ütne és ütne. Megindul hát feléjük, mindenen és mindenkin átgázolna ha arról lenne szó, nem figyel, nem gondolkozik csak megy, hogy, nyilvánvalóan meggondolatlan dolgokat tegyen.
Neki ütközik valaki, telibe önti egy nagy adag sörrel - olaj a tűzre. Lebámul hát a lányra, a vörös hajára és a szeplős arcára, hatalmas megszeppent szemeire és semmi mást nem érez, csak mértéktelen, fortyogó haragot. - Hülye, véráruló kis picsa. - Nem rá dühös igazán, de Theo egy ideje nem tudja jól kezelni a dühét, a nyelvére harap ahogyan pálcát ránt: első sorban azért, hogy magát tisztítsa meg, de a tömeg morajlani kezd körülöttük, szét válik és kört alkot és mire feleszmél már a lány kezében is ott virít a pálcája, pedig Theo, most az először tényleg megpróbált elszámolni tízig mielőtt cselekedett volna.
Vajsört iszogatva, nosztalgikus hangulatban beszélgetek a körülöttem lévőkkel. Nagyon fura ennyi év után itt hagyni a Roxfortot, főleg miután annyi szarságon mentünk keresztül az elmúlt egy-két évben. A legtöbbünknek nem a második otthona ez, sokkal inkább az első, hisz tizenegy éves korunk óta az év nagy részében itt vagyunk. És mindazt, ami történt, együtt vészeltük át, egymást támogattuk, bátorítottuk, tartottuk egymásban a lelket, segítettünk tovább lépni. Nem egy lelkizős támogatócsoportként alapítottam újjá a DS-t, de az elmúlt másfél évben úgy összekovácsolódtunk – még olyanokkal is, akikről nem is gondoltuk volna korábban, hogy képesek lehetünk jól kijönni egymással – hogy be kell ismernem, baromiba hiányozni fog ez az egész. Egy részem persze várja a következő fejezetet, és izgatott vagyok az előttem álló aurorképzés miatt, de az agyam még nem szokott hozzá a gondolathoz, hogy milyen sok változást fog hozni a szeptember.
A mélázós, tervezgetős társalgásból Theo Nott felbőszült bikaként közeledő alakja ránt ki teljesen. Mint aki már reflexből érzi, hogy most történni fog valami, amihez mindkét kezem kelleni fog, teszem le az üvegemet a rönk mellé a földre, aztán feszült várakozással egyenesedem fel. Fogalmam sincs, mi a fasz van, de az elmúlt másfél évben már volt időm rájönni, hogy Theo már nem az a kölyök, akivel felnőttem... Egy kiszámíthatatlan seggfej lett, és ha így meglódul valaki felé, akkor nem árt mindenre felkészülni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, erre az összetűzésre én valószínűleg már hónapok óta kész vagyok. Annyira bassza a csőrömet a srác viselkedése az elmúlt időszakban, hogy szinte csak a lehetőségre vártam, hogy az öklömet az arcába törölhessem. Igaz, némileg álszentségnek éreztem volna belekötni, részben mert hat éven át én is egy náci rohadékként viselkedtem ebben a suliban, bár szerintem irtó nagy különbség van a szemtelen és gyerekes csínyek között, és aközött, amit most ő képvisel. Illetve részben az is visszatartott, hogy mégis csak a rokonom, és anyám meg a nagybátyám, az idősebb Theodore tuti nem díjazná, ha beverném a képét. De hát van, amit egyszerűen nem lehet elkerülni.
Bár végül tulajdonképpen attól kattanok be igazán, amikor látom, hogy nekimegy valakinek, akit aztán le is szól. Nem látom jól a lány arcát, a tábortűz fénye addig nem ér el rendesen, csak az egyértelmű, hogy vörös hajú, és tudom, hogy akár Lilibeth is lehetne. Talán éppen ő az. De már csak a puszta tény, hogy Nott valakit véráruló picsának nevez a hajszíne miatt, pillanatok alatt felbassza az agyamat. Az utolsó métereket már én szelem át gyors lépésekkel, és belépek közé meg a lány közé, majd teljes erőből lökök rajta egyet két kézzel, mielőtt bármit tehetne a vörös hajúval. Akinél amúgy nem tudom, hogy lehet varázspálca, tekintve hogy azokat ide nem hozhattuk be a banzáj területére – bár valószínűleg pont ugyanúgy csempészte be, mint mások minden szart, amit innen kitiltottak a tanárok –, de gondolom szívességet teszek neki is azzal, ha megakadályozom, hogy nyíltan használja. Nekem amúgy is csak a két karomra lesz most szükségem ehhez.
- Hé, Theo, mi lenne, ha kivételesen a saját súlycsoportoddal kezdenél? Vagy úgy már nem olyan jó buli? - vetem oda neki a kérdést, és abszolút készen állok, hogy megüssem, épp csak arra várok, hogy megtegye az első lépést felém.
“To run away from trouble is a form of cowardice and, while it is true that the suicide braves death, he does it not for some noble object but to escape some ill.”
Ideges. Nem tudja, hogy pontosan miért, de valamiért biztosan, elvégre Theoról van szó és neki aztán igazán nem esik nehezére felhúznia magát: még biztosan tüske benne, hogy az apja megmentette a kicsapástól, hogy emiatt vagy ezáltal tartozik neki valamivel, mégis csak sínen tartotta az életét pedig Theo, Merlin legyen a tanúja, nagyon küzdött, hogy elbassza azt. Most meg, itt a Tábortűz mellett, amikor valami ennyire állandó, mint a Roxfort, elmúlik, nem tudja, hogy hálás legyen-e: valószínűleg nem ártana legalább megköszönnie, hogy lehetőségeket hagyott neki, nem akar belegondolni, de néha nem tud semmi máson kattogni csak ezen, hogy mi lett volna ha az idősebb Theodore nem jár közben és hagyja, hogy eltanácsolják az iskolából a folytonos összetűzései miatt: valószínűleg lelépett volna otthonról és valami rosszéletű haverja pincéjében húzná meg magát, hogy a végén valaki olyan legyen aki sosem akart lenni. Most meg bezzeg lehet valaki, de Theonak fogalma sincsen kivé szeretne változni, nem akarja itt hagyni az iskolát és a jól megszokott életét, nem akarja a nyarat otthon, Hollyntól távol tölteni, nem kíváncsi a családjára, nem akar egyedül lenni, nem akar semmit csak itt maradni és folytatni a hét éven át megszokott életét. 
