As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
Már egy ideje ki se dugtam az orromat a szobámból, maximum csak akkor, ha órára mentem. Az ebédszünetben a szokásosnál is eldugottabb helyeket kerestem magamnak, hogy biztosan senki ne akadjon a nyomomra, a szüneteket pedig inkább a mosdóba zárva töltöttem. A könyvtárat is messzire kerültem, mert féltem, hogy Yule ott fog ülni és várja, hogy megint együtt tanuljunk. Igen, tőle jelenleg rettegtem. Illetve ez így nem helyes. Attól féltem, hogy csak még jobban összetöri a szívemet. Egészen addig, amíg őt meg nem láttam, nem tudtam milyen úgy igazán kedvelni valakit. S most, hogy kiderült, hogy az ő szívét már elrabolta valaki – sőt, egy férfi – nekem már nincs helyem. Ezért utáltam közel kerülni az emberekhez, meg komolyabb érzelmi dolgokba belebonyolódni. Túlságosan fáj. Főleg úgy, hogy van közös óránk. Inkább két székkel odébb ültem mindig tőle és arra fogtam, hogy meg vagyok fázva. Pedig sose vagyok beteg. Nem beszéltem vele, rá se néztem. Nem akartam. Amint ráemeltem a pillantásom a mellkasomban összerándult az a kis pumpa, ami miatt még éltem. Ha lettek volna könnyeim, akkor biztosan elhullajtottam volna őket, mikor meglátom. Viszont egy hét után végre úgy döntök, hogy ideje elhagyni a barlangomat és inkább fotózok. Éjfél körül lehet, szinte hallom, ahogyan a koli területén valaki óriási bulit csap és a hangos zene mellett egy-két fiatal hallgató kiabálása is hallatszik. Engem viszont nem érdekel, inkább elmászok másfelé. Nem megyek messzire, csak annyira, hogy ne találkozzak össze senkivel. A Vállamon a fényképezőgépem lóg a táskájában, én pedig fel se nézek, csak lépkedek. Gondolkozom, hogy talán igazat mondott Yule, hogy valóban a sors néha rossz döntéseket hoz. Viszont az sem elhanyagolható, amit én említettem. Vajon mit akartak nekem ezzel tanítani? Sose vetemedjek olyan ostobaságokra, mint a szerelem. Valószínűleg. Nem is nekem való, hiszen… Csak egy robot vagyok, akit egy varázsló testébe bújtattak. Némi séta után kénytelen vagyok megállni, ugyanis falba ütközök. Mármint a szó szoros értelmében. Figyelmetlenségemben ugyanis beverem a fejemet egy fába, amivel az iskola területét akartak díszíteni. –Ssibal… - Nem félek koreaiul némileg… Hát olyan szavakat használni, amik kevésbé szalonképesek, hiszen nem is hallja senki, meg nem is értik. Inkább csak egy mélyet sóhajtva megállok ott, ahol éppen vagyok. Még éppen látszódnak az iskola falai, viszont van némi természetesebb látvány is. Miután pedig tökéletesnek ítélem meg a helyszínt, elő is szedem a gépemet.
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
Az utóbbi idő, nos… Katasztrofálisan telt. Eleinte igyekeztem Drew felé nyitni, beszélgetni vele, de látványosan került, olyannyira látványosan, hogy egy idő után már fel is adtam inkább. Úgy tűnik, tényleg rájött mindenre… És el is undorodott tőlem. Nem hibáztathatom érte, hiszen ki ne találna egy magamfajta szörnyeteget undorítónak? Mocskos vagyok, szégyentelen, s talán egy két lábon járó nemi betegség tenyészet is lehetnék, ha nem járnék rendszeresen dokihoz és nem kötelezném a partnereimet gumi használatára. Őszintén? Senki ne akarjon még csak barátkozni se velem. Felesleges. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok teljes mértékben elkenődve Drew miatt, hiszen az érzéseimet nem tudom kikapcsolni, és hiányoznak a közösen töltött perceink; egy darabig még vártam is rá a könyvtárban, hátha felbukkan, de sosem jött… És ahogy az várható is volt, beszippantott a buli, az alkohol és a rengeteg szex spirálja, s egyre csak süllyedtem lefelé, akár egy léket kapott csónak, egyre csak a tenger feneke felé, menthetetlenül. Mert máshogy nem is lennék képes feldolgozni az újabb csalódást, csak saját magam mérgezésével. Elkövettem egy buta hibát… Egy nagyon buta, nagyon meggondolatlan hibát. De már nem tudom visszacsinálni. A bagoly elrepült, karmai közt vitte a levelet, s a benne rejlő ocsmány szavakat, a címzett pedig bármelyik nap megkaphatja azt, talán nem kis örömére… És a megbánás, ami ebből következett most arra késztet, hogy újabb és újabb üvegnyi piát gyűrjek magamba, miközben a kolesz-buli helyszínén kialakított táncparkett kellős közepén dobálom a csípőmet. Néhány fiú meg is pörget közben, főleg olyanok, akik tudják, mit kaphatnak tőlem egy kis kedvességért cserébe, s egyikük most is ebben reménykedik, miközben a fenekemhez nyomja magát, de… De nekem ez most nem megy. A testem akarja, de a szívem nem, hiába csináltam azt a sok ostobaságot az elmúlt hétben, hirtelen egy hang a fejemben könyörögni kezd, hogy ne adjak egy újabb nevet ahhoz a rohadt hosszú listához… Elhúzódok tőle, ő tovább próbálkozik, hozzám vág bizonyos szavakat, bántó szavakat. Lökök rajta egyet, aztán egyenesen az épület kijárata felé sietek, s egészen addig meg sem állok, míg végre egy csendesebb helyre nem érek. Nekitámaszkodok az első fának, ami a közelembe kerül, aztán megfordulva nekinyomom a hátamat és szép lassan leereszkedek a földre. Szédülök, sőt, némileg rosszul is vagyok, de a friss levegő jót tesz a fejemnek; egyedül a furcsa kattogás zavarja meg nyugalmamat, ami elsőre egy fényképezőgépre emlékeztet… Kíváncsian hajolok ki a fa takarása mögül, s ekkor pillantom meg az ismerős fiú alakját, aki talán észre se vett eddig. – Dreuhhh? – szólítom meg, habár egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ő az, de ha igen, most bizonyára meg fog fordulni. És már vigyorgok is, mint valami kiskutya, akihez épp hazaérkezett a gazdája. – Te megh mi a fészkes phitshát csinálsz itt?
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
Nem tudtam teljesen kikapcsolni. Valahogy hiába próbáltam meg bármit is tenni, az egyedüli ember, aki a gondolataim közé tudott kúszni, az Yule volt. Millió meg egy cikket olvastam már el arról, hogyan tudnám elfelejteni azt, akit valaha szerettem. Mert szerelemnek kellett lennie! Nincs más magyarázat. Az egyedüli dolog, ami még egy olyan… különc szívét is képes hevesebb mozgásra buzdítani az nem lehet más, csak az az ostoba érzés, amelyet a könyvekben olyan nagy dolognak írnak le, meg persze a fontos jelzővel illetik. Nekem ez idegen volt persze, hiszen a barátokkal is úgy álltam, hogy sehogy. Ezt persze sose bántam, hiszen tudtam, hogy egyedül sokkal többre vihetem. Sokkal gyorsabban haladtam. Ezt pedig csak Yule miatt adtam fel, akinek szívesen magyaráztam a tananyagot, vagy éppen álltam le vele beszélgetni. Egészen a múltkori beszélgetésig. Utána pedig csak ellöktem magamtól. S emiatt, meg azt hiszem a… Depresszió? Vagy valami ahhoz hasonló érzés miatt, semmi, de tényleg semmi kedvem nem volt kijönni fotózni. Nem láttam szépnek az éjszakai eget. Nem ragyogtak úgy a csillagok, mint azelőtt, így értelme sem volt. Most sem tartottam különösen csodásnak az estét, viszont kezdenem kellett valamit magammal. A net szerint sem szabadott sokáig elzárom magamat a kedvenc elfoglaltságaim elől, mert csak még rosszabb vége lett volna. Egy szaki szerint igenis erőltetnem kellett a hobbijaimat, hogy újra jól tudjam magamat élvezni. Emiatt voltam csak képes felállni és elindulna ma este. Viszont így sem tudtam rendesen figyelni, konkrétan újra meg újra lejátszottam magamban azt a bizonyos jelenetet. Persze, én is lehettem volna kedvesebb, megtehettem volna, hogy úgy teszek, mintha semmi nem történt volna, ellenben nem voltam rá képes. Én nem vagyok jó a szocializálódásban. Konkrétan szenvedek attól, hogy nem vagyok képes normális emberi kapcsolatokat kialakítani úgy alapból. Talán most sikerülni volna, de az, hogy az első srác, akit kedveltem már más iránt érdeklődik… Összetört. Ennek ellenére, amint találok egy elfogadható helyet, elkezdek fényképezni. Ma valahogy semmi sem az igazi. Nem tetszenek a képek, egyszerűn nem adnak vissza semmi… Szépséget. Nincs semmi különleges, a fények sem a legjobbak. Nem mintha most sok lenne. Közben meghallom a nevemet, és automatikusan csak hümmögök egyet. Oda se nézek elsőre, hiszen inkább csak egy automatikus reakció volt ez részemről. Viszont a káromkodásra már igen, főleg hogy nem is teljesen érthető a kiejtése. Ennek megfelelően már fordulok is felé és egy… YULE?! -Ehm… izé… Én fo-fo-fo… - nyelek egy nagyot. Nem bírok megszólalni, csak ott állok a fényképezővel a kezemben. Olyan, mintha a testem megfagyott volna, a vér is megáll az ereimben. A lábaim földbe gyökereznek, én pedig csak bután pislogok rá, mint aki azt se tudja ki ő. Pedig nagyon is tudom, sőt minden részletre emlékszem a legutóbbi találkozásunkból, így… Nem értem minek mosolyog rám?
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
Nem vagyok büszke arra, ahogy ezt az egész Drew-ügyet kezeltem. Lehettem volna sokkal felelősségteljesebb, gondolkozhattam volna mielőtt még belemegyek a lehető legnagyobb hülyeségekbe; és nem, most nem az össze-vissza kefélésről beszélek. A hülyeség, amit elkövettem sokkal rosszabb ennél. Ugyanis elküldtem egy olyan levelet, aminek nem szabadott volna napvilágot látnia soha, mégis, most úton van az utolsó személy felé, akivel szerettem volna kommunikálni… Csak abban reménykedhetek, hogy a bagoly menet közben elhagyja az óceán fölött, és az impulzív felindulásból írt soraimat elnyeli a sós víz mélysége. Mert ha nem, akkor Marcel hamarosan egy nagyon kellemetlen tartalmú üzenetet olvashat tőlem… Szerencsére van egy barátom, az alkohol, s ő mindig szívesen segít a bajban; most is, hogy szívem fájdalmát enyhíthesse egészen letompít, s a parti kellős közepén táncra perdít, egyik fiú karjaiból a másikba lök, és már majdnem rávesz valami sokkal intenzívebbre is, ám megálljt parancsolok a testemnek és inkább menekülőre fogom. Szánalmas vagyok… Annyira nagyon szánalmas. Futok, aztán a szabad levegőre érve már csak sietősen bukdácsolok a sötétben, hogy aztán az egyik fát találjam meg menedékhelyemül. A fene se gondolta volna, hogy még itt sem lelhetek nyugalmat; hiszen nem vagyok egyedül, ezt a fényképezőgép kattogása bizonyítja is. S gazdájára pillantva már fel is ismerem a fiút, aki jelenlegi bánatom legnagyobb forrásaként létezik, de ahelyett, hogy elkapna a sírás vagy a harag, csak vigyorgok rá nagy vígan, hiszen végre beszélhetek hozzá, végre láthatom őt közelebbről. – Fhotózol?! Hát ez baromi jóuh! – Csillogó szemekkel nézek fel rá. – Embeeer, annyira hiányoztál… – Felé nyúlok, ám a gravitáció gyorsan legyőz, s kibillenek egyensúlyomból, így egész felsőtestem a földön landol, kezem pedig pont a fiú cipőjére esik. Meg is fogom azt, de csak mert attól félek, hogy itt fog hagyni. – A büdös mindenit ehh – motyogom, aztán megpróbálok feltámaszkodni, hogy ne csináljak magamból még nagyobb hülyét. – Dreuhh… Te utálsz engem? – pillantok fel rá most már kissé kétségbeesetten, s a vidám görbület helyét egy sokkal szomorkásabb arckifejezés. Ajkamat lebiggyesztem, s most már inkább hasonlíthatok egy utcára dobott kiskutyára, főleg így, hogy félig-meddig a földön fekszek. – Miért hagytál el? Nem tehetek rhóla… Nem akarok ilyen lenni… Azt hittem, keddvelsz… Összevissza beszélek, nyilvánvaló, hogy a pia tehet róla, de nem tudom leállítani azt a buta nyelvemet; pedig ideje volna, mielőtt még olyasmiket vágok Drew fejéhez, amiket semmiképpen nem akar hallani. Hiszen már tudom az igazat, tudom, hogy azért kerül, mert rájött a titkomra, és ezért én tényleg nem hibáztatom, mégis… Tudni akarom, hogy tényleg utál-e azért, aki vagyok. Hogy valóban undorodik-e. Hogy Marcelnek igaza volt-e… – Dreuhh… Én annyira bherúgtam… Megmutatod, hohgy mit fotózhtál?
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
Azt hiszem, mikor ilyen furcsa helyzetbe kerülök, akkor igenis sok értelmet kap a patrónusom alakja. Nem mozdulok, csak meredten bámulok magam elé, konkrétan próbálom eljátszani azt, hogy itt sem vagyok. Reménykedem, hogyha mozdulatlan maradok, akkor nem vesznek észre a ragadozók, ha pedig mégis, akkor felfújom magam… Illetve ebben az esetben az esetben futnék. Várjunk, azt sem tudok, mert a lábaim nem mozognak. Akkor… Elájulnék? Talán ez a legreálisabb opció, bár tekintetbe véve, hogy még sose voltam ilyen helyzetben… Csak a bánat tudja, hogy mi lesz velem, ha elkezd felém közeledni. Most még csak bámulok rá, próbálom feldolgozni a tényt, hogy Yule itt van előttem és… Totál részeg. Mint egy átlagos egyetemista. Ez csupán azért lomboz le, mert azt hittem legalább ő ebben is mást. Úgy fest a szerelem tényleg vakságot okoz, hiszen elhittem, hogy ő teljesen más, mint a többiek. Milyen szomorú… Talán jobb is, hogy mi ketten nem jöttünk össze. Valószínűleg nem bírta volna mellettem a nagy semmittevést. Egész nap vagy tanulni, vagy csak olvasni, elleni biztosan unalmas lett volna egy ennyire közösségi embernek. Bár akkor már felvetül a kérdés, hogy mit keres itt, ha annyira jól érezte magát? Megindul felém, az izmaim pedig megfeszülnek. Nem bírok mozogni, de érzem, hogy a pánik kezd eluralkodni rajtam, s csak egy karnyújtásnyira – mármint tényleg – vagyok attól, hogy rohamot kapjak tőle. Szerencsére viszont helyettem, a földet kezdi el ölelgetni, csupán a lábamat tudja megfogni, de azt erősen tartja. Egy mély levegőt fújok ki, ahogyan elrakom a gépet, s leguggolva hozzá felsegítem. – Utálni?! – kérdése őszintén meglep, melyet nem is próbálok leplezni. Szavait alig lehet érteni, nagyon kell koncentrálnom, hogy fel is fogjam, mit szeretne tőlem pontosan. – Yule én… Én nem utállak! Egyszerűen csak… - inkább felhúzom a karjánál fogva, sőt még segítek is neki megállni, ha kell. Nem szeretném, ha a hideg föld miatt megfázna, vagy megint kárt tenne magában azzal, hogy elesik. – Én… kedvellek. Veled nincs semmi baj. – Csak velem, amiért nem tudom visszafogni magam, s amiért azzal védekezem, hogy kerüllek. Ne vedd magadra, sajnálom, hidd el egy kis idő és elmúlik. Nem tarthatnak örökké az olyan érzések, amelyek nem találnak viszonzásra. Annyi mindent szeretnék neki most elmondani, főleg így, hogy nem valószínű, hogy emlékezni fog rá. Hiszen maga is bevallja, hogy túl sokat ivott, ez egyszerre tölt el félelemmel és némi boldogsággal, hiszen bármit mondhatok itt és most neki, viszont… Ő meg bármivel bepróbálkozhatna. Ennek ellenére csupán annyit kér tőlem, hogy mutassam meg a fotóimat. – Semmi szépet… Ma nem megy. – vonok vállat egyszerűen. Nem hazudok… Tényleg semmi különös nincs a képekben. Meg addig nagyon elengedni sem szeretném, amíg nem áll biztosan a két lábán.
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
Egyáltalán nem jókedvemben vagyok ilyen pocsék állapotban, és szó sincs arról, hogy a buli annyira élvezetes lenne, ez mind inkább csak afféle figyelemelterelés, egyfajta feldolgozási módszere a csalódásnak és a hülyeségnek, amivel megtetőztem a shitstorm-ot, amibe sajt magamat kevertem bele. Így nem is esik jól az alkohol bizsergető hatása, nem élvezem, ahogy a fiúk körbevesznek és a derekamat meg a csípőmet fogdossák, nem boldogít, hogy egyikük bepróbálkozik nálam, sőt, inkább csak azt érzem, hogy egy szexbaba vagyok mindenki szemében… Úgyhogy bánatomban inkább el is hagyom a parti helyszínét, és megyek amerre lábaim visznek, dülöngélek, majdnem pofára is esek, de aztán egy fa a megmentésemre siet, így le tudok csusszanni annak törzse mentén, hogy aztán a földön ücsörögve Drew-ba akadjak… Micsoda véletlen! Épp miatta vagyok ilyen szomorú. Vagyis inkább ő is részt vett a folyamatban. Pillanatokon belül pedig el is kap a szóhányás, habár nem szó szerint, de tényleg elkezdem sorra kiejteni az értelmetlen mondatokat a számon, kezdve azzal, hogy először örülök a fiú jelenlétének, majd faggatni kezdem, hogy tényleg utál-e, ahogy azt a kis fejem eddig hitte. Ő azt állítja nem, de hihetek neki? Hagyom, hogy felsegítsen, közben emésztem amiket mond, hogy nem utál, nincs velem baj… Pedig van, bőven van, csak ő ezek szerint ezt mégsem tudja, pedig feltételeztem, hogy tisztában van vele. – Télleg? – Nézek rá bután, közben erősen kapaszkodok belé, mert jelenleg csak rajta múlik, hogy ismét átölelem-e az anyatermészetet avagy sem. – Hát én aszhittem! – Karomat átvetem a vállán, mint jóbarát a még jobb barátjáén, de próbálok nem teljesen ránehezedni, bár ez jelen állapotomban nehéz feladat… – De Dreuhhhh, ennek zsemmi értelme. Akkormeg minek kerühltél ha nem utálsz? – Most már még butábban nézhetek rá, habár őszintén nem tudom… Abban sem vagyok biztos, hogy hol vagyok, vagy hogy a lábam alatt talaj van-e és nem felhők meg pónilovak vattacukros sörénye. Végül be is jelentem a fiúnak az egyértelműt; hogy részeg vagyok, méghozzá nem is kicsit, majd hozzáteszem azt is, hogy szívesen megnézném a fotóit, ha már itt van nála a gépe, de ő valamiért inkább nem mutatja meg őket. – AHJ hát ne butáshkodj mán! – csóválom a fejemet, de ettől kicsit sikerül megszédülnöm, így jobban rádőlök szegény Drew-ra, annyira, hogy arcom nagyon közel kerül az övéhez, így első ösztönöm nyomni az aranyos kis pofijára egy apró puszit. – Mutimeg! Annyira bánatos vagyok, láthni akarok valami szhéééépet! – Ha ezt most a józan énem látná, bizonyára elásná magát a föld alá. Pont oda, ahol az előbb még feküdtem, mint valami szánalmas kis csiga. De nem, ehelyett inkább idétlenül rásimítok az engem tartó fiú arcára, ott, ahol az előbb a puszit nyomtam, közben bágyadtan mosolygok rá. – Annyira szhép vagy, Dreuhhh…
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
Egy ilyen fiút… Egy ilyen arcot… Egy ilyen csodát, hogy is tudtam volna utálni? Bár születésemtől kezdve azt hittem, hogy egy robot vagyok, én sem tudtam teljesen érzelemmentes maradni. Hiába nem mutattam ki, hogy mennyire rajongok érte, hogy mennyire féltékeny lettem, mikor megtudtam tetszik neki valaki… Ott kavarogtak benne az érzések. Azok amiket nem ismertem, amíg ő meg nem jelent. Egyesek most biztosan azt mondanák, hogy bár sose tapasztaltam volna meg őket. Én viszont örülök. Minden fájdalom ellenére boldog vagyok, amiért nekem megadta ezt. Úgysincs semmi értelme haragudni rá. Nem tudom őt befolyásolni, nem tudok mit kezdeni azzal hogy nem vagyok elég jó. Talált magának valakit, akit igazán kedvelhet, ami nagyszerű. Én pedig nem kéne, hogy emiatt rosszul érezzem magam. Ez van, ilyen az élet. Nekem amúgy sem kéne olyan ostobaságokat éreznem, mint szeretet vagy féltékenység. Eleve hova is gondoltam? Én nem vagyok fontos, vagy nem sokáig. Ha valaki meg is kedvelne, akkor hamar lecserél, mert akad valaki más, aki minden bizonnyal kellemesebb társaság lesz. Mondhatok, vagy tehetek bármit, nekem nem jár ki az, hogy igazi barátiam legyenek, vagy kapcsolataim. Hiszen a végén úgyis felejthető leszek Viszont most, hogy itt fekszik előttem, hogy ilyen esetlen a fiú, nem tudok és nem is akarom őt csak otthagyni. Felsegítem, válaszolok neki, illetve próbálok, miközben a saját szívem összefacsarodik, amiért nem mondhatom el neki a teljes igazságot. – Nem utállak. Sose tettem. Sose tudnék Ilyesmit tenni. – Pedig lehet jobb lenne, vagy az, ha egyszerűen le tudnám magamról söpörni ezeket. Minden csoda három napig tart, én viszont úgy érzem az enyém vagy 3 hónapig fog. Vagy egy életen át el fog kísérni ez a lelki trauma. – Könnyebb volt. Azok után, amit mondtál. – Azok után, hogy annyira egyértelműen a tudtomra adtad, hogy nem kellek neked. Nem hibáztatlak. Én sem kellenék magamnak, ha én egy ilyen élettel teli srác lennék. Bennem semmi jó nincs, még a hobbijaimban is rémes vagyok. Ezért sem akarom megmutatni neki a képeimet, hiszen ezek most igazán rémesek lettek. Bár ezen a ponton elgondolkozom, hogy valaha voltak-e jók. – Nem butáskodom. – Jobban rám dől, mire én erősebben fogom őt, sőt inkább a derekát karolom át, ezzel is még közelebb húzva magamhoz. Ehhez értek én. Saját magam kínzásához, mert mi más is volna ez? Ahogyan itt áll előttem, könnyen meg tudnám őt csókolni is, ha akarnám, de helyette hagyom, hogy kihasználjon. Nincs itt a férfi, aki kell neki, hát jó leszek én is. Ezt érzem. – Nincs bennük semmi szép. Hiányzik… Mindből. – Hangom megremeg, pláne miután még egy puszit is nyom az arcomra, s már-már azt hiszem sírni fogok, de jön össze. Persze… Hiszen robot vagyok. – Ne kínozz Yule... Nagyon kérlek ne tedd. – Ezen a ponton nem tudok mást mondani neki, csak ezt. Kihasznál, érzelmileg nagyon is, én pedig… Mint egy bolond hagyom neki.
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
Megnyugtat a tudat, hogy Drew nem utál, bár az igazat megvallva jelen állapotomban nem biztos, hogy tényleg el is hiszem, hiába állítja, hogy sosem tenné… Belső bizonytalanságom most az alkohol hatására folyamatosan sugdolózik a fülembe, győzködni próbál arról, hogy a fiú valójában hazudik, s unja már azt, hogy velem kell foglalkoznia, ezért is került el mostanában. Én mégis a nyakán lógok és ezt iszonyúan bánom, hiszen egyértelművé tette már, hogy nem vágyik a társaságomra… – Ohh Dreehhhh hát akkor jóvanakkor! – vigyorgok rá idétlenül, s direkt nem is figyelek oda a belső kis hangra, elvégre sokkal jobban foglalkoztat ennek a cuki fiúnak a látványa, na meg a hangja, és az, hogy végre hozzám szól… Hiányzott, ezt beismerem, méghozzá nem is kicsit. – Amit mondtam? Mit mondtam? – értetlenkedek tovább, mert hirtelen nem igazán jut eszembe, mégis mit mondhattam amivel így sikerült megbántanom. Bár ha jobban belegondolok, azután futott el olyan sietősen, hogy elárultam neki, tetszik valaki. Ráadásul egy fiú. – Várjá’, azér’ kerültél merht aszontam, hogy tetszik egy fiú? – ráncolom a homlokomat. – De mé’? Hiszen előtte lényegében beismerte, hogy neki is a fiúk jönnek be. Még örültem is, hiszen így lehet, hogy volt nála némi esélyem… Tehát az lehetetlen, hogy azért került, mert meleg vagyok. Nem-nem, itt valami másról lesz szó. Próbálnám törni a fejem, kiokoskodni, hogy akkor mégis mi zavarta ennyire, de túlságosan részeg vagyok ahhoz, hogy egy konkrét képet össze tudjak rakni, pedig ha egy kicsit okosabb lennék talán már tudnám a választ… – Dehonnem! Én tudom, hogy jhók a képeihhhd! – El tudom képzelni, milyen fejet vághatok most… Merlinkém, ha a józan énem most látna, bizonyára páros lábbal rúgna hátsón. Nekem viszont jelenleg ahhoz sincs elég egyensúlyom, hogy megtartsam magam, nemhogy rugdosódni kezdjek, így jobban rádőlök Drew-ra, aki most már a derekamat fogva igyekszik megtartani, s ennyi érintés elég is ahhoz, hogy pofimon rózsás árnyalat terüljön szét. – Mi hiányzik? – kérdem, s a sokadig hülyeséget is elkövetem; megpuszilom, szépnek nevezem - mert annak is tartom -, s cuki arcocskájára simítok, mintha együtt lennénk… Bárcsak együtt lennénk! Reakciója azonban váratlanul ér, s el is húzom a kezemet, közben szomorúan nézek rá. – Kínozlak…? – Szinte alig hallhatóan ismétlem azt az egy kis szót. Fáj, nagyon fáj, hogy ő ezt kínzásnak érzi, pedig én annyira, de annyira kedvelem őt… Tényleg csak ártani tudok másoknak a szerelmemmel. Ezt most igazolja Drew is, de túlságosan instabil állapotban vagyok ahhoz, hogy ez eltántorítson. – De Dreuhh, én shosem kínoználak… Aszontam tetszik egy fiú, te vagy az a fhiúú há’ nem érted? Aszhittem egyértelmű! Mégaz orrom is vérzett tőled, aaannyira kedhvellek!
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
Szörnyű érzés így itt állnom előtte, s azt bizonygatnom, hogy nem utálom. Engem ki nyugtat meg, hogy nem vagyok teljesen felesleges, hogy nem csak azért van velem, hogy foglalkozzak vele, mikor unatkozik? Érzéseim elszabadulnak, alig bírok megálljt parancsolni magamnak. Remegek, vállam rázkódik, mint aki mindjárt megfagy vagy ha hátulról néznek, akkor azt hihetik, hogy keservesen sírok, holott képtelen vagyok. Csak egy robot vagyok, akiben behalt valami… Csak egy műszaki hiba ez az egész. Csak meg kéne javítani és ugyanolyan érzelemmentes lennék, mint előtte. Viszont hiába dolgozok ezen, ha nem hagyja. Yule… Megölsz így. Én nem bírok el ennyi érzelmet. -Amit aznap mondtál a könyvtárban. – Teszem hozzá nagyon halkan, hogy ne is hallja inkább. Túl sokat mondtam már így is. Nem érdemlem meg, hogy féltékeny legyek. Sose szerettem senkit, azt se tudnám, hogyan kellene vele bánnom. Talán érdekességnek jó vagyok, de úgyis elhagyott volna. S nem fájna jobban, ha úgy dobna ki, hogy már volt köztünk valami? Inkább az elején felejtsük már el egymást, mert én nekem nincs kedvem átélni egy szívfájdalmat. Az összetört szívre ugyanis még a mágia sem jó. -Ennyire egyértelmű? – Talán mégsem annyira részeg, akkor viszont jobb lenne, ha minél előbb elmennék innen. Menekülni akarok, messzire szaladni tőle, talán meg sem állnék, amíg el nem érem a világ végét, de… Megtartom őt, ölelem magamhoz, mert túl gyenge vagyok. Nem vagyok képes elengedni őt, görcsösen ragaszkodok hozzá, meg ahhoz a kis hamis kapcsolatunkhoz, amit magamban tökéletesnek képzeltem el. Nem úgy mint az ostoba képeimet, amiket nem is értem minek hoz fel. Azt meg végképp nem tudom feldolgozni, miért akarja őket látni, ha egyszer mondtam neki, hogy nem is jók. Így csak mélyet sóhajtok a feltételezésére és ráhagyom. – A szépség… Az élet… Bármi, ami jobbá tehetné. – Mert lássuk be, ma ez sem ment. Egyszerűen nem találtam meg azt a valamit, amit élvezettel fotóznék, mert minden olyan unalmas és sötét. És nem, nem azért, mert este van. Mondanám, hogy pont ő hiányzik a képekből hiszen… Hiszen ő tényleg gyönyörű. Én nem vagyok szép, de ő nagyon is az. Egyszerűen tökéletes. S éppen ezzel, meg ezért kínoz annyira. Én tényleg nagyon kedvelem őt, viszont elérhetetlen. Bevallotta, hogy valaki mást kedvel, így hiába minden kedveskedése, az érintése, az apró csók… Jelenleg csak pótléknak érzem magam, mert… Mi másért lenne itt pont velem? Kerültem is, bizonyára már meg is utált, mégis részegen hozzám jön ide, mert gyanítom nem volt más helyben neki. Viszont a szavai… Megfagyok, percekig csak pislogok rá, azt se tudom, mit mondjak, bár úgysem tudom kinyitni a számat. Helyette inkább még közelebb húzom és… Hátra hajtom a fejét, hogy azt nézzem mennyire volt súlyos az az orvvérzés.
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
Butaság volt ennyire túlzásba vinnem az alkoholizálást. Egyrészt, nagyon is veszélyes tud lenni, különösen ha rólam van szó, aki még józanon is képes rámászni akárkire, aki tetszik neki - Drew a furcsa kivételek egyike, meglehet azért, mert ő tényleg tetszik, nem csak külsőre de belsőre is. Mellette kimondottan igyekszem visszafogni magam, mert nem akarom elijeszteni. Nem szeretném, hogy azt higgye rólam, hogy valami perverz állat vagyok. Mégis, most az ő karjaiban kötök ki csont részegen, és minden perccel egyre csak jobban leégetem magam előtte; most pedig egy olyan témába tenyereltünk bele, amihez igenis jó lenne, ha józan lennék, mert a lehető legindiszkrétebben reagálok mindenre, amit mond. – Aznap? Óóóó! – Elgondolkodom, s úgy fest annyira mégsem folyt szét az agyam a sok piától, ugyanis kisebb erőlködéssel képes vagyok összekötni a szálakat és rájönni, hogy Drew azóta kerül, hogy közöltem vele: tetszik nekem egy fiú. Azt tudom, hogy őt nem zavarhatja a szexuális irányultságom, mivel bevallotta, hogy őt sem érdeklik a nők, így biztos vagyom benne, hogy az a probléma, hogy egyáltalán valaki más tetszik nekem. – Há’ nem volt egyéttelmű, moss se értem teljesen! – csóválom a fejemet. Egyszerűen 1 + 1 nem akar most kettő lenni, hiába is próbálom összerakni a képet, ott elakadt a lemez, hogy őt valamiért zavarta, hogy tetszik valaki. Pedig ha tudná! Ha tisztában lenne vele, hogy érte repes a szívem, lehet, hogy nem került volna el olyan sokáig. Vagy lehet, hogy inkább elmenekült volna… Hiszen egy szörnyeteg vagyok. Egy valóságos gusztustalanság. Bezzeg Drew képei! Azok nagyon is szépek… Vagyis, én úgy gondolom, hogy azok, de még sosem láttam őket… Most is igyekszem rávenni, hogy megmutassa nekem, mert nagyon szeretném megnézni, de nem hajlandó, nem akarja, mert szerinte nem elég mutatósak. Pedig én tudom, hogy jók, hát ő Drew, az a Drew, aki elcsavarta a fejemet. – Ó… Hát, fotózzá’ le engem! Én szép vagyok, nem? – mosolygok rá, s nagyokat pillázva kicsit oldalra is billentem a fejemet, mintha mutogatni akarnám neki, hogy mennyire szépséges is vagyok. De ciki, Merlinre… Persze itt még nincs vége a bajnak, sőt, csak most kezdődik igazán, ugyanis elkezdek kicsit indiszkrét dolgokat művelni vele, az arcára simítok és még puszit is nyomok rá, majd kicsusszan a számon az igazság; az, hogy érte vagyok úgy oda, sőt, valami furmányos oknál fogva azt is hozzáteszem, hogy orrvérzést is kaptam tőle egy párszor, ami azelőtt soha nem történt meg velem egyébként… – Haló? Itt vagy? – integetek az arca előtt, mert ahogy látom hosszasabb időre lefagy, s nem is mond semmit arra, amit közöltem vele. Végül megragad és az orromat kezdi vizsgálni, mintha az orrvérzésre utaló jeleket keresné. De ez a közelség… Nos, ez gond, mert most már érzem az illatát, nagyon, de nagyon közel van, merő véletlenségből most már hozzá is simulok, pedig nem akarnám, de a testem érintkezik az övével, és a kisebbik Yule már meg is moccan odalent… Hirtelen elhúzódok, sikerül majdnem el is esnem, s egyik kezemet a szám és az orrom elé kapom, másikkal a pólómat kezdem lefelé húzgálni, hogy takarjam vele a lassacskán magához térő szerszámomat. – N-nem… Nem most vérzett… – dadogom, s még el is önti az arcomat egy nagy adag pír. – Mikor megláttalak… – Hangsúlyom egészen megváltozik, hallani lehet rajta lányos zavaromat. – Ne haragudj…
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
Talán a maradék eszemet is elvette a fiú. Elvégre ki az, aki egy részeg srácnak próbálja meg visszafogottan elmondani, hogy megbántotta őt, s tulajdonképpen élete első szerelmi élményét tette tönkre azzal, hogy elárulta tetszik neki egy fiú. Hiába tudom, hogy annak az esélye, hogy felfogja jelenleg a szavaimat nulla. Ez mutatja azt is, hogy szavai alapján próbál úgy tenni, mint aki pontosan tudja miről szó, holott… A szeméből süt, hogy egyébként fogalma sincs mire gondolok. Nem tudom hibáztatni. Én sem érteném magamat, hiszen… Miért is akadnék ki? Mind a ketten tisztáztuk, hogy szeretjük a fiúkat, s ő mellesleg megemlítette a haverjának, hogy neki éppenséggel van valaki, aki iránt érdeklődik. Ennek örülnöm kellett volna, sőt! Fel kellett volna ajánlanom neki a segítségemet, hogy megpróbálok beszélni a sráccal – mely lehetetlen lett volna, hiszen én senkivel sem kommunikálok – vagy valami hasonló. Viszont egyre inkább érzem azt, hogy én magam is talán megrészegülök – a szerelemtől? – mert már nem bírom követni őt. Rájött, tudja, hogy miért rohantam el, hiszen ő maga mondja ki, s most mégis azt állítja, hogy nem vagyok egyértelmű. De… rájöttél már mi a helyzet. Akkor?– Akkor… Hagyjuk is. – kezdek el suttogni. Tényleg nem szeretném ezt kifejteni neki, pláne nem akkor, mikor ilyen illuminált állapotban. Majd talán, egyszer, ha józanon is megkérdezi. S most áttérünk a fotóimra, melyek az elmúlt időszakban leginkább csak csapnivalóak voltak. Semmi szépség, semmi különleges nem volt bennük. Mindből hiányzott az élet, az, ami miatt az emberek tudtam volna találni benne valamit, mely magával ragadja őket, amihez tudnak kapcsolódni, s ami miatt egyáltalán szeretik. Emiatt aztán nem is áll szándékomban megosztani vele eddigi képeimet, de hogy véletlenül se vegye magára, inkább elmagyarázom neki a helyzetet. Ami meglep, hogy csupán egy pillanatra fut át az agyamon annak lehetősége, hogy őt fotózzam, máris felajánlja ő maga is, hogy lesz a modellem. – A legszebb fiú, akit valaha láttam. – Gondolkodás nélkül vallom ezt be neki, hiszen ebbe még semmi olyan nincs szerintem, ami miatt szégyellem kéne magam. Úgysem valószínű, hogy erre emlékezni fog a jövőbe, s ezzel nincs is semmi baj. Vagy talán mégis túl egyértelmű voltam? Csak még közelebb kerül hozzám, bár az is igaz, hogy én húztam őt magamhoz közelebb, most pedig már az arcomra simít a puha kezével, majd még egy lágy csókot is lehet az arcomra. Egyszerre önt a forróság, s fut végig a hideg a hátamon, ahogyan ezt megérzem. Kegyetlen kínzás ez, hiszen nagyon is vágynék erre a gyengédségre a részéről, viszont tudom, hogy romantikus vonatkozása sose lesz. Vagyis egészen eddig azt hittem, de elvileg… Elvileg én vagyok az a bizonyos srác, aki tetszik neki. Az agyam le is áll, konkrétan kék halált kap, majd az első reakcióm az… Hogy megnézem mennyire volt súlyos az az orrvérzés. Mert hát nyilván ez, s nem az, hogy most egy romantikus jelenthez hasonlóan megcsókoljam. Szavait figyelmen kívül hagyom, hiszen magamnál vagyok és inkább csak vizsgálgatom őt, mikor ő elmozdul. Nem tudom mire vélni ezt, meg a kis zavarát sem. – Haragudni? Miért tenném? – mélyet sóhajtok. – Gyere ide… Kérlek.
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
– Neharaguggy, az agyam… – nevetek – Kocsonya. – Csak ennyit mondok, s fel se tűnik, hogy egyébként elviselhetetlenül viselkedek most, és talán idegesítem is Drewt, de nem esik le, mert ahhoz túlságosan részeg vagyok. Ahogy ahhoz is, hogy rájöjjek, mit is jelentenek pontosan az elhangzottak; hogy Drew valójában kedvel engem, s félreértette a szavaimat, ezért került egészen mostanáig. Pedig ha józan lennék, és megérteném a szavak mögötti tartalmat, most igazán boldog lennék, talán a karjai közé is ugranék és teleszórnám a cuki arcocskáját puszikkal, habár tartanék tőle, hogy az igazi énemet megismerve inkább menekülőre fogná… Talán jobb is, hogy részeg vagyok, s esélyes, hogy semmire nem fogok emlékezni ebből. Ám amíg tart a zsibbadó érzés, a fiú nyakán maradok, idegesítem tovább a buta kérdéseimmel, s fotóit is felhozom témának, elvégre mesélt róluk, de nem mutatta még meg őket. Most itt lenne rá a tökéletes alkalom, de ő nem akarja, mert állítása szerint nem lettek jók. Hiányzik belőlük a szépség. S mivel egészséges egóval áldottak meg, rögtön kapok is a lehetőségen és felajánlom, hogy lefotózhat engem, elvégre én annyira szép vagyok. Valaki üssön le egy péklapáttal, most! Drew szavai azonban meglepnek, sőt, annyira mélyen érintenek, hogy férfiasságom rándul is egyet a nadrágomban - mert nem sűrűn hallottam még, hogy valaki a “legszebb fiúnak” titulált volna, s ez teljesen levesz a lábamról, főleg, mert az ő szájából hangzott el. Az édes kis ajkai közül… – Azért ne ess túlzásba… – pillantok félre, s némi pírral az arcomon kezdem felsőm nyakát piszkálni zavaromban. Végül mégiscsak közel kerülök hozzá, mármint fizikailag, s ösztönösen megérintem pofiját, egy lágy puszit is nyomok rá, mert annyira puhának tűnik, s a fiú olyannyira tetszik nekem, hogy ilyen állapotban aligha bírom ki, hogy ne érjek hozzá minden lehetséges módon. S talán ez ad elég bátorságot arra, hogy végül bevalljam neki az igazat; hogy ő tetszik nekem, s róla beszéltem aznap a könyvtárban, nem másról. Elsőre úgy fest, leáll az agya néhány pillanatig, hiába szólítom nem reagál, aztán váratlanul megragad és az említett orrvérzésem nyomát keresi, de mivel ez régebben történt, nyilván nem is talált semmit; viszont most túlságosan közel vagyunk egymáshoz, olyannyira, hogy itt-ott össze is simulunk, érzem az illatát, s a lélegzetét a bőrömön… Ami baj, mert odalent ismét sikerül reakciót kiváltania belőlem. Emiatt kénytelen vagyok odébb csusszanni tőle, s igyekszem eltakargatni a fennálló helyzetet, valamint arcomat, mert kezd felizgatni ez a nagyon őszinte kis jelenet… Nem szabad, Yule, maradj már nyugton! Bocsánatot is kérek, habár nem értem még én sem, hogy miért, de Drew nem haragszik, ezt a tudtomra is adja. – Hát csak… Izéé… – Fogalmam sincs, mit válaszolhatnék kérdésére. Ezután viszont közelebb invitál magához, s szívem sebesen kezd verdesni mellkasomban, akár egy kisnyúlé. Lassan visszamegyek hozzá, habár nem egészen értem, mit szeretne most, de talán annyira nem is számít… Mikor elé lépek, cselekedeteim teljesen automatikussá válnak, s mindkét karommal átölelem a nyakát, közben csillogó pillantásomat az övébe fúrom, majd homlokomat az övének nyomom. Csak most tűnik fel, hogy egyforma magasak vagyunk. – Drehh, én nagyon-nagyon kedvellek téged… Remélem, hogy te is kedvelsz engem – mondom lágyan, szinte suttogva, mielőtt egy bátortalan csókocskát lehelek ajkaira. Édesek, selymesek… Nadrágom kényelmetlenné kezd válni, ám nem ez tűnik fel igazán, hanem a furcsa, nyomáshoz hasonló érzés az orromban, mit folyadék mozgásának érzete követ. Jaj ne… Bárhogy is reagált Drew, most sietve kapom el a fejem, s fordulok el, közben takargatom az orromat, s kissé előre hajolva csípem össze, de hiába, már csöpög is belőle a vér, s közben látom azt is, ahogy az a bizonyos testrészem a nadrágomnak feszül. Legszívesebben most sírnék, s azok a mérgező, öngyűlölő gondolatok próbálnának visszatérni a fejembe, de túlságosan lefoglal az orrvérzés csillapítására tett kísérletem ahhoz, hogy foglalkozzak az ilyen kényszerekkel. – Ne haragudj, Drew… E-egy perc… Remek. Ezt most bizonyára nagyon vonzónak találja…
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
-Khm… Nem baj. – Legszívesebben közöltem volna, hogy szerintem mennyire is szép buksija van, s egy ilyenbe csakis egy okos agy rejtőzhet, nem kocsonya. Még akkor is ha most egy picikét be van rúgva, s emiatt nem gondolkozik tisztán – amit jelenleg nem bánok, hiszen így nem érti szavaim mögöttes tartalmát – akkor is úgy gondolom, hogy megvan a magához való esze. Velem tanul, tudom mire képes, látom, hogy milyen ügyes, ezeket pedig nem csak azért gondolom így, mert tetszik. Ha az IQ szintje éppen csak verné a 70-et is bejönne nekem, így nincs okom hazudni magamnak, hogy márpedig egy zseni. Na jó, az talán nem, de igenis okos. Kezem automatikus mozdul, bár nem akarok neki megálljt parancsolni, mikor úgy dönt, hogy hozzá akar érni. Finoman a buksijára simítok, ujjaim megérintik a puha fürtjeit. A bőrömön végigfut a hideg, talán sose kerültem még ennyire közel senkihez. Sőt! Soha senkit nem érintettem meg így, s most alig bírom ki, hogy megálljak a hajánál, hogy ne simítsak az arcára és mosolyogjak rá, miközben azokba a kölyökkutya szemekbe nézek. Valami nagyon is megfogott benne, elképesztő ez a fiú. Nem is tudom mi lehetett az, hiszen csak egyszerűen besétált – szó szerint – az életembe, s onnantól fogva tudta, hogy ő más. Viszont pont ezért rettenetesen fájt az elvesztése, ami össze is zavart. A fotóim is ezért rémesek, melyeket meg se merek mutatni neki inkább. Közlöm is vele, hogy nem jó, ő pedig, mint valami hős lovag ajánlja fel saját magát, hogy nyugodtan fotózzam őt, akkor meglesz a szépség mindenben. Ezzel egyet is értek, valóban nála szebb modellt nem is találnék – bár soha nem is kerestem – s közöltem is vele a tényeket. Látható, hogy zavarban van , ami miatt csak még édesebb lesz számomra, arcomon pedig megjelenik egy apró mosoly. – Csak őszinte vagyok. – Még sose váltottam ki senkiből sem ilyen furcsak reakciót. Büszkének kéne lennem? Talán picit az is vagyok. Bár sejtelmem sincs, hogy mivel érhettem el, elvégre tényleg így gondolom. Nála aranyosabb, kedvesebb és szebb srác nincs az egész akadémián. Viszont most rajtam a sor, hogy teljesen összezavarodjak és egészen leálljon az agyam. Ha az apró érintések nem lettek volna elegek, akkor ez a színvallás most már tényleg teljesen betett az OP rendszernek, s újra kell magamat indítani… Nem még az sem segít! Nem vagyok képes feldolgozni ezt az információt és hiába ismétlem a szavait magamban, valahogy egyre hihetetlenebbnek tűnik, hogy valóban kedvel engem. Így másra sem vagyok képes, minthogy megnézzem mennyire volt vészes az az orrvérzés. Ő viszont csak elhúzódik, s még bocsánatot is kér tőlem, mit nem tudok hova tenni. Meglehet én sem jól reagáltam le a helyzetet, hiszen nekem is őszintének kellett volna lennem, de… Annyira hihetetlen, s még az is ott van, hogy részeg, így még nehezebb elhinni, amiket állít. Ennek ellenére visszahívom magamhoz, mert nem akarok tőle távol lenni. Nem tudom melyikünk nyúlt előbb a másik felé, de amint a közelembe ér, én húzom magamhoz a derekánál fogva, őt pedig átkarolja a nyakam. Átveszi tőlem az irányítást, és homlokunkat összeérinti, mintha… Mintha mi tényleg egy pár lennénk. Valahol sose álmondtam egy ilyen jelenetről, nem vágytam rá, de mégis… Most, hogy megtörtént semmi másra sem vágyom csakis rá és arra, hogy bár örökké tartana ez a jelenet. – Yule én… - Nem vagyok képes kinyögni még csak annyit sem, hogy én is téged pedig mindennél jobban akarom. Bár talán nem is kell szavakkal kifejeznem magam, hiszen megérzem ajakait az enyémen, mire automatikusan visszacsókolom. Azt hiszem…? Sose csináltam még ilyet, így meglehete béna volt, de remélem az üzenet átment neki. Az idő is lelassul körülöttünk, ahogyan egymást ízllegetjük, mikor megszakítja ezt az egészet. Vissza akarnám húzni, ugyanakkor feltűnik, hogy nincs minden rendben vele. Vele együtt hajolok előrébb egy picit, s látom, hogy megint az orra az. Zsebemből előkeresek egy tiszta zsebkendőt és egyből nyújtom is neki. – Yule… - elfordítom fejem, mert úgy fest csak akkor bírom rávenni magam a beszédre, ha közben nem néz rám. – Saranghae… - mondom ki halkan, de még éppen érthetően koreaiul végül, hogy szeretem. Nem Yule, én nem csak kedvellek. Én szerelmes vagyok beléd.
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
Nem baj, hát szerintem se baj igazából, hiszen általában azért iszik az ember - varázsló -, hogy egy kicsit kocsonyás állagúra varázsolja az agyát, s hogy ne kelljen stresszelnie és azon gondolkodnia, Drew miért kerülte őt eddig. Habár nem mindenkinek lehet ez a baja, de nekem most éppen ez a problémám forrása… Azonban Drew, az a drága, édes kis Drew annyira hősiesen megtart most, hiába menekült előlem eddig, most ilyen közel van hozzám és segít egyensúlyozni, akár egy igazi hős. Érzem kis simítását a hajamon, jól esik és tetszik is, s egy pillanatra be is hunyom szemeimet, miközben ő puha tincseimmel játszik ujjai közt. Egyszerűen imádom… Bárcsak mindig ilyenek lehetnénk egymással! De az alkohol nem csak agyam kocsonyásítására szolgál, hanem bátorságom növelésére és a fájdalmam csillapítására, ezért is merek ilyen nyitottan beszélni a fiúval, s ezért nem szaladtam még világgá, hiába súgná ösztönöm az ellenkezőjét. Bevallom őszintén, józanon biztosan gyűlölném most magam, hiszen pont ez az, amit nem kellene csinálnom; mert megfogadtam, hogy nem fogok közeledni senki felé érzelmileg, hiszen nincs az az őrült, aki hajlandó lenne engem egy hosszútávú kapcsolatban elviselni… Aki hajlandó lenne a rendellenességemet elviselni. Drew-t sem kellene ezzel terhelnem, s ahelyett, hogy képeiről faggatnám meg bolondságokat beszélnék, az ellentétes irányba kellene futnom, hogy minél távolabb tartsam magam tőle. Mégis, kimondom a borzasztó ötletemet, miszerint engem kellene inkább fotóznia, ám ő kap az alkalmon és bókol nekem, ami, nos nem kicsit zavarba hoz. Sokszor hallottam már, hogy szép vagyok, s hogy mennyire hasonlítok nővéremre, de ahogy ő mondja, az más… Az igazinak tűnik. – Attól még túlozhatsz… – motyogom, még mindig rózsás arccal. Habár az is túlzásnak hangozhat, hogy amikor először megláttam őt, vérzett az orrom; mégis igaz, emlékszem, szinte ömlött belőle a sötétvörös folyadék s ott lent is vészesen feszült helyzet alakult ki hála ennek a cuki fiúnak. Ám ő úgy fest félreérti ezt és azt hiszi, most vérzik az orrom. Még meg is nézi, mire ismét elönt a melegség, s ezúttal hiába tűnök zavartnak, egészen más okból kezdek kipirulni. Ha ezt így folytatja, megint fejvesztve rohanhatok a legközelebbi mosdóig… De aztán megint csak nehezemre esik menekülőre fogni, s hívására közeledni kezdek felé, mintha szavai mágnesként húznának hozzá, s automatikusan átkarolom nyakát, ő pedig derekamra fog - Merlin segíts! Érzek némi édes libabőrt végigfutni a testemen, s nagyon közel vagyok hozzá, iszonyúan közel. Homlokainkat összeérintve közlöm vele, hogy “nagyon-nagyon kedvelem”, habár ennél sokkal mélyebb érzelmekről van szó, ezeket nem merem a tudtára adni még részegen sem; majd megteszem az első dolgot, mi eszembe jut: megcsókolom. Mézesen. Selymesen. Pihén és puhán, szeretetteljesen és kissé éhesen, de magamhoz képest sokkal lágyabban és tisztelettudóbban, mint eddig bárkit. Nem akarom elijeszteni. Nem akarom rávetni magam és követelni az érintéseit, mert ő más… Iránta máshogy érzek. S ő visszacsókol! Mintha kedvelne, mintha tetszenék neki, mint aki titokban oda van értem…! Talán épp ennek gondolata fokozza bennem az izgalmat, s az, ahogy táncolnak ajkaink, de nem, valami nincs rendben. Hirtelen érzem meg az orromból kicsordulni készülő vért, s a jelenséggel járó nyomást, mire azonnal elengedem Drew-t és ellépve hátat fordítok neki, hogy még véletlenül se lássa ezt a szánalmas jelenetet; hiszen nem elég, hogy elkezd ömleni a vérem légzőszervemből, még odalent is áll a bál, egyre jobban, egyre látványosabban. Ne, ne, ne! Ez nem történhet meg! Nem most! Nem itt! Nem Drew jelenlétében..! Képtelen vagyok megállítani, hiába csinálom a jól begyakorolt előrehajolásos módszert orrvérzésem csillapítására, nem múlik el, s merevedésem sem akar eltűnni - bár ez amúgy is lehetetlen feladat lenne, tekintve, hogy egy beteg barom vagyok… Szemem sarkából látom, hogy a fiú nyújtja felém a zsepit, elveszem tőle, s elmotyogom, hogy: – Köszönöm… –, ám még mindig ez a kisebbik probléma, de azért felhasználom a zsebkendőt és próbálom felitatni vele a vért. Ám így most el kellett engednem a felsőm szélét, ami természetesen abban a pillanatban feljebb ugrott csípőmön és most kiválóan kirajzolódik alatta a dudorodó nadrágom. S Drew épp ezt a kellemetlen pillanatot választja arra, hogy vallomást tegyen, ráadásul koreaiul, az édes szó pedig mintha villámcsapásként szúrná szívemet, onnan az áramütés pedig szépen lefelé cikázik a medencémbe, majd megtolja a vérellátást ágyékomban - s tagom mindennek következtében megrándul. – D-Drew… Te…. Ah…! – Nem bírom, elengedem orrnyergemet, s ösztönösen belekapaszkodok a felsőjébe, kezem remeg, bőröm lassan felforrósodik, ám szerencsére a vérzés valamennyit csillapodott már, de még mindig nem eleget ahhoz, hogy a zsepit félredobjam, így azt még mindig orromhoz tartom. Lassan pillantok fel rá, szemeimbe vágytól csillogó könnycseppek gyűlnek, s nem is csak kezem, de egész testem reszket, ahogy próbálom fegyelmezni magam. – Hyung… Juseyo…
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
Bevallom nem nagyon iszok alkoholt. Néha egy kis soju lecsúszik, de nem szokásom túlzásba vinni. Pusztán azért, mert nem szeretem, mikor azt érzem, hogy zsibbadnak az ujjaim és az eszem nincs a helyén. Nekem csak az van, az életösztöneim szerintem sose voltak meg, és mág csak a szocializációs készségeim sem igazán fejlődtek ki. Arról meg ne is beszéljünk mennyire nem tudtak érdekelni úgy az emberek, hogy flörtöljek velük. Vagyis… Egészen eddig. Akaratom ellenére simítok a hajára, vagyis nem, ez így nem jó… Szóval automatikusan simítok a hajára – lehet már én is részeg vagyok – holott azt sem tudom hogyan reagálna erre. Mégis, jelen állapotában olyan édes és esetlen. Nem vagyok nála sokkal idősebb, mégis mintha évek lennének közöttük, én pedig élvezem, hogy vigyázhatok rá, még akkor is, ha egyébként tudom magamról, hogy nem bírnék gondoskodni még egy lepkéről sem. A reakciója pedig… Jobb, mint amit vártam, hiszen lehunyja a szemét, magamban pedig hallom, ahogyan szinte dorombolni kezd nekem. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat… Bárcsak ne tetszene neki senki. Mert akkor talán én sem kerültem volna el őt egy pillanatra sem. Sőt, akkor egy életen át csodáltam volna, bár ezt most is teszem. Ezért is hangzik el tőlem, mikor felemlegeti, hogy őt kéne fotóznom, hogy való igaz, hiszen ő a legszebb fiú, akit valaha láttam. S emiatt arra is hajlandó lennék, hogy bár nem bírom, ha ember van a képeimen, ő mégis modellkedjen nekem. – Nem túlzok… Sőt! – halványan elmosolyodom. – Megígérem, hogyha józan leszel, akkor tartok csak neked egy kis fotózást. – Teljes szívemből vágyok rá, hogy ezt megtegyem. Azokat a képeket még csak fel sem kéne javítani, nem kéne átszínezni… Tökéletesek lennének úgy, ahogyan vannak. Az pedig külön öröm, hogy Yule-al tölthetem az időt. A jókedvemet pedig még tetőzi azzal, hogy elárulja, hogy kedvel. Sajnos ez nem látszik rajtam, hiszen nem voltam erre most felkészülve, ráadásul még mindig ott lapul bennem a kétség, hogy talán csak kidobta a másik pasi és részegen össze-vissza hadovál. Vagy csak pótlék vagyok. Rájött, hogy kedvelem és most kihasznál. Viszont nem tudok magamnak megálljt parancsolni, muszáj legalább azt megnéznem, hogy az orra hogy van. Erre a mozdulatomra pedig csak elhúzódik, pedig… Nekem tetszett, hogy ennyire közel van. Mindennek ellenére élveztem. S miután tisztázom, hogy egyáltalán nem haragszom rá, inkább próbálom magamhoz visszaédesgetni. Jelenleg nem számít a valódi indok, hogy miért van itt, miért vall nekem színt, hogy elvileg tetszem neki, csak az a fontos, hogy itt van. Mellettem Ma estére lehetek boldog, utána pedig felőlem el is felejtheti ezt. Csak ma hadd érezzem azt, hogy az enyém. Éppen ezért is karolom át a derekát, óvatos vagyok vele, mégis mintha egy picit megremegne. Az érintsem miatt? Akkor nekem is kellett volna az övétől?! Nincs is időm ezen gondolkodni igazából, mert amint összeér homlokunk, csupán egy pár szót vagyunk képesek mondani, s már is összeér ajkunk. Puha, édes, gyengéd. Pont ilyennek képzeltem. És nem is akarok tőle elszakadni. Életem első csókját ki akarom élvezni életem első szerelmével. Tényleg, de most már tényleg megállhatna az idő, mert azt akarom, hogy itt ragadjunk, egymás karjaiban. Viszont az orrának megint más tervei vannak, hirtelen elkezd vérezni – talán miattam – mire én egy zsebkendőt nyújtok neki. Sőt még egy kicsit meg is simogatom a hátát, hátha ebből érzi, hogy egyébként nem kell szégyellenie, engem igazán nem zavar ez. Sőt ha nem ehm… Rossz helyről folyna a vér, még mondanám is, hogy felejtsük el, én így is megcsókolom. De azért még nem vagyok dhampír, hogy vért igyak. S amíg ő azzal van elfoglalva, hogy elállítsa a vérzést, addig én összeszedem magam valamennyire, és végre – ugyan tőle elfordulva – de kimondom a bűvös koreai szót. Azt melyet angolul valószínűleg nem tudnék, nem most és nem elsőre. Mázli, hogy beszéljük mind a ketten a koreait. Elsőre viszont azt hiszem, hogy rosszat mondok, hogy nem egyszerűen a szimpátiámat vallottam be, hanem egyenesen a szerelmemet, mert a reakciója nem a legjobb. Meglepődve nézek rá, mikor megragadja a felsőmet, utána pedig ehm… Ismét sokkot kap az agyam. Mit tettem?! Jön az első gondolat és csak bután pislogok rá. – Mi-mit szeretnél Yule? – Azzal ellenben én is tisztában vagyok, hogy sokáig nem maradhatok kőszobor, így megpróbálom őt finoman átölelni, hátha csak fázik.
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
Jólesik az érintése, tagadni se tudom, hogy mennyire; szinte bújok a tenyeréhez akár egy kiscica, miközben hajamat birizgálja, s tényleg nem sokon múlik, hogy ne kezdjek el dorombolni neki. Annyira szeretem… Nem tetszik, nem kedvelem, én szeretem. Komolyan… Teljesen ellopta a szívemet, kitépte a mellkasomból és bezárta egy kis ládikába, a kulcsot pedig az óceán mélyére vetette. Ennél már csak az a jobb, amikor azt mondja, hogy én vagyok a legszebb fiú, akit valaha látott. Mert amikor tőle hallom, olyannyira szépen hangzik, hogy legszívesebben letámadnám cserébe és addig csókolgatnám, ameddig mindenhol piros foltos nem lesz az egyébként hófehér bőre. De nem tehetem, s hirtelen alig tudom elhinni a kis vallomást, ezért is jövök tőle zavarba. Ám ajánlatára felcsillannak szemeim, habár nem tudom, józanon mennyire fogok neki örülni… Kit érdekel?! – Tényleg? Ez fantasztikus ötlet! – lelkesen mosolygok rá. Ki tudja, miért, de… Végül bevallom neki, hogy kedvelem. Kezdetnek ez a vallomás is megteszi, legalább is ezzel szeretném nyugtatni magam, ám nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezem; ugyanis hozzátettem az orrvérzéses sztorit is, vagyis annak egy tömör verzióját - amiben a merevedési problémámat nem is említettem inkább -, s ennek fényében Drew első reakciója az, hogy az orromat megnézze. Ellépek tőle, pusztán azért, mert közelsége teljesen megőrjít, s hirtelen nem tudom, hogyan máshogy kellene viselkednem vele. Ám mégis sikerül visszacsalogatnia magához, s szinte egyszerre mozdulunk, hogy egymás karjaiba boruljunk, majd néhány elhangzott szót követően csókba forrasztom korábbi vallomásomat. Sokszor csókolóztam már életem során, de mind közül ez érződik a legvalódibbnak, a legédesebbnek és a legcsodálatosabbnak. Ebbe érzelmeket töltöttünk, nem szexuális vágy fűti. De ami túl jó, annak mindig el kell romlania, nem igaz? S az az úgynevezett “szexuális vágy” be is talál szinte azonnal, orrom pedig menten vérezni kezd, pont úgy, ahogy az első alkalommal történt mikor megláttam őt az akadémián. El kell szakadnom tőle, mert nem akarom, hogy ezt a szánalmas jelenetet lássa, mikor egyszerre küzdök a vérzéssel és a feszülő nadrágommal, s belül azt kívánom rohadjon meg a hiperszexualitás, rohadjon meg a Satyriasis, rohadjak meg én is. Drew persze ebből mit sem érzékel, hiszen háttal vagyok neki, a pólómat húzgálva takarni igyekszem a merevedésemet is, valamint orromat összecsípem, így az orrvérzésen kívül semmiről sem tud. Sőt, ő közben a hátamra simít, mintha meg akarna nyugtatni, de ezzel csak rosszabbá teszi a helyzetet, mert hozzám ér, s már az érintése is elég ahhoz, hogy meghülyüljek… Bele is remegek egy kissé, próbálom az általa adott zsebkendőt is felhasználni a vér felitatására, de ő éppen ekkor dönt úgy, hogy vallomást tesz, mi még édesebben szól koreaiul, mint angolul… A baj pedig itt üti fel fejét, mert a testem megadja magát, nem tudom már visszatartani az izgalmat, s bár a vérzés csillapodni látszik, minden más egyre rosszabb. Kénytelen vagyok belekapaszkodni, reszketek, mert még tudatom elég erős ahhoz, hogy visszafogjam magam a legrosszabbtól - attól, hogy rávessem magam. Nem akarok olyan lenni, mint Marcel. Nem akarom kényszeríteni vagy belemanipulálni ebbe. Pedig minden ösztönöm túlsúlyban próbál meggyőzni, hogy muszáj megtennem. Kérlelem, kérem, hogy segítsen rajtam, hogy szabadítson meg ettől az elviselhetetlen vágytól, de nem érti, nem olvas a jelekben; meglehet nem is látja, hogy égnek áll a férfiasságom, nem tudja, hogy azért ég a testem belülről, mert már másra sem tud gondolni, csak arra, hogy milyen volna itt a szabad ég alatt lefeküdni vele. – Drew… – eldobom a zsepit, és homlokomat a vállához nyomom, közben érzem, hogy átölel, ami csak rosszabbá teszi a helyzetet, mert így már menekülni sem tudok. Nem mintha ebben az állapotban messzire jutnék… – Segíts – suttogom, de nem megy. Nem akarom visszafogni magam. Küzdök idebent, küzdök a fejemben a saját testem ellen, de hiába, szorosan átölelem, hozzábújok, arcomat a nyakához dörgölöm, reszketek, pihegek, bőröm szinte lángol, s teljesen hozzásimulok, így most már biztosan érzi, hogy odalent tagom éppen a lábát bökdösi. – Juseyo… – ismétlem, de csípőm már mozdul is, hogy a legközelebbi stabil felülethez dörgölőzhessen; a fiú combjához. Ez nagyon nem jó… Yule, szedd már össze magad! – Ju…seyo… Hyung…– hangom kissé elvékonyodik, s érzem a forró könnycseppeket végiggördülni az arcomon, habár most egészen hidegnek tűnnek a testhőmérsékletemhez képest. Gyűlölöm… Hogy még ezzel az édes fiúval is képes vagyok ezt művelni…
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
Talán csak az ostoba agyam játszadozik velem, de teljesen olyan, mintha bújna a kezemhez. Így most már tényleg olyan, mint egy kiscica és legszívesebben tovább simogatnám, nem csak a haját, de az arcát is érinteném, ami tőlem nagyon nem megszokott. Tulajdonképpen ebből semmi sem az! Hiszen apám már komolyan azon a ponton van, hogy sose lesz nőm. Ez igaz, mivel nem érdekelnek, de én azt hittem, hogy alapból sose lesz senkim, mert hát… Nem vagyok képes a normális emberi kapcsolatokra. Szomorú vagy sem, de képtelen vagyok szocializálódni. Yule-al mégis más, teljesen más, emiatt pedig meggondolatlan vagyok a cselekedeteimet illetően. Nem gondolom végig, mit teszek, fel se tűnik, hogy mikor megtartom, akkor annyira közel kerülök hozzá, sőt az se tűnik fel, hogy olyanokat ígérek meg neki, melyeket nem kéne. Egy fotózás. Hülyén jön ki az egész helyzet, hogy egészen eddig kerültem, mert teljesen összetört, most pedig már önként és dalolva szeretnék vele időt tölteni. Igen, csupán csak egy dolog képes ezt tenni, az pedig a szerelem. Különös, de mégis jó érzés. Vagyis nem. Vagyis de. Ki tudja igazából? – Szóval benne vagy? – Most már aztán tényleg nincs visszaút. Nem is akarnám, hogy legyen. A sors hozott össze minket, én valóban ezt hiszem, emiatt pedig… Talán van még esély arra, hogy ebből bármi is kisüljön. Még akkor is ezt hiszem, ha most részegen vallott nekem szerelmet. A fejemben ott van egy kis idegesítő hang, mely próbál reális – vagy éppen pesszimista maradni, hátha akkor felfogom, hogy semmi esélyem sincs egyébként nála, mert mindent csak az ital mondja belőle. Én pedig annyira lefagyok, hogy az egyetlen dolog, amit tenni tudok az az, hogy az orrvérzésre reagálok. Őszintén sose voltam ki az ilyenekben. Nehezen fejeztem ki magam alapból, még nehezebben tudtam beszélni az érzéseimről. Vagyis legalábbis semennyire, mondjuk ennyire mélyen még soha semmit sem éreztem. Yule tényleg különleges, mert… Csak ő volt képes erre. Nem tudom hogyan, viszont nagyon hálás vagyok neki, amiért képes volt megadni nekem ezt az élményt. Én pedig éppen elrontom nagyjából minden esélyem nála, hiszen ellép tőlem és ugyan csak egy kérésembe kerül, hogy visszajöjjön hozzám, tudom, hogy ennél jobban kéne hajtanom. Mert ha így haladunk, akkor elfogy belőle a lendület. Márpedig nekem még kell az, hogy mutassa mennyire kedvel, mert úgy fest valami még mindig visszatart. S talán az a kis csók hozta meg a bátorságot. Annyira őszinte volt, annyira finom ás lágy, hogy nem akartam elhinni, talán hazudna vagy kihasználna. Pedig mindenkinek csak ennyire kellek. Egy pótlék vagyok. S most mégsem?! Életem legszebb napja lehet ez. Viszont a pillanat elmúlik, mert az orra ismét vérezni kezd. Ez persze elkeserít, de abszolúte meg is értem őt. Lehet meg kéne nézetni, talán valami genetikai oka van ennek. Én pedig hiába nyugtatom, csak megremeg, mire megijedek és el is engedem őt. Innentől kezdve pedig teljesen elveszítem a fonalat. Kérlel engem, csak éppen azt nem tudom mire. Ölelem őt, igyekszem felmelegíteni, hogy ne fázzon – hiszen ezért remeg, biztos – viszont nem használ. Egyre csak a pólómba kapaszkodik, amit nem tudok hova tenni és kérdezem tőle is, hogy mit tudnék tenni érte. Viszont egyenes választ nem kapok, csak bújást, ami igazából jól esik, csakhogy… Oh! Nem bírom figyelmen kívül hagyni, hogy valami a lábamhoz ér, amely kemény, s szinte biztosra mondom, hogy alapból nem kéne ott lennie. – Yule… Te…? – Felesleges megkérdeznem, tisztában vagyok vele, hogy be van indulva, s kérése valószínűleg azt jelenti, hogy elégítsem ki. Nem tudom, hogyan kéne! Illetve de, minimális tudásom van erről, viszont a gyakorlatban még sosem történt meg. Mélyet sóhajtva ölelem őt jobban magamhoz. – Ühm… Próbálkozzunk? – Nem tudom mit vagy hogyan tervez, s gondolataim közé ismét visszakúszik, hogy tényleg csak arra akar használni, hogyha nincs más, hát akkor majd én ágyba megyek vele, de… Hogy is hagyhatnám szenvedni?
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
Annak gondolata, hogy ő tényleg képes lenne rólam fotókat készíteni, teljesen felvillanyoz. Ezek szerint kedvel! Tuti kedvel! Még ha csak baráti szinten is, de… Legalább ezt most már tudom. S így nagyon gyorsan sikerül is elfelejtenem, hogy egészen eddig került. Mert most ez nem számít, most itt van velem, most még talán szeret is! – Még szép! – bólogatok lelkesen. Ez azt jelenti, hogy több időt tölthetek vele, s hogy végig engem fog figyelni. Nem egy hülye könyvet, nem a jegyzeteit, vagy az ételt amit eszik; engem. S ez valamiért sokkal izgatottabbá tesz. Ott leszek végig a szemei előtt, a kamera lencséjének túloldalán… Uh! Viszont nem csak az alkohol beszél belőlem, amikor bevallom Drew-nak, hogy ő nagyon is fontos számomra; mert ezek az érzések valódiak, s hónapokig próbáltam küzdeni velük. Próbáltam őket kizárni, elengedni, elnyomni, elpusztítani, de hiába, ez az édes, ártatlan fiú teljesen befurakodta magát a szívembe, s onnan már nem tudom kiűzni őt. És az igazat megvallva, nem is akarom. Ám a reakció nem éppen olyasmi, amire számítottam volna, ugyanis az egész vallomásomból egyedül az orrvérzésre tett apró megjegyzésem jutott el a fiú agyáig, s egyből ennek jeleit kezdte el keresni rajtam - azt nem is sejtve, hogy alig néhány perc múlva élesben is végignézheti, ahogy a Niagara folyót megalázó sebességgel kezd el ömleni az orrocskámból a vér. Ugyanis alig, hogy megejtjük első csókunkat - némi küzdelem és nehézségek után persze -, megtörténik a baj, s testem szokásához híven borzalmas időzítéssel reagál a hirtelen boldogságomra. Kénytelen vagyok elfordulni, még annyi sem telik tőlem, hogy bocsánatot kérjek ezért a katasztrofális szituációért. Ám úgy veszem észre, Drew-nak nem tűnt még fel a feszült helyzetem déli irányban, egyedül az orrvérzést látja, de hiába, úgy fest ösztöneim tenni akarnak róla, hogy észrevegye; hozzábújok, egész testemmel simulok, ölelem, arcomat nyakába rejtem és kérlelem, hogy segítsen rajtam. Szánalmas… Igen. Határozottan szánalmas. Hátára reszkető kezekkel simítok fel, majd le, majd megint fel, s szorítom magamhoz, mert ha most elengedne úgy érzem összeesnék. Mint macskák a párzási időszak alatt, a földön hemperegnék és purrogó hangokat kiadva, kitolt fenékkel hívnám a hímeket magamhoz. Jó, talán ez így nem igaz… De nem lepődnék meg, ha így alakulna. Ám Drew még ebben az iszonyúan kínos helyzetben is a segítségemre akar sietni, jobban magához ölel s felteszi a legveszélyesebb kérdést, mit ebben a szituációban fel lehet tenni; hogy próbálkozzunk-e? Érzem, ahogy a Kisebbik Yule megrándul, hogy igen, igen, ő nagyon is akarja! - de én csak fejemet rázom, igyekszem észnél maradni. – Nem, Drew… Nem lehet… Ne… –Nem akarlak elveszíteni. Én nem vagyok ilyen… Nem csak ezért érdekelsz. Ez egy betegség, én.. Beteg vagyok. Próbálok ellenállni, még el is kezdem óvatosan eltolni magamtól, hiába reszketek, s hiába vágyom rá olyannyira. Nem használhatom ki a kedvességét csak így. – Ne haragudj, én ezt nem… Minden vágyam, hogy megtegyem veled, de nem lehet… – csóválom a fejemet, még mindig patakzó könnyekkel, s ezek most már nem csak a vágytól csillognak, de a szomorúságtól is. Egy két lábon járó katasztrófa vagyok. És ezt most már Drew is láthatja. És ha elég okos, menekülni fog. Mert ki az a hülye, akinek így is kellenék? De valami mégis visszatart, mert hiába tolnám el, testem nem ad elég erőt hozzá, mintha szánt szándékkal azt akarná, hogy tovább kapaszkodjak belé, hogy ne engedjem el, hogy használjam ki őt. Ez a kettősség megőrjít. A fejem és a testem közti ellentét egyszerűen tönkretesz. Lassan ellazulnak izmaim, nem küzdök tovább, ismét a nyakához bújok és szemeimet lehunyva ölelem. – Sajnálom…
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
A szívem repes az örömtől, hogy valóban benne lenne egy fotózásban. Meglehet önzőség tőlem, hogy ennyire ki akarom őt használni, vagy közel akarom őt tartani magamhoz, de… Akármennyire is szeretném tagadni, ember vagyok. S hiába gondoltam úgy mostanáig, hogy nincs, mégiscsak van szívem, mely mellette teljesen megbolondul és irracionális döntéseket hoz, mint például azt, hogy egyik pillanatban még kerülöm, mert összetört a szívem, a másikban pedig már én magam keresem a társaságát. Még szerencse, hogy részeg, így nem gondolhat teljesen idiótának. Majd józanon. Vagy lehet emlékezni sem fog erre a pillanatra. Ez most még a fotózást illetően talán el is menne, de azt semmiképp sem akarom, hogy elfelejtse, mikor bevallja nekem, hogy tetszek neki. Lehet tényleg csak magányos, s emiatt részegen most görcsösen akar valakibe kapaszkodni. Meglehet csak egy támaszra van szüksége, aki megnyugtatja és ad neki némi szeretet, mert a másik fiú éppen nincs jelen, vagy még rosszabb – nekem jobb – esetben elutasította őt. Egy pillanatra zavar, hogy pótlékként tekintek magamra, de csakhamar túl jó lesz az egész, s nehezen tudok megálljt parancsolni magamnak. Elsőre éppen ezért csak az orrát nézem, hadd ne csábítsanak el az ajkai. Mert valójában azért is fagyok le, hogy végre eldöntsem magamban, meg akarom-e csókolni, vagy sem. Itt a lehetőségem, elég közel is lenne, de végül csak nem visz rá a lélek, hogy kihasználjam őt. Nem menne. Szerencsére viszont nem kell sokáig várnom arra, hogy ő – nálam bátrabban – végül betámadja a számat, ami miatt már nem is érzem rosszul magam, ha visszacsókolom. Csak az ezután események keltenem bennem újra bizalmatlanságot. Itt pedig nem is az orrvérzésre gondolok, hanem azon tagjára, mely eddig fel sem tűnt, hogy teljesen ehm… Rám van hangolódva? Ha egyáltalán miattam van, s nem a más miatt. Én viszont nem vagyok képes csak úgy ellökni őt, hiszen… Ez igazából természetes, mármint az, hogy a testének kell a fizikai kielégítés! És akármi is legyen a háttérben, nem tudnám őt magára hagyni így. Kellemetlen egy érzés, én is tudom, hogy nehéz. Ezért is ölelem magamhoz, ahelyett, hogy mondjuk csak eltaszítanám őt, sőt még fel is ajánlom, hogy segítek. Nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok a legjobb jelölt, de… Velem kell beérnie. Ami meglep, hogy nemet mond. Hát… Akkor most mégsem kell, hogy segítsek? Rettenetesen összezavar, pláne, hogy az előbb még könyörgött nekem, most pedig – ugyan elég gyengécskén – de a szavak mellett próbál ténylegesen is ellökni magától. Én azonban nem mozdulok, sőt kezeim még mindig a dereka köré vannak fonva. Ha tényleg nem akarná, akkor határozottabb lenne. Mélyet sóhajtva a szavaira csak halványan elmosolyodom, s most némi lelket öntve magamba, egy apró és finom csókot lehelek ajkaira. Szó szerint csak éppen, összeérintem a szánkat, nem szeretném még jobban hergelni. Utána pedig ismét előveszek egy zsebkendőt – rejtély egyébként miért van nálam ennyi – és fél kézzel elkezdem letörölgetni azokat a fránya könnycseppeket. – Még sírás közben is gyönyörű vagy. – Nem hazudok, egészen megigéznek azok a vágyakozó szemek. Mint egy őzike olyan most. Ahogyan bújik hozzám pedig csak még aranyosabb lesz. Nem, többé már nem érdekel, hogy mennyire érzem kőkemény tagját, csak arra figyelek, hogy megnyugodjon. – Nincs mit sajnálni. – kezdem el simogatni a haját, ahogyan még egy puszit is nyomok a feje búbjára. – Igazából… - Nem tudom hogy megy ez. Több féle módon is ki lehetne őt elégíteni, de… Nem akarok rosszat sem tenni vele. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, inkább elhúzódom egy kicsit, majd arcát a két kezem közé fogva kényszerítem, hogy rám nézzen. – Yule, engem tényleg nem zavar oké? Bármit csinálhatunk. A lényeg, hogy jobban legyél. – Még egy mosolyt is küldök felé, s hüvelyujjammal finoman az arcát kezdem simogatni, hogy érezze, tényleg benne vagyok akármiben.
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
Annak idején Marcel rengetegszer figyelmeztetett, hogy tilos szabadjára eresztenem az érzéseimet mások iránt, főleg, ha azok romantikus jellegűek. Mára már tudom, hogy mindent azért mondott, hogy magához édesgessen, hogy csak ő létezzen számomra és senki másra ne merjek támaszkodni - de nem tehetek róla, mégis elgondolkodtat, hogy vajon igaza volt-e bármiben is? Mert akárhogy nézem, tényleg veszélyes játék a romantika számomra, hiszen én nem egyszerűen csak szeretek valakit, hanem… Az egész testem őrületes mértékben vonzódik hozzá. Ennek most Drew esik áldozatául, s be kell látnom, hogy annak a köcsög sógoromnak igaza volt. Szánalmas, ahogy rácsüngök erre az ártatlan fiúra, miután csókunk kiváltotta belőlem a legrosszabbat; mert most már nem csak az alkohol részegít meg, hanem a rengeteg elszabaduló hormon, a szapora szívverésem, a fénysebességgel keringő vérem, a forróság, mit arcomban érzek… És Ő, Drew, a srác, aki ellopta a szívemet. Nem tudok ellenállni a saját ösztönös cselekedeteimnek, s szinte azonnal elkezdek kapaszkodni belé, hozzásimulni, dörgölőzni, mert másra sem vágyom, mint közelebb érezni őt magamhoz minden létező formában. Ám egy pillanatra észhez térek, rájövök, hogy ennek nem szabadna megtörténnie, s hogy nem bánhatok így vele; hiszen ő nem egy játékszer, nem egy random partner akit felszedtem az egyik szórakozóhelyen, őt nem részesíthetem ilyen pocsék bánásmódban. Nem használhatom ki, nem lehet… “Képtelen vagy uralni azt, aki vagy” - ezt írta Marcel az egyik ostoba levelében, s belátom, igaza van… Tényleg nem vagyok képes önuralmat gyakorolni. “A cselekedeteid és a tested ellened szólnak.” De Drew nem enged, sőt, még mindig ölel, mintha őt egyáltalán nem zavarná, hogy egyetlen csókkal sikerült beindítania… Aztán egy újabb apró csókocskát lehel ajkaimra, nagyon aprót, mikroszkopikus méretűt, de megteszi, mintha így akarna megnyugtatni, hogy őt nem érdekli testem furcsa viselkedése. Kissé reszketegen pillantok rá, értetlenül, mert ő az első, aki így reagált minderre. Sőt, tetőzve mindezt, egy újabb zsebkendőt előkerítve elkezdi letörölgetni a könnyeimet. Édes jó Merlinem, ez a fiú tökéletes. Szavaitól csak méginkább sírni támad kedvem, de… Valamiért inkább csak keserédesen elmosolyodom. – Ha ilyeneket mondasz, attól csak – hüpp – még jobban sírni fogok – válaszolom egy halk nevetéssel, s kissé félrebillentem a fejemet. De nem tudom sokáig türtőztetni magam, izmaim szinte automatikusan mozdulnak, hogy ismét a fiúhoz bújhassanak; sosem éreztem ilyesmit, ennyire… Azaz de. Egyszer. Még amikor kisebb voltam, s az Ilvermorny-ban megtetszett az egyik fiú. Napokig nem tudtam nyugton maradni miután közelebb kerültünk egymáshoz, pedig az még mindig csak egy barátság volt. S most ugyanezt a folyamatos nyugtalanságot érzem, csak talán kétszer olyan erősen, mert Drew tud róla. Tud az érzéseimről. S úgy fest, viszonozza őket. Én tényleg sajnálom. Hiszen fogalma sincs, mibe készül belekeveredni, hogy mekkora teher velem együtt lenni bármilyen formában is; és azt is sajnálom, hogy nincs bennem elég erő ahhoz, hogy elmondjam neki az igazat. Hogy én tényleg beteg vagyok.– De.. Drew… – csupán ennyit tudok kinyögni. Az a kis simogatás, s a hozzá tartozó édes puszi mintha kezdene kissé lenyugtatni. Talán nincs minden veszve. Talán ő meg fogja érteni, ha egyszer rávisz a lélek, hogy elmondjam… Mozdulata váratlanul ér, ám nem tudok mit tenni, kénytelen vagyok őt nézni most már, azokat a gyönyörű kiskutya szemeket, azt az ártatlan pofit… Utálom, hogy meg akarom rontani őt. Ám az ezt követő szavai mintha zöld zászlóként szolgálnának, mintha kinyílna egy ajtó, s ő beinvitálna rajta; egy szóval engedélyt ad, megtehetem, megpróbálhatom. – Túl jó vagy hozzám, Hyung… Jobbat érdemelsz nálam – csóválom a fejem, de szavaim ellen szól, amit ezután teszek; hirtelen s éhesen csókolom meg puha ajkait, s az eddig lazán pihenő karjaimat lecsúsztatom a hátán, egyenesen a fenekére fogva, hogy közelebb húzzam magamhoz, s ágyékához nyomhassam sajátomat. Szörnyeteg… Drew, még nem késő… Menekülj!
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
Nyilván annak ellenére, hogy én magamban csak ritkán éreztem azt a késztetést, hogy… A szexuális igényeimet kielégítsem, még tisztában voltam azzal, hogy nem ez a normális. Persze nekem is csak akkor jöttek ilyen rosszabb gondolataim, mikor Yulet megismertem. Nem hittem volna, hogy ennyire piszkos tud lenni a fantáziám, szinte már megrémültem magamtól. Igen, egy csókot is nehezen tudtam vele elképzelni, de azt valahogy teljesen automatikusan jött, hogy a kollégiumi hála falának dőlve heves táncba kezdenek ajkaink, s hirtelen már az ágyban vagyok és ehm… Szóval ez így szépen ment tovább, míg el nem jutottunk a ténylegesen fontos dolgokig. Ellenben azt nem gondoltam volna, hogy Yule-nak ilyen komoly problémái voltak. Bár az jobban meglep, hogy nekem ez fel tűnt! Vajon mióta lehetett ilyen állapotban? Lehet eleve úgy jött ide, hogy kicsit fel volt már izgulva, s az, hogy egy fiúval csókolózott, csak rontott a helyzeten, pláne úgy, hogy nem elhúzódtam, hanem viszonoztam. Nyilván az egómnak és a szívemnek jobban esett volna, ha az a valódi indok, hogy most, hogy tudjuk, igenis kedveljük egymást, nem bírt magával és annyira előreszaladt fejben, hogy ennek már látszólagos eredménye is lett. Viszont engem tényleg nem zavar, ezért is ölelem még mindig, sőt egyenesen szorítom magamhoz, mintha nem tudna még mindig megállni a saját lábát, s én félek, hogy összecsuklik bármelyik pillanatban. S talán aggódásom jogos, mert remeg, mintha megfagyna, én pedig hiába melegítem őt, hatástalan. Így megnyugtatásként, s némi szívmelengetőként adok neki egy apró puszit ajkaira. Nem tart sokáig, mert nem szeretném, ha emiatt tényleg romlana az állapota. S csak hogy lássa, tényleg nincs miért sajnálkoznia, egy újabb zsebkendővel nekiállok felitatni a könnyeit, melyeket legszívesebben apró csókokkal töröltem volna le, csakhogy nem tehettem. Nem szabadot nekem sem hergelnem, vissza kellett fogni magam, hiába volt olyan jó őt itt tartani a karjaimban. -Én pedig újra és újra elmondom milyen szép vagy, s itt leszek megvigasztalni. - Mert ezek után eszem ágában sem volt ellépni tőlem. Bármennyire is el akart tolni, hacsak nem kér meg rá külön, úgy én nem fogom hagyni, hogy elhagyjon. Nem most, nem így… Soha többé. Mert most, hogy végre rátaláltam, fájna elengedni őt. Ezért szorítom magamhoz olyan erősen, s ezért próbálom neki mondani, hogy nincs miért sajnálkoznia. Én komolyan mondom, ez természetes, nem kell szégyellnie. Igen, meglehet a fejemben megfordul annak lehetősége, hogy valójában nem is én kellek neki, hanem csak valaki, bárki, akárki, aki képes megadnia a kielégítés élményét, de nem érdekel. Annyi ember közül így is pont tőlem kért segítséget, így már bármi is az indok a különös és hirtelen színvallásnak… Egy picit jobban érzem magam. Mert tényleg engem választott most. Hogy tovább nyugtassam, a haját simogatom, sőt egy apró puszit is kap tőlem, majd nyomatékosítom benne, hogy igenis kérhet tőlem bármit, mert jelen esetben meg tudom adni neki azt. Vagyis azt hiszem, őszintén lehet egy kicsit magyaráznia kell meg irányítania, de ha neki ez így megfelel, akkor bánom is én. Már éppen válaszolnék is neki, mikor hirtelen nekem ugrik, s az előbbinél egy sokkal intenzívebb csókolózásba kezdik. Az elején kell két pillanat, míg az agyam kapcsol, s feldolgozza, nem csak az ajkaink érnek össze, de hamarosan az ágyét is hozzám dörgöli, arról meg nem is beszéljünk, hogy a kezei az alfelemen… Nem épp pihennek, de ott vannak! Nem tudom honnan jött ez a hirtelen váltás, de igyekszem nem sokáig váratni, s én magam is hevesen csókolom vissza, kezeim az arcáról pedig először a nyakára, majd a mellkasára vándorol. Igaz, én még mindig finom vagyok vele.
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
Ez nem természetes. Ez az izgalom, ez a hirtelen feltörekvő nemi vágy, a reszketés, s a szenvedésemmel járó minden apró jel, ezek nem normális dolgok. Ezért sem értem, hogy Drew hogy képes még mindig itt állni, karjai közt tartani és vigyázni rám, miközben láthatóan nem vagyok normális… Egyértelmű, hogy ez egy betegség, hogy nem szabadna ennyire beindulnom egyetlen vallomástól s csóktól, nem, ennek nem így kellene lennie… Mégis, hiába a sírás, hiába minden, a fiú nem adja fel. Nem áll tovább, nem hagy magamra, nem nevez szörnyetegnek, sőt, azt állítja, szép vagyok… Nem is, gyönyörű! Hát hogy képes engem ez a kedves, édes fiú ilyen könnyen elfogadni? Nem érdemlek ennyi megértést, sem azt, hogy ilyen rendes legyen velem… – Nem érdemellek meg – mosolygok rá, s komolyan is gondolom. Drew mellé egy sokkal jobb ember való. Valaki, akinek nincsenek ilyen beteg titkai, aki nem izgul fel minden apróságra, s akinek nincsenek önkontroll problémái, mert ez… Ezzel nem lehet együtt élni. Még nem késő. Még elmondhatom neki, figyelmeztethetem. Inkább most tudja meg és most utasítson el, mint később, amikor már túlságosan össze vagyunk gabalyodva, mert most még talán kevésbé fájna. De nem vagyok képes megformálni a szavakat, kiejteni pláne nem, mert ösztöneim túlerőben vannak, nem hagyják, hogy elrontsam ezt a lehetőséget a nyávogásommal. Drew túl rendes, próbál megnyugtatni, hajamra simít és nyomatékosítja, hogy most bármit megtehetek, de talán később megbánja majd, mert nekem zöld zászlót lebegtetni hatalmas hiba… Talán ezt később ő is belátja majd és akkor fog kidobni. De most még velem van, elfogad, felajánlja a segítségét. Édes Drew, kérlek, bocsáss meg nekem… Ennyi kell, rá is vetem magam s ajkainkat csókban forrasztom össze, ezúttal sokkal intenzívebben és éhesebben, közben teljesen hozzá préselődök, magamhoz szorítom, fenekét markolom, mert én hülye nem vagyok képes kontrollálni magamat. Főleg, amikor megérzem puha kezeit, mik most lassan lefelé barangolnak nyakamon majd felsőtestemen, s mellkasomra érve még jobban beindítanak. Nem jó, szét fogok csúszni teljesen… Hiába óvatos, hiába gyengéd, már nincs visszaút, teljesen megbolondított. Kapkodom a levegőt, szívem összevissza kalapál, ereimet eltömíti az oxitocin, s most már a gondolkodás is nehezen megy, mert ahogy azt a férfiakra mondani szokás, most engem is a farkam irányít. Ösztönösen indulok el a legközelebbi fa felé, minek a fiút neki is nyomom aztán, s úgy csókolom tovább ajkait, közben elkezdek a nadrágjánál matatni, mert semmi türelmem nem maradt mostanra. Az is csoda, hogy eddig bírtam. Miközben a gombjával szórakozom, megszakítom csókunkat s ajkaimmal a nyakát kezdem ostromolni, itt-ott finoman meg is harapva a selymes felületet. Nyelvem alatt érzem lüktető artériáját, érzem, hogy az ő pulzusa is az egekben van, remélem az izgalomtól, s nem a félelemtől… Annyira szexi! Fel akarom falni. Kezemet becsúsztatom a nadrágja és az alsója közé, hogy finoman rásimítsak legérzékenyebb testrészére, közben a fiú füléhez hajolva suttogom az édes szavakat: – Szeretnélek megkóstolni… Lehet, Hyung? Megengeded? – Általában nem kell engedélyt kérnem, sőt, engem szoktak utasítgatni, hogy tegyem meg, de… De Drew más. Ő nem csak egy szexpartner. Őt szeretem. – Kérlek, engedd meg… – duruzsolom tovább, s rá is harapok óvatosan a fülcimpájára, hátha ezzel meggyőzőbben hat a kérésem.
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
Legszívesebben sose adnám őt fel. Kérlelhet amennyire csak akar, sírhat, de nem fogom neki megengedni, hogy elhúzódjon, vagy eltaszítson magától. Én tovább ölelem őt, tartom a karjaimban, s komfortot nyújtok neki. Letörlöm arcát, mert bár tény, hogy sírás közben is őt találom messze a legszebb fiúnak ezen a földön, nem akarom, hogy könnyáztatott arccal nézzen rám. Meg így plusz egy indokom lehet, amiért hozzáérhetek. Nem mintha most nem lennénk pont elég közel egymáshoz, bár akad olyan helyzet, mikor már tényleg egy nanométernyi távolság sincs lenne közöttünk. – Ne beszélj butaságokat. Nálad jobb embert el se tudnék képzelni magam mellett. – Meg egyébként is, kettőnk közül nekem kell tudnom eldönteni, hogy mennyire jó nekem, vagy sem. Sokkal inkább az a kérdés, hogy ő elfogad-e olyannak, amilyen vagyok. Mert tudom, hogy van bőven hibám, például, hogy nem tudom kimutatni rendesen az érzéseimet. Cserébe viszont kvázi sose leszek mérges! Az is valami! Viszont úgy érzem, hogy talán végre elhiszi amit mondok neki, hogy teljes mértékben úgy használ ki, ahogyan akarja. Nem érdekel, mert nem zavar. Örülök, hogy egyáltalán engem választott erre. Bárki megkérhetett volna, s nagyon remélem nem azért rám esett a választás, mert én voltam itt éppen. Közben tovább nyugtatom, hajára simítok, apró puszikat adok arcára, miközben szorosan ölelem őt magamhoz. Nekem is nagyon jólesik közelsége, legszívesebben el se engedném őt magam mellől, hanem egész éjszaka vele lennék, ha kell virrasztok is, csak ne múljon el ez a pillanat kettőnk között. Örökké így akarok maradni vele. S úgy fest meg is kapom pillanatokon belül, amire vágyom. Csókja sokkal hevesebb, mint az első volt, melyet nem bánok, pusztán csak kell egy kis idő míg felfogom ezt, s a fenekemre való markolást. Nyelvünk heves táncba kezd, s csak reménykedni tudok, hogy nem vagyok túl béna. Kezeimmel finoman nyakára simítok, tényleg csak óvatosan, hiszen már így is épp eléggé be van rám indulva – de jó kimondani – s nem szeretném tovább feszíteni nála a húrt. Utána pedig kezeimmel a mellkasára simítok, s ő… Csak még hevesebb lesz?! Nem, egyébként egyáltalán nem zavar, hogy ennyire beindult, valahol engem is elkezd felizgatni. Az viszont meglep, hogy egészen a fáig hátrasétált velem, s máris elkezd levetkőztetni. Nem mondom, hogy némileg bepánikoltam, de határozottan gyorsabban kezdem venni a levegőt, szinte már hiperventilláltam, melyet már régen éltem át, s nem mondom, hogy éppen kellemes élményeim vannak ezzel kapcsolatban. Ennek ellenére nem szólok rá, én mondtam neki, hogy bármit megtehetem velem, így hagynom kell neki, hogy elkezdjen kigombolni, itt… A nyílt terepen?! A csókot megszakítva megérzem puha ajkait a nyakamon, s erre már halkan fel is nyögök. Nagyon is élvezem, csak… Nekem picit gyors a tempó, de tényleg nem akarom visszafogni. Had élje ki magát. S mintha meghallotta volna néma engedélyemet, egyből benyúl ágyékomhoz, s én… Már alig kapok levegőt. Kérését elsőre meg se hallom, s kell egy pár perc, mire fel tudok eszmélni ebből a már álomszerű pillanatból. – M-m-meg, de… Nem itt… - hirtelen húzom őt magamhoz a tarkójánál fogva egy újabb heves csókra. Falom az ajkait, miközben derekánál fogva húzom őt közelebb magamhoz, s… Hirtelen a szobámba hopponálok. Szédülök, meg is botlok, az ágyamra dőlök a fiúval, hacsak nem tartja meg az egyensúlyát, ezzel pedig tökéletes helyzetet teremtve a továbbiakhoz.
sometimes we let affection go unspoken and our love go unexpressed. especially towards those we love the best.
yule & drew
Ha Drew szerint tényleg én vagyok a legjobb ember akit maga mellett tudhat, akkor sajnos el kell keserítenem: rossz ízlése van. Ember vagyok ez tény, de… A legkevésbé se jó. Beteg vagyok, testemet és elmémet ugyanaz az átok mérgezi, s nem tehetek ellene semmit, meg persze egy részem nem is akar gyógyírt találni rá. Neki jó így, ő élvezi. Én viszont… Legszívesebben könyörögnék a fiúnak, hogy meneküljön míg van rá lehetősége, de túlságosan önző vagyok, hogy tényleg megtegyem. – Pedig így van… – suttogom, s mosolyom is elhalványodik kissé. Olyasvalakit érdemel, akivel normális életet élhet, s akivel tudja tartani a lépést, aki tiszteli a határait és aki nem nyomul rá az első adandó lehetőséggel. Persze már jóval előbb is megtehettem volna, de az alkohol most adott igazán nagy erőt hozzá. Ha józan lennék, most értetlenül állnék hozzá Drew viselkedéséhez; megkérdőjelezném, hogy mégis miért engedi, hogy kihasználjam? Miért hagyja, hogy engedjek a vágyaimnak és mocskos dolgokat csináljak vele? Nem erre számítottam. Szörnyetegnek kellett volna neveznie, s most itt kellene hagynia, mert ezt érdemlem… Nem érdemlem meg az ölelését, s az apró csókjait. Mégis, most épp a negatív érzéseimmel ellentétesen cselekszem, s amint fellebben a zöld zászló hevesen csókolom meg őt, kezeim pedig máris rosszalkodásba kezdenek, és ugyan a fiú igyekszik óvatosan érinteni, így is sikerül annyira beindítania, hogy még jobban elveszítem a fejemet. A nadrágjával bíbelődöm, szeretném megszabadítani tőle, szeretném megkóstolni puha bőrét, de legfőképpen a legnemesebb testrészét, mert - Merlinkém! - már a gondolattól is szinte csorogni kezd a nyálam. Szinte! Azonban Drew nem csak egy egyéjszakás kaland, ő az a fiú, akiért halálosan oda vagyok és vissza, így természetesen engedélyt kérek tőle, hogy megtehessem, közben pedig igyekszem meggyőzni őt máshogy is; az érintésemmel és a finom harapásommal. Érzem, mintha tagja lüktetne a kezem alatt, s válaszára már mozdulnék is, hogy térdre ereszkedve nekikezdjek a dolognak, de ő egészen más tervvel áll elő. Meglepően heves csókkal fogadja ajkaimat, ahogy magához húz, s derekamon érzem a kezét, így már közelebb is simulok hozzá, közben nem engedem el odalent, s gyengéden cirógatom az alsóján keresztül, ám hirtelen mintha felfordulna a világ… Elfog a szédelgés, habár nem ez az első alkalom, hogy hoppanálok, most mégis rosszul esik az alkohol hatása miatt. De nincs időm a rosszullétre, mert máris Drew fölött találom magam, ahogy mindketten a matracra dőlünk. Még néhány pillanatig mohón falom ajkait, mielőtt szép lassan elindulnék lefelé csókjaimmal, közben csak-csak kihúzom a kezemet a nadrágjából, hogy kényelmesen eltávolíthassam a pólómat az útból. Aztán ő következik, így amint a felsőm a földön landol, az övéért nyúlok, hogy lehúzhassam róla. Útban van, idegesít… Látni akarom a felsőtestét, s végig akarom csókolni minden egyes kis pontját. Talán harapás nyomokat is hagyok rajta, ki tudja… Most bármi megtörténhet. Nincs semmi, ami megállítana minket. Vagyis, engem biztosan nem tudna semmi. Ha pedig neki esetleg támadnának kétségei, úgy szívesen segítek eloszlatni őket. Ebben különösen jó vagyok, ami azt illeti…
As I replay your face when you screamed go away, Did I say those things without even meaning it?
Most ha egy romantikus tini drámában lennénk – bár külső szemmel már lehet olyanok vagyunk, mint azok a párok – akkor megragadnám a gallérját, s erőszakosan verném a fejébe, hogy nem is tudja mennyire szeretem őt. Viszont nem vagyok ilyen, nagyon nem. Így az erőszakoskodás helyett inkább csak finoman az arcára simítok. – Nem vagyok a szavak embere, de… - kissé megköszörülöm a torkom. – Yule, akár hiszed akár nem, nem vagyok a heves érzelmek híve. Eddig a legdurvább, ameddig elmentem az az volt, hogy szomorúságomban kiléptem az ajtón, de fél perccel később már vissza is mentem, mert megnyugodtam. Viszont amit te teszel velem… - mosolyogva csóválom a fejem. – Egyszerűen varázslatos! Tényleg nagyon szeretlek. Érzem, hogy elveszítem a fejem melletted, ami ijesztő, de egyébként nagyon jó, mert… Veled vagyok. – az ajkaimba harapok. – Szóval fogadd el, hogy tökéletes vagy nekem. – s azzal finoman megcsókolom, a mai este már sokadik alkalommal, de minden alaklommal, ahogyan ajkaink összeérnek olyan, mintha először tenném. S ez engem is ehm… beindít? Igen! Igen, jó szót használtam. S csak hogy tovább bizonygassam mennyire is tetszik, apró csókokkal halmozom el, s meg is érintem őt. Talán nagyon rossz, hogy erre gondolok, de szívesen megtenném már egy kicsit kevesebb ruhában is. Valóban kezdek izgatottá válni, s ezt is ő váltja ki belőlem. Minden új, de eddig minden csodás mellette. Tényleg nem tudom kifejezni mennyire odáig vagyok ezért a fiúért. Ő pedig talán értem, mert elég gyorsan meggondolja magát, s végre megérti, hogy ma este azt tehetünk, amit csak akar. A csókot még valahol értem is, s egy idő után képes vagyok viszonozni, azonban a kezei… Oh Merlinkém, hát erre pont nem számítottam! Azt hittem legalább azt megvárjuk, míg egy hálószobába érünk, s nem itt helyben szeretne engem felfalni. Nem lenne ellenemre… Mármint szeretném ezt hinni, de azért az első alkalmam esetében még én is inkább a kényelemre vágynék. Így pedig mikor az engedélyemet kéri, én ugyan megadom neki, de gyorsan megcsókolom, közelebb húzom,hogy ne tudjon semmi mást tenni, csak rám koncentrálni, és ő hozzám is bújik. Majd elhopponálok vele a szobámba, viszont szerencsétlenkedésem eredménye az, hogy a matracra esek, ő pedig rám. Ideális felállás mondjuk… Bár… Ki lesz felül?! Ezen elmélkedés közben szinte fel se tűnik, hogy még mindig csókol, s keze még mindig a nadrágomban van, pedig… Kellemes helyen cirógatott eddig. Egy halk nyögéssel veszem tudomásul, hogy elenged, ezzel persze magamat is meglepem, hiszen… Honnan jött ez a hang?! -Yule…? – nézek rá kérdőn, mikor vetkőzni kezd. Máris kezdünk? Álljunk már meg egy busani szóra, nem lehetnénk csupán egy leheletnyivel lassabbak?! De úgy fest nem, mert ő egyből az én pulcsimat kezdi el lehámozni rólam, s én nem is állok ellen, bár miután megszabadított tőle, a nyakát átkarolva húzom magamhoz, s arcára egy óvatos puszit adok. – Yeobo… - suttogom a fülébe. – Nem kell kapkodni. – finoman végig simítok a karján és vállára lehelek egy lágy csókot. – Van időnk, itt van az egész éjszaka. – S ha egy picit megnyugodott, akkor már folytathatjuk is, s én is finoman a fenekére fogok, hogy jelezzem neki, egyébként mehet tovább, ne álljon meg.
