Nem fogok hazudni mikor azt mondom, hogy a lelkemet is kitettem azért a rohadt glitter bombáért! Eredetileg konfetti bombához volt receptem, de gondoltam nem olyan nehéz átalakítani. Vagy 4-szer robbant az arcomba az a szutyok, így engem teljesen beterítve abba a csillogó vacakba. Az egész szoba rajtam nevetett, mikor még a hajamból is azt próbáltam meg kirázni. Utána napokig csak csillogtam, szerintem még most is találok magamon, de most már tökéletesítettem a receptet. Blaise ezek után jobban teszi, ha megkedvel és ki tudom szedni belőle, hogy vajon miért volt róla látomásom. Végül eljött a szívatás napja és egészen elégedett voltam a művemmel. A glitter bomba tökéletesen működött – pedig nagyon féltem, hogy nem fog – és utána a gyereket is sikerült picit kioktatnom. Nem bántottam, csak szóban. Oh, nagyon kegyetlen tudtam lenni, mikor előbújt a valódi énem. Igazi kis ördög voltam. Családi vonás lehet… Még Giddy sem kellett ahhoz, hogy megijedten a srác tőlem. Pedig a cuki pofimmal ezt nehéz elérni. Úgy fest mégsem annyira nagy a szája, ha a saját súlycsoportjával kezd ki. Mondanám, hogy ezek után már végre tudtam aludni, de akkor hazudnék. Nem segített mivel még mindig kimerült voltam, hiszen a látomások nem csillapodtak, sőt egyre többször voltak és rosszabbak kezdtek lenni. Már nem csak álmomban zaklattak, néha azt vettem észre, hogy megállok a folyosón és csak bámulok magam elé, míg valaki meg nem kocogtatta a vállam. Mint egy epilepsziás komolyan! A kimerültségem is kezdett aggasztó lenni, hiszen egyre gyengébbnek éreztem magam és úgy festett az agyam közel áll ahhoz, hogy tényleg feladja a játszmát. Anyámat meg is kértem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, küldjön nekem erős altatót, hiszen az itteniek úgy fest nem válnak be. Más kérdés volt persze, hogy hazudtam, mint a vízfolyás, mivel ki se próbáltam őket, de ez mellékes. Addig is igyekeztem kerülni a kávét és egyéb koffein tartalmú italokat. Ennek megfelelően drága Blaise „barátomat” is inkább forrócsokizni hívtam el, hogy megünnepeljük a sikerünket. Hétvégén le is vittem a drága úrfit, hogy aztán válasszon csak amit szeretne, ma én állom. Anyuék jóvoltából, mert kaptam zsebpénzt, bár ha tovább inflálódik a galleon, akkor muszáj lesz többet kérnem egy hónapra. Amúgy is, így, hogy Vinnie-re nem költenek, nekem több marad! Oh bátyus, te barom… Ahelyett, hogy csak szót fogadnál, miért kell neked mindig a nehezebb utat járnod? Gyorsan el is hessegetem a gondolatot és inkább a fiúra koncentrálok. – Azóta rendben van minden? Nincs egy bully sem? – teszem fel kedves mosollyal a kérdést, mintha legalábbis komolyan izgatna a válasza. Nos, valahol azt hiszem amúgy tényleg szeretném tudni. Bár leginkább azért, mert nekem sem lenne előnyös, ha minden alkalommal mikor találkozunk erről panaszkodna. Nem bírná most elviselni a fejem. Nagyon nem.
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
Tudtam, hogy jól fog sikerülni a glitter hadjáratom… Na de hogy ennyire?! Dan csodásan és tökéletesen tudta kivitelezni a dolgot, úgyhogy legszívesebben halálra ölelgettem volna érte hálából - ha nem tudtam volna, hogy mennyire utálja az emberi érintést. Nem baj, azért a szemeim csillogása szerintem így is sokat elárult, meg a nevetésem, ami utána jó pár percig visszhangzott a Roxfort folyosóin. Legszívesebben babarózsaszín dísztalárt húztam volna még aznap, hogy ezzel ünnepeljem ezt az apró győzelmet. Igaz, ettől még a háború nem ért véget, mindössze egyetlen csatát nyertem meg. Bully-k még akadtak bőven az iskola falain belül, és van egy sejtésem, hogy a történtek után se fogják feladni a cseszegetésemet - de ez maradjon meg egy másik napra. Ma örülni fogok a sikerélménynek és kihasználom ezt a pillanatnyi nyugalmat. Mert igenis nyugodtabb vagyok most, hogy egy szeméttel kevesebbet kell kerülnöm. Nincs is ennél felemelőbb érzés a sok szarság után! Mindezt persze nem tudnám kiélvezni most, ha Dan nem ajánlotta volna fel a segítségét; talán nem is sejti, de ez nagyon sokat jelent számomra. Hivatalosan is felírtam őt a szövetségeseim listájára, sőt, talán hamarosan át is fogom őt sorolni a “Barátok” rublikába, ha így haladunk. A közös győzelemre természetesen illik koccintani valamivel, s a választás a forrócsokira esik, így Dan társaságában el is néztem egy erre alkalmas helyre, ha már ilyen kedvesen meghívott. Először titkon furcsálltam a gesztust, de jól esett, így hülye lettem volna nemet mondani rá. Szóval most épp egy nagy adag karamellás forrócsokival szemezek, amire még tejszínhabot is tett a készítője, meg némi kekszmorzsás díszítést. – Bully-k mindig lesznek – válaszolom egy halvány mosollyal. – De a legszemetebb most rám se mer nézni. A többiek is inkább kerülnek, bár kétlem, hogy ez utóbbi sokáig így marad – teszem hozzá. – Nincs okom panaszkodni. Hosszú ideje most először telt el egy teljes hét úgy, hogy senki nem szólt be nekem vagy próbált a vécé falára kenni. – Az optimizmus nevében mosolyom kiszélesedik. Nagyon hálás vagyok Dannek, amiért kisegített. El se tudja képzelni, hogy mennyire. Csak ezután kóstolok bele a forrócsokimba. Az ínycsiklandozó édesség valóságos ízbombaként robban szét a számban, majd ahogy lecsusszan, felmelengeti az egész mellkasomat. Érzem, ahogy egy jó nagy adag boldogsághormon elszabadul bennem, így a nagy vidámság közepette észre se veszem, hogy egy kisebb hab bajusz kerül az orrom alá. – Na és te hogy vagy? Beszéltél már a nővérrel az alvásodról? – kérdezem kíváncsian. – Hozzáteszem, a helyedben én egy ilyen győzelem után olyan békésen aludnék, mint egy koala. – Vagy mint aki pocakon pöckölte Voldemortot és sikeresen meg is úszta sértetlenül. Egyébként tényleg érdekel Dan válasza, bár egyelőre még nem aggódom érte… De azért szemmel tartom, mert szeretném támogatni őt. Még ha ez neki nem is feltétlenül tetszik.
Nyilván nem vártam el, hogy a fiú majd körbe fog ugrálni vagy akár egyenesen a nyakamba ugrik, ami miatt egyébként öltem volna. Vagyis… öltem volna? Kiváló kérdés, ezen még nem gondolkodtam el. Sokszor mondom azt, hogy képes lennék valakinek ártani, de sose tettem még meg. Mármint fizikailag senkit sem bántottam még. Szóban elég sűrűn előfordult. Illetve itt a Roxfortban még talán nem is olyan nagyon, de az előző iskolában igen, főleg mikor megtudtam, hogy úgyis elmegyek. Minek fenntartani a látszatot akkor? Senkit sem kedveltem. Viszont talán ténylegesen bántani valakit nem lenne merszem. Nagy a szám és akárkinek beszólok, de ennyi. Én inkább ésszel szeretem megoldani a dolgokat, nem pedig verekedéssel, mert lássuk be, elég rám nézni, hogy feltűnjön az embereknek… Nem erre lettem teremtve. Ennek ellenére hálás vagyok, amiért a fiú nem ért hozzám, úgy fest múltkor elég világosan kifejtettem neki, hogy nem bírom. Pedig egyébként nem voltam teljesen őszinte vele. A családomtól elfogadtam az öleléseket, még a bátyám érintése se zavart volna – na nem mintha tőle olyan nagyon sűrűn kapnék – de a többi emberé valahogy furcsa volt. Volt bennük valami intim, valami, ami miatt bizalmat gerjesztettek bennem és én… Én egyszerűen nem tudom elviselni. Mindenki csak kihasználja a másikat ebben a világban. Nincs olyan, hogy önzetlenség, hiszen minden ember akar valamit a másiktól, még ha ez csak annyi, hogy érzelmi támogatást kapjon. Felőlem én megadhatom neki, de cserébe sokkal többet fogok kérni. Nos amúgy is erről szólt az életem. Keveset adni, de sokat elvenni. A Szombati Boszorkány személyiség tesztje alapján ugynais még mindig egy manipulatív szemét dög vagyok. Most viszont magamat is némileg meglepve mondom azt, hogy Blaise a vendégem és elviszem egy kellemes forrócsokira. A szervezetem persze egyből a kávéra ugrana rá, fejben már el is döntöttem, hogy egy jó erős feketét kérek, mikor eszembe jut, hogy nem szabadna. Muszáj aludnom, ezzel már tényleg nem játszhatok. Arra, ahogyan beleiszik a csokiba némileg elmosolyodom. Akár még aranyosnak is lehetne nevezni, bár legszívesebben kinevetném, amiért ilyen gyerekes. Mondandója végén pedig egy szalvétát nyújtok neki, hogy jelezzem van valami az arcán. – Ha valami baj adódna, akkor szólj. Legközelebb viszek barátot is. – Nos igen, megvan az előnye, ha a szobatársad bírja a bunyót. Könnyen fel tudom használni akár testőrnek is, persze a kedvességét mindig visszafizetem valamivel. Közben visszatérünk az alvásra. Úgy fest múltkor nem voltam elég világos, hogy ez nem annyira egyszerű, mint amilyennek tűnik. Mégis próbálok egy kedvesebb vigyort erőltetni magamra. – Beszéltem, de nem tudnak segíteni. Most anyám küld majd nekem egy erősebb altatót. Az pedig, hogy nyertünk… Nem ez volt a kiindulási probléma. – Végre én is fogom magam és megkóstolom a magam kis levendulás fehér forrócsokiját. Azonban ahogyan hozzáérek a bögréhez, hirtelen megáll a kezem.
Fekete egyenruha, sárga minta. Nem, piros! Várj… Holló van rajta. Hollóhát! Kék minta. Vékony alkat, széles mosoly. Egy szőkével beszél, nagyon vigyorog. Hirtelen sír. Örömtől? Francba, nem hallom! „Mert én…” Mert te mi?! Nem értem mit mond és nem látom rendesen egyiket sem. De azok a szemek…
Mély levegőt szívok be, ahogyan magamhoz térek. Kezemet elhúzom és úgy döntök mégsem iszok bele az italomba. Vajon mennyi ideig voltam mozdulatlan?
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
Nem mondom, azért az meglepett, hogy Dan elhívott forrócsokizni - mert meg mernék esküdni rá, hogy nem igazán kedvel engem, maximum elvisel, szóval a tény, hogy önként kereste a társaságomat, különösen jól esett. Egyértelmű volt, hogy nem fogok nemet mondani egy ilyen lehetőségre. Így egészen izgatottan indultam neki a készülődésnek; felkaptam a kedvenc, bíbor színű kötött pulcsimat, hozzá egy szűkszárú, világos farmert, kiegészítve a szokásos gyűrűkkel és nyakláncokkal, közben még a kedvenc zenelistámat is elindítottam, hadd hallgassák a szobatársaim. Úgy éreztem, semmi se ronthatja el a kedvemet most, hogy az egyik idióta a sok közül leszállt rólam. Azt hallottam, még mindig tele van csillámmal a haja, pedig azóta már megmosta legalább négyszer. Nevetnem kell, akárhányszor eszembe jut. Most pedig, hogy végre bűntársammal összeültünk arra a forrócsokira, teljes boldogsággal élvezhetem a szabadság halovány érzetét, mert most először végre senki nem mondott egy büdös rossz szót se rólam legalább egy hete. Esküszöm ez sokkal jobb program, mint egyedül vajsörbe fojtani a szerelmi bánatomat - na nem mintha ezzel töltöttem volna bármennyi időt is, mióta az a bizonyos nyári kaland rosszul sült el… Mert ugye én nem vagyok olyan. – Ez kedves tőled. A végén még azt hiszem, bírsz engem – pillázok rá kissé zavartan, mialatt a átveszem tőle a szalvétát. Kííínos… Próbálok lazának tűnni, hogy ne legyen egyértelmű, hogy kicsit ég az arcom, amiért nem vettem észre a hab bajuszomat, közben le is törlöm azt gyorsan. Aztán rákérdezek az alvás problémájára, mert a legutóbb hallottak alapján nem túl jó a helyzet. Szívesen segítenék neki jobban utánajárni ennek a témának, ha ezt szeretné, de már legutóbb se tűnt túlzottan nyitottnak a segítség elfogadására - erőltetni pedig nyilván nem akarom. De azért érdeklődni szabad. – Ennyire rossz a helyzet? Hát basszus, sajnálom… – húzom a számat csalódottan. Kár, hogy nincs ismerősöm, aki ezzel foglalkozik, különben már rég ráuszítottam volna Danre. – Tudom, tudom – sóhajtok fel. Nyilván nem azért alszik rosszul, mert van pár bully a suliban. Az oka ennél valószínűleg sokkal mélyebb és problémásabb; de azért szeretném azt hinni, hogy a sikerélmény pozitív hatással van az ő alvására is.. Ezek szerint nem. Kíváncsi vagyok, az ő forrócsokija milyen lehet, mert már csak a neve alapján is isteninek tűnik, így sunyiban azt figyelem, ahogy a bögréért nyúl, ám mielőtt még felemelné azt, lefagy. Először nem értem, mi történik, csak azt látom rajta, hogy fejben eltűnik a valóságból. Mint aki kivetítette a lelkét az asztrális kozmoszba és a testét ebben a dermedt állapotban hagyta addig. Mindössze néhány hosszúnak tűnő másodpercig tart ez az egész, de már ennyi is elég ahhoz, hogy némileg aggódni kezdjek. Életemben nem láttam még ilyesmit. – Hé, jól vagy? Egy időre teljesen lefagytál – kérdezem, mikor végre megmozdul. – Tudom, hogy nincs sok közöm hozzá, de mi történt?
Nem nagyon akarom leplezni sem, hogy jóba kívánok lenni a fiúval. Az indok persze mellékes, de ettől függetlenül még ugyanott tartunk. Nem értettem soha, hogy mi alapján dönti el a fejem, hogy kiről lesz látomásom. Olyan, mintha random lenne, vagy… Olyan emberek vannak benne, akiket ismerek esetleg ismerni fogok. Hiába amúgy nem szoktam teljesen tisztán látni a képet. Mintha egy ablakon keresztül nézném, ami párás, vagy nem is tudom. Időnként egy-egy részlet élesebb lesz, de az arcok nem maradnak meg. Blaise esetében is csak akkor lett tiszta a kép, mikor élőben megláttam. Ijesztő is talán valahol, hogy miért pont Blaise és miért pont akkor láttam csak meg. Bármi is az, nagyon különös. Viszont a jóslás maga olyan, hogy az sem mindig jön be, amit a látók vizionálnak. Ezért is utálom. Minek látom, ha nem is biztos, hogy bejön? Minek játszik velem az agyam? Érthetetlen ez számomra, ahogy az is, hogy miért is egy olyan fiútól várom a megoldást, aki semmiről sem tud? Azzal, hogy jóba leszünk bízom benne, hogy kiderült miért volt benne a látomásomban. Egyenlőre viszont ez nem úgy fest, hogy működni fog. -Azt hiszed…? – vonom fel a szemöldököm. Nem játszanám túl jól a szerepem? Mondjuk nála már tudom, hogy a cukiskodás nem működik, ami eléggé elszomorító, tekintve, hogy én nagyon is igyekszem. Amúgy sem utálom a srácot, bár a barátomnak nem hívnám, de ki az, akit ilyesmi jelzővel illetek? Senki… Nem engedem magamhoz közel az embereket. Tovább mosolygok rá, ahogyan végre letörli a bajuszát. Némileg zavarban van, pedig nem kell. Engem hidegen hagy, bár majdnem elnevettem magam egy pillanatra. Ha eltekintek attól, hogy nagyon nem bízom az emberekben, akkor akár tényleg lehetnénk jóba. Kicsit idegesítő, de nem vészes gyerek. Találkoztam nála rosszabbal is. Ő legalább úgy fest próbál velem törődni, az alvásra tett kérdése is ezt bizonyítja. Ez valahol megható, de komolyan. – Majd megoldódik. – vigyorgok rá. Nos valahogyan biztosan meg fog. Ha mást nem, akkor azzal, hogy megőrülök. Nem tudom, hogy ha például beszélnék róla, akkor könnyebb lenne-e. Nem lelki eredetű elvégre ez a probléma, így kötve hiszem, hogy a felesleges csevegés előrébb vinne, sőt inkább hátrafelé, mert még attól is félnem kéne, hogy kinek mondják ezt el. Úgy fest viszont, hogy sors nagyon le akar leplezni, hiszen most is lett egy látomásom. Nem tudom, hogy csupán pár másodpercre estem ki, vagy akár fél órára is. A látomás villanásszerű, ilyenkor nem érzékelem az időt. Viszont úgy fest a fiúnak feltűnik, mert egyből rá is kérdez, hogy mi van velem. Szívem hevesen ver és egy nagyot nyelve nézek rá. – Se-semmi csak… Néha megesik! Olyan, mint egy epilepsziás roham. Ne is foglalkozz vele. – mosolyogva nyúlok ismét az italomért, holott félek hozzáérni a bögréhez. Mégis mikor ismét a kezembe veszem, akkor már nem történik semmi, így beleiszok a forró italomba. Megkönnyebbülök, hogy nem lesz több ilyen, vagyis most nem lesz. Ami viszont zavar, hogy a fejem fáj. Fáziskésés szerűen tör rám egy látomás után, most viszont el kell viselnem. Komolyan nem lehetett volna egy másik nap?!
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
– Nézd, nem vagyok hülye. Tudom, hogy sok vagyok, meg néha rohadtul idegesítő, hozzáteszem ennyi idő alatt nem lehet megismerni valakit annyira, hogy megkedveld, úgyhogy nem is várom el, hogy bírj engem. Bármennyire is szeretném amúgy, hogy így legyen… – magyarázom, közben nekilátok letörölni a habot a szám széléről. – Szóval csak legyél önmagad, aztán meglátod, hogy akarsz-e még velem lógni – teszem hozzá egy halovány mosollyal, csak hogy tisztázzuk a dolgokat. Azért az nekem is leesett már, hogy Dan nem igazán nyitott a barátkozásra, bár én szívesen változtatnék ezen, de nem rajtam múlik. Szóval na, csak szeretném, ha komfortosan érezné magát mellettem és nem érezné azt, hogy meg kell játszania magát. De aztán lehet, hogy csak én képzelek be dolgokat és valójában tényleg kedvel. Nem ez lenne az első eset, hogy többet látok bele valamibe, mint a valóság. Mint azon a bizonyos nyáron… Jajj, miért kellett eszembe jutnia?! Azóta is ég a pofám, hogy képes voltam belezúgni abba a szemétbe, ráadásul be is vallottam neki! Merlinkém, hogy lehettem ekkora barom? Komolyan mondom, az a szitu majdnem olyan kellemetlen volt, mint Madam Puddifoot szénné égett teázójában randizni. – Remélem. – Csak ennyit válaszolok az alvását illetően. Úgy fest, nem szívesen beszél erről; kíváncsi lennék, miért. De nem kérdezek rá, és inkább annyiban is hagyom a témát - azért tudom, mikor kell csendben maradni, és ez most éppen az a pillanat. Viszont a következő néhány perc egészen rám hozza a frászt. Az egyik pillanatban Dan még a forrócsokijáért nyúl, a másikban kőszoborként ledermed és meg se moccan ki tudja mennyi ideig. Mintha a lelke elhagyná a testét, vagy nem is tudom. Sose tapasztaltam még ilyet se magamon, se a környezetemben lévőkön, így nem is tudom, hogyan kellene reagálnom. Talán meg kéne próbálnom kizökkenteni? Vagy ellenőrizni a pulzusát? Vagy pánikba esni? Basszus, fogalmam sincs! Szerencsére aztán a fiú visszatér az élők közé, így le is bombázom a szokásos “jól vagy?” kérdéssel, mert igenis aggaszt a dolog. De a válasza nem tetszik. Össze is ráncolom a szemöldökömet egyből és csak nézek rá, mint egy mohamanó. Szerintem ő se gondolta komolyan, hogy el fogom fogadni ezt a dumát. – Dan, az epilepszia nagyon is komoly dolog – jelentem ki a fejemet csóválva. Ez most nem az a pillanat, amikor úgy kéne tenni, mintha semmi nem történt volna. – Nekem ez nem tűnt semmiségnek, sőt, eléggé ijesztő látvány volt. Biztos nem akarsz beszélni róla? Nem vagyok az a típus, aki csak úgy feladja. Ugyanakkor az se vagyok, aki pofátlanul próbálja kiszedni az infókat a másikból; inkább csak megadom a lehetőséget, hogy magától elárulja, ha meg nem szeretné, akkor annyiban hagyom. Egy időre legalábbis.
Mosolyom lefagy és csak a szemeimet forgatom. Szerencsére nem annyira, mint szoktam, mert gyanítom, akkor már rég kiestek volna. – Nézd ha nem akarnálak megismerni, akkor nem lennénk itt, igaz? Szerintem ezt fogd fel pozitívként. Még ha idegesítő is vagy, eltekintek ettől. – Ilyet is régen hallottam. Mikor is lehetnék teljesen önmagam? Talán otthon, mikor egyedül vagyok a szobámba. Bár eleve lehetetlen, hogy az ember teljesen önmaga legyen mások előtt, hiszen mindig van egy kis nyomás, hogy megfeleljünk nekik. Mondjuk ez részemről azzal is társul, hogy abban az esetben, ha elnyerem a tetszésüket, akkor könnyebben ki lehet majd őket használni. Igazából sose gondoltam arra, hogy valaha is segítséget kérjek bárkitől. Mármint úgy direktbe és olyan dolgok esetében, amik a magánügyemet érintik. Például a szokatlan alvási zavaróm, ami valójában csak annyi, hogy igyekszem elkerülni a rémálmokat. A szüleim is inkább úgy élték meg, hogy gondot okozok. Nem aggódtak miattam, egyszerűen csak azt akarták, hogy nyugodt legyen az éjszakájuk. Egyébként nyáron az volt a legjobb megoldás, hogy amíg ők aludtak, én ébren voltam, mikor pedig már keltek fel, akkor én mentem aludni. Nyilván ezt azért a suliban nem fogom eljátszani, meg amúgy is eléggé nehézkes volt kivitelezni már nyáron is. A válaszára csak bólintok. Valóban olyan témát hozott, fel, amiről én utáltam beszélni, mivel nem tudtam mit is mondhatnék. Nem fog semmi megoldódni azzal, hogy jobban alszok. Kevésbé érezném magam fáradtnak valóban, de ezen kívül nem nyerek semmit. A látomások megmaradnak és engem ez idegesít a legjobban. De még ha arra is vetemednék, hogy akkor ezt megosztom vele… Nem tud mit tenni. Vagy esetleg tudja hogyan kell megszabadulni a képességtől?! Amennyiben tisztában van vele, úgy lekötelezne, ha elhullajtaná ezt az kis infót nekem. Mégis a sors fintora, hogy pont most kellett egy újabb látomásnak előjönnie. Blaise észreveszi, én viszont próbálom elviccelni a dolgot. Édes, mikor elkezd értem aggódni, persze teljesen feleslegesen. Vagy mégsem? Igazából volt értelme, de nem győz meg ilyen könnyen, hogy felfedjem neki a titkomat. – Nem epilepszia! Csak… Hasonló. Már megszoktam. – Őszintén, szerintem ezt sose lehet megszokni. Egy idő után elfogadod a tényt, hogy ilyen vagy, de attól még váratlanul fog érni egy-egy ilyen esemény. Kezdetben én is azt hittem, hogy csak beképzelem magamnak, hogy a jövőbe látok és valójában csak összekeverem egy hasonló álommal, de aztán szépen lassan kiderült, hogy nem pont. – Attól szerinted jobb lenne? – vonom fel a szemöldököm. – Tételezzük fel, hogy elmondom. Mivel genetikai eredetű probléma valószínűleg, így kötve hiszem, hogy segít. Szóval a kérdésem az, hogy megéri-e elmondani? – Nagyon is amellett voltam, hogy felesleges lenne elmondani. Viszont… A sors mostanában egyre jobban erőlteti, hogy beszélgessek és ismerkedjek, plusz Blaise különleges, hiszen ő is benne volt a látomásomba… Így ha kapnék valami égi jelet, hogy mondjam el neki, talán még meg is teszem.
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
Na most aztán érzem azt a kellemetlen melegséget szétáradni az arcomban. Dannek igaza van, ha nem bírna legalább egy milliméternyi mértékben, most nem lennénk itt. És eltekint attól, hogy idegesítő vagyok, amit nem sokan tesznek meg egyébként. Áh, francba is! Félrepillantok, hogy ne kelljen a szemébe néznem ameddig el nem múlik a zavarom. Ez annyira ciki… – Bocs igazad van. Csak nem vagyok hozzászokva, hogy egy Mardis srác önkéntesen lóg velem – vallom be, a tarkómat masszírozgatva. – De örülök neki – teszem még hozzá valamivel halkabban, egy aprócska mosollyal. Igazából van egy-két ismerősöm a többi házból, akikkel jól elvagyok. FIúk is és lányok is. De a Mardekáros srácok úgy kerülnek, mint a pestist, ha meg mégiscsak úgy döntenének, hogy szóba állnak velem, annak elég gyakran egy maflás lesz a vége. Gyanítom azért, mert én vagyok a megtestesítője mindennek, amit ők erőteljesen elítélnek. Azon viszont csodálkozom, hogy a Durmstrang gang még nem talált be. Azt hallottam, többségük nagy vérmániás és ezt nem is próbálják rejtegetni, ennek ellenére rám se hederítettek eddig. Meglehet, a szemükben jelentéktelenebb vagyok egy kistermetű csótánynál. Nem baj amúgy, én ennek csak örülök. Az kellene még, hogy ők is rám szálljanak. Akkor már lehet, hogy álmatlanságban szenvednék a sok anxiety meg stressz miatt… Ha már álmatlanság, Dan még mindig ezzel küzd. Nem tetszik, hogy nem tudom jobban kifaggatni erről, ugyanakkor igyekszem tiszteletben tartani a határait. Egyelőre nincs is túlzottan sok közöm hozzá, de remélem, hogy egy nap meg fog bennem bízni annyira, hogy elárulja, mi a fene baja van. Már csak azért is, mert ha tudok, szeretnék segíteni rajta, vagy legalább támogatást nyújtani neki. Még nem ismertem ki annyira, de azt már most sejtem, hogy szüksége lenne rá, csak nem mondja ki. Hogy miért? Rejtély. Nem ez az egyetlen amúgy, ami megfejtésre szorul Dannel kapcsolatban; ott van még az a random kiesése is. El nem tudom képzelni, mi okozhatta, mivel még sose találkoztam ilyesmivel ezelőtt, de megijeszt. Tudván, hogy a varázsvilágban szinte tényleg bármi lehetséges, attól tartok, ez sokkal komolyabb és súlyosabb probléma, mint amilyennek Dan be szeretné állítani. De aztán lehet, hogy túlreagálom. – Tökmindegy, akkor se tűnik semmiségnek – csóválom a fejem. Akár epilepszia, akár valami ahhoz hasonló gond, nem lehet csak úgy legyinteni és azt mondani, hogy “áh, már megszoktam.” Először is, szerintem az ilyesmit nem képes az ember csak úgy megszokni és elfogadni, hiszen a saját teste dolgozik ellene, ráadásul mint azt láttam, eléggé védtelen lesz tőle és nem tudja irányítani. Másodszor, azért nem vagyok vak. Látom rajta, hogy megrázta a dolog. – Igen – vágom rá azonnal. – Nem örülnél neki, ha lenne valaki, akinek meg tudsz nyílni erről? Akihez bármikor fordulhatsz, ha besokallsz tőle, mert tudod, hogy nem fog ítélkezni feletted? – teszem fel kérdésére az újabb kérdést. – Nem kell, hogy belém fektesd a bizalmadat, bárkit választhatsz. De az embereknek szükségük van egymásra, Dan, akár tetszik akár nem. Nem kell egyedül megküzdened vele. Egyáltalán nem ciki segítséget kérni, amikor szükséged van rá – magyarázom, csak remélve, hogy meg fogja érteni, amit szeretnék ezzel mondani. Végül csak felsóhajtok. – Nem fogom erőltetni, de azért gondold át. Csak szeretném, ha tudnád, hogy rám számíthatsz.
Látom azt az enyhe pírt az arcán, ami azt jelenti, hogy sikerült zavarba hoznom. Ez már megtörtént korábban is. Halványan elmosolyodom, ahogyan ránézek. Tulajdonképpen, ha lány lennék, akkor azt is mondhatnám rá, hogy aranyos, de nem vagyok, így inkább meg se fordul a fejembe, hogy ezt hangosan kimondjam. Az ő esetében, még félre fogja érteni. Még a pillantását is leveszi rólam. Ennyire megható lett volna, amit mondtam? Pedig ha logikusan belegondol, akkor ez nem is olyan meglepő. – Házon belül is van eltérés… Plusz én sem vagyok maximálisan mardekárba való. – Tisztán emlékszem, mikor Giddy az első nap megkérdezte tőlem, hogyha az egyik unokatestvérem a hugrába jár, a másik pedig hollós, akkor én mit keresek itt. Én azt találtam mondani, hogy ambiciózus vagyok, így logikusan ide osztottak be. Viszont nem volt meggyőzve, amit nem is csodálok. Az eszem alapján én is bekerülhettem volna a kékek közé, mégsem ez lett. Valószínűleg a manipulativitásom és agyafúrtságom miatt osztottak a mardekárba. Ellenben a vér sosem érdekelt annyira. Egyébként meg igazat mondtam. Tényleg nem lenne értelme vele lógnom és nem próbálnék meg barátkozni, ha nem akarnék. Az ő szemében ez nyereséges, hiszen védelmet kap tőlem, nekem pedig talán leesik végre, hogy miért őt láttam. Sosem érdekelt még ennyire egyik látomásom sem, hiszen nem tudtam, hogy bekövetkeztek-e vagy sem. Illetve, amik velem megtörténtek később, azok nem voltak annyira izgalmasak, mintha mást láttam volna, akit aztán megismerek. Mondhatjuk, hogy csak kihasználom őt, de valójában én magam sem tudom, hogy előnyömre fog-e válni ez a kapcsolat vagy sem. Remélhetőleg nem jövök ki belőle rosszul. A folyamatos aggódása viszont néha már bosszantó. Nem mondom, megható, hogy érdekli mi van velem, ugyanakkor ezek olyan témák, amiket nem kívánok másokkal megvitatni. Sőt, kifejezetten utáltam belemenni a részletekbe. Talán pont azért, mert otthon is azt láttam, hogy csak plusz teher vagyunk a testvéremmel, ha valami bajunk van. Vinnie-vel is csak vitatkozni tudtak. Nos legalább én nem keveredtem bele, mert el tudtam hitetni az emberekkel, hogy annyira sok közünk nincs egymáshoz, mi csak szimplán rokonok vagyunk! A valóságban persze érdekelt mizu van vele, de már akkor is néma gyerek volt. Nálam meg eleve fel sem merülhetett az, hogy nekem bármi gondom van. Mindig mindent egyedül éltem túl. Nem most kezdek el támaszkodni a családra. A mostani kiakadására csak egy nagyot sóhajtok és masszírozni kezdem az amúgy is szaggató fejemet. – Nem semmiség… Így jobb? – Én is tudom, hogy válaszommal csak jobban megrémítem, de vitatkozni sincs kedvem. Nem, rohadtul nem volt megszokható dolog, vagy egy ártalmatlan kis lefagyás. A monológját egy kissé unott fejjel hallgatom. Nagyon szép és érzelmes volt ez a duma, de bevallom ezekkel engem nem lehet meghatni. Mégis átfut az agyamon annak a lehetősége, hogy elmeséljem neki, hogy mi történik velem. Tulajdonképpen meg is tehetném. Elsőnek mondjuk kiakaszthatnám azzal a látomásommal, amiben láttam. – Fekete haja van igaz? Vagy legalábbis sötét. Nem roxforti diák. Rengeteget sírhattál miatta, és nem szépítek, még fogsz is. – Nem csodálkoznék, ha elsőre azt se tudná, hogy miről beszélek. Viszont itt mindenki előtt hangosan el nem mondom, hogy látó vagyok. Legyen ennyi elég elsőre, ha majd megittuk és kimentünk, akkor mesélek még neki. Ennek megfelelően pedig magam is iszogatom a kis forrócsokim.
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
– Még szerencse… – Mindössze ennyit felelek, de ezzel szerintem épp eleget mondtam. A Mardis srácok erős százalékának kedvenc elfoglaltsága volt az én szívatásom, így nekem az csak pozitívumot jelent, hogy Dan nem tartozik az ilyenek közé. Hogy neki szorult is némi ész a kobakjába, na meg ő nem állt sorba, mikor a homofóbiát osztogatták. Mindenesetre ez így sem teljesen elég ahhoz, hogy megnyugodjak és elhiggyem, hogy mi ketten lehetünk barátok; nem azért, mert annyira lehetetlennek gondolnám, sőt, épp ellenkezőleg… Mindössze nehezemre esik elhinni, hogy valaki szándékosan barátkozni akar velem. Pedig nincs egy szar jellemem, meg semmi, de eddig azt tapasztaltam, hogy az erősen szociális személyiségem ellenére úgy kerül mindenki, mint dementor a napfényt. Amúgy, akár barátok leszünk akár nem, azért aggódnom szabad. Főleg így, hogy több időt töltünk együtt. meg főleg így, hogy szemtanúja lettem egy furcsa kis epizódnak, vagy inkább hívnám áram kimaradásnak, ami Dan rendszerében történt… Nem tudnám megmagyarázni, hogy mi történhetett, csak annyit tudok biztosra, hogy ijesztő látvány volt és aggasztó. Az ilyesmi nem normális dolog. És nem “semmiség”. – Nem, nem jobb.. De a hazugságnál mindenképpen – csóválom a fejem. Azt nem mondanám, hogy sokkal jobb most, hogy elmondta, de örülök neki, hogy végre beismerte. Még valamennyit könnyít is a lelkemen, mert így legalább tudom, hogy nem képzelődöm. – Mióta vannak ilyen “pillanataid”? – kérdezem óvatosan. Egyelőre nem akarom erőltetni, hogy árulja el, mi is ez pontosan… De annyit megtehetek, hogy egy-két apróságot finoman kipuhatolok. Ha már elérem nála, hogy legalább kiadja magából a baj egy részét, az is nagyon jó eredmény lenne. A cél érdekében még egy kisebb beszédet is tartok arról, hogy mindenkinek szüksége van valakire, aki meghallgatja őt, ez alól senki sem kivétel, így neki is választania kéne valakit akiben komfortot találhat és akinek kiöntheti a lelkét. Persze látom rajta, hogy a háta közepére se kívánja tőlem ezt a csodás monológot, de nem érdekel, akkor is elmondom neki, mert szerintem igenis fontos, hogy megbeszélje valakivel a problémáit. Viszont a válasz, amit erre kapok összezavar, meg ki is akaszt egyben. Csak pislogok rá, hallgatom ahogy körbeír valakit, aki erősen emlékeztet egy bizonyos szemétre, majd hozzáteszi, hogy sokat sírtam miatta és még fogok is. Na ne, ne viccelj… – Várj, várj. Te honnan tudsz J… – mielőtt még véletlenül kimondanám a nevét sikerül megálljt parancsolnom a nyelvemnek, aztán a számat beharapva összeráncolom a szemöldökömet. – Ez most honnan jött neked? Most ha nagyon erősen gondolkodnék azt mondanám, hogy Dan valamiféle gondolatolvasó. Vagy látnok. Vagy valahonnan megszerezte a mindenes füzetemet, aminek az egyik oldalán egy kék kötött pulcsi rajza mellett ott virít hatalmas betűkkel, hogy “JAY TE SZEMÉTLÁDA”, plusz egy fekete hajú, vágott szemű pálcika emberke, ami mosolyog, és át van húzva a feje legalább hatszor. Szóval csak ez a három opció jut eszembe hirtelen. De hogy még fogok miatta sírni? Ezt nem hiszem el. Nem volt már épp elég belőle?! Szakadjon meg… Hirtelen az a forrócsoki nagyon hívogat, hogy öntsem magamra ameddig még gőzölög.
A szemeim kipattannak erre a kijelentésére. Ugyan mi ebben olyan szerencsés? Ha most arra próbál utalgatni, hogy emiatt aztán van esély nekünk barátkozni, akkor nagyon rosszul gondolja. Én nem akarok barátokat, nekem nincs szükségem ilyesmire. Mindig is megoldottam mindent egyedül, mert a családra sem lehet támaszkodni a mai világban. De most komolyan… Mi vagyok én? Egy gyenge kisfiú, aki elhiszi majd, hogy pont Blaise lesz azon ember, akiben meg tud bízni, mert talán nem akar neki ártani? Hülye lennék! Nem létezik olyan ember, aki ne árulná el a másikat a saját maga érdekében. Márpedig nem tudom mit fog hozni a jövő. Az ajkamba harapok, ahogyan erre gondolok, főleg azért, mert közben még el is kezd itt aggódni miattam. Legszívesebben megmondanám neki, hogy teljesen felesleges, mert engem nem fog megtörni. Egész életemben úgy éltem, hogy bizonytalan voltam másokkal szemben. Ezt tanította meg nekem apám is, meg a tervérem helyzete is. Bármi lesz is, az aki fixen melletted marad az csak saját magad leszel. Mindenki el fog hagyni téged, mert ilyen az emberi természet. Kidobja, ami már nem kell. Szóval hagyd abba Blaise! Esélyed sincs. Keress magadnak olyan társaságot, aki még hisz abba, hogy vannak jó emberek, mert én nagyjából azóta nem vagyok erre képes, mióta az eszemet tudom. -Az ember egyfolytában hazudik. – vonok vállat egyszerűen. – Nem fogok belehalni. – Technikailag ez sem igaz, mert igazából van az a pillanat, mikor közel vagyok egy szívrohamhoz. Igaz, hogy én még semmilyen durva dolgot nem láttam. Ijesztőeket igen, de például még senkit nem gyilkoltak meg előttem. Ennek ellenére nem túl kellemes élmény egy látomás. – Blaise… Nem jó ötlet faggatni egy olyan helyen, ahol mindenki hallja. – Ezzel nem utasítom el, hogy elmondjam neki, bár nagyon nem szeretnék neki pontos részleteket adni. Mióta vannak? Egy pár éve, de csak az elmúlt két évben kezdett el nagyobb problémát okozni ez nekem. Pont mielőtt a Roxfortba jöttem volna. Nem tudom, hogy össze lehet-e kötni a kettőt, de nem is fontos. Azzal, hogy elmegyek innen, még nem fog semmi megoldódni. Persze mindennek ellenére elmondja nekem a kis beszédét, miszerint muszáj megbíznom legalább egy személyben. Mély sóhajjal nyugtázom ezen kérését, és csak a szórakozás kedvéért elmesélem neki a vele kapcsolatos látomásomat. Elégedetten veszem tudomásul, hogy sikerült összezavarnom. Látszik rajta, hogy fogalma sincs honnan tudok erről, és még majdnem ki is mondja a nevét a fiúnak. Vigyorogva nézek rá, ahogyan meglátom az összeráncolt homlokát. – Oh ugyan… Szerinted miért bámultalak a klubhelyiségben múltkor annyira? Felismertek nos… Mondjuk úgy, hogy az egyik álmomból. Az iskola egyik lépcsőjén ültél a fiúval és sírtál. Tudom, hogy beszélgetetek valamiről, de azt sajnos nem hallottam mit. Viszont úgy fest te tudod kiről beszélek! – oldalra döntött fejjel nézek csak rá, viszont mielőtt bármit mondhatna felemelem az ujjam. – Ha hangosan kimondod most, amire gondolsz, akkor viszont magam tekerem ki a nyakad. Ez… egy hét pecsétes titok. Sosem mondtam ezt el neked, érted? – Nem tudom, hogy a látomásomhoz képest ez már megvalósult, vagy sem, azt majd ő magában el tudja dönteni.
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
Való igaz, mindenki hazudik. Állandóan. Aki az ellenkezőjét állítja, az a legnagyobb hazug… Viszont én hiszek abban, hogy az őszinteség többet ér; ha mással szemben nem is, de magaddal mindenképpen legyél az. Ez a legjobb, amit tehetsz. Válasz gyanánt mindössze hümmögök egyet. Nem gondolom, hogy bele fog halni a hazudozásba, de jót se tesz vele igazából. Magának sem, másoknak sem. Annál szerintem nincs is szarabb érzés, mint mikor senkire nem számíthatsz, mert senki nem tudja az igazat… Abban viszont igazat adok neki, hogy talán nem ez a hely a legjobb arra, hogy nagyon személyes dolgokat kivesézzünk, bár a miértje nem világos.. Mégis miféle titokról lehet szó, amit ennyire veszélyes lenne kikotyogni mások előtt? Mindenesetre ráhagyom, mert igazából tényleg senkinek semmi köze hozzá, többek közt nekem sem. – Eh, bocsánat… Nem akartalak faggatni, csak kíváncsi vagyok – húzom a számat. Néha tényleg hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a “diszkréció” létező fogalom és másoknak fontos dolog. Bennem nincs ennyire erős szűrő, így ha valami eszembe jut, az esetek jelentős százalékában azonnal ki is mondom; plusz elég rám nézni. Én és a “diszkrét” névről sem ismerjük egymást. Ezt alá is támasztom azzal, hogy a véleményemet csak azért is kifejtem Dannek, még így is, hogy ő nem kérdezte és valószínűleg egyáltalán nem érdekli. De én mondom és mondom, mert kicsit azért aggódok érte, és mert szerintem baromság, hogy ennyire megtart mindent magának. Bele lehet őrülni az ilyesmibe, de tényleg. Minél tovább hagyod odabent gyűlni a sok problémát és gondolatot, annál csúnyább lesz, amikor azok kirobbannak belőled. Könyörgöm, nem viccből léteznek pszichológusok… Persze - sajnos - témát váltunk, méghozzá egy olyan irányba indul el a beszélgetésünk, amire aztán pláne nem számítottam. Fogalmam sincs, Dan mégis honnan a Merlin girbegurba nyilából tud Jayről? Habár… A nevét nem mondta ki. Csak annyit mondott, hogy fekete haja van, nem Roxfortos és sokat sírhattam miatta. Ez még tényleg akárki lehet…… Blaise, ennyire azért ne legyél már naiv. Nem tetszik, hogy Dan ennyire élvezi a helyzetet. Az a vigyor… Szemét! Ő is csak egy nagy szemét! – Micsoda? Te álmodtál rólam? Na jó, ez nagyon fura… – pillázok rá nagyokat. Kezd kínos lenni ez a szitu. – Amúgy meg nem, fogalmam sincs, kiről beszélsz… – Első hazugságom. Bele is vörösödök azonnal, hogy így biztosan lebukjak és még kínosabb helyzetbe kerüljek. – Értem, értem. Lakat a számon – motyogom. Amúgy se lenne kinek elmondanom, na meg nem is akarnám, mert akkor jönne a kérdés, hogy “mégis honnan tudod?”… – Cserébe ígérd meg, hogy többet meg se említed őt. Nem akarok még csak gondolni se rá. Pedig nagyon sokszor eszembe jut, sőt, mostanában minden nap. Nem is csoda, hiszen van pár közös óránk, úgyhogy legnagyobb örömömre állandóan összefutok vele valahol. Nem hiszitek el mekkora kínzás nekem az, hogy napi szinten látnom kell azt a szemét, idegesítő, hülye fejét… Azokat a sötét, igéző szemeket, meg a tökéletes haját… Most valószínűleg úgy festhetek, mint egy lassan lekókadó kisvirág. Szomorú látvány lehet.
Meglehet, hogy most elég durva vagyok a fiúval, viszont az igazság sosem volt könnyű. Mondjuk ez is ritka… Engem őszintének hallani ritkább, mint fehér hollót látni. És most nem vicceltem. Aki ismeret sem tudta megmondani, hogy mikor hazudok vagy mikor nem. Nyilván voltan gyengébb pillanataim, mikor könnyen lejött, hogy füllentek, viszont az esetek nagyobb többségében igenis profinak számítottam. Én voltam az az ember, akinél azt se szabadott elhinni, amit kérdezett. A természetem már maga olyan volt, hogy néha butábbnak állítottam be magamat, mint amilyen vagyok, csak azért, hogy több infót szedjek ki valakiből. Igen, emiatt kinevettek, de nem érdekelt. A végén csak én jöttem ki jól ebből. -Viszont a hely nem megfelelő. Ha személyes témákat akarsz kivesézni, akkor kellemesebb lenne valahol kint megtárgyalnunk ezt. Mondjuk egy kellemes, félreeső sikátorban. – Nyilván ezt akár félre is lehetne érteni, de azt szerintem ő is tudja már, hogy esetemben semmi olyan undorító dolog nem jöhetett szóba. Mindössze nem akartam fültanúkat. Márpedig nem lehet tudni, hogy ki próbál meg minket lehallgatni. Elsőre jelentéktelen kis iskolásoknak nézünk ki, de én tartok attól, hogy ennek ellenére valaki képes és szemmel tart minket. Semmi értelme tudom, de senkiben sem lehet megbízni. Az édes kis szónoklatát ugyan meghallgatom, de mérhetetlenül untat. Vagyis inkább bosszant. Ugyan már, pont nekem magyaráz arról, hogy mindenkinek kell az a bizonyos valaki az életébe, akiben megbízhat? A saját bátyám magamra hagyott és még csak indokot sem adott nekem, hogy miért. Ez valahol azért eléggé fájt. Én tudomásom szerint nem tette ellene semmit, ő volt az, aki miatt el kellett költöznünk és a szülőkkel veszett össze, mégis engem büntet? Mivel érdemeltem ezt ki? Szerintem semmivel. Igenis mélyen érintett, hogy Vincent ilyen volt velem. Viszont hála az égnek témát váltunk, illetve én adok neki egy kis segítséget, hogy miért is van alvászavarom. Szerintem elég egyértelmű volt, hogy mire próbálok utalgatni, bárki, akinek van egy csepp esze, annak leesett volna, hogy hoppá! Aidan bizony valamilyen képesség birtokában van. Vajon mi lehet az? Legilimencia? Látó? Vagy szimplán profin tippel? Segítek, a második opció lenne a jó megoldás, Blaise azonban nem bizonyul a legélesebb késnek a fiókban. – Mondd te most komoly ennyire nem érted? – teszem fel neki a kérdést. Nem álmodtam róla! Illetve nem úgy… Édes Merlin gyere le! Vigyél el magaddal, vagy én nem is tudom. Úgyis egy ideje érik már, hogy megbolonduljak, szerintem ez egy csodás pillanat lenne rá. – Blaise, ha hazudni akarsz, akkor legalább tanulj meg nem elpirulni. Vagy vastagabban kend fel az alapozót! – fogom a fejemet és az orrnyergemet kezdem el masszírozni. Sok dolgom lesz még ezzel a fiúval úgy érzem. Viszont legalább azt megígéri, hogy tartja a száját. Nagyon ajánlom is neki, mert ha nem, akkor valóban magam nyúzom meg élve. – Jó, bár nem tudom ki a franc ez, egyszerűen csak vele láttalak… Amúgy megtörtént már? – Na igen, ez a másik nagyon fontos kérdés. Nem tudom mennyivel látok előre a jövőbe. Felőlem aztán évek is lehetnek, de az is előfordulhat, hogy csak napokról beszélünk.
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
Egy félreeső sikátorban? Most viccel, ugye? Mármint… Jó ajánlat lenne, ha arról lenne szó, amit a hülye is gondolna ilyenkor, de mivel Dan egyértelműen nem a sikátorban töcskölős típus, feltételezem ő tényleg csak a titokzatosság végett akar odamenni. – Mhm, ennél gyanúsabb helyszínt nem is választhatnál amúgy – forgatom a szemeimet. – De rendben, ahogy akarod. A te titkod, a te döntésed. Legalább egy sikátorban nincsenek árulkodós festmények vagy az orrukat mindenbe beleütő szellemek. Ebből a szempontból tényleg jó. Ha meg úgy adódik, megkérek egy patkányt, vagy hasonló jószágot, hogy figyelje a környéket és jelezzen, ha gyanús embert lát a közelünkben. Hmm, ez nem is rossz ötlet! Bár azt egyelőre még nem mondtam el Dannek, hogy hajlamos vagyok az állatokkal társalogni. Hogy miért is tart ennyire attól, hogy valaki meghall minket? Fogalmam sincs. Bár lehet, hogy ha jobban odafigyelnék a hírekre meg a politikára, már érteném a félelmét, de így… Mindenesetre ráhagyom. Azt viszont nem akarom annyiban hagyni, hogy egyetlen bizalmast sem tart maga mellett, mert ez egészségtelen. Nem mintha pszichológust akarnék játszani, de én például szíves örömest meghallgatnám és elvállalnám ezt a szerepet a kedvéért… Hiszen segített nekem. Meg a hideg stílusa ellenére egyébként egészen szimpatikusnak találom. Annyi biztos, hogy a kis beszédemet nem értékelte túlzottan nagyra, viszont nekem már az is elég, hogy meghallgatta. Így a gondolat ott van a fejében; márcsak fel kell fognia. Ezt viszont rá bízom. Aztán továbblépünk egy másik témára, én meg hirtelen nagyon hülyének érzem magam, ahogy Dan szembesít vele, hogy ennyiből már rég le kellett volna esnie, az igazságnak. Jó, az ilyen célozgatásokat nem mindig sikerül megértenem elsőre. Kell nekem úgy tíz-húsz másodperc, netán egy egész perc, mire minden információt feldolgoz az agyam, aztán… – Ó! Várj, te akkor…! – a szám elé kapom a kezem, mielőtt még kikiáltanám a világnak, hogy Dan látó. Merlin bajsza, ez aztán nem semmi! – Te akkor látó vagy? – suttogom oda neki szinte alig hallhatóan. És hogy pont rólam legyenek látomásai… Ez durva! Szinte sztárnak érzem magam, wow! Persze aztán Jay témája lelomboz kissé… Kissé nagyon. – Hagyjál már… – morgok rá. Nagyon nem szeretnék róla beszélni, mert még elég friss az élmény. Ráadásul most már ő is a Roxfortban tanul, hogy egy viharfelhő szakadna le rá a távoli magaslatokból! Azt hiszem, az arckifejezésem tökéletesen mutatja, hogy ez a seb még túlságosan nyílt a kicsi szívemben, még mindig vérzik és még mindig fáj. Persze szerintem ez Dant nem fogja túlságosan meghatni, de azért reménykedek benne, hogy nem fog faggatni Jayről. – Még nem történt meg – sóhajtok fel. – De bőven van rá esély, hogy meg fog, kinézem belőle… – Kinézem belőle, hogy másodjára is össze fogja törni a szívemet. A hülye mosolyával, meg azzal a hülye nevetésével! Szakadjon meg! Utálom!
A sikátoros felvetésem részben vicc volt, részben pedig egy elég komoly ajánlat. Nem akarom itt megbeszélni, de kint az utcán sem. Még a falnak is füle van, így jobb szeretem egy kellemes kis félreeső helyen megtárgyalni ezt az egészet. Innen jött a sikátor ötlete, amit a fiú persze félre is érthetett. Annyira már ismer, hogy nem letámadni akarom. A gyilkosság meg… Nos ez az opció sem játszik még, bár ha eléggé felidegesít egyszer… -Talán jobb lenne a klubhelyiségben? Vagy a nagyteremben?! Legszívesebben a Tiltott Rengetegbe mennék, ott tuti egy lélek sem jár. Vagyis nem olyan, akit izgat. – forgatom meg a szemeimet. Persze már, egyből kürtöljük is világgá, hogy látó vagyok! Utálnám ha ezt ki akarnák használni. Alapból nem bírom, ha valaki úgy akar felhasználni, hogy cserébe semmit sem kapok, de olyan képességet, mint ez aztán biztosan nem adok ingyen, de még pénzért sem. Nem vicces, nem kellemes és befolyásolni sem tudom! Az értetlenkedése viszont nem fejeződik itt be, hanem tovább megy azzal, hogy ötlete sincs mit próbálok neki jelezni azzal, hogy álmomban már láttam. Nyilván nem arra próbálok utalni, hogy mennyire bejön és ez nem egy ócska pasizós szöveg a részemről. A hideg kirázna, ha így fogná fel! Szerencsére inkább csak furcsának tartja. Viszont még mindig fáj az, hogy nem érti meg elsőre a burkolt megfogalmazásom. Értem már miért is nem a Hollóhátat erősíti… Miközben az orrnyergemet masszírozom, hallom, hogy halkan azért odasúg nekem valamit. Fülemet csak a „látó” üti meg, a többire nem is figyeltem, de gyanítom akkor végre leesett neki a húsz fillér. – Zseni vagy drága barátom… - Gúnyos megjegyzésem után nézek csak fel rá és aprót bólintok, hogy valóban eltalálta. Nos, ez is kiderült, szóval… Most már az okozhat majd nekem álmatlanságot, hogy vajon mikor jár el a szája erről. Kérésére viszont nem feszegetem az egyébként számára nem túl kellemes témát. Így jártál Blaise, te akartad megtudni a titkom! – Nem feltétlen muszáj, így hogy tudod mi a helyzet, el tudod kerülni. Ha annyira idegesítő a tag, akkor igazából ajánlom is. – Bár magam sem tudom, hogy ezek pontosan hogyan is működnek. Valóban ki lehet őket kerülni? Vagy csak eltolni lehet, de ígyis-úgyis bekövetkezik? Őszintén magam sem tudtam, hogy amúgy rossz vagy jó jelent volt-e, ami kettejük között történt. – Amúgy lehet van itt valami, amivel egy kicsit tisztábban emlékeznék. – Kezdek el gondolkodni, bár kissé kockázatosnak bizonyult ez a módszer. Viszont tapasztalatnak meg jó lehet. Vagyis megint csak én jönnék ki ebből jól fixen, bár Blaise, ha szerencsés akkor egy picivel több dologra fogok emlékezni. Gondolkodás közben pedig meg is iszom a csokimat. Igazából már egy picit mehetnékem is van. Valami fura érzés fogott el.
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
Szavaira csak vállat vonok. Nekem aztán édesmindegy, hogy hol akarja megbeszélni, mint azt mondtam is neki, ez az ő döntése. Én már annak is örülök, hogy rám mer bízni egy ilyen titkot. Már ha önszántából teszi és nem kényszerből… Persze attól még, hogy elkezd menet közben célozgatni rá, nekem elég sok időbe telik, mire leesik a tantusz; megvan a magamhoz való eszem, de a virágnyelv nem az erősségem. Ha valamit mondani akarsz, mondd ki egyenesen és ne akarj velem barkóbázni, különben egész nap itt leszünk. Így hát nem is meglepetés, hogy először tökre értetlenül reagálok Dan próbálkozásaira. Ő meg valószínűleg emiatt totál hülyének néz. Aztán paff, hirtelen rájövök, mire is akart célozni azzal, hogy rólam álmodott… Látó. Hogy ez milyen menő! Bár azt nem értem, miért pont rólam volt látomása, de talán nem is számít. – Bocs, néha kicsit lassú a felfogásom – húzom a számat. Bezzeg azt elég hamar észreveszem, ha valaki meleg. Ki se kell mondania, a hatodik érzékem megsúgja nekem nagyjából két perccel az első találkozónk után. – Amúgy ha esetleg amiatt aggódnál, hogy elmondom valakinek… Nem fogom. Higgy nekem, nem vagyok az a fajta, aki szétkürtöl mindent a nagyvilágba. – teszem hozzá egy bizalmas mosollyal. És komolyan is gondolom; jól tudok titkot őrizni. Nem is kell külön megkérni rá. Viszont az aggasztó, hogy Dan látomásában pont Jay-el voltam… És ezek szerint sírtam. Basszus. Mintha nem sírtam volna már eleget amiatt a hülye, jóképű szemét miatt. De komolyan, annyira nem értem. Miért kell itt lennie?! Miért nem tud tényleg Amerikában lenni, ahogy azt állította, mikor elváltak az útjaink? Hazug! Hazug szemét! Viszont.. Ha csak arra a két szép szemére gondolok, még mindig érzem, hogy kihagy a belső ketyerém egy ütemet. Néha eszembe jut a kis flörtölős mosolya, a nevetése, a puha bőre, meg az a közös alkalom a hotelben… Nagyot nyelek. Nem tudom megállítani az emlékképek áradatát a fejemben. – Nem arról van szó, hogy idegesítő… – Pillantásom a forrócsokimra kezd fókuszálni. – Csak van egy kis múltunk és szeretném elkerülni. Ennyi – vonok vállat végül és magamhoz veszem a bögrémet. Mmm, minden forró ital tökéletes gyógyír a szerelmi bánatra, főleg, ha édes. Miközben Dan ismét megszólal, iszom egy kortyot mielőtt még kihűlne ez a karamellás Merlini csoda. – Igen? És mi lenne az? – kíváncsiskodok, bár igyekszem nem úgy tűnni, mint aki nagyon meg szeretné tudni, mit hoz a jövő… De mégis kit akarok én átvágni? Lassacskán én is igyekszem eltűntetni a forrócsoki maradékát, bár ez nem túl egyszerű feladat, mivel nagyon laktató… De most minden csepp boldogság hormonra szükségem van, mert Jay jelenléte teljesen összefacsarta a szívecskémet.
Igazából nem tudtam miért bízom meg a fiúban. Semmi okom nem volt rá, hiszen alig ismerem. Mégis talán a kisugárzásában van valami, ami bizalmat ébreszt bennem. Vagy csak szimplán meg akartam azzal viccelni, hogy elmondom neki a látomásomat. Veszélyes játékot űztem ezzel, hiszen senki nem tudott a képességemről. Most mégis csak elmondtam, kvázi egy idegen srácnak, akinek a szándéka akár még őszinte is lehetett, de mennyi az esélye annak, hogy nem él vissza majd ezzel az infóval? Legrosszabb esetben persze el tudtam volna hallgattatni, de nem akartam magamnak plusz melót, vagy egy újabb stressz faktort. Szerencsére végre neki is leesik, hogy mire próbáltam utalgatni. Nem fárasztó lett volna további segítséget adni neki úgy, hogy más ne jöjjön rá. Egy pillanatra fapofát is vágok a magyarázatára. – Csak néha? – Nem tehettem róla. A valódi természetem miatt képes voltam ilyen szemét lenni az emberekkel. Persze eddig csak Giddy-nek adatott meg a lehetőség, hogy tudja milyen vagyok valójában. Nehéz is lenne előtte megjátszani magam, hiszen a szomszédos ágyon alszik, ráadásul vele van a legtöbb interakcióm. Egy idő után úgyis kiismert volna, bár ő már a legelső nap láthatta mennyire is gonosz tudok lenni. – Ne haragudj Blaise, de a bizalom nekem luxus, így valószínűleg az első pár hétben szemmel foglak tartani, hogy biztosan ne kürtöld szét. Még véletlenül sem. Még a szüleidnek sem. A haveroknak sem! A kiskutyádnak sem! – Vagy bánom is én milyen háziállata volt, ha egyáltalán tartott. A lényegen nem változtat, miszerint tilos erről beszélnie. Ha nem tartanám gyerekesnek, akkor… Hm, igazából nem is rossz ötlet! – Kisujj esküt rá! – nyújtom is felé az ujjamat. Ha valaki ténylegesen ismeri ezt a fajta fogadalmat, akkor nem veszi félvállról. Ugyanis a régi időkben, aki megszegte a szavát, annak levágták. Ezt Blaise sem szeretné szerintem! Amúgy nem is nagyon érdekel az érzelmi drámája a másik fiúval. Pusztán azért hoztam fel, mert láttam őket együtt ülni. Utána már csak pusztán udvariasságból érdeklődök. – Kis múlt, hm? Komolynak hangzik. – Néha elgondolkozom azon, hogy pszichológusnak kéne mennem. Az emberek olyan könnyen megnyílnak nekem, holott nem is izgatnak. De túl idegesítő lenne mindenki panaszát meghallgatni, így inkább maradok a politikus pályánál. Persze közben támad egy remek ötletem, miszerint lehetséges, hogy pontosabban tudok emlékezni a látomásra. Csak picit meg kell piszkálni az agyam… Hogy úgy mondjam. – Tudod téged is úgy ismertelek fel, hogy mikor a klubhelyiségben rád néztem kiélesedett az arcod. Lehet, hogyha látnám ezt a fiút, akkor kicsit több dologra emlékeznék. – közben beleiszok a csokimba. Lassan végzek is vele, bevallom nagyon jól esik most ez a meleg. Bár alapból is inkább meleg párti vagyok, hiszen utálok fázni. – Ha megittad, akkor amúgy mehetünk is és faggathatsz. – teszem még hozzá szemet forgatva. Biztosan a csoki teszi, de ma hajlandó vagyok válaszolni minden kérdésére.
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
– Hé – nézek rá morcosan. – Vannak dolgok, amiben igenis gyorsan kapcsolok – forgatom a szemeimet. Gondolok itt arra például, hogy ha egy fiú flörtöl velem, az azonnal leesik. Ha valaki úgy néz rám, az is leesik. Ha valaki nem kedvel, az is. És ha valaki meleg, vagy bármi csak nem heteró, azt is gyorsan érzékelem… Ugye, Dan? Egy ideje már gyanítom, hogy valami nem “egyenes” nála ezen a téren, úgy értem nincs az a Merlin, hogy ő heteró legyen…Elég visszagondolnom arra, amikor úgy illegettem magam neki a Mardis klubhelyiségben. Teljesen zavarba jött, és ez nem az a “fúj menj már innen, te buzi, hánynom kell tőled” zavar volt. Ráadásul szívesen segített nekem egy homofób srác megleckéztetésében és nem okozott neki problémát a glitter bomba legyártása. Szóval szerintem elég egyértelmű, hogy Dan a szekrényben bujkál… – Mhm, rendben – bólintok. – Na nem mintha lenne bárki akinek el akarnám mesélni. Apám azt se tudná, miről beszélek, az állatok magasról tojnak az ilyesmire, a haverjaim meg szintén… – magyarázom egy vállvonással. Szóval nálam Dan titka biztonságban van. És amúgy sem vagyok az a rosszindulatú pletykás, aki alig várja, hogy mindenki titkát szétkürtölje a világnak. A kisujjára pillantva rándul egyet a szemöldököm, de aztán a szemeimet forgatva beleakasztom a sajátomat. – Esküszöm, hogy nem mondom el senkinek – hangzik el a fogadalom részemről, és komolyan is gondolom. Lehet, hogy nekem is kisujj esküt kellett volna kényszerítenem Danre, mikor megkértem, hogy ne emlegesse többet Jayt. Akkor most megúsznám, hogy újabb kérdést tegyen fel; mert ugyan nem olyan kérdés ez, amire muszáj lenne részletes választ adnom, most mégis érzem magamban a késztetést, hogy az egész sztorit elölről elmeséljem neki. De nem, vissza kell fognom magam, mert szerintem a legminimálisabb szinten se kíváncsi rá. – Nem akarok beszélni róla – csóválom a fejem, s még be is harapom az alsó ajkam, hogy biztosan elhallgattassam magam. Pedig legszívesebben kiönteném most a szívemet neki, de tudom, hogy nem érdekli. Főleg, mert eddig senkinek nem tudtam mesélni róla, s így mindent magamban tartottam. Egyébként nem vagyok túlságosan babonás, de abban hiszek, hogy ha túl sokat beszélek róla, meg fog itt jelenni két pillanaton belül a téma tárgya. Ilyen az én szerencsém… Úgyhogy inkább jobb is, ha nem mondok semmit. Persze azért az érdekelne, hogy mi volt Dan látomásában rólam és Jayről, így amikor megemlíti, hogy van esély több részlet felidézésére, természetesen eluralkodik rajtam a kíváncsiság. A magyarázat azonban nem igazán tetszik, mert ha Dan látni akarná Jayt az azt jelentené, hogy a látószögébe kellene kerülnünk. Akkor pedig esélyes, hogy észrevesz. És ha észrevesz… – Uhh, nem is tudom… – húzom a számat. – Ha el tudjuk kerülni, hogy közben meglásson engem, akkor meg tudom mutatni ki az – javaslom, közben az utolsó cseppet is eltűntetem a forrócsokimból… Ami most már csak langyos csoki, de még mindig iszonyúan finom. – Befejeztem. – Elveszek egy szalvétát a tartójából és körbetörölgetem vele a szám szélét, hogy most ne legyek bajuszos. Azért elég ciki lenne úgy távozni innen.
Szám sarka egy pillanatra megrándul. Próbálom nem kinevetni, meg nem mosolyogni rajta, de nem tehetek róla… Nem hiszek neki! Mármint jelen esetben nem gondolnám azt, hogy neki olyan könnyen leesne bármi is. Bár alapból sem tudtam benne teljesen megbízni. Az egyedüli előnye az volt, hogy benne volt a látomásomban. Kérdés akkor, hogy miért is említettem meg neki a titkom? Ötletem sincs… Vannak egyszerűen megérzéseim, amelyre ritkán ugyan, de hallgatok. Eddig nem hagytak cserben. Remélem most sem fognak. -Blaise… Komolyan ígérd meg. Ami itt elhangzik, arról senkinek sem beszélhetsz, hacsak én nem mondtam már előtte az illetőnek. – Ez nem volt egy olyan könnyű téma. Olyasmiről beszéltünk, amiről aztán Nestoron kívül senki sem tudott. A szüleimnek sem mertem elárulni. Ki is tagadnának, hisz a bátyámat is a képességei miatt utálták meg. Köszönöm, nekem nem kell egy ilyen hátrány a jövőben. Ha kell, akkor fiatalon halok meg, de az biztos, hogy úgy fogok, hogy semmit sem bántam meg. Talán nem lesz belőlem neves politikus, de nem egy zaklatott kisfiú leszek, akit mindenki eltaszított magától. S pont a titok fontossága miatt nyújtom felé a kisujjamat, hogy biztosan legyen valami nyoma annak, hogy megígéri, sose árulja el senkinek. – Helyes, mert ha valakinek kikotyogod, akkor kénytelen leszek levágni a kisujjad. – mosolygok rá angyalian. Kevesen tudták a valódi jelentését ennek az eskünek. Nem mondom, hogy van annyira hasznos, mintha megfognám az adott illetőt, bedobnám egy ládába, majd egy jó vastag lánccal csavarnám körbe, amire még legalább 5 lakatot rakok, végül pedig elásom a föld mélyére… Mondjuk az a módszer amúgy is brutálisnak hangzik, hiába vagyok azzal tisztában, hogy egy titok csak addig titok, amíg ketten tudnak róla… És közülük is az egyik fél halott. Persze Blaise-t nem akarom most még megölni, majd akkor, ha tönkretette az életemet. Mondjuk addigra meg már mindegy lenne… Akkor egyszerűbb a saját életemnek véget vetni. -Most kéne azt mondanom, hogy de nyugodtan mesélj nekem, mert meghallgatlak? – mélyet sóhajtok. Nem vagyok pszichomágus, nem is akarok azt lenni, de tény, hogy tudok hallgatni. Ennyit talán még meg is tehetnék érte, ha már ennyire benne vagyok ebbe a pletykálásba. – Azt mondasz el, amit szeretnél. Figyelni fogok. Nem biztos, hogy tudok tanácsot adni. De kibeszélheted magad, néha annyi is elég. – Bár kétlem, hogy esetében ez kielégítő lenne, inkább annak a fiúnak kéne bemosnia, vagy hasonló. Esetleg kínoznia… Viszont most csak én vagyok itt neki, így megengedem, hogy kihasználjon egy kis ideig. -Nekem a neve és az évfolyama is elég… Vannak kapcsolataim, ki tudom deríteni ki ő. – Nem is arra gondoltam, hogy bemutat neki személyesen, de még csak azt szerettem volna, ha a folyosó közepén elkezd rá mutogatni. Kérlek… Ennél visszafogottabban intézem én ezt. -Kiváló! Esetleg akkor… Mehetnénk is. Úgy érzem sok dolgot kell most majd tisztáznunk. – Amire egy kellemes séta pont jó is lesz. Csak el ne tévedjünk… Most tutira nem vezetne vissza minket senki.
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
Szemeimet forgatom. – Komolyan megígérem. Bízhatsz bennem, Dan – mosolygok rá. Nem vagyok az a pletykás típus, pláne, ha kimondottan meg is kérnek rá, hogy maradjak csendben. Nekem ez nem okoz gondot, főleg, mert nincs is kinek mesélnem ezekről. Még pszichológusom sincsen, az állatokat meg tapasztalatom szerint nagyon nem érdekli az ilyesmi. Mindenesetre tudom, hogy Dan számára nagyon fontos ez az ígéretem, így elfogadom a kisujj eskü opcióját. Ha ez őt megnyugtatja, akkor miért is ne? Persze aztán a kisujjam levágásával fenyegetőzik, egy kísértetiesen cuki mosollyal, mire csak a szememet forgatom. – Tudom, hogy működik a kisujj eskü. És ahogy mondtam, a titkod biztonságban van – teszem még hozzá. Ha kell hatszor elismétlem még neki, hogy végre fel is fogja. Nem fogom elmondani senkinek. De tényleg. Meg kell jegyeznem, erről a jövőbe látós témáról sokkal szívesebben faggatnám még őt, minthogy bármilyen személyes sztorimról kelljen mesélnem neki, de úgy fest, nem fogom megúszni. Furcsának találom ezt a burkolt kíváncsiságot Dan részéről - mert valljuk be, ha tényleg nem akarná hallani, rám hagyta volna azon a ponton, hogy azt mondtam, nem akarok róla beszélni. Nicsak, nicsak… A hűvös pillantások mögött egy ember rejtőzik. Halványan elmosolyodok. – Nem..? – Ugyan nem szánom kérdésnek, a szó végén mégis felemelem a hangsúlyt. – Ez rendes tőled… Csak nem tudom, mit mondhatnék róla – vonok vállat. – Nyáron találkoztunk, kavartunk, aztán annak ellenére, hogy megbeszéltük, hogy ez csak nyári kaland lesz én elkezdtem többet érezni. Nyár végén bevallottam neki, bár szerintem nem tettem volna meg, ha nem lettem volna kétségbeesve… De úgy volt, hogy vissza fog utazni Amerikába, én pedig nagyon nem akartam elengedni… Még annak ellenére sem, hogy úgy tudtam, ő mugli – húzom a számat. Anya első húzása óta egy kicsit ragaszkodóbb vagyok, pont ezért - rengeteg más ok mellett - kerülöm a barátkozást inkább. – Végül kidobott, elég csúnyán.. Aztán láss csodát, megjelent a Roxfortban az évnyitón. Azt hittem menten elájulok, mikor megláttam. Ő persze utánam jött és kért egy második esélyt, de elutasítottam, mert… – Homlokomat egy nagy sóhajjal az asztal lapjának nyomom. – Mert egy idióta fasz vagyok. Szóval ennyi. Sose gondoltam volna, hogy egyszer én is belecsöppenek majd egy ilyen tipikus tini drámába. A fene se hitte, hogy abból a nyári kalandból ekkora probléma lesz később; bár nem vagyok benne biztos, hogy visszautasítottam volna Jayt, ha előre tudom, hogy ez lesz a vége… Lehet, hogy lettem volna olyan hülye, hogy akkor is kavarni kezdek vele, “lesz ami lesz” címen. – Mae Eun Jae… Griffendél, Hatodik évfolyam. – Vicces, hogy pont egy Griffendélessel hozott össze a sors, tekintve, hogy a történelem során a házaink sosem voltak nagy barátságban egymással. Mondjuk, most épp mi se vagyunk nagy haverok… Sőt. A forrócsokim közben elfogy, úgyhogy a távozás mellett döntünk. Igazából nem bánom, mert amióta felhoztuk Jayt, nem igazán tudok megmaradni egyhelyben. Ideges vagyok, nyűgös, lehangolt. – Mmm, igen – bólintok, s fel is állok a székemből. – Jól fog esni egy kis friss levegő.
Halványan elmosolyodom a kijelentésére. Kedvem lenne neki válaszolni, de mind a kettőnk érdekében jobb, ha ezt most nem teszem meg. A bizalom ugyanis számomra luxus volt. Ugyan már… Nestor volt talán az egyedüli, akinek el mertem mondani eddig, hogy mi a helyzet. Hiszen ha tényleg senkinek sem beszéltem volna róla, akkor beláthatjuk, rövid időn belül tényleg megbolondultam volna. Így sem állok ettől olyan messze. Neo-nak is szólhattam volna, de ő úgysincs itt… Helyette az akadémián bohóckodik, de majd jövőre, ha újra találkozunk, akkor neki is elárulom. Addig pedig itt van Blaise, aki valamilyen különös oknál fogva elnyerte a… Nos a bizalmamat nem, mivel szerintem nem rendelkezek vele, de a rokonszenvemet egészen biztosan. Más indokot nem tudtam találni arra, hogy miért avattam volna be egy ilyen fontos dologba. Talán már tényleg nem forogtam rendesen a kerekek, s az eszem úgy döntött feladja és felkészül inkább arra, hogy hamarosan mindenki megtudja mi vagyok, utána pedig majd a sok nyaggatásba őrülök bele. Bármelyik utat is választom, azt hiszem elkerülhetetlen a korai halál… Nos legalább nem csúnyán fogok meghalni és nem úgy, hogy bármit megbántam volna. -Egy titok akkor van biztonságban, ha arról csak ketten tudnak… Nem igaz? – mosolygok rá kedvesen. És nyilván a két főből az egyik halott, de ez csak részletkérdés, amiben jelenleg nem kívánok elveszni. Úgysem tudnám megölni. Az nem lenne hozzám illő. Az már sokkal inkább, hogy valakit felbérelek. Most viszont a halálának tervezgetése helyett, hirtelen egy pszichomágus lesz belőlem és figyelmesen hallgatóm őt. Ha nem akarnék annyira politikai pályára menni, akkor… Tulajdonképpen ez nem is lenne rossz. Sose gondoltam abba bele, hogy igazából ezzel a munkával is lehet kapcsolatokat szerezni, sőt! Olyan infókat is megszerzek, amikről mások csak álmondhatnak, hogy megtudják. Igazából ha jól tudom, akkor két szakot is fel lehet venni az akadémián… Talán érdemes lenne nekem is így tennem. -Értem… Hidd el, szerintem nem hibáztál. Lehet megbeszélni előre, hogy kinek hogyan kéne éreznie. Ha nem mondod el akkor neki, hogy kedveled, akkor lehet… Sőt biztosan megbántad volna és az nyomasztóbb lenne, mint az, hogy most ilyen rossz a kapcsolatotok. Majd jön más, aki összeforrasztja a törött szíved. – Már-már büszke vagyok arra, hogy milyen szépeket mondok neki. Egyébként nem tudom… Sose vonzódtam másokhoz, pláne nem férfihoz így nekem kimaradnak az ilyen felesleges érzelmi csalódások. Hála az égnek, hiszen van nagyobb bajom is ennél. – Valóban idióta lennél? Miért? Megbántad? – Könyörögöm, ne adjuk már második esélyt az embereknek! Ha egyszer már hazudnak, vagy csalódunk bennük, akkor tulajdonképpen én soha nem is állnék velük újra szóba. Nincs az a bűn, amely ha fájdalmat okoz nekünk, akkor megbocsájthatnánk érte. Ez olyan, mintha egy szöget vernél a falba. Kihúzhatod őket utána, de a nyoma örökre megmarad. -Hm hm… Szóval Nessie évfolyamtársa? Nevéből kiindulva koreai… Biztosan ismerik egymást. – Ha nem, hát ráuszítom az unokatestvérem. Még élvezni is fogja, hogy együtt dolgozhatunk. Ezután pedig szimplán otthagyok az asztalon valamivel több fizetséget, mint amennyibe az italok kerültek volna és felállok. – Akkor hát… - meg is indulok kifelé, de csak lassan, hogy tudjon jönni utánam az új… BaRáToM.
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
Igaz is, ha jobban belegondolok, minél többen tudnak egy titkot annál kevésbé van biztonságban. Szerencsére nálam mindenképpen jó kezekben van, mivel egyébként sincs olyan sok bizalmas barátom, akivel meg merném osztani Dan titkát - plusz megkért, hogy tartsam a számat, én pedig nem szoktam megszegni az ígéreteimet így természetesen most sem lesz másképp. – És a kettőből csak egy él – fűzöm hozzá egy halvány mosollyal. Egy darabig néztem ám a Hazug Csajok Társaságát, annak a főcímdala pont erről szól. Viszont van egy olyan sejtésem, hogy Dan miatt nem kell aggódnom; ő talán nem fog kivégezni azért, hogy a titka biztonságban maradjon, ha mégis, hát… Szép életem volt. Oké ez nem igaz… De mozgalmas volt, az biztos! És a szűzességemet is elvesztettem már, úgyhogy sanyarú tinédzser életem minden célját elértem már. Kivéve a divattervezői karriert, de azt folytathatom a Pokolban is. Biztos vagyok benne, hogy akadna ott néhány lélek, akik igazán értékelnék a munkáimat. S talán köztük meg is találnám azt, aki elterelheti a gondolataimat Jayről, mert jelenleg hiába igyekszem, máson sem jár az eszem, csak rajta. A szakításunkon, azon a szívfacsaró estén az évnyitó után, mikor közöltem vele, hogy el kell felejtenie. Gyűlölöm magam ezért, Akkora hülye vagyok! – Nem tudom, szerintem az én szívem már veszett ügy – vonok vállat. – Csak még nagyobb idiótát csinálnék magamból, ha hagynám, hogy még valaki összetörje. – Felsóhajtok, s a forró csokim felületét kezdem bámulni. Jelenleg úgy érzem, Jay lett volna az igazi… De elszúrtam. Annyira nagyon elszúrtam. Sírhatnékom van, de inkább visszafojtom, mert nem akarom Dant ezzel terhelni. – Persze, hogy megbántam… Végre megkaptam az esélyt, hogy tényleg vele lehessek, és hogy mi ketten ne csak egy nyári kaland lehessünk, erre elutasítottam, mert félek attól, hogy megint cserbenhagy valaki – húzom a számat. – Hogy valaki megint elhagy… Pedig Jay úgy tűnt, nagyon is készen áll arra, hogy velem maradjon és boldogítson akár életem végéig is, mégis, hülye módon eldobtam magamtól ennek a lehetőségét, mert félek, hogy megint csak darabokra törne a szívem. Nem tudnék elviselni még egy ilyen fájdalmat, az utóbbi két alkalom is épp elég sok volt már a lelkemnek. Annyit mégis elárulok Dannek, hogy kiről is van szó, hiszen a látomása értelmezéséhez szüksége van mindkét szereplő arcára, s nagyon is kíváncsi vagyok, hogy mégis mit akar jelenteni az, amit látott… – Nessie? – nézek rá értetlenül, gondolom valami ismerőséről lehet szó vagy ilyesmi. – Koreai, igen. Úgy hallottam, beválogatták a Griffendél kviddics csapatába – dobok még oda egy kis információmorzsát, hátha ez is segít a beazonosításában. Végül a forrócsokijaink elfogynak, így hát mindketten felpattanunk a helyünkről, hogy elhúzhassunk valami kevésbé zsúfolt helyre. – Szóval, hova is megyünk most? – kérdezem, miközben szedem a lábaimat, hogy Dan nyomában maradhassak. Szerencsére nem rohan, így mellette tudok maradni. – Ha a Szellemszálláshoz akarsz vinni… Nos, előre szólok, hogy nagyon kislányosan sikítok, amikor megijedek.
Mosolyom kiszélesedik a fiú szavait hallva. – Pontosan. – Mert tényleg csak akkor lehet igazán megtartani egy titkot, ha senki más nem tud róla. Nyilván egyébként az iskola méretéhez képest alig, de szerintem már így is túl sokan tudták a titkom. Az a kemény két és fél ember, mert Giddy tuti sejtett valamit. Sorin csak azért nem tudta, mert baromira nincs itt, Tristan meg… Honnan is tudhatta volna? Hiszen sokkal inkább egy idegen, mint a bátyám ezen a ponton. Viszont eddig annyi nyugalmam volt, hogy csak az unokatestvérem tudott róla – meg a szobatársam, de ő nem olyan, hogy pletykáljon –, s most Blaise… Kockázatos volt. Őt nehezebben tartottam szemmel, bár ha valóban nincsenek barátai… Akkor lehet nem is hinnének neki. Nem én akartam neki elmondani, hogy teljes mértékben igaza van. Csak egy ostoba ember engedné közel a szívéhez a másikat. Nem, nem… Tudom, hogy mindenki azt szajkózza, hogy az igaz szerelemnek szabad engedi, csakhogy ilyen nincs. Abban a pillanatban, hogy valakibe belebolondulsz, gyakorlatilag elkezdted ásni a saját sírodat, hiszen valahogy, valamikor össze fog törni. És valóban megéri? Talán boldog leszel egy napra, vagy egy évre, talán tízre is, de… A fájdalom utána sokkal nagyobb lesz. – Blaise… - kezdem egy nagyobb sóhajjal. – Valóban az összetört szív nehezen gyógyítható, viszont légy pozitív… Most, hogy tudod és tanultál belőle, elkerülheted a hasonló helyzetet. – Azt hiszem ezt nevezik tanult optimizmusnak. Mikor amúgy nagyon nem vagy optimista semmivel sem kapcsolatba de addig szenvedsz, míg nem találsz legalább valamilyen pozitív dolgot. Szerintem amúgy hülyeség. -Nézd Blaise, ha nem akarod, hogy megint elhagyjanak, akkor igazából nem tettél semmi ostobaságot. Megelőztél egy problémát. Egyszer már megmutatta a srác, hogy egy paraszt, akkor igazából bármikor újra eljátszhatja, nem? Szóval én a helyedben nem magamat okolnám. – von vállat. – Max ha nagyon hajt, akkor adni neki új esélyt. – Nem, fúj, soha. Egy második esély egyenlő lenne egy öngyilkossági kísérlettel. Ha már egyszer csalódtál valakiben, akkor nem szabad újra megbízni benne. Abszolúte egyetértettem Blaise döntésével. Most pedig már tudom is, hogy ki ez a rejtélyes fiú, akinek eddig a nevét se volt hajlandó elárulni, s rögtön meg is állapítom, hogy bizony drága unokatestvérem évfolyamtársa. Könnyen ráküldhetem, szerintem még örülni is fog, hogy ismerkedhet. – Nestor Brightmore. A fiatalabbik unokatestvére. - Pedig elvileg ők is egy évfolyamban vannak – Még jobb! Nestor a Hugrabug hajtója. – Igazából tényleg lenyűgöző, hogy milyen gyorsan utol tudok érni egy embert csak azzal, hogy ennyi kapcsolatom van. Néha még engem is lenyűgöz, hogy milyen jó vagyok. Viszont ezt, meg a kis látomásos beszélgetést nem itt folytatnám, s ennek nem csak az az oka, hogy elfogyott a csokim. Így felállva a fizetés után, inkább elindulok kifelé, terveim szerint pedig csak az erdőbe megyek, ahol kellemesen kevés ember van és esetleg tényleg nyugodtan beszélgethetünk is. – Egyszer elég volt nekem az a hely… - mondom ki halkan. Valóban voltam már ott… Nem kellemes.
i think this is the beginning of a beautiful friendship.
rain && dan
Legyek pozitív, hát… Nehéz annak lenni, miközben az exem vígan mászkál a suli folyosóin, ráadásul vannak közös óráink is, sőt, hallottam valami pletykát arról is, hogy be fog állni a griffesek kviddics csapatába, szóval még a meccseken is nézhetem azt az öntelt, idegesítő, édes, cuki vigyorát… A nagy csend közepén válasz helyett hirtelen felmordulok és homlokomat az asztalra döntöm. – Hülye szemét… Rohadék! Utálom – motyogom inkább csak magamnak. Persze, mondani könnyű, hogy kerüljem el a hasonló helyzeteket, de engem mindig betalálnak az ilyen srácok! Egyszerűen ha létezik playboy, aki meleg, azonnal megkörnyékez. Lehet, hogy a kisugárzásommal van a baj… Vagy azzal, ahogy öltözködöm. – De, igazad van… – sóhajtok fel - gondolom már sokadjára a mai nap folyamán. – Csak tudod… Nehéz elhinni, hogy nem én vagyok a hibás. Hiszen minden akkor romlott el, amikor bevallottam neki az érzéseimet. Egészen addig a pontig jól elvoltunk, sőt..! – félrepillantok, ahogy beugrik néhány kellemes emlék. Aztán arra, hogy adjak neki egy második esélyt, csak a fejemet csóválom. – Nem fog hajtani. Szinte száz százalékig biztos vagyok benne. Miért is tenné? Egyáltalán azt sem értem, hogy most az évnyitó után minek keresett meg. Hiszen nyár végén ő utasított vissza. Ez az egész… Baromság. Tényleg jobb, ha hagyom. El kell felejtenem, mindkettőnknek az lesz a legjobb. Ezt neki is megmondtam, hát akkor most miért sír a szám még mindig?! Mert szeretem, én idióta. Dannek csak-csak sikerül kiszednie belőlem, hogy ki is az a rejtélyes fiú, aki így darabokra törte a kicsi szívemet, s mint kiderül, ismer is valakit, aki talán tudja, ki ő. – Ó, már értem – bólogatok. Nem tudtam, hogy Dan családjából többen is ide járnak. Ami azt illeti, még nagyon sok dolgot nem tudok róla… – Jay meg állítólag csatlakozott a Griffendél csapatához, tökéletes – válaszolom. Így egyszerű lesz róla információt szerezni, bár az az igazság, hogy ezzel csak saját magamtól veszem el a továbblépés lehetőségét… De nem érdekel. Tudni akarom, mégis mit látott Dan kettőnkről… Még nem állok készen arra, hogy érzelmileg is elengedjem ezt az egészet, pedig tudom jól, hogy csak fájdítani fogom a szívemet a kutakodással. De ha már elkerülhetetlen a szívfájdalom, talán jobb volna egy kevésbé publikus helyen folytatni; nem itt, ahol akárki végignézheti vagy éppenséggel végighallgathatja ezt a beszélgetést. Így hát amint elfogy a forrócsoki, mindketten felkelünk az asztalunktól és elindulunk kifelé. – Jártál már ott? – kíváncsiskodok, közben zsebre vágom a kezeimet. S hacsak nem jön közbe valami, úgy egészen az erdőig ehhez hasonló kérdésekkel fogom bombázni, vagy hallgatok mint a sír, attól függ… Viszont amennyiben sikeresen odaérünk, úgy a számat húzva pillantok körbe, s állapítom meg, hogy teljesen kihalt ez a hely. Szeretem a csendet, félreértés ne essék, de az elhagyatott erdőket mindig is ijesztőnek találtam. Mintha valaki kiszipolyozta volna belőlük az életet.
A fiú reakciója meglep, szemeim ki is pattannak, mikor az asztalba veri a fejét. – Ez most szerelmi vallomás, vagy valóban utálod? – Nehéz volt eldönteni, ugyanis az a szív, mely annyira keservesen vágyik a szeretetre, az képes negatívumokat mondani, csak azért hogy úgy tűnjön valóban így van. Sőt… Talán az agya valóban azt súgja, hogy utálnia kell, s a hangos megerősítéssel kívánja meggyőzni a szívét is. Csakhogy ez valahogy sose sikerül. Kezdem is csóválni a fejem, mert hiszem, ha valóban annyira gyűlölné őt, akkor nem akadna fönt ennyire az exén. Nem mondom, hogy megértem, mert nem, de meg tudom hallgatni őt. -Hm hm… - Nehéz eset, pláne olyan srácnak, mint én, aki nem túlzottan jártas a szerelmi dilemmákban. Viszont eszem az van, így logikusan próbálok mindent végiggondolni – hiába tudom, hogy a szerelem minden, csak nem logikus – majd így adok neki választ. – Nézd Blaise, az embernek joga van beszélni. Mindig volt, mindig lesz. Erre is van a szánk. – vonok vállat. – Szóval ha elmondod valakinek, amit érzel, vagy gondolsz… Az nem hiba. Az igazság fáj, de szükséges. Én mindig ezt mondom. – Pont én, aki nagyjából mindig mindenkinek hazudik. – Így én nem okolnám magamat. Elmondtad neki mit érzel, majd ő úgy döntött, hogy nem kíván veled lenni. Ez… Csak annyit tesz, hogy jobb, ha keveredsz vele össze megint. Amit tudsz tenni, hogy megmutatod mennyire boldog vagy nélküle. – Nincs is szebb bosszú annál, mint mikor azt érezteted a másikkal, hogy igazából csak egy felesleges egyén volt az életedben, s nélküle is kiválóan megvagy. Tapasztalatból mondom, minden feleslegessé vált emberrel azt tettem annak idején. – Akkor ennyi. Felejtsd el. Keress mást. – Elvégre biztos akad itt rengeteg meleg srác még, nem? Ismerek is vagy… Kettőt. Bemutathatom neki őket, ha akarja. Majd felajánlom neki, hogy kiderítek róla minél többet, hogy tudjuk, valóban ő volt-e a látomásomban vagy sem. Elvégre csak úgy jövök rá, hogy ki is volt benne ezekben a rémképekben, mikor megpillantom az arcát. Néha még akkor sem mindig esik len nekem. – Nestor tuti egyből ráhajt… Mármint nem úgy! Csak köszönni fog neki, mert látni fogja, hogy ázsiai. Meg imád barátkozni. – Néha elgondolkozom, hogy nem-e ő a feketebárány a családban. Tristan és én utáljuk az embereket, Neo pedig csak néhányat bír. Így lehet nem is bennem van a hiba, hanem benne. Mindegy, kémnek tökéletesen megfelel. S amint mindent megbeszéltünk, már állok is fel, hogy máshol tárgyaljunk a látomásokról. Én egyébként csak az egyik félreeső utcára gondoltam, de ő egyből jön a Szellemszállással. Köszöntem, egyszer bőven elég volt ott járni, akkor is már gyűlöltem az egészet. – Sajnos… - Csak ennyit mondok, s inkább meg is indulok előre, hogy megtaláljam a nekem megfelelő helyet.
