Az egész Karácsony egy szar volt. Gyűlölte minden egyes napját és gyűlölte az apját - őt kifejezetten nagyon - és visszavágyott ide, mert itt utoljára téged hagyott, meg azt a viharos estét aminek a végén nem pont volt inkább valami kérdőjel szerű valami, de a kérdőjel még mindig ezerszer jobb, mintha, nem is lenne semmi aminek a végére esetleg valamilyen írásjelet lehetne tenni.
De aztán már a vonatúton elkezdődött ez az egész. Rá nem néztek furcsán, vagy ha igen, hát neki fel sem tűnt, mert Theora egy ideje sokan néznek sokféleképpen, de a vonaton egész végig kuncogtak és sutyorogtak a többiek - és persze, nyilván minden vonatúton sutyorognak és kuncognak a többiek - és most, hogy innen tekint vissza abba a pillanatba, hát nagyon is biztos benne, hogy rajtad, meg rajta meg az idióta Andrén nevetgéltek. De ott és akkor az egész nem volt annyira vészes eltekintve a ténytől, hogy utálta az egész karácsonyi szünetet és utálja a boldogan viháncoló embereket, mert szar kedve van, rossz napja, rossz éve és csak szeretne valakit nagyon megverni, átpumpálni a haragját az öklén keresztül valaki más fejébe, pedig még nem is hallotta az egészet.
A fiákerben keveredik valaki mellé - valami ötödéves kis taknyos - aki szó szerint azt mondja a haverjának, hogy hallottad, hogy Hollyn Shelby miután leszopta André Lavigne-t, szexelt Theodore Nottal? és Theodore Nott ujjai a srác nyakkendőjére tekeredtek és hát egész végig erre várt. Már arra, hogy valaki kihúzza a gyufát, hogy legyen egy tag akinek az orrában landolhat az ökle, de nem kellett volna neked is belekeveredned ebbe az egészbe.
De belekeveredtél és egyrészt nem tűrheti, hogy bárki ilyesmit mondjon rólad - bekap egy monoklit, de nézd meg a másik srácot, ő sokkal rosszabbul járt - és az ökle véres és piros, a szemei dühösen villannak mindenkire aki az útját állja, ellök valakit ahogyan feltépi a nagyterem ajtaját, de nem érdekli, mert a tekintete téged keres és nem nehéz kiszúrnia. Egy pillanatra megenyhül, de aztán arra gondol, hogy hülyét csináltál belőle. - Húzz innen. - Szól rá a melletted ülő másodévesre, kicsit meg is rángatja a talárjánál fogva, hogy aztán melléd támaszkodhasson az asztalon és egészen a füledhez hajolva - a véres ökle a tenyered mellé simul és nevetséges mennyire meg szeretne érinteni -, bizalmas hangon kezd bele. - Tudtad, hogy azt terjesztik rólad, hogy leszoptad André Lavigne-t és aztán velem dugtál? - Nagyon mélyet kell sóhajtania, hogy ne kezdjen el üvölteni. - Most szórakozol velem Hollyn? - Kérdez meg végül fojtott, feszült hangon.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
A kupé, amit választok, egész vonatút alatt furán üresen marad. Amit igazából nem bánok, mert legalább tudok nyugodtan olvasni, és amúgy meg a legkevésbé sincs kedvem meghallgatni senki édes kis anekdotáját arról, milyen kellemesen teltek az ünnepek a családdal. Nálunk a karácsony csak a szokásos volt, semmilyen, de nem is azért utaztam haza, mert arra számítottam, hogy idén majd kivételesen minden csodás lesz, emberszámba vesznek, és hasonlók, hanem azért, hogy a saját szemeimmel lássam, a kisöcsém jól van-e.
Néha a szemem sarkából látom, ahogy a kupé üvegajtaja előtt egyesek összesúgnak, kuncognak, de nem veszem magamra. Nem izgatnak. Ám amikor a fiáker, amit befoglalok, szintén üresen marad mellettem, majd megérkezve újra és újra találkozom az összesúgás jelenségével, már kezdem sejteni, hogy talán valami nincs rendben. És mégis... mikor a hátam mögött először meghallom egyesektől mormolni az ócska ribanc kifejezést, még próbálom elhitetni magammal, hogy nem rám értették, vagy csak félreértettem valamit. Bár jelenleg nem jut eszembe semmi egyéb olyan szó, ami hasonlóan csengene.
Az asztalunknál helyet foglalva néhány ismerős arc rám mosolyog, és ezt már jóval megnyugtatóbbnak találom. A kis másodikos Tommy foglal helyet mellettem, aki ősszel csatlakozott a suliújsághoz, és mint lektortól, szeretne tanácsot kérni tőlem a legújabb cikkéhez. Nem az első eset, a helyesírás egyelőre nem az erőssége. Ám mielőtt választ adhatnék a kérdésére, Theo terem mögötte, és majdnem szó szerint felrántja mellőlem, majd elzavarja. Szegény kölyök fejvesztve menekül az asztal túlsó felére. Én pedig kikerekedett szemmel, elképedve meredek a Griffendélesre. - Merlin nevére! Te meg hogy nézel ki? - Könyörgöm, még csak alig egy órája érkeztünk vissza a Roxfortba. Mikor volt ideje máris összeverekedni valakivel? Ez hihetetlen.
De a szeme körüli egyre sötétedő karikánál és a verés kezénél jóval megdöbbentőbb, amit a fülemhez hajolva közöl velem. Úgy érzem magam, mint akit hirtelen leöntöttek egy nagy vödör jeges vízzel. Körbe nézek a teremben. Rengeteg szempár szegeződik ránk jelenleg. És egyszerűen lebénít a felismerés. Hát emiatt van? Ezért súgnak össze lépten-nyomon a hátam mögött? Bár valószínűleg Theo most nagyobb látványosságot jelent, ahogy véresen, fújtatva áll felettem.
- Ez... komoly? - pillantok fel rá végül. Érzem, ahogy minden vér kifut az arcomból, és falfehérré válok. - Ezért nézel így ki? Megint összeverekedtél Andréval? - Ebben a pillanatban nem igazán jut el a tudatomig, hogy ez mit jelenthet, hogy esetleg ő is elhiheti a pletykákat, és hogy ez mennyire bántó, mert túlságosan letaglóz a tény, hogy valóban ilyeneket pletykálnak rólam. És hogy azok a ribancozások tényleg nekem, illetve rólam szóltak.
Nem érdekli, hogy mindenki - költői túlzással - titeket bámul, mert most éppen nagyon visszafogja magát, pedig legszívesebben neki menne mindenkinek aki úgy néz rátok ahogy, aki éppen arra gondol, hogy te mivel mit és mikor csináltál. Őt sem kellene, hogy érdekelje, és ott a fiákerben volt egy másodperc - vagy a másodperc törtrészének egy negyede - amikor arra gondolt, hogy elengedi ezt az egészet. Nagy lány vagy Hollyn, eldöntheted, hogy kivel mit csinálsz, csakhogy aztán eszébe jutott, hogy André és te hogyan táncoltatok, hogy milyen ádázul nem akartál vele menni, hogy aztán olyanokat mondott neked, hogy szeretett - és ebben a pillanatban nagyon szeretné, ha te erre nem emlékeznél - és te nem szakítottad félbe, hogy ez kedves tőled Teddy, de--- És ez felbosszantja, mert tényleg nagyon-nagyon rosszul viseli a hülyének nézik és egy kicsit azt érzi, hogy te is pont ezt csinálod.
Úgyhogy elengedi a füle mellett a kérdést, hogy hogyan néz ki, nem érdekli sem a monoklija, sem pedig a véres ökle, nem érdekli, hogy ezért mit fog kapni, mert már rég nem érdekli sem a büntetőmunka sem a szidás: sokkalta jobban arra kell koncentrálnia, hogy ne borogassa mindenki ölébe bele a tányérját aki egy pillanattal tovább bámul titeket a kelleténél.
- Komoly. - Szorul ökölbe a keze, és nagyon próbál lenyugodni, nagyon szeretne rendesen viselkedni, de fogalma sincs miként kellene azt. Úgyhogy nagy nehezen letesti magát a melletted lévő helyre az asztalnak és a társaságnak háttal, csak a felsőtestét fordítja feléd és sokkal közelebb hajol, mint az mondjuk indokolt lenne, de ha már úgy is mindenki tudja, hogy a buliban megvoltál neki, akkor már nem is kell úgy tennie, mintha titkolt viszonyotok lenne. - Á. - Húzza el a száját. - Még nem kerestem meg azt a görényt. - Szűri a fogai között vészjóslóan, mert biztosak lehettek benne, hogy meg fogja keresni Andrét, és ha egyszer megtalálja akkor péppé fogja verni. - Előbb veled akartam beszélni. - Ereszti vissza rád a pillantását amivel eddig a környező asztalokat pásztázta az említett fiút keresve. - Miért mondanak ilyeneket rólad? - És nyilvánvalóan nem az a része érdekli, hogy lefeküdtél vele, hanem az állítás másik fele.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Zavartan pillantok Theora, a homlokom ráncolva, és kicsit megrázom a fejem. Még mindig alig tudom felfogni, hogy itt vagyunk nem egész egy órája, és máris összeverekedett valakivel. De ezzel most nem igazán tudok foglalkozni, mert őszintén, ez most a legkisebb gondom. Tekintetemet visszavezetem a jelenlevőkre. Nem értem. Nem értem, ki vagy miért találna rólam ki ilyet. Nem értem, miért terjesztenék. Mármint tudom, hogy a diákok néha nagyon gonoszok tudnak lenni, főleg a mi korosztályunk. De akkor is.
Mi van, ha André találta ki a dolgot? Lehetséges volna? Azt hittem, a barátom, hogy kedveljük egymást, de ennek volna a legtöbb értelme, hisz máskülönben miért hinnék csak úgy el ezt mások? Komolyan ennyire bánthatta az önérzetét, hogy Theo után mentem akkor este, hogy képes volna ilyenre? Ó, faszom!
- Ha megtaláltad, szólj! Nekem is volna vele elbeszélgetni valóm – jegyzem meg anélkül, hogy újra Theo felé néznék, bár érzem, hogy közben leült mellém a padra. De csak mikor újra megszólal, fordítom felé újra a fejem.
- Miért mondanak...? Én azt honnan tudhatnám? - kérdezek vissza értetlenül. - Várj! Ugye nem azt akarod mondani... hogy te is elhiszed ezt a...? Te most komolyan erről akartál beszélgetni...? Számon kérni, vagy mi? - A hangom egyszerre gúnyos és dühös. Ne már! Bassza meg! A múltkori után megint itt tartunk... Megkérdőjelezi, ahogy iránta érzek... Elhiszi, hogy képes volnék... Fúj! Csak... Fúj! - Menj a francba, Theo!
Tekintetemet megint a közelben levők felé kapom. Folyamatosan érzem, ahogy bámulnak, látom a szemem sarkából, ahogy összesúgnak. Basszák meg mind! Mind, akik elhiszik, és akik tovább adják ezt a pletykát. Ökölbe szorul a kezem! Most már nem leforrázva érzem magam. Dühös vagyok. Mindannyiukra. Rámeredek a legközelebbiekre, de legszívesebben átrántanám őket az asztal felett, és jól megráznám őket. Mindet. Egyenként. - Mit bámulsz? Nincs jobb dolgod, bassza meg! - dörrenek rá egyikükre, amire többen is elkapják rólam a tekintetüket, de ez rajtam már nem segít. El akarok tűnni innen, a pillantásom kereszttüzéből. Étvágyam már úgysincs. Szabályosan rosszul vagyok tőlük.
Megrázza a fejét: úgy sem fog neked szólni, mert ha megtalálja Andrét nem lesz ideje arra, hogy még téged is keresgéljen úgyis nagyon el lesz foglalva azzal, hogy minden haragját rajta töltsön ki. Egyszerűen az önérzete és az egója nem engedné, hogy ne harcoljon meg a saját területéért, és hát nagyon sajnálja Hollyn de most te vagy a terület amiért harcolnia kell és egy kicsit vadállatnak is érzi magát, akinek ezentúl sokkal láthatóbb módon kell megjelölnie téged, nehogy mások, olyanok, mint André szemet vessenek rá: az a baj vele, hogy az új énje nagyon szeret birtokolni és ha már az övé lettél, akkor trófeaként szeretne mutogatni.
- Hát...- Értetlenül megrántja a vállát, mármint komolyan Hollyn, te sem gondolhatod, hogy hidegen hagyja a pletyka rólad. Mármint szóval azt mondtad, hogy te is megváltoztál és, hogy önpusztító lettél és hát Theo számára ez akár azt is jelentheti, hogy te most olyan dolgokat is csinálsz amit előtte nem: például olyan lehetetlen alakok elé térdelsz, mint André. - Miért, nem így van? - Húzza fel a szemöldökét feszülten, hogy akkor mondd el neki az igazat, mert tudod utálhatod miatta, de fordított helyzetben biztosan te sem tudnál úgy tenni, mintha meg sem fordulna a fejedben, hogy lehet némi igazság a pletykák mögött. - Minden történetnek legalább a fele igaz. - Világít rá, de meg sem próbál visszafogni, inkább ő is arra kapja a tekintetét amerre te.
Vesz egy mély levegőt és ökölbe szorul a keze. Nem bírja ezt az egészet, már azt, hogy rád így néznek és, hogy a neved összefésülték André nevével, úgyhogy csak elnéz a tanári asztal felé - mázli, hogy a professzorok még nem értek ide. - Faszom. - Sóhajt fel és fellöki magát álló helyzetbe, fellép a padra, onnan meg az asztalra és megköszörüli a torkát. - Faszfejek. - Emeli a hangját és megvárja, hogy felé nézzen egy jó pár alak. - Ha még egyszer meghallom valamelyikőtöktől ahogyan Hollyn Shelbyt szidja, annak beletaposok a szájába. - És hát nyilván nem viccel, bárkibe beleállna, úgyhogy nem is pazarol több időt erre az egészre, csak leugrik a földre és rád bámul. - Gyere. - Int a fejével, azt nem mondaná, hogy veled is végzett és nincs hozzád egy-két szava, de megteszi azt a szívességet, hogy nem egy egész nagyterem előtt fog felkérdezni.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
A fejét rázza és egyértelműen az arcára van írva, hogy miért. Hogy mi a terve Andréval. És nem tudom megállni, hogy ne forgassam a szemeimet erre, de közben meg most kivételesen a legkevésbé sem izgat, hogy megint bunyózni akar. Ha én találom meg Andrét előbb, valószínűleg én is előbb ütnék, mint kérdeznék amúgy is.
Az orrlyukaim kitágulnak, élesen szívom be a levegőt, amikor Theo visszakérdez. Merlin faszára már! Ezt nem gondolhatja komolyan! Mármint, ha eltekintünk attól, hogy milyen szarul esik a részéről még a feltételezés is, és esetleg próbálom az ő szemszögéből nézni, hogy mondjuk éppen csak megfordult a fejében a gondolat, hogy esetleg igaz is lehet, de bakker. Hát nem látja rajtam, hogy mennyire felháborít ez az egész? Nem egyértelmű a válasz? Muszáj még rákérdeznie is? - Ennek a történetnek pont csak a fele igaz, te szerencsétlen! - förmedek rá ingerülten. Ne idegesítsen már fel! - Azt esetleg nem akarod megkérdezni, hogy melyik fele? - Jelenleg azt sem tudom, kin tölteném ki szívesebben a haragomat: rajta, vagy mindenki máson körülöttünk. Ő is épp annyira megérdemelné, mint a többiek.
- Egek! Most meg mit... mit művelsz? - kérdezem elhűlva, tágra nyílt szemekkel, mikor felpattan mellettem a padra, majd onnan az asztalra is. Hát ez csodás! Eddig csak arról sugdolóztak a hátam mögött, hogy micsoda ócska lotyó vagyok... most már arról is beszélhetnek, hogy Theo meg szájába lépne bárkinek, aki csak megemlíti a nevem. A tenyerembe temetem az arcomat, amíg befejezi a rögtönzött műsorát. - Ezt nem hiszem el – motyogom magamnak.
- Köszi. Kösz, Theo, tényleg. Eddig még nem bámultak rám elegen, így azért mégis csak jobb. - Most, hogy már tényleg minimum a fél nagyterem bennünket figyel. Theo megindul kifelé a folyosóra, én pedig utána, de félreértés ne essék, nem azért, mert elfüttyentette magát. Hanem mert tényleg elég volt ennyi mára a szereplésből. Úgy hét-nyolc méterre lehetünk a tölgyfa ajtótól, amikor André belép rajta.
- Hé, baromarc! - rántom elő a pálcámat, és egyenesen rá szegezve indulok felé nagy lendülettel. - Mi lenne, ha nem terjesztenél rólam hazugságokat? - Most mi a problémád, Holls? Nincs mit szégyellni. Igazán ügyesen csináltad, nagyon tehetséges vagy. - Fordul felém kaján vigyorral az arcán. - Főleg, amit a nyelveddel... - mielőtt befejezhetné a mondatot, vagy alaposabban is végig gondolhatnám, mit teszek, már szórom is rá az Expelliarmust. Annak erejétől hátra vetődik, majd seggen csúszik vissza ki a folyosóra. És mire felkászálódhatna a földről, én már rajta vagyok, és ütöm, ahol érem. Nem, jelenleg egyáltalán nem gondolkodom. Csak ki akarom verni belőle a szart is.
Visszatükrözi az arckifejezésed, az ő orrlyukai is kitágulnak ahogyan téged néz: nyilván nincs az ínyére a hangnem amit megütsz vele szemben, de meg sem szólal csak összeharapja a fogait, gondolatban egy kicsit a torkod harapja át amiért leszerencsétlenezed, mert szerinte egyáltalán nem fair, hogy te így állsz hozzá amikor egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy te nem két vasat tartasz egyszerre a tűzben. Mármint, érted, tök egyértelmű lenne, hogy te és André összekavartatok máskülönben értelmezni sem tudja, hogy miért egy olyan félnótással mulattad el az időt.
És arra sem válaszol, hogy tulajdonképpen mit csinál: inkább ösztönből, mint megfontolt gondolatok alapján cselekszik, az övé vagy, még ha hivatalosan azért mégsem sikerült megbeszélnetek a dolgot - vagy igen, az az volt? - nem viseli jól ha olyanba állnak bele aki fontos neki. És te fontos vagy neki Hollyn, amúgy is illik az ügyeletes rosszfiú imidzséhez ez a jelenet és amúgy is, ha már annyian félnek tőle amiért Munterékkel rója a folyosókat, akkor nem ártana kamatoztatnia ezt, nem? - Hát. - Ugrik le a földre még mindig feszült arckifejezéssel. - Szeretném is ha tudnák, hogy kiről nem beszélhetnek. - Úgy szalad fel a szemöldöke egy másodpercre a homloka közepére, mintha azt várná, hogy mondj ellent neki ebben a témában. Úgysem mersz, vagy hát úgy sem akarsz és ha mégis, nem igazán ad neked időt rá, mert sarkon fordul és olyan szélsebesen lépked, mint amilyen tempóval tartott percekkel ezelőtt feléd.
A figyelme nem igazán szerteágazó, a gondolatait leköti ez az egész dolog amit hallott rólad és az amit gondol és nem szeretne most nagyon mást csinálni, mint megbeszélni veled, hogy akkor hányadán is álltok. Csakhogy ekkor megjelenik André és Theo ereiben vér helyett düh csorog - úgy tűnik a tiédben is. Az arcára egy elégedett vigyor kúszik és esze ágában sincs közétek állni, a legszívesebben csak besegítene neked, hogy együtt téphessétek le ennek a görénynek az arcát - amikor arra gondolt, hogy kérdések helyett csak megérthetnéd akkor pontosan ez járt a fejében. Csak a te agyad elkattan és hát André nyilván nem fog visszaütni - geci húzás lenne ha igen, mégis csak csaj vagy - és egyre többen gyűlnek körétek úgyhogy Theo csak felsóhajt és mögéd lép. - Hé Hollyn most már elég lesz. - És ha erre nem hagyod abba, akkor a derekadnál fogva ránt hátrafelé, a mellkasához szorít, és a könyökhajlatodnál fűzi át a kezeit, hogy ne tudj szabadulni. - Azért egy ragyakeltő rontást még küldhetnél rá, hogy senkinek ne legyen ezután hozzá nyúlni. - Sutyorogja a füledbe elégedetten, mert az igazság az, hogy nagyon tetszik neki az a Hollyn akit lát.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Látom rajta, hogy nem tetszik neki a válaszom, úgy egészen legbelül kicsit talán meg is bánom a goromba megszólítást, de amúgy meg mégis mit várt? De tényleg. Hisz azzal, hogy elhiszi, amit így félhallomásból hallhatott, és nekem szegezi a kérdését, valójában ő is pont úgy leribancozott, mint a többiek a hátam mögött. Még ha nem is szó szerint, de pont annyira rosszul esik tőle.
Nem akarom magam most azzal fárasztani, és nincs is rá energiám, hogy vitába szálljak vele arról, miért is nem volt szükség arra a jelenetre, amit az imént előadott. Most minden energiámat egy valakinek tartogatom, és az André. Bár talán még volna önuralmam, hogy csak leüvöltsem a fejét, hogy a keresettlen szavaimmal szépen helyretegyem őt, esetleg az arcába küldjek valami csúnya rontást. De amikor elkezdi ecsetelni, hogy milyen ügyes voltam abban, ami igazából meg sem történt, egyszerűen elpattan bennem valami. És ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekel, hogy hányan néznek, hogy valószínűleg büntetőmunkát kapok majd. Nem érdekel az sem, hogy minden bevitt ütés után egyre jobban sajog a kezem. Sosem gondoltam volna korábban, hogy ilyenre képes lennék. Persze tudom, hogy van bennem is bőven elfojtott feszültség, indulat, ami az utóbbi egy évben amúgy is csak még több lett, de nem hittem, hogy ennyire rossz a helyzet. Vagy hogy valaha ne lennék képes ezt uralni.
Theo figyelmeztetését nagyon távolinak hallom, és még akkor is André után kapadozom, hogy csak még egy utolsó ütést rá mérhessek, amikor már a két karomat is hátra fogja. - Azt hiszem, a javasasszonynak már így is több mint elég dolga lesz a fejével - felelem végül félig hátra pillantva, és nagy levegőt véve tényleg próbálok végre lehiggadni.
- Te beteg vagy, Hollyn! Őrült, teljesen őrült! - köpi felém André a szavakat, miközben ketten épp felsegítik, majd kézfejével letörli a vért a szája sarkából. - Mindketten azok vagytok – pillant el a vállam felett, feltételezem, hogy Theora. - Meg is érdemlitek egymást...
- Ó, hát köszi - vágok vissza nem túl eredetien. De őszintén szólva kissé összeszorul a gyomrom attól, ahogy most rám pillant. Ahogy most mind néznek rám. Egy részük szánakozva, a többség pedig elborzadva. Egy kicsit én is elborzadok magamtól, de nem tetszik ez az érzés. Ezért inkább újra lendületet merítve a haragomból, lépek egyet vissza André felé. - Te pedig egy undorító patkány vagy. És csak hogy tisztázzuk: még bottal sem piszkálnám meg soha a csoffadt kis micsodádat! - Na nem mintha valóban tudnám, hogy mekkora van neki, de elég miniatűr farka lehet, ha ilyen undorító pletykákkal kell kompenzálnia.
- Menjünk, Theo - nyúlok a keze után hirtelen, csak mert a szemem sarkából feltűnik, hogy nem is egy, hanem rögtön három tanár is felénk tart. Ha beérik a csoportosulást, már valószínűleg két másodperc alatt kiszúrják a zilált külsőnket a tömegből.
Élvezi ezt az egészet, így, hogy te Andrén töltöd ki a dühöd és a csalódottságod, egyáltalán nem tűnik úgy, mintha két különböző világ távoli pontján állnátok: önző módon arra gondol, hogy így legalább van esély arra, hogy igazán megértsd mi motiválja Theot amikor beleáll valakibe. Így talán te is azt érzed amit ő: kiadhatod magadból a téged emésztő kellemetlen érzéseket és átvetítheted valaki másra. Persze nem lehet biztos abban, hogy neked ez ugyanolyan könnyedséget hoz, mint neki szokott, de azért reméli, hogy ez a közjáték éppenséggel közelebb hoz titeket egymáshoz, mintsem távoli pontokra taszítana.
Persze azért csalódottan elhúzza a száját amikor nem akarod még meg is átkozni azt a kis görényt, de jelenleg inkább igyekszik téged visszafogni, mint a tettek mezejére lépni, elégedett pillantása a másik srácon pihen: tényleg elég szépen elintézted, de ahogyan általában semmi, Theonak ez sem elég. Gonosz mosoly kúszik az arcára: szerinte is tökéletesen megérdemlitek egymást, szerinte is nagyon összeilletek - ebben a percben talán ezerszer jobban, mint eddig bármikor. És Theo ezt így nagyon tökéletesnek látja, mert végre nem a lelke mélyére akarsz ásni és minden mozzanatát kivesézni, hanem idomulsz hozzá. Ennél mi lehetne tökéletesebb?
- Szerintem még találkozunk seggfej. - Vigyorodik el gonoszul, nyilván nem fogja ennyiben hagyni ezt az egészet, majd kiötöl egy jó tervet amivel szanaszét fogja tudni szedni a srácot: le fogja vadászni és minden percét élvezni fogja, addig is a pálcáját előrántva azt André ágyéka felé tartja, hogy a ragyarontást kimondva telibe találja - nemhogy neked, de másnak sem lesz kedve így jó darabig hozzányúlni.
Összefonja az ujjait veled és húzni kezd a másik irányba, sietősre, kocogósra fogja a lépteit és egészen egy lány mosdóig húz szótlanul, ahol aztán előtted lép be és az sem érdekli, hogy van-e ott rajtatok kívül bárki más: magához ránt, hogy megcsókolhasson - kicsit durva, kicsit kemény, de roppant elégedett a csókja. - Gyere rakjuk hideg víz alá a kezed mielőtt nagyon bedurranna. - Húzódik el egy nagyon kicsit, de még így is érzi ahogyan a leheleted cirógatja.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Ritkán veszítem el ennyire a fejemet. Vagy talán ENNYIRE még soha. De ismerjük el, André megérdemli. Egy durrfarkú szurcsóknál is undorítóbb, aki képes ilyen pletykákat kitalálni és terjeszteni egy lányról, úgyhogy az a minimum, hogy jól beverem a képét. És lehet, hogy a körülöttünk levők pillantását látva érzek némi megbánást, de még túlságosan tombol bennem a düh ahhoz, hogy hagyjam eluralkodni rajtam. Valószínűleg tudnék még néhány keresetlen szót a fejéhez vágni, de... prefektus vagyok és a kviddics csapatban a hajtó pozícióm is épp elég fontos a számomra ahhoz, hogy ne akarjak lebukni a közeledő tanárok előtt, azért amint észreveszem őket, inkább menekülőre fogom. Bár jelen pillanatban azt sem tudom, merre is vagyok arccal, úgyhogy mikor Theo átveszi az irányítást, inkább rá bízom magam. Egy lány mosdóban kötünk ki végül, de ez közel sem lep meg annyira, mint az az intenzitás, amivel magához ránt, és megcsókol. De a lelkesedése ragadós, a feszültség, az adrenalin még tombol bennem, szóval könnyen átveszem a ritmusát, és csókolom őt hasonló szenvedéllyel.
- Áh, milyen szerencsés, hogy ilyen sok tapasztalatod van már abban, mit érdemes csinálni ilyen esetben. - Szarkasztikus megjegyzésnek szánom, de valamiért jelenleg túlságosan szórakoztat a dolog ahhoz, hogy teljes szívvel gúnyolódjak ezen. A mosolyom is erről árulkodik. Megnyitom az egyik csapot. - A tiédet is - húzom a kezét magammal a csobogó víz alá, és finoman lemosom róla a rászáradt vért.
- Tudod... volt egy pillanat, amikor majdnem neked is bemostam egyet – jegyzem meg, csak félig pillantva fel rá a kezeinkről. - Épp elég szívás, hogy mindenki ilyeneket pletykál rólam a hátam mögött, de... - Sóhajtok. Valahol én is tudom, hogy a szánalmas szeretetéhségem miatt volt rá példa, hogy könnyebben beadtam a derekam egy pasinak, mint illene. De azért ennyire nem vagyok könnyen kapható. Nem fogok letérdelni egy pasi elé sem, csak azért, mert jófej vagy kedves volt velem. - Én nem vagyok ilyen, oké? - Ezt muszáj tisztáznom. Egyszerre dühít és bánt a gondolat, hogy Theo ilyeneket gondolhat vagy elhisz rólam. Főleg most, hogy mi... Na igen. Még egy dolog, amit jobb volna egyértelműsíteni.
- Öhm... - elzárom a csapot, de még mindig nem engedem el Theo kezét. - Szóval akkor... mi most... együtt vagyunk, ugye? Csak mert azt hiszem, ezt még így nem mondtuk ki, és a múltunkat tekintve talán jobb, ha nem fél szavakból próbáljuk megérteni egymást - vonok vállat, az arcomra kirajzolódó mosoly pedig egyszerre tűnhet egy apró fintornak és egy kisebb sunyi vigyornak, mégis van mögötte egy árnyalatnyi szégyenlősség is.
- Óóóóó hogy ti milyen cukik vagytok! - tűnik fel hirtelen mellettünk egy áttetsző, szemüveges copfos lány ábrándos tekintettel. - Milyen jó lehet élni és szerelmesnek lenni... - Uhh, Myrtle, ne már! - Egyrészt a frászt hozta rám, másrészt meg... tényleg ne már! - Megéheztem, és amúgy is vissza kéne mennünk a nagyterembe – ragadom meg ismét Theo kezét, de csak a folyosóig vonszolom magammal. - Persze, semmi gond, hagyjatok csak magamra – hallatszik az ajtón túl is a szellem nyafogása. A szemeimet forgatom.
- Igazából semmi kedvem visszamenni a terembe, de tényleg éhes vagyok. Mit gondolsz, van rá esély, hogy kaphatunk valami ehetőt a konyhánál a manóktól? - Úgy két éve egyszer belógtam oda, és megpakoltam a zsebeimet, de az mondhatni vészhelyzet volt, viszont kérni még sosem próbáltam tőlük. Fogalmam sincs, ilyen szempontból mennyire barátságosak.
Komisz mosolyra húzódnak az ajkai, a tekintetében is hasonló él csillan: nem fogja magára venni ezt most és nem hagyja, hogy közétek álljon majd a dolog - nem akar veszekedni veled és egészen biztos abban, hogy ez egy olyan téma, amin nagyon össze tudnátok kapni. - Hát látod, mindennek meg van a maga előnye. - Ennek például az, hogy pontosan tudja miként kell kezelni az ilyen helyzeteket, habár Theo a verekedésekben azt élvezi igazán, hogy fájdalmat érez, téged azért nem akarna arra a sorsra juttatni, hogy hosszan kelljen fájlalnod az ökleid. - Jó. - Forgatja meg a szemeit ahogyan hagyja, hogy behúzd a kezét is a csap alá: egy kicsit hagyja, hogy lemosogasd róla a vért, de aztán kihúzza a kezét az ujjaid közül és a hüvelykujja óvatos mozdulataival dörzsöli a kézfejedről André mocskát. - Nem fáj?- Fordítja rád a pillantását: ebben a pillanatban igazán oda van érted.
- Tetszett volna, ha megteszed. - Vigyorog rád nagyon komiszan: meglepődött volna, de tetszett volna neki, hogy van benned ennyi - lehet hogy veszekedett volna veled, de végérvényesen akkor is megadta volna magát, pont ahogyan most teszi, csak sokkal kanosabb lenne. - Figyelj, nekem nem számít, hogy milyen voltál ezelőtt, vagy mit tettél. - És nem akarja az orrod alá dörgölni, hogy én nem te vagyok, ezért csak megrázza a fejét. - És sajnálom, ha ezzel megbántottalak. - Biccent feléd komolyan. - Nem gondollak egy ribancnak. - Rántja meg a vállát, számára teljesen lényegtelen, hogy az vagy-e vagy sem, kedvel téged és fontos vagy neki. - De muszáj volt megtudnom, hogy van-e alapja, mert érted... akkor épp nem voltunk jóban. - Húzza el a száját: megtehetted volna, hogy Andréval is kavarj, csak ha így volt, akkor jobb szeretne erről tudni. - És nem eshetek úgy annak a fasznak, ha közben meg igaz, amit mond. -
Rád pillant, a tekintete egyenesen a szemedbe csúszik és majdnem elfordítja a fejét, majdnem felsóhajt, majdnem azt mondja, hogy Hollyn, ezt ne most, de látja rajtad, hogy ez valami olyasmi, ami neked fontos: a maga részéről nem biztos abban, hogy jó lesz nektek ha beskatulyázzátok a kapcsolatotokat, de időben realizálja, hogyha most visszautasít, el fog veszíteni. - Gondolom igen? - És nem túl meggyőző valószínűleg így inkább sietve fonja össze a nedves kezeiteket. - Mármint igen, együtt vagyunk. - Bólint rá aztán végül, pedig legbelül azt gondolja, hogy ezzel így nem fogtok jól járni, mert fogalma sincs hogyan fogod elviselni és csak remélni meri, hogy most hogy ezt tisztáztátok, nem akarsz majd még annál is több választ kicsikarni belőle, mikor nem voltatok együtt. - Szóval jó lenne, ha nem randizgatnál mindenféle André-szerű srácokkal. - Vigyorodik el kissé gonoszan, hogy elnyomja a saját kételyeit.
Aztán meg meg akar csókolni, mármint ezek után csak kijárna egy rendes csók neked, ha már a barátnője vagy, akkor ott és akkor csinál veled dolgokat amikor csak szeretne - de megjelenik Myrtle, amitől Theo arcára zavar kúszik ((khm, khm szerelem)) és egy pillanatig sem hezitál, hagyja, hogy kimenjetek, mert ilyen dolgokról nem akar veled beszélni: csendbe is burkolódzik nehogy valamit hozzá akarj fűzni a jelenethez. - Egy jó verekedés mindig meghozza az ember étvágyát. - Hessegeti el a [s]szerelem[/s] gondolatát és átveti a kezét a vállaidon, hogy magához tudjon húzni téged - az összefűzött ujjaitok így most a válladnál kapaszkodnak egymásba. - Hát ja, gondolom, de akár le is szökhetünk a faluba. Meghívhatlak kajálni vagy ilyenek. -
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Máskor valószínűleg maró gúnnyal fogalmaztam volna meg a megjegyzésemet, hogy éreztessem vele, mennyire nem oké, hogy lépten-nyomon verekedésbe keveredik, de most egyrészt borzasztó álszentség lenne tőlem, másrészt perpillanat annyira nem is idegesít a dolog. Ezt nyilván látja is rajtam, erről árulkodik a komisz mosolya is, amit látva bakker szó szerint kihagy egy ütemet a szívem. A fenébe veled, Nott! - Hááát persze, megvan az előnye... - válaszolom égnek emelve a tekintetem, mégis mosolyogva. Aztán ő forgatja nekem a szemét, de azért megengedi, hogy az ő kezét is hidegvíz alá tartsam, és lemossam róla a vért... ami, gondolom, részben az övé, részben meg még mindig fogalmam sincs, hogy kihez tartozhatott. Theo aztán viszonozza a gesztust, a kérdésére pedig megvonom a vállam. - Egy kicsit. Nem vészes - pillantok fel a kezeinkről az arcára, mikor magamon érzem a pillantását. És a tekintete, esküszöm, jelenleg olyan, mintha egyenesen rajongana értem. Ez vajon azért van, amit Andréval tettem? Nem tudom, de az arcomra ösztönösen kissé szégyenlős mosoly húzódik attól, ahogy engem néz.
- Most csak viccelsz, ugye? - kerekednek el a szemeim, miután közli, hogy tetszett volna neki, ha az ő képét is beverem. - Nem viccelsz - állapítom meg a vigyorát fürkészve. - Ó - fűzöm még hozzá nagyon tömören és velősen, amikor rájövök, a tekintetéből legalábbis ezt veszem le, hogy valószínűleg valami mocskos dologgal asszociálta össze a dolgot, majd enyhe zavaromban elnevetem magam. De aztán egy kicsit komolyabb irányba terelődik a téma, mert szeretném vele tisztázni, hogy azok a pletykák nem igazak, és szeretném, ha ezzel tényleg tisztában lenne. Ám egy pillanatra mintha ezt mégsem tudnám megértetni vele, mármint ahogy belekezd a mondandójába, azzal nyitva, hogy neki nem számít, mit tettem, arra gondolok, hogy valószínűleg még mindig nem hisz nekem. Aztán azonban, ahogy folytatja, rájövök, mit is szeretne a tudtomra hozni, és sóhajtva bólintok. Hisz valójában attól, hogy ez a konkrét dolog nem történt meg, és amúgy tényleg nem vagyok olyan, aki egy este alatt két pasival is kikezdene, teljesen ártatlan sem vagyok. Kettőnk viszonya sem egy szűzies kézfogással kezdődött. És az pozitív, hogy ez nem zavarja, vagy hogy emiatt nem néz rám másképpen. Ahogy már érthető az is, hogy az ügy végére akart járni. - Jól van, értelek. Jogos. - Mondjuk az jobb lenne, ha amúgy senkinek semmiért nem esne neki, de ezt megint csak nem fogom hangosan is kimondani, leginkább azért, mert továbbra is álszentség volna tőlem, másrészt amúgy sem volna értelme. Egyébként meg... nem tudom, de azt hiszem, én sem viselném jól, ha valaki baromságokat terjesztene róla.
Bár, mi tagadás, terjed róla így is épp elég pletyka ősz óta, aminek nem csak a fele igaz, ha jól gondolom. És ennek ellenére is vele akarok lenni. Illetve szeretnék biztos lenni abban, hogy ugyanazt akarjuk. Jó lenne végre hagyni a mellébeszélést, és tudni, hogy mit szeretne, úgyhogy egyenesen rákérdezek. Habozik. A tekintete is mintha ezt üzenné, majd a kérdésben megfogalmazott válasza is. Szóra nyitnám a szám, bár még nem tudom, mit akarok mondani. Talán azt, hogy nem gond, ha nem akarja, nem fogom erőltetni a dolgot... Nem mintha ez kicsit sem bántana, ez az újabb visszalépés, de tudom, hogy ez az egész kettőnkkel kicsit bonyolult. Főleg most. Mondjuk amúgy sem volt egyszerű soha. De már csak emiatt is jobb lett volna kicsit egyértelműsíteni... Ám aztán kijavítja magát, a bizonytalansága magabiztos kijelentéssé alakul, összefűzi az ujjainkat, és megint fellobban bennem a remény, hogy működhet. Ha komplikált is, most talán tényleg működhet. Ha mindketten akarjuk, megoldhatjuk. A végére szúrt megjegyzésre én is elvigyorodom. - Mondjuk én sem bánnám, ha kerülnéd a továbbiakban a Brandy-féléket - bólintok egy apró mosollyal és egy kisebb szemforgatással. Nem tudom egyébként, hogy volt-e köztük bármi is, de azt tudom, hogy Theo sem szent... ezen a téren sem... de ezentúl csak magamnak akarom.
Ha szarul is indult ez a tanítási félév, igazából most így már elégedett vagyok, és ebben a pillanatban nagyon szeretném megcsókolni Theot, már a hivatalos barátnőjeként, de Myrtle sajnos belibeg a képbe a kéretlen megjegyzéseivel. Amilyen gyorsan csak lehet, ki is menekítem magunkat a mosdójából.
- Okééé... - vonom fel a szemöldököm az új információra, miszerint egy jó verekedés az étvágyat is meghozza. - Ha te mondod, elhiszem – karolom át a derekát egy apró grimasszal az arcomon. - Mmmm... komolyan? - szökjünk meg, és meghívna kajálni? Elvigyorodom. Túlságosan is tetszik az ötlet. - Jól hangzik, de... én már vagy egy éve nem próbáltam meg kiosonni... - Nagyjából azóta, hogy az állandó terrorfenyegetés miatt megerősítették a Roxfort védelmét, és mindenhol dementorok meg aurorok állnak őrt. Először a MiM nyílt fenyegető levele a Reggeli Prófétában, aztán a roxmortsi támadás, gondolom az utóbbi után még egy kicsit bebiztosították az őrséget. Mármint... a hétköznapokban talán nem zavaró, hogy mindenhol ott vannak az őrszemek, vagy már csak megszoktuk, de számomra kilógni szinte lehetetlennek tűnik. Persze el tudom képzelni, hogy Theonak már erre is megvannak a bevált módszerei, és őszintén, kicsit kíváncsi is vagyok, hogy valóban így van-e. - Gondolod, hogy menne? Mert akkor naná, hogy benne lennék...
Elvigyorodik, örül annak, hogy végre valamiben egyet tudtok érteni, hogy ne kezdesz most beleállni és replikázni: ez az a Hollyn akire Theonak most szüksége van, aki nem kioktatni akarja, hanem beszáll mellé - tényleg nagyon tetszett neki az ahogyan Andrénak estél, hogy félredobtad az álszent kislány szerepet és elővetted azt a csajt aki megtetszett neki. - Akkor tartsd még egy kicsit a hideg víz alatt, attól jobb lesz. - Húzza vissza a kézfejed a víz alá, hogy folyjon még rá a hideg vízből. - És legközelebb úgy szorítsd ökölbe a kezeid, hogy... na így. - Húzza maga elé az egyik nedves tenyered, hogy szakszerűen behajtogassa az ujjaid. - És ezzel a résszel üss. - Simít végig a bütykeiden. - Akkor kevésbé lesz fájdalmas. - Mosolyodik el magabiztosan, most mit tagadja, hogy profivá vált már a témában?
Nevetve rántja meg a vállát: nem viccel, egyáltalán nem viccel, mert ez a Hollyn akit most lát maga előtt sokkal jobban tetszik neki, mint az a Hollyn akit eddig ismert, aki mindenáron meg akarta tudni, hogy mi baja, hogy mi történt vele: ennek a Hollynnak sokkal könnyebben tudná elmondani azt amit átélt, mint annak aki válaszokat akart kierőszakolni belőle.
És úgy ahogyan létezik több féle Theo is, Hollynból is sokkal több létezik, Theo pedig nem tudhatja, hogy melyikük mit csinált: ő például egy időben el akart felejteni és ehhez nem volt rest másokat használni, de aztán már nem igazán vágyott rájuk sem - nem fog rád követ vetni amiért neked is voltak igényeid, amiért figyelemre vágytál, éppenséggel csak meg szeretne győződni róla, hogy Andrénak igaza volt-e vagy sem. Nem lenne gáz, ha igen - talán egy kicsit sértené az egóját, hogy őt gond nélkül leszoptad, de Theot nem, de azért könnyen és gyorsan lépne túl rajta - de az ilyesmit mégis csak jobb tisztázni.
Ahogyan azt is jobb tisztázni, hogy milyen viszonyban álltok most egymással: nem tudja mi lenne a legjobb - vagyis tudja (neked nélküle) de most nincs idegzete jobban küzdeni kettőtök ellen - veled vagy nélküled, de most, hogy itt vagy neki sokkal könnyebbnek érzi a lelkét, a mindennapjait és az életet, így hát, ha lehet, nem akarja elszalasztani a lehetőséget. - Mármint? - Egy pillanatra ráncba szalad a szemöldöke ahogyan azon gondolkozik kik azok a Brandy-féle lányok és csak aztán vigyorodik el. - Óóóó. - Lepillant rád. - Bettyre gondolsz. - Farkasvigyora lesz. - Pedig azt hittem a következő etapban megnézhetem ahogyan megtéped. - Neveti el magát, de azért megrázza a fejét, hogy érezd hogy viccel. (Félig legalábbis.)
Rádönti egy pillanatra a fejét a fejedre és vesz egy mély levegőt: megnyugtatja a közelséged, el tudja hitetni vele, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, el tudja felejteni a gondjait - gyógyír vagy Hollyn, csak abban nem biztos, hogy nem szívja-e el az összes energiád. - Hát azt nem mondtam, hogy nem necces a dolog. - Mosolyodik el sunyi módon. - Meg hogy nem járhat egy csomó pontlevonással, mert vagy tizenöt helyen megszegjük vele a házirendet, de...- Nyitva hagyja a mondatot és máshogy folytatja. - A Tiltott Rengetegben van egy ösvény ami párhuzamosan halad a roxmortsi úttal és hát nem mondom hogy veszélytelen, de ha eljutunk az erdőig onnan már nem kell más miatt aggódnunk csak ami ott bent leshet ránk. - Rántja meg a vállát könnyedén, mintha olyan egyszerű és könnyed sétára invitálna. - Betty be merte vállalni. - Cukkol tovább.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Lehajtott fejjel, félig rejtve, de elmosolyodom, ahogy visszahúzza a kezem a víz alá. Tetszik a gondoskodása, de nem akarom ezt nyíltan a tudtára hozni, mégis - részben csak ösztönösen, és mintha csak véletlenül tenném - ujjbegyeimmel finoman végig simítom a tenyerét két mozdulat között. Aztán hagyom, hogy elmutogassa nekem, hogyan is kellett volna tartanom az öklömet, közben meg az ajkamba harapok, de már egyre kevésbé tudom visszafojtani vagy elrejteni előle a vigyoromat. - "Legközelebb?" - vonom fel jelentőségteljesen a szemöldökömet, amikor a demonstráció végére ér. Nem akartam közbe beszólni, de fel kell hívnom a figyelmét arra, mit is mondott, mert bizony nem kerülte el a figyelmemet. - Gondolod, hogy ez valami rendszeres dolog lesz? - kérdezem az orromat ráncolva, de még mindig fülig érő szájjal. Végül kicsit el is nevetem magam. Nem tudom, miért szórakoztat ez az egész most ennyire, de... ez van. Valószínűleg egyszerűen csak boldoggá tesz, hogy most csak így vagyunk, egymás mellett, veszekedés nélkül. Úgy tűnik, nem valami nagyok az igényeim. De kit érdekel?
Ezt akarom. Őt akarom. Azt, hogy végre kimondjuk, hogy együtt vagyunk. És nagyon elégedett vagyok, amikor ez végre megtörténik. Sokáig tartott, hisz már éppen egy éve, hogy ezt meg kellett volna lépnünk, de végre hivatalos. Természetesen eszemben sincs mással kavarni, igazából már régóta nem akarok senki mást rajta kívül, és igen, lehet, hogy egyszer-egyszer megpróbáltam valaki mással elfeledtetni őt, de számomra egyik sem számított igazán. Nem tudtak a helyébe lépni. De én is csak magamnak akarom őt. Ezt pedig a tudtára is hozom. - Jó, akkor Betty, tökmindegy. És ne vigyorogj így - bökök felé a levegőben a mutatóujjammal. - Nem vagy vicces - morgolódom, félig inkább csak magamnak. Csak mert... az a baj, tényleg képes felidegesíteni annak a csajnak az emléke is. Sajnos el tudok képzelni olyan forgatókönyvet, amiben, ha nagyon felhúz - mondjuk azzal, hogy újra megkörnyékezi Theot -, én tényleg megtépem. És bárcsak még mindig az előbbi adrenalin beszélne belőlem!
A történtek után, értem ez alatt a hülye pletykákat, meg a saját kis epizódomat Andréval, a legkevésbé sincs kedvem visszamenni a Nagyterembe. Nem vágyom rá, hogy a fél iskola engem bámuljon, tuti az étvágyam is elmenne tőle, pedig valóban éhes vagyok, úgyhogy nem ártana enni. Theo ötlete viszont annál izgalmasabban hangzik. Bár amikor elkezdi nekem ecsetelni a tervét, már azért szépen ráncba szalad a homlokom. - A Tiltott Rengetegen keresztül akarsz kijutni? - Hát... nem mondom, hogy félek, de... Ez azért elég meredek. De Theo van olyan kedves, hogy megadja nekem a döntéshozatalhoz a végső kegyelemdöfést. - Hogy mi van?! - fordulok szembe vele, majd közepes erősséggel ököllel beleütök a vállába. - Egy görény vagy. Ne merészelj még egyszer ahhoz a csajhoz hasonlíthatni - emelem fel fenyegetően a mutatóujjamat ismét. - Pff, a közelembe sem ér. Na induljunk! - ingatom a fejemet fintorogva. Tudom, hogy csak cukkolni akart, de most már csak azért is muszáj végig csinálnom a tervét, és megmutatni, hogy jobb vagyok. - Amúgy... milyen voltam? Jól tartottam az öklömet? - vigyorgok fel rá pár pillanattal később, az iménti ütésemre célozva. Azért figyeltem is valamennyire a lány mosdóban arra, amit tanítani próbált. Még ha nem is azt várta volna tőlem, hogy ezt majd rajta bizonyítom be.
Rád mosolyog, a vigyora cinkos, a szemöldöke megemelkedik. - Soha ne mondd, hogy soha. - Mert az ember soha nem tudhatja, hogy mibe keveredik éppen bele vagy kivel találja szemben magát és habár Theo nem gondolja azt, hogy te mindenáron bajba kerülnél, azért abban sem biztos, hogy ez nem fog megtörténni, és ha már valószínűsíthetően meg fog történni akkor inkább legyen fogalmad arról, hogy hogyan kell ütni. - És ez amúgy is az életben is egy hasznos tudás, ezt neked is be kell látnod. Mi van ha egyszer meg kell védened magad? - És persze, tudja, hogy van varázspálca ami ennél sokkal szofisztikáltabb és kevésbé fájdalmas de mint mindenre, arra is fel kell készülni, hogy mi lesz ha éppen elveszik tőled azt.
- Jó akkor Betty, tökmindegy. - Utánozza a hangodat játékosan és tesz hátrafelé egy óvatos lépést mielőtt ezért a húzásáért esetleg fel találnád képelni. - De be kell vallanod, hogy ez nagyon vicces. - Kuncog, végre lehetne, hogy te kapd az ejnye-bejnyéket helyette, ugyanakkor, ha jobban belegondol Betty sem az az egyszerű, könnyen legyűrhető lány - Theo mellkasába úgy fészkeli be magát a gondolat hogy akár egymásnak is eshetnétek, mint ahogyan a kutya fészkeli magát mielőtt megtalálná a tökéletes alvó pozíciót.
- Uhuuu a Tiltott Rengeteg. - Ijesztgetős, kifigurázós hangra vált, az ujjait feléd mozgatja mintha ettől most meg kellene ijedned, de aztán elneveti magát. Theoból egy ideje hiányzik az egészséges félsz, pedig a Rengetegben nem csak lények leshetnek rátok és nem csak az a veszély fenyegethet, hogy el fogtok tévedni - Theo emlékei is lesben állnak, hogy megpróbálják legyűrni, de ezt semmi pénzért nem fogja most megosztani veled. Még a kényelmetlen mosolyát is igyekszik leplezni: szerencsére előhozakodik a Betty témával és te rögtön rá is ugrasz. - Hééé. - Húzza el a száját és rögtön oda is nyúl, hogy masszírozni kezdje a helyet ahol bele vágtad az öklöd, bizsereg meg egy kicsit sajog amitől Theo arca egészen elégedetté változik. - Miért idegesít ennyire? - Cukkol tovább, kifejezetten élvezve, hogy ilyen rosszul érint téged a téma. Majd ha valaha fel akar idegesíteni, nem fogja elfelejteni ezt a gondolatot.
- Kifejezetten jó voltál. - Pillant le rád büszkén. - Szerintem ha több erőt viszel bele, akkor be is lilul. - Dörzsölgeti meg még egyszer a vállát, hogy aztán tempósabbra fogja a léptei ritmusát. - Nálad a pálcád, ugye? - Mert, és ezt nem mondja ki hangosan, Bettynél nem volt.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Szeretném emlékeztetni Theot, hogy egyébként pálcám is van, és tudom használni, ami azt illeti, sokkal ügyesebben, mint az öklömet, de ezt most inkább elengedem. Nem áll szándékomban ebből is vitát generálni, különben is túlságosan tetszik és szórakoztat, ahogy a maga módján most törődni igyekszik velem. - Rendben. Belátom, hogy... létezhet olyan helyzet, amikor hasznos - bólintok inkább végül, még mindig egy aprós mosollyal az arcomon.
- Most te komolyan ki szeretnéd provokálni, hogy téged is elverjelek? - vonom fel a szemöldököm, amikor utánozni kezd. Persze viccelek. Félig. De láthatóan szándékosan ki akarja húzni a gyufát, nekem legalábbis nagyon így tűnik, úgyhogy aztán számoljon majd a következményekkel is. Vele mosolygok azért, mert igazából tudom, hogy ha teszek egy lépést hátra, és tisztes távolságból szemlélem mindazt, ami az imént történt, és a valójában többé-kevésbé indokolatlan haragomat Betty iránt, az összkép tulajdonképpen egészen komikus. De nem, annyira azért nem találom viccesnek, hogy kedvem legyen nevetni azon, milyen könnyen ki tudok borulni. Alapvetően pedig szerintem nem vagyok ilyen. Vagy hát eddig nem voltam. Magam sem tudom, honnan jön ez a sok feszültség.
Mikor ijesztgetőset játszva elkezd hadonászni előttem, elkapom a kezét, és lefogom. Aztán a szemeit fürkészem hunyorogva. Nem tudom eldönteni, hogy ez még ilyen tök átlagos griffendéles fejjel a falnak viselkedés, ahogyan mondhatni egy vállvonással besétálna a Tiltott Rengetegbe, mintha semmiség volna, vagy ez már az igencsak egészségtelen “Mit számít, ha meghalunk?” kategória? De nincs időm ezen sokat agyalni, mert megint szóba hozza Bettyt, és ettől épp elég vörös köd ereszkedik alá a fejemben, hogy magam is elhamarkodott döntést hozzak. Ha számára ez már egy járt út, annyira csak nem lehet veszélyes, nem igaz?
- Nem idegesít - vágom rá a kérdésére kicsit túl gyorsan. - Na jó, lehet, hogy te erre már nem emlékszel, mert túlságosan lefoglalt a bulin, hogy lefejeld és péppé zúzd Andrét, de az a kiscsaj durván rád volt akaszkodva, és szinte hisztériás rohamot kapott a verekedéskor - fintorodom el. Mondjuk ez így lehet nem magyarázza meg igazán, hogy mi bajom van vele. Egyszerűen irritál. Pláne, ha eszembe jut a lehetőség, hogy valószínűleg maradtak kettesben is, és... Uhh, na hagyjuk is!
- Háh, hát igen, jó tanárom volt - részben kicsit incselkedem, részben az egóját fényezném, miközben rá vigyorgok. - Legközelebb nagyobb erővel, vettem! - nevetem el magam. Mintha az volna a cél, hogy lilára meg kékre verjem. Őt, vagy bárki mást.
- Persze, mindig. - Mármint nálam van a pálcám, amit most elő is húzok, de azért némileg bizalmatlanul, szemeimet összevonva pillantok Theora. - Szóval te... tényleg megtetted korábban már ezt az utat, ugye? - kérdezek azért rá, miközben elmormolok egy Lumost, hogy csináljak egy kevés fényt, mert a kastélyból kijutva idekint már csak a csillagok világítanak nekünk. Az erdőben pedig már az sem lesz.
- Köszönöm. - Vigyorodik el. - Nehéz volt belátnod? - Mert ő úgy képzeli el, hogy a hollóhátas lelkednek nagyon-nagyon nehéz belátnia, hogy másnak is lehet igaza vagy más is tudhat dolgokat, főleg hogyha Theoról van szó, aki igazán szeretni szokta ha igaza van. Régen - amikor szerinted még normális volt - szeretett azzal cukkolni, hogy egyébként belőle tökéletes hollóhátas is lehetett volna - az esze megvan hozzá - csak sokkal bátrabb, mint amilyen te vagy ezért, és csakis ezért osztotta a süveg a griffendélbe.
Játékosan megrántja a vállát, nyilván nem fél tőled és nem tart attól sem, hogy esetleg megpróbálnád elverni: Theo most már egészen jókedvű, mintha nyoma sem lenne a korábbi feszültségének. Jó hatással vagy rá, amikor nem az őrületbe próbálod kergetni: ez, mondjuk eddig az esetek kisebb százalékában volt csak rád jellemző, de ki tudja? Lehet, hogy végre megjött az eszed és taktikát váltottál.
Hagyja, hogy elkapd a kezét, most, ebben a pillanatban Theo egészen sok mindent hagyna neked: jól érzi magát veled, kicsit olyan, mint amilyen minden előtt volt a viszonyotok. Könnyű elengednie magát a társaságodban, könnyű vidámnak és gondtalannak lennie, még akkor is ha éppen a tudata hátterében szinte villog a halott fiú emlékképe és lesben áll, hogy rátok vesse magát. Fogalma sincs, hogy mit fog kezdeni majd akkor magával, ha a démonjai a felszínre törnek, de Theo mostanában nem szokott megfontolt döntéseket hozni.
- Mhm. - Kapaszkodik vissza a jelenbe, hozzád. - Féltékeny vagy. - Jelenti ki egyszerre nagyon egyszerűen és nagyon önelégülten, dülled a mellkasa tőle és büszkeséget érez, simogatja az egoját, hogy esetleg ezt tudja kiváltani belőled. - Miért? - Kérdez aztán rá nagyon egyszerűen, mert, ha az emlékei nem csalnak - és nem csalnak - akkor ő például Bettyt dobva veled akart táncolni, míg te nem cserélted volna le Andrét rá, hogyha nem veri be annak a fasznak a képét.
- Túl jó tanárod. - Neveti el magát még egy kicsit rájátszva arra, hogy a karját dörzsölgeti, nyilván nem okoztál neki erős fájdalmat bár azt sem mondaná, hogy finomkodtál: egy puhány alakot tuti péppé tudnál te is verni, ha nagyon akarnád, csak te, valószínűleg sosem akarnál úgy és azért verekedni, amiért és ahogyan Theo teszi.
- Ja persze, többször is. - Hazudja rezzenéstelen, vigyorgós arccal. Tulajdonképpen egyszersem tette meg ezt az utat a roxmortsi támadás óta, mert Bettyvel félúton vissza kellett fordulnia, de neked erről nem kell tudnod. - Ne parázz. - Nyúl a kezedért, hogy össze tudja fonni az ujjaitokat és ő is fényt gyújt a pálcája végén. - Siessünk, mielőtt észrevesznek. - Vált még egy fokkal sietősebb tempóra, hogyha lehet egyik folyosón járőröző tanár vagy prefektus se vegyen észre benneteket.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Menj a fenébe! Ez volna az első reakcióm, de inkább megtartom magamnak, és csak a szemeimet forgatom. A szám szegletében azért most is ott bujkál az a mosoly, nem bosszant annyira, mint amennyire mutatni akarom. Mert hát, elismerem, nagyon szexin áll neki még ez az önteltség is, és pontosan tudom, hogy csak idegesíteni akar ezekkel a megjegyzésekkel. Meggyőződése, hogy ő lélekben Hollóhátas, vagy mi, és csak azért lett Griffendéles, mert bátrabb nálunk. Hát... én meg lélekben egy griffes vagyok, és csak azért lettem hollós, mint okosabb vagyok, mint amennyire vakmerő. Meg valószínűleg a legtöbb forrófejű háztársától is, ha már itt tartunk. És még mindig jobb előbb gondolkodni, mint cselekedni, ha engem kérdez.
Igyekszem nem bedőlni a hülye provokációinak, egyértelmű, hogy újabban túlságosan is imád bajba kerülni. Meg az is, hogy látszólag most tényleg jól érzi magát. Mármint tényleg. Jókedvűnek tűnik, sokkal inkább, mint bármikor a közelmúltban, és jó ilyennek látni. Ez ráadásul átragad rám is valamelyest, elfeledtetve velem Andrét, meg a korábbi incidenst, és igazából én is élvezem ezt a csipkelődést és évődést vele. Szóval, ha arra vágyik, hogy elverjem, azon ne múljon, talán tényleg megteszem majd.
Bár Betty folytonos emlegetésével azért sikerül kicsit csőbe húznia, bármennyire is próbálnám visszafogni magam, végül mégis ráharapok a témára. Aztán mély levegőt veszek, majd frusztráltan fújom azt ki, amikor közli, hogy féltékeny vagyok. - Nem vagyok - vágom rá automatikusan. De ahogy felteszi nekem a kérdést, muszáj ezen jobban is elgondolkodnom. - Na jó, egy kicsit lehet, hogy tényleg az vagyok. De... valójában nem Betty a lényeg. Nem tudom, mi történt vagy nem történt köztetek, csak... Úgy általában nem tetszik a gondolat, hogy más lányokkal kavarnál, és... Egyedül róla tudom egészen biztosan, hogy eléggé rád volt indulva – vonok vállat, próbálok lazának tűnni, ahogy erről beszélek. És tudom, nem lenne muszáj ilyen őszintén válaszolnom, csak épp tényleg rá kell jönnöm, hogy már amúgy is elég hülyén viselkedek, ha a fekete hajú csajszi szóba kerül, akkor meg már akár el is mondhatom az okát.
- Túl jó, hát persze – hagyom rá, és nevetek kicsit, csak mert megint úgy érzem, ragadós a jó kedve. Kilépünk a kastélyból, és készülnénk sietve tovább állni, ám abban a pillanatban meghallom a gondnok hangját, ahogy utánunk kiabál.
- Hová mentek, büdös kölykök? Már besötétedett, semmi keresnivalótok odakint!
- Bassza meg! - morgok magamban, ahogy behúzódom az ajtó mögé az árnyékba. Kábé csak fél percem van, mielőtt kilépne utánunk, és meglátna itt, úgyhogy muszáj gyorsnak lenne. Még sosem használtam Theo előtt a metamorfmágiámat - igazából senki nem tud róla a családomon kívül, akik néha kihasználják ezt egy-egy “bizniszükhöz” - de úgy tűnik, mindig van egy első alkalom. Ann Blythe professzor alakját veszem fel, mert magasságra, alkatra hasonlók vagyunk. Ráadásul szőke ő is, mint ahogy én is általában. A megtévesztéshez tökéletes lesz. Egy kis illúziót használva a ruháimat is módosítom, majd megragadva Theo karját visszalépek az ajtóhoz, majdnem bele is ütközöm az öreg gondnokba.
- Oh, Blythe professzor! Elnézést, azt hittem, két diákot láttam...
- Nem, Mr. Filch, csak én vagyok. Az ifjú Mr. Nott-ot ismét verekedésen kapták, ezért büntetőmunkára kell vinnem - közlöm olyan határozott és szigorú hangon, amennyire csak tőlem telik.
- Értem. Nagyon helyes. Nagyon helyes – motyog válaszképpen a vénember, szerintem inkább már csak magának. - Az én időmben az ujjunknál fogva lógattak fel bennünket, ha rossz fát tettünk a tűzre... - magyaráz tovább, látszólag kellemesen nosztalgiázva, lassan hátat fordítva. Úgyhogy nem is habozom tovább én sem.
- Mr. Nott? - rántok egyet Theon, aztán sietve megindulok vele a parkon keresztül. Az első fa takarásában állok csak meg, hogy visszaváltozzak önmagammá. - Huh, ezt megúsztuk. Tudod... ismerek egy elég erős kiábrándító bűbájt, amivel szinte láthatatlanok maradhatnánk, amíg eljutunk a Rengetegig. Ebben a sötétben úgy már kétlem, hogy bárki észrevehetne. Biztos, ami biztos... – kezdek el magyarázni hirtelen kicsit talán túl gyorsan, valószínűleg az adrenalin miatt.
Amikor azt mondod, hogy te nem vagy féltékeny, a szemöldöke a magasba ugrik és a pillantása szkeptikussá válik: ennél jobban nem tudsz hazudni? Mármint Theo mestere már ennek is, de eddig azt hitte, hogy valamennyire neked is meg, de Hollyn, hogyha ezt egy hazugság skálán kellene mérni, akkor tízből adna rá vagy kettő pontot - és aztán magyarázkodni is kezdesz ő pedig csak próbál nem nagyon elégedettnek és beképzeltnek tűnni, de hát nehezen megy neki amikor ilyen őszintén megvallod neki a gondolataid egy ilyen témában. - És szeretnéd tudni vagy fedje mindezt balladai homály? - Próbál nagyon diplomatikus maradni és felajánlani ezt a lehetőséget, hogy majd ne a jövőben kelljen összevesznetek, ha esetleg kiderül kivel mit csinált, de persze ha nem akarnád nem tartana beszámolót erről.
- Most megcáfolsz? - Kérdez vissza nevetve, minimális sértődés nélkül és ha azt mondod, hogy igen, lehetne jobb tanárod is, akkor biztosan valami olyasmit fog neked mondani, hogy akkor keress magadnak valaki mást ha mersz - és nem akarna fenyegetőnek tűnni vagy ha igen, az egyáltalán nem neked szólna hanem annak a valaki másnak, aki arra merészkedne, hogy téged oktasson ilyesmire.
- Baszki. - Fintorog ő is, de készségesen lép utánad, a kezében máris ott a pálcája, hogyha a gondnok elég közel ér hozzátok akkor valami kábító átokkal kilője: de úgy látszik neked más terveid vannak és Theo egy hosszú pillanatig meredten bámul csak rád ahogyan egyik pillanatról a másikra végül magad helyett a professzorasszonyként állsz előtte. Alig bírja összeszedni a vonásait, hogy amikor karon ragadod akkor ne úgy nézzen ki, mint aki a világ csodái közül éppen most látott egyet: undokká rendezi a vonásait, elviselhetetlenül pökhendivé amíg megpróbálod kijutattni magatokat és majdnem a szemét forgatja amikor azt mondod ismét verekedésen kapták, de még idejében sikerül megállnia és dühösen pillantania a gondnokra.
Sóhajtva és nagyon kelletlenül követ amikor elindulsz vele a parkon keresztül, a kezeit zsebre vágja és kissé lemarad, hogyha az öreg utánatok néz, akkor elhiggye hogy Theonak ehhez az egészhez semmi kedve. - Hű. - Húzódik ő is be utánad az árnyékba. - Most őszinte leszek. - Megnedvesíti az alsó ajkát. - Nekem is volt egy ötletem, hogy hogyan intézzük el, de ez kényelmesebb volt. - Neki legalábbis. - Sokszor változtatsz magadon dolgokat? - És majdnem azt kérdezi, hogy ez az igazi arcod-e, de végül nem mer ilyesmit kérdezni azok után, hogy az előbb tanított meg rendesen ütni.
- Hé nyugi. - Vigyorodik el. - Használd a varázslatot. - Ha téged megnyugtat. - Aztán inkább induljunk tovább, az erdőben sokkal nyugodtabb lesz a helyzet. - Bólint rá ő is és a fa mögül kilesve türelmesen várja, hogy varázsold el magatokat.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Hmm... Megtorpanok, majd eltűnődöm néhány pillanatra a lehetőségeimen. Akarom tudni? Tényleg akarom? Mármint uhh... Lehet csak feleslegesen idegesíteném magamat ezzel. De amúgy meg... lehet jobb lenne tudnom, mert akkor legalább nem rágódom tovább ilyeneken, hogy kihez, kikhez volt köze. Plusz... hogy kit vagy kiket érdemes szemmel tartanom. Mondjuk ettől a gondolattól megint kicsit a szemeimet forgatom. Csak mert... nem akarom elhinni, hogy megint igaza kell, hogy legyen. Féltékeny vagyok. Jobban, mint hittem. És ez bosszantó. - Na jó, most már bökd ki, léci! - sóhajtok mélyet. Végül is ő is tudni akarta, hogy történt-e valami köztem és André között. Szerintem nekem is ugyanúgy jár az igazság. Nem mintha nem keringenének róla is mindenféle pletykák. A legtöbb mondjuk számomra túl abszurd, hogy elhiggyem, őt meg szerintem nem is igazán érdekli, mi mindent mondanak róla, nem félti úgy a becsületét, mint én. De na... igen, azt hiszem, szeretnék tisztábban látni.
- Dehogy cáfollak, sosem tennék olyat - vágok olyan ártatlan arcot, amilyen csak telik tőlem. - Te vagy a legjobb tanár a világon. Taníts még, mester! - vigyorgok rá. Nyilvánvalóan incselkedve. Közben közelebb lépek, elkapom a pulcsija nyakánál fogva, lejjebb húzom magamhoz, és megcsókolom. Röviden, de határozottan. Aztán sétálnék tovább, mintha mi sem történt volna. Sétálnék... csak mielőtt messzire jutnánk, megzavarnak bennünket. Egész könnyen és gyorsan átvedlek, végül is már van benne gyakorlatom, de azért izgulok, hogy valamivel elárulhatom magamat. Mondjuk azzal, hogy felröhögök, látva, ahogy Theo teljes arcberendezése megváltozik, és felveszi a legarrogánsabb arckifejezését. De végül sikerül az egészet letudnunk lebukás és valódi büntetőmunka nélkül.
- Igen, láttam, hogy már készítetted a pálcádat - ingatom a fejemet vigyorogva. - Mégis mi volt a terved? Elkábítod? És aztán ott hagyjuk az ajtóban? Hamarabb utolértek volna bennünket, mint hogy elérnénk a faluig - nevetgélek.
- Nem, nem gyakran. Csak a családom tud a képességemről, és ez öhm... - kapóra jön nekik. Már a nyelven hegyén van a mondat vége, de végül irányt váltok, mert nem akarok magyarázkodni az otthoni dolgok miatt. - Fura lenne, ha mások is tudnák, ezért nem használom gyakran. Csak a hajam színét változtatom néha - felelem, miközben a hold fényénél akár már láthatja is, hogy szőkéről barnára, végül pedig rágógumi rózsaszínre változtatom. A legtöbben azt hiszik, valamilyen praktikus bűbájt használok erre, pedig ennél jóval egyszerűbb dolgom van.
- Na jó, akkor add a kezed, mielőtt végrehajtom a bűbájt, mert nem szeretnélek elveszíteni a sötétben - fűzöm is össze az ujjainkat. Másik kezemben már a pálcám, majd magunkra szórom a kiábrándító bűbájt, amitől szinte teljesen áttetszővé válunk, csak a körvonalaink tűnhetnek fel mozgás közben. - Gyere, ez kitart, amíg elérjük a fákat...
Azon gondolkozik, hogy biztosan jó ötlet volt-e ezt a választási lehetőséget felajánlani neked, vagy éppenséggel öreg hiba: akárhogyan is legyen, úgy tűnik, hogy nincs is igazán visszaút, mert a te kíváncsiságod sokkal éhesebbnek tűnik, minthogy esetleg úgy dönts, hogy semmit nem akarsz tudni a külön töltött időszakról. De nincs ilyen szerencséje, túl kíváncsi vagy. - Hát Bettyvel, nyilván. - Dugja zsebre a kezeit. - Az ötödéves Lisa O'Kellyvel, tudod azzal akinek olyan nagy mellei vannak. - Rángatja meg a vállait. - Helena Walsh meg Georgia nem tudom mi a vezetékneve, cserediák. - Rád emeli a pillantását. - Meg egy svéd csajjal az esküvőn. - Kicsit zavarban érzi magát attól, hogy ilyen dolgokat kell megvallania neked, úgyhogy a zsebébe dugja a kezeit és egy kicsit maga elé bámul. Végülis, gondolja, legalább később nem kell ezen összevesznetek majd.
- Nagyon vicces. - Nyúl egy kicsit oda, hogy a fenekedbe tudjon csípni amikor ugratni kezded, de a pillantása egészen rád nevet: nem tudja mikor volt már ilyen önfeledt, hogy mikor volt az utolsó pillanat amikor nem kellett nehéz gondolatokkal megküzdenie, amikor nem kellett gondolkoznia vagy éppenséggel nem feszítette szét semmilyen űr a mellkasát. Megmondani sem tudná, hogy mikor volt utoljára boldog - azt persze nem merné nagyon elhamarkodottan kijelenteni, hogy most is az, de láthatóan sokkal jobb a hangulata, mint eddig: hálásan csókol vissza, egy kicsit szenvedélyesen is, mert ez a Hollyn akit most lát, ez kifejezetten nagyon szimpatikus neki. Hát még az aki egy professzor bőrébe bújva juttat ki benneteket.
- Hát ja, valami ilyesmi. - Neveti el magát. - De behúztam volna az egyik szobor mögé, nem vagyok már amatőr. - és vet feléd egy ugyan kérlek pillantást miközben kicsit kihúzza magát, ha azt gondolod, hogy ez lett volna az első alkalom, hogy ilyesmit csinált, akkor éppen ideje lenne átgondolnod, hogy pontosan kivel is állsz szemben.
- Menő. - A tekintete a hajadra kúszik ahogyan egyik pillanatról a másikra megváltoztatja a színét és őszinte lenyűgözöttséggel pillant rád: persze közben egészen fiús gondolatok csúsznak át az agyán, minthogy akkor tudsz-e bizonyos dolgokat is megváltoztatni magadon, tudod, srácból van, néha az agya helyett a farka gondolkozik helyette, de valószínűleg mindkettőtök szerencséjére, ezeket inkább nem említi meg.
Megforgatja a szemét miközben a kezedbe fűzi a saját ujjait, annyira hollóhátas vagy, megfontolt és biztosan vagy ezer terved van ahelyett, hogy csak belevágnál - mivel amúgy nem kellett sokáig győzködnie arról, hogy tarts vele, megtartja magának a kéretlen megjegyzéseit és sietve, viszonylag csendben húz a fák közé, ahol az első fák takarásában lumost gyújtson a pálcája végén. - Erre kell menni. - Bök a fejével egy félig létható cserjékkel szegélyezett ösvény felé.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Tudom, tudom, én akartam hallani, és fél perce még tényleg meg voltam győződve róla, hogy jobb nem áldásos tudatlanságban maradni, mert akkor még annyira nem tűnt áldásosnak... De abban a pillanatban megbánom a kérésemet, amikor kimondja, hogy nyilván. Nyilván? Mitől volna annyira nyilvánvaló vagy értelemszerű, hogy kavart Bettyvel? Vagy bárki mással? Amúgy most mit is értünk kavarás alatt? Meg is dugta mindet? Merlin kicseszett nevére! Miért kell nekem ilyeneken gondolkodnom?? - Aha... Nem. Fogalmam sincs, mekkora mellei vannak Lisa O'Kellynek, még nem jutott eszembe megfigyelni őket - válaszolok színtelen hangon, miközben a zsebre dugott kezeim lassan ökölbe szorulnak. Akkora hülye vagyok, hogy egyáltalán rákérdeztem. Különben is, mi közöm nekem ahhoz, hogy kikkel volt az elmúlt hónapokban? Öt különböző csaj! Hacsak nem felejtett ki valakit. Hát... legalább nem unatkozott, nem igaz? Basszus!
Igyekszem hamar elterelni a témáról a figyelmemet, és azzal együtt újra színt varázsolni az elhangzottaktól lesápadt arcomba. Ezt amúgy is jobb, ha elengedem. Most már velem van, és másnak esélye nem lesz megközelíteni sem.
- Hé! - Hirtelen fordulok felé, amikor a fenekembe csíp, és taszítok rajta egyet két kézzel. De csak játékosan, nevetve. De amúgy meg megérdemli. Mocsok dög. Aztán elkapom, és megcsókolom, ő pedig ezt szenvedélyesen viszonozza, és ez kétségtelenül kedvemre van. Igazából kettőnk között szenvedélyben sosem volt hiány.
- Nem, persze – forgatom a szemeimet egy félmosollyal. A griffendélesek, meg az ő meggondolatlan módszereik. És még azt mondja, nem amatőr! Őrült ötletek terén biztosan nem.
- Tetszik? - dobom előre a hajamat az egyik vállamon, és elmosolyodom a lenyűgözöttségét látva. Bár ahogy tovább figyelem a szemeit, az az érzésem támad, hogy neki már valami mocskosabb jár a fejében. Ami őt ismerve nem is kifejezetten lepne meg. Persze lehet, hogy a hold fényénél kicsit csalóka, amit látok. Mindenesetre egy apró vigyorral ingatom a fejemet, mielőtt újra megszólalnék. - De nem mondhatod el senkinek! Oké? Kérlek! - meresztem rá a szemeimet ezúttal jóval komolyabban. Tényleg nem szeretném, hogy híre menjen.
Megindulunk a fák közé, és amint azok takarásába kerülünk, leveszem magunkról a kiábrándító bűbájt, majd én is fényt varázsolok a pálcám hegyére. A kezét viszont még mindig nem engedem el. Még véletlenül sem szeretném szem elől téveszteni itt az erdőben. Nem mintha félnék, de... Néhány tíz métert haladunk előre az általa mutatott ösvényen, amikor az általunk létrehozott fényekkel vetett árnyak az ösvény mentén furcsán, mondhatni természetellenes mozdulnak. Majd újra. Aztán megint. Lelassítom a lépteimet, majd meg is torpanok. - Te is láttad? - Kérdezem félig Theo felé fordulva. Óvatosan közelebb tartom a pálcámat, majd hirtelen egy hatalmas, éjfekete macska ugrik ki az árnyak közül. - Basszus, Nailah! A frászt hoztad rám! - ismerem fel a házi kedvencemet a cath sithben. Megijesztett, de igazából örülök, hogy itt van. Tudom, hogy megvédene, ha bármi történne. Leguggolok hozzá, hogy megsimogassam. - Találkoztatok már? - pillantok fel közben Theora. Az állat nem egész egy éve szegődött hozzám, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy ismerik-e egymást.
Jó, hát ez az egész nem ment olyan rosszul, mint ahogyan azt elsőnek gondolta. Annyira nem is akadtál ki, egészen könnyen kezeled a helyzetet és ezzel, ha nem is tudatosan, de leveszed Theoról a terhet. - Hát pedig...- Félig beharapja az alsó ajkát. - Elég feltűnők. - Már Lisa O'Kelly melleit szinte lehetetlen nem észre venni - de ezzel most megint csak a véred szívja, túlságosan jól játszod a szereped, a megértő barátnőt ahhoz, hogy ne próbálkozzon. - Nem értem, hogy nem vetted eddig észre. - Vigyorodik el szélesen, ti nők néha olyan nagyon furák vagytok, azt persze biztosan vissza tudnád mondani, hogy mi volt Theon amikor először találkoztatok, de Lisa melleiről nem tudsz semmit.
Könnyűnek érzi most magát veled, hosszú-hosszú percekig nem nyomasztja semminek a súlya, egyszerűen csak ketten vagytok elvárások és nehéz pillanatok nélkül. Segítesz elfelejteni neki, hogy mi nyomasztja, hogy mit érez nehéznek az életben, hogy milyen kételyek gyötrik, mit cipel magával, hogy önmagát keresi és fogalma sincs jó úton jár-e. Felszabadítod, egy jóféle tudatmódosítószerre emlékezteted, amíg vele vagy, képes így érezni magát, olyannak amilyen egykor volt, de aztán majd amikor a nap véget ér és te nem leszel már sehol, a hatásod pedig úgy múlik el, hogy még csak a maradékon sem rágódhat, akkor minden visszatér majd a régi kerékvágásba.
- Aha, elég menő. - Csippent két ujja közé egy rózsaszín hajtincset és megdörgöli, nagyon puha, mint mindig és a tekintete a szemeidre téved meg a szádra és amíg beszélsz a fogaid kibuknak az ajkaid mögül és olyanok, mint a kis gyöngyöcskék és valami furát érez veled kapcsolatban, irántad amitől kiszárad a szája és a szíve a gyomráig süllyed és nem akarja tudni, hogy ez mi, mert elgyengíti és Theo utál gyengének tűnni. - Mhm. - Sűrűeket pislog, hogy elűzze a gondolatokat és a furcsa érzést. - És mivel akarod megvásárolni a hallgatásom? - Csibészes mosolyra szalad a szája, nyilván ugrat. - Megtartom a titkod, [i]bízhatsz bennem[/ii].- És összefonja az ujjaitokat, hogy ezzel is bebiztosítson a hallgatásáról. - De azért megpróbálhatsz megvásárolni. - Vigyorodik el játékosan mielőtt sietve szelnétek át a távolságot a Rengetegig.
Odabent a fák sűrű takarásában vagy három-négy fokkal hűvösebb az idő és a sötétség mély, reszketően sűrű, alig látni a fák, a bokrok és a kövek körvonalát. - Nem. - Rázza meg a fejét és látta, de nem fogja hagyni, hogy rátelepedjen a félelem, hogy elkezdjen gondolkozni azon, ami a karrierbörzén történt, jobban rá is szorít hát a kezedre ahogyan megpróbál húzni magával előre és a füle egészen elkezd sípolni és a mellkasa szorítani, a tenyere izzadni, de ez csak egy hülye erdő, te meg megtorpansz és kivilágítod a pálcáddal a szemét amitől hunyorog és mindjárt rosszul lesz, amikor te megnyugszol ahogyan felismered a lényt. Szaggatottan fújja ki a levegőt ahogyan lepillant. - Nem, nem igazán. - És a hangja kissé reszelőssé válik ahogyan a tudata ajtaján kopogtat az összes kéretlen emlék, a tekintete ide-oda ugrál az árnyékok körül csak néha-néhaa pillant le rátok. - Mehetünk? -
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
- Oké, muszáj seggfejnek lenned? Értem, hogy szeretsz provokálni, én is téged – forgatom a szemeimet. - De figyelmeztetlek, hogy most már valóban igencsak intenzíven rázod azt a pofonfát. - Mert ne mondja nekem, hogy nem direkt csinálja. Tuti, hogy igen. Jó, persze én kérdeztem rá, hogy kikkel volt, és tök hülye voltam - vagy tök bátor, részletkérdés -, hogy amúgy egyáltalán meg mertem kérdezni, tudva, hogy esélyesen instant felidegesít majd a válasszal. De simán lezárhattuk volna annyival, hogy felsorol öt kibaszott nevet – még mindig alig hiszem el, hogy ekkora listát képes volt összehozni pár hónap alatt -, én meg szépen csendben igyekszem megbirkózni magamban az agyvérzéssel, amit okozott. Abszolút nem lenne muszáj még azt is kielemeznünk, hogy melyik csajnak mekkora melle van. Mi jön ezután? A feneküket is kitárgyaljuk? Vagy hogy melyikkel meddig mentek el konkrétan? Kösz, de a legkevésbé sem érdekelnek a részletek, viszont simán felképelném most már Theot, ha tovább feszíti a húrt. Mondjuk valószínűleg úgyis erre játszik egész este, még csak meg sem fogja lepni igazán.
Szerencsére viszonylag hamar kimegy belőlem a feszültség, miután elterelődik a szó más irányba. És amikor közelebb lép, a pink színűvé változott hajammal játszik, és az arcomat fürkészi a holdfényben, kicsit a lélegzetemet is megakasztja. Aztán a tekintete szemtelenné válik, az enyém pedig szinte azonnal tükrözi az övét, amint meghallom a pofátlan kérdését. Bosszantania kellene, hogy ilyen... bosszanthatna... De valahogy épp az ellenkezőjét érzem. Izgalmasnak találom a folytonos huzavonát közöttünk. És szükségem van erre az izgalomra. Mint egy drog. Könnyű a függőjévé válni. - Hmm... Azt mondod, a hallgatásodnak ára van? - lépek még egy kicsit közelebb, finoman hozzásimulok, és arcom az övéhez közelít, ajkaink szinte összeérnek. Ám aztán könnyedén irányt váltok, és a füléhez hajolok. - Szerintem volna egy-két módszer a tarsolyomban, ami tetszene neked, és meggyőzne arról, hogy tartsd a szádat – súgom neki, majd a fogaim épp csak egy pillanatra érintik a fülcimpáját, mielőtt elhúzódnék. Ha játszadozni akar velem, hát... nekem nincs ellenemre.
Megindulunk a fák között a sötétben, ahová a hold fénye már nem igazán jut be, csak a pálcáink hegye biztosít annyi világosságot, ami mellett még tudjuk követni a választott ösvényt. Aztán egyszer csak felbukkan Nailah a rezgő bokrok alól, és majdnem a frászt hozza ránk. De ez teljesen tipikus egy szellemmacskától, csak így surranni az árnyak között. Ha nem lenne kicsit – nagyon – ijesztő a környezet, annyira meg sem lepne, hogy így elénk keveredik. Leguggolok, hogy megérintsem az állat puha bundáját, de Theo kérdésére hamar felegyenesedem újra. Van valami a hangjában, ami az arcára vonzza a tekintetemet. - Jól vagy? Még visszafordulhatunk, ha szeretnéd? - Tudom előre, hogy utálni fogja, hogy egyáltalán megkérdezem, egyrészt mert ő Griffendéles, és nyilván a feltételezés is sértő, főleg tőlem, hogy megfutamodna. Másrészt amúgy is utálja, ha a hogylétéről érdeklődöm. És mégsem tudom megállni, hogy rákérdezzek. Van valami aggasztó a szemeiben, a tartásában, abban, ahogyan a kezemet szorítja, és ezt nem tudnám szó nélkül hagyni.
-Muszáj seggfejnek lenned?- Vékonyítja el a hangját, hogy utánozni tudjon téged mielőtt elnevetné magát. - Csak ugratlak Hollyn, mióta a kezemben foghattam, egyáltalán nem érdekelnek Lisa mellei. - És nevetve húzódik el tőled, mert úgy érzi, hogy ez az a bizonyos rázás amitől minden pofon leesik és az arcán csattan, de egyszerűen kihagyhatatlan ez most. Végre nem érzi magát nehéznek és elviselhetetlennek és végre boldog, ezer éve nem érezte így magát most pedig ki szeretné élvezni. Nem fog örökké tartani, így muszáj kihasználnia, hogy majd később, amikor újból maga alatt lesz, elővehesse ezeket a pillanatokat.
Ez is egy szép pillanat ahogyan itt állsz előtte és felfeded az egyik titkod, megható, hogy bízol benne ennyire és Theonak jól is esik - ő is szeretne mindent elmondani neked, de fogalma sincsen miként kellene csinálnia. Nem arról van szó, hogy nem bízik benned, mert ez nem igaz, inkább csak attól fél, hogyha mindent megtudsz, akkor már nem fogod akarni: nem akarja rád tenni annak a terhét ami vele megtörtént, nem akarja, hogy sajnáld vagy, hogy emiatt megváltozzon a véleményed róla. Nem akarja, hogy segíts neki, hogy azt tanácsold beszéljen a szüleivel, béküljön ki az apjával. Azt akarja, hogy mindig így nézz rá, mintha csak őt látnád. - Akkor szerintem meg kellene próbálnod meggyőzni a napokban. - Elnehezül a hangja, a tenyere a derekadra siklik ahogyan egy kicsit magához von, nem lenne ellenére, ha ilyen módszerekkel próbálnád elterelni a figyelmét, nem lenne ellenére, ha a világon hirtelen csak te léteznél és ő.
Nem érzi magát jól, már nem úgy nincs jól, hogy hirtelen megfájdul a feje vagy hányingere támad, hanem valahogyan egészen máshogy lesz rosszul, a mellkasa összeszűkül, mintha valaki éppen arra készülne, hogy összenyomja a tüdőjét és megnézze, hogy képes-e így lélegezni. Képes, vagy hát nagyon szeretné elhinni - alig tud figyelni arra, hogy mit csinálsz vagy mit mondasz neki, mert a gondolatai azon járnak, hogy merre kellene indulnotok ahhoz, hogy a holttestre bukkanjatok és, hogy hol kell majd letérnetek a kijelölt ösvényről, hogy mégse arra vezessen az utatok. - Miért ne lennék jól? - Meg kell erőltetnie magát, hogy ne hangozzon kétségbeesettnek. - Nem akarok visszafordulni. - Erősködik, nehogy már kettőtök közül ő legyen az akinek meg kell hátrálnia. Menni fog neki, csak egyik lábát a másik elé kell tennie és nem szabad hagynia, hogy a sűrű árnyak és a rémisztő csend előkaparásszon minden kéretlen gondolatot belőle - próbálja nem kapkodni a levegőt, nem sürgetni, nem ide-oda nézelődni, csak a tenyere izzad meg a szorítása erősödik az ujjaid körül ahogyan kegyetlenül menetel arra ahol minden elkezdődött.
Az egész Karácsony egy szar volt. Gyűlölte minden egyes napját és gyűlölte az apját - őt kifejezetten nagyon - és visszavágyott ide, mert itt utoljára téged hagyott, meg azt a viharos estét aminek a végén nem pont volt inkább valami kérdőjel szerű valami, de a kérdőjel még mindig ezerszer jobb, mintha, nem is lenne semmi aminek a végére esetleg valamilyen írásjelet lehetne tenni.
